Part 2

Valami dibërgëtt messzirű. Kérdëzte Hajnal: »mi a? tán az ég zëng?«

»Dehogy a! az uram gyön haza, a kilenczfejű sárkány, annak a lépési tësz úgy!«

A hogy ezt kimonta a lyány, nagyot zuhant kívël valami. A sárkán hajította haza száz mérfődrű a buzogányát.

Nemsoká kellëtt várakoznyi, a sárkány maga is otthon vót.

Szítta az órát nagyonn, mintha szagolt vóna valamit. »Ki van itt? asszony! idegëny bűzt érzëk!«

»Ki vóna! hát a sógorod!«

»A sógorom?… jó van no! hozzá hamar kőkënyeret, fakést, oszt főzzé ólomhaluskát!«

A királyány rögtönn gyútóst vágott, oszt tüzet rakott. Amazok mëg aggyig ëttek, a mi előttök vót: kőkënyeret.

Mikor a haluska készen lëtt, körű Bangyi a boglyánn! bekapták ëgy-kettőre.

Hajnal is allyig türűte mëg a száját, a sárkány birkoznyi hítta.

Hajnal nem állott ellent. Mënt.

Csapdosták ők ëgymást, kit hónallyig, kit térgyig, míg osztann Hajnal mëhharagudott, a gyűrőt së këllëtt mëffordítanyi, úgy lëvágta a sárkánt, hogy nyakig beleszorút a fődbe. Akkor kihúzta a kargyát, lëvágta mind a kilencz fejit.

A királyány nagy kivërësedve mënt hozzá, adott neki egy páczát, hogy ha avval az asztalt mëgütyi, az egész palota ëgy ezüstalmáé vátozik.

Úgy is vót.

Hajnal a páczával ráütött az asztalra, a palota ezüstalmáé vátozott. Fogta is mingyá, tëtte a zsebibe.

Avval mënt továdabb, a másogyik palotába. Ott mëg mëllátta a közepső királyánt.

»Aggyon Isten jó napot!«

»Aggyon Isten! mit keresel të itt, hé! a hun még a madár së jár? nem fész, hogy mëghalsz? az én uram tizënkétfejű sárkány!«

»Hát má hogy fénék!« monta Hajnal. »Isz’ azé gyöttem, hot tégëdët mëszszabadíjjalak tűlle!«

»No! isz’ akkor jó van! Ne ë ëgy gyűrő! ha ezt mëfforgatod az újjadonn, hécczërte erősebb lëszël!«

Hajnal fëlhúzta azt is az újjára.

Nemsokára hallacczott a sárkány lépési, csakúgy rëngëtt a főd tűlle. Mikor száz mérfődre vót, mëg hazahajította a buzogányát az is. De Hajnal nem fét, tutta má ő, mit tart a gyűrő?

Ëcczër a sárkány otthonn van.

»Hallod-ë, asszony! ki van itt? mer én idegenybűzt érzëk!«

»Ki van itt? hát ki más, mint a sógorod!«

»A sógor! jó van no! hozzá hamar kőkënyeret, fakést, főzzé ólomhaluskát!«

Ëttek, a haluskát is elfogyasztották. Azutánn birkoztak. Hanem Hajnalnak csak annyi vót a tizënkétfejű sárkánt lëgyőznyi, mint a sëmmit. Úgy elbánt vele, mint az annya szokott a csirkével. Lëszëtte az mind a tizenkét fejit.

A királyány akkor odaszaladt hozzá, adott neki ëgy pácát, a kivel ha az asztalt mëgütyi, az egész palota ëgy aranyalmáé vátozik.

Hajnal mëgütte vele az asztalt, a palotábú abba a szentbe aranyalma lëtt. Tarisznyába is tëtte mingyá.

Hanem most gyött má a szorúvilág! A harmagyik palotába is bemënt Hajnal, ott mëg a letkisebb királyánt tanálta. Az is elmonta neki, hogy végire jár a tizënnyóczfejű sárkány, a ki ő neki az ura!

De Hajnal megmonta neki is, hogy épenn attú akarja megmëntenyi. Akkor az a királyány is gyűrőt adott neki, a ki olyan erejű vót, hogyha mëfforgatta valaki az újjánn, hécczërte erősebbé tëtte.

Azalatt má gyött a sárkány, a buzogánya az elébb esëtt lë. Fëlvágott olyan fődet, mint ëgy házhely.

Mikor hazaért, mérges lëhetëtt valamié, de nagyon csúnyáú szót az asszonyra:

»Hê! asszony! ki van a házná? idegënybűzt érzëk!«

»Hát a sógorod!«

»Minő sógorom!? – no! hozzá kőkënyeret, fakést, főzzé ólomhaluskát!«

Hozott is a lyány olyan kőkënyeret, mint ëgy kerek boglya, mëg olyan fakést, mint ëgy nasz szá dëszka.

Nemsoká gyött a párolgó ólomhaluska is. Úgy-úgy benyakaltak belűlle, hogy négyszögre át tűlle a hasok.

Mikor evvel mëgvótak, a sárkány birkoznyi hítta Hajnalt, hogy így az étel után ejtődzönek is ëgy kicsit.

Birkoztak ők, de eleintenn sëhossë mënt ëgyikëknek së. Hun Hajnal vót térgyig a fődbe, hun a sárkány, hun Hajnal nyakig, hun a sárkány.

Má látta Hajnal, hogy így csak jádzonak, nekiveselkëdëtt, oszt csakúgy szëtte lë a sárkán fejit. Má tizënhetet lëvágott belűlle, épenn csak ëgy maratt. De azt má nem bírta lëvágnyi.

A sárkány ëgy nagyot ordított, a feleségitű ëgy puhár vizet kért. Hozta is az asszony, de úgy nyútotta, hogy Hajnal kapta el, oszt ő is itta mëg. Akkor Hajnal is mëffordította a gyűrőt az újjánn, ëccërre olyan erős lëtt, hogy a sárkánnak még azt az ëgy fejit is lëvágta.

A páczával, a mit a kirákisasszony adott neki, mëgütte az asztalt, az egész palota gyémántalmáé vátozott. Azt is odatëtte a többi közé.

No! mos má a lyányok! azokot këll mëgkeresnyi!

Nem këlletëtt neki soká szaladoznyi, má mind ëgy csapatba várta.

Mënt velëk ëgënyest a lyukho.

Ott fëlszót, a báttyaji még ott vótak, lë is eresztëtték a kötelet mingyá.

Először fëlhúzták a letöregebbet, azutánn a közepsőt, de má mikor ezt fëlhúzták, összevesztek odafël, mindakettő a szëbbet akarta magának.

Hát még mikor a letkisebbet fëlhúzták, akkor vót csak még felesëlés!

Lëgyött a kötel nëgyecczër is, de akkor Hajnal ëgyet gondolt, hogy »no! most kitróbálom a bátyájajimot!« nem kötte a dërëkára a kötelet, ha ëgy nagy követ akasztott bele.

Húzta is Este mëg Éfé jó darabonn, de má mikor félyig fëlhúzták, visszaeresztëtték.

A kő otlë nagyot zuhant, még Hajnalt is majd agyonütte.

Hajnal ëgyet csóvát a fejinn, de nem szót sëmmit, csak gondolta magába, hogy az embërëk – gazembërëk. Jó, hogy nem ő mënt fël, mer elvesztëtték vóna!

Mos má micsinállyék? hova fordullyék? mënt, mëndëgét, tanát ëgy kis házat. Abba lakott ëgy vak embër mëg a feleségi, az is vak vót. A szëmikët ëgy huszonnégyfejű sárkány vëtte ki, ha még a juhokot áthajtották a határonn.

Hajnal bemënt a házba. A két vak épen ëtt. Éhënn vót ő is, azok elő mind elszëtte a húst, oszt mëgëtte.

A vak embër kérdëzi a feleségit, hogy »hát të ëszëd-ë mëg ezt a húst mind? mer én mán nem tanálok a tányérba sëmmit!« Az asszony aszonta, hogy biz ő nem ette mëg!

Akkor az embër aszongya:

»Jó vagy rossz lélek vagy-ë? mondd mëg, jelëntsd ki magad, a ki itt vagy!«

»Jó lélek!« monta Hajnal. De elmonta a sorát végig-hosszig, ki ő? mé jár êre? mëg a többit. Erre oszt azok is elmonták a bajokot.

Valahogy mégis összebarátkoztak.

Hajnal is micsinállyék? nem kúnhátaskodhatott,[7] beát hozzájok juhásznak. De mëhhatták neki, hogy át në hajcson a határonn, mer a huszonnégyfejű sárkány mëgölyi.

Hajnal mëg is fogatta, de mikor arra kerűt a sor, áthajtotta biz ő a nyájat. Össze is akasztott a sárkánval.

Mi vót an neki? huszonhárom fejit úgy vagdalta lë, mintha vajbú lëtt vóna. Má ép a huszonnëgyegyikët akarta lëvágnyi, mikor a sárkány elkezdëtt rimánkonnyi.

»Jaj! në vëdd el ezt a fejemët! hadd mëg! visszaadom a vakok szëmit!«

»Hát hun van?«

»Ëgy fa tetejibe, ëgy cserepbe!«

»Hát hozd lë, kutya!« kiátott rá Hajnal.

Mënt a sárkány, hozta is a szëmekët eszi nékű.

Mikor azokot Hajnal zsebre tette, ëgy kanyarítással lëvágta a sárkánnak azt az ëgy fejit is, a ki még vót.

Azutánn mëffordította a nyájat, mënt hazafele az öregëkhë.

»Aggyon Isten jó napot!«

»Aggyon Isten! mi újság?«

»Hazahoztam a szëmetëkët, a sárkánt mëg mëgöltem!«

Mëgörűt a két öreg. Hajnal mingyá be is tëtte mindëgyiknek a maga szëmit, de mikor az asszonyét akarta betënnyi, a macska ëgyikkel elszaladt, úgy këlletëtt utánna szalannyi, de má akkorra mëgëtte.

Hajnal is oszt úgy tanáta ki, hogy kitolta a macska ëgyik szëmit, azt tëtte be az asszonnak. Am mëg oszt szegény! macskatermészetű lëtt, egész écczaka mindég csak egerészëtt. De hálábú mégis attak neki örökös emlékű ëgy gyémántruhát.

Igën ám! de Hajnalnak is eszibe jutott valami. Nagyon elszomorodott. Eszibe jutott, hogy most az ő testvérjei ki tuggya? mit csinának, tán má lagziznak is, eltökéllëtte, hogy ő nem marad itt. Fël is mondott a szógálattal, oszt mënt, mënt világnak.

Úttyába tanát ëgy griffmadárfészket, abba vótak a griffmadár fiai. Épenn nagy jégesső kerekëdëtt, mëssajnáta a kis madarakot, rájok terítëtte a köpönyegit.

Mikor az ítíletnek végi lëtt, gyött haza a griffmadár, látta, hogy a fiai mind életbe van. Kérdezte őköt, hogy ki mëntette mëg? azok elmonták, hogy ëgy embör terítëtte rájok a köpönyegit, ott ül a fa alatt.

A griffmadár mingyá lëszát Hajnalho.

»Të vagy-ë az, a ki a fiaimot mëgmëntëtte a jégtű?«

»Én.«

»Hát mivel háláljam én mëg azt nekëd? mer tudod-ë, hogy eggyig mindën esztendőbe elverte őköt a jég, sosë birtam őköt fëlnevelnyi!«

»Hát nem kívánok ëgyebet, csak azt, hogy vigyé fël innet a szabad lebëgőre!«

»Jó van, ha csak ez a kívánságod!«

Akkor aszonta a griffmadár Hajnalnak:

»Itt van ëgy sült ökör, mëg ëgy hordó bor. Tëdd a hátamra. Ha hátrafordítom a fejem, aggyá ëgy darab húst mëg ëgy jó korty bort!«

Hajnal a hátára tëtte a sült ökröt is mëg a hordó bort is, fëlült a hátára maga is, oszt mëntek, mëntek fëlfele.

Má majd otfël vótak, mikor az ökörhús is mëg a bor is elfogyott. Mit aggyék má? mer a griffmadár tátogatta a száját az eleségé. Fogta magát, lëvágta az ëgyik lábikráját, azt vette a szájába.

Mire a madár lënyelte, má otfël is vótak. Akkor Hajnal lëszállt a hátárú, mëkköszönté a jó’karattyát, oszt mënnyi akart haza.

De a griff mëgállította.

Azt kérdëzte: »Mi vót a, te, a kit të letutóllyára attá nekëm?«

»Hát a lábam szára!«

»Ennye! ha tuttam vóna, hogy ilyen jó az embërhús, mëgëttelek vóna! De má nem bántolak, ereggy Isten hírivel!«

Hajnal nemsoká hazaért. Otthon – má mint a kiráná – át a lagzi.

Fëlőtözött kódúsnak, rongyos ruhába, oszt bemënt a konyhába.

Nem ösmerte mëg sënki, hogyím kódúsruhába vót, mëg móta nem látták mán őt?!

Ëcczër a hogy odbe mulatoznak, elkezgyi ő is: »Uraim! szabad-ë nekem ëgy szót szónyi!?«

Azok mëgengették… »Mit tunna ëgy rongyos kódús szónyi!«

Ő oszt aszonta: »Mit érdemël az a testvér, a ki a testvérit elvesztyi?«

Rászól az Este, hogy »azt érdemlyi, hogy lófarkára kössék, úgy hurczollyák végig a várasonn!«

»Hát az mit érdemël, a ki a királyányokot mëgmëntyi?«

Arra mëg aszonta Éfé: »Hát az egyik királyánt!«

Akkor Hajnal kért ëgy pohár bort, felit kiitta, beletëtte az egyik gyűrőt, oszt odakűtte a letidősebb királyánnak. Ám mihent mëllátta a gyürőt, ríva fakadt.

Másik pohár bort kért, abba is beletette a gyűrőt, odakűtte azt mëg a közepsőnek. Az is ríva fakatt.

Harmagyik pohárral is kért, abba mëg elkűtte a gyűrőt a letfiatalabbnak.

Az nem fakatt ríva, ha fëlát, oszt aszonta:

»Të mëntëtté mëg bennünköt, gyere, csókolly mëg!«

Csak nagyot nézëtt mindënki.

Ekkor Hajnal lëvette a kódisruhát, alatta vót a gyémántruha, a kit a vak embër adott neki, mëgösmerték, oszt nagyon mëgörűtek.

De Este mëg Éfé szëpëgëtt, hogy mi lëssz most velëk? De Hajnal nem bántotta őköt, mëbbocsátott nekik.

Másnap kezte a letkisebb királyánynyal a lagziját, hét napig tartott a mulaccság, a boldogságok mëg, ha mém mën nem haltak, tán még a mai szent napig is tart.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Szalay János parasztembertől. Följegyzés ideje: 1903. nov._

2. A feneketlen kút.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kirá, annak mëg három fia.

Vót ennek a kirának a kertyibe ëgy gyönyörű szép körtefa, olyan körtékët termëtt, hogy má olyan a világonn sé vót több.

Ëccër a kirá eszrevëszi, hogy mindën éccaka valaki jó-jó mëddézsmállya a körtét, az ágakot mëg czudarú össze-visszatördösi. Aszongya a letöregebb fiának: »ereggy ki, fiam, a fa alá hányi, oszt nézd mëg, ki vihetyi el az én körtémet?«

Este kimëgyën a letöregebb fiú, de allyig hogy ott vót ëgy kicsit, elalutt, másnap az apjának nem tudott sëmmivel së beszámolnyi. Haragudott az hogy ezekre mán sëmmit së lehet bíznyi, ott vagyok velëk, a hun a part szakad. »Ereggy ki të, középső fijam! të mán maj csak okosabb lëszël, a bátyádná. De el në aluggy, a teremfáját az apádnak, mer agyonütlek, tudod-ë?« A középső tartotta magát, hogy: »në féllyék, écsapám! én má maj mëgőrzöm!«

Az is kimënt a kerbe még estefele, de valahogy besëtétëdëtt, azt is elnyomta az álom. Rëggelyig úgy alutt, mint a tej.

Mëgy az apjáho, az kérdëzi, de ez së tudott okosabbat mondanyi a báttyáná. A kirá mos má oszt haragudott igazánn. »No! még ilyen gyerëkëkët! Má embërnyi embërëk, oszt nem várhaccz tűllök annyit, hogy ëgy écczaka ëgy fára fëlvigyázzanak! Ördög bújjék a bőribe, ha má embër az embër, akkor lëgyék embër, në álomszúszék! No,! még az is hunczut, aki az ilyen gyërëkëkre ránéz! – Hallod-ë të, letkisebb fijam! ereggy ki te a kerbe, ha mán a bátyájaid olyan gyámoltalanok vótak, őrözd mëg të azt a fát! de el në aluggy ám!« A letkisebb nem szót sëmminőt së. Este kimënt szó nékű, a fa alá lëterítëtte a bundáját, a puskáját mëg a fáho támasztotta, úgy virasztott. Kerűgette az álom őtet is, de azé nem alutt el.

Ëcczer a hogy ott viraszt, hall valami morczogást, ára néz, hát láttya, hogy ëgy nagy bika behajlyik a kerítésënn, oszt csak veri lë a körtét a szarvával. Ő së vót rëst, fëlkapta a puskát, oda a bikának vele. Belelőtt. Mëgijett a bika, iszontatóan ordított, oszt szalatt, szalatt, ki tuggya: mére? A kiskiráfi hijjába nézëtt utánna a kerítésënn, má nem láthatta mëg, mére mëgy, csak a dömmögésit hallotta.

Mëgy be rëggel a letkisebb, má az apja várta. »No! mi ujság?« Hát elmonta, hogy mit látott. Ëgy nagy bika hajlott be a kerítésënn, az verte le a körtét, ő mëllőtte a bikát, de mëffognyi nem birta, mer elszalatt. – Örűt az apja csudálatosann, hogy letkisebb léttyire ő a letfájínabb embër. Akkor oszt aszongya a kirá a letkisebb fijának: »no! kedves fiam! ha të nekëm mët tudod mondanyi, hogy az a bika hun lakik, hát embër lëszël előttem! Ereggy, keresd fël, oszt hozzá rúlla hírt!«

A gyerëk várt még ëgy napot, azalatt a báttyaji is elígírkëztek, hogy elmënnek vele, másnap fëlkészűltek, oszt mëntek a bikát keresnyi.

Mëntek, mëntek, mëndegéltek hetedhét ország ellen, ëcczër tanátak ëgy nagy kutat. Szomjann vótak, ép innya akartak. De a letkisebb a hogy körűnézett, mëllátta, hogy a kút körű vérnyomok vannak. Ëgyet gondolt. Aszonta: »hallyátok-ë, në mënynyünk mink tovább! láttyátok-ë, itt a vér, a kit a bika elcsëppentëtt, mëg itt van a lába helyi is, a hova lépëtt! Ereszszetëk lë engëm ide, de ha a kötelet mërrántom, húzzatok fël!«

Elészëtték oszt a tarisznyábú a kötelekët, összekötözték, a letkisebb az ëgyik végit a dërëkára hurkolta, oszt mënt a kútba, a báttyaji mëg eresztëtték.

Mënt ő lëfele, mënt sokáig, de a fenekire csak nem tudott akannyi. Ëccër nagysokára – de má olyan sëtét vót odabe, mint éfékor – látott ëgy kis világosságot, ott fődet ért a lába, a kötelet lëótta a derëkárú, oszt szétnézëtt.

Letelőbb is látott ëgy libalábonn forgó várat. Nem tutta, hogy mi lëhet abba, kiváncsi vót, hogy ő mënnézi. Aszongya: »hollod-ë të, libalábonn forgó vár, á mëg, ha mondom!« A vár mëgát, ő mëg bemënt.

A hogy belép mëllát ëgy szép kirákisasszont. »Aggyon Isten jó napot!« »Aggyon Isten! hun jársz itt, të, te boldogtalan! nem tudod, hogy itt a hatfejű sárkány lakik. Szétszëd, ha hazajön!« A kiráfi csak aszonta, hogy »maj lëssz valahogy, csak aggyá ënnëm valamit, mer éhënn vagyok.«

A kirákisasszony adott neki ëgy nagy tál ételt.

De allyighogy elfogyasztotta az utóssó falattyát a kiráfi, gyött a hatfejű sárkán. Má a kapubú dörmögte, hogy: »ki van itt? mert én idegenbűzt érzëk!« De má mire bemënt, maga is mëllátta, hogy a kiráfi van odabe. Ënnyi kért a feleségitű, mer a kirákisasszony a feleségi vót, – oszt birokra hítta a kiráfit. A kiráfiba nem szalatt bele a madzag, aszongya neki: »gyere no! ide vele, ha van benne!« A sárkány – a hogy a kiráfi mëffogta – annyit së tudott szónyi, hogy: ammën, fëlfordította a szëmit, oszt mëddöglött. A kirákisasszony rémtelen elcsudákozott a kiráfi erejinn. Mëgkérdëzte oszt: kiféli? mérűvaló? mé jár itt? miëgymás, a kiráfi elmonta oszt sorba az egész úttyát.

Akkor onnat elgyött, mënt tovább. Látott ëgy kacsalábonn forgó várat. Aszongya annak is: »hallod-ë, te kacsalábonn forgó vár, á mëg, ha mondom!« Az szó nékű mëgállott.

Bemënt, holott mëg mész szëbb kirákisasszont tanát. Köszönt annak is. »Aggyon Isten jó napot!« »Aggyon Isten! hát te hun jársz êre, a hun a madár së jár?« A kiráfi monta, hogy a libalábonn forgó várbú gyön, a hatfejű sárkánt mëgölte. Arra aszongya a kirákisasszon: »isz’ akkor të az én testvérëmët szabadítottad mëg, mer én annak a kirákisasszonnak a testvérji vagyok. De engem má nem tudom, hogy szabadítasz më! mer az én uram a kilencfejű sárkány, oszt nagy ereje van! De úgy-ë, éhënn vagy? no! mingyá hozok ëgy kis harapnyivalót!«

A kiráfi jólakott, mint a duda.

Nemsokára má gyött a sárkány is. Olyanokat dobbantott a lábával, hogy a vár fundamëntoma is rezgëtt tűlle. Belép a kapunn, fintorgatta az orrát, oszt duruzsolta magába, hogy »idegëny embër lëssz itt, annak a szagát érzëm!« Bemënet oszt mëg is láttya, hogy a kiráfi ül a nagy karszékbe. Ënnyi kért a feleségitű, oszt birkoznyi hítta a vendégêt. De a kiráfi csak ëgy kicsit erőtette mëg magát, a sárkányba többet nem vót szusz, csak elhajította magát, mint a béka.

A kiráfi ezutánn mënt a harmagyik várho, a pulykalábonn forgó várho. Aszongya neki: »hallod-ë të, pulykalábonn forgó vár! á mëg, ha mondom!« A vár mëgát. A kiráfi beséfindát, itt mëg mén hécczërte szëbb kirákisasszont látott, mint a másik két várba. »Aggyon Isten jó napot!« »Aggyon Isten! mi járatba vagy të êre? nem tudod, hogy a tizënkétfejű sárkán várába vagy? jobb lëssz, ha még időnap előtt elmégy, mer mëbbánod!« Aszongya a kiráfi: »sosë bánom én! má két sárkánt mëgöltem, két lyánt mëszszabadítottam, hátha itt së lëssz sëmmi bajom!« »No! hát csak vigyázz magadra«, – monta a lyány, oszt hozott be a kiráfinak valami ënnyivalót.

A sárkány má messzirű mëttutta, hogy valaki jár a házába, a ki nem odavaló, sihetëtt oszt haza. Má a kapu előtt úgy ordított, mint ëgy oroszlyány, mikor bemënt mëg maj fëlfalta a feleségit mérgibe, hogy mé ereszt ő be oda idegënyt! Azután harapott valamit, bevëtt vagy hét mázsa szurkot, azutánn aszongya a kiráfinak: »nó hát ha olyan legén vagy, hogy ide be merté gyönnyi, hát gyere, lássuk mëg, ki az erősebb?« A kiráfi látta, hogy evvel nem lëhet ám olyan könnyen elbánnyi, mëgigazította a fejibe a kalapját, oszt összeölelkëztek. A tizënkétfejű sárkány mingyá térgyig vágta a kiráfit a fődbe, de az is kiugrott, a sárkánt gatyakötésig vágta be, akkor oszt neki mënt, úgy mëffojtotta, mint ëgy kutyát.

Akkor oszt bemënt a letfiatalabb kirákisasszonho, mer a három kisasszon, mind ëgy testvér vót, annak vót ëgy ezüstládája, abba tartotta a hómiját, a kiráfi magáho vëtte. Akkor aszongya a három lyánnak: »no! mos má gyerünk fël, mer má tik is szabadok vattok!« De a lyányok aszonták arra neki, hogy: »elébb keresd mëg az apósunkot, a sárkányok apját, azt öld mëg, mer aggyig mink innet el nem mëhetünk! Amott lakik ëgy nagy házba, most elé lëssz biztosan, mer máskor bika képibe szokott járkányi. Ha bemégy, őt az ágyba tanálod alva, a fejiné is, a lábáná is van ëgy-ëgy üveg pályinka, a fejitű való a jobb, cserédd ki vigyázva, mer ha a lábátú valóbú iszol, akkor mëgöl, az elvëszi mindën erőd, így mëg të ölöd mëg őt! De vígyázz, tudod-ë?«

A kiráfi nagyonn mëgörűt, hogy ez az a bika, a ki az ő körtéjikët bántotta, mënt ëgënyest be a szobába. A sárkányok apja ott fekütt ëgy ágyonn, hortyogott javába. Lassan a kiráfi kicseréte a fejitű mëg a lábátú való üvegëkët, oszt elkezdëtt köhögnyi, hogy a vén sárkány fëlérëzzék. A hortyogó sárkány mëg is hallotta a köhögést, fëlült, hát ott látta maga előtt a kiráfit, a ki őtet mëllőtte. »No! elvesztëlek most!« – gondolta magába. Kivëszi a lábátú való üvegët, mëkkínállya vele a kiráfit, hogy igyék. A kiráfi tutta, hogy az üveg melyik másik? bátrann fëlhajtotta. Mingyá héccërte erősebb lett. A sárkány is itt a fejitű való üvegbű, őneki mëg mindën ereji elmënt.

A kiráfinak oszt a vén sárkánt mëgölnyi má csak annyi vót, mint a sëmmi. Úgy szétdiribolta, mint a tüzelőfát.

Nagyot lélegzëtt most a kiráfi, no! csakhogy ezt is elvégezte má ëcczër végre valahára!

Mënt a kirákisasszonyokho, vezette őköt ëgënyest a kút lyukáho, a kinn ő lëereszkedëtt. Útközbe a letfiatalabb kisasszony azt a tanácsot atta neki, hogy ha valamiképenn fël nem tunna ő velëk jutnyi a kiráfi, hát gyön majd elejbe két kecske, ëgy fekete mëg ëgy fejír. A feketére në üllyék, mert az a sárkány feleségi, ha üllyék a fejírre!

Mikor a lyukho értek, a kiráfi a letöregebb lyán dërëkára kötte a kötelet, mëgrántotta, fëlűrű mëg húzták a lyánt fëlfele, azutánn a másogyikot, mëg a harmagyikot, utóllyára ő maratt, de ő tutta, hogy minő farígy testvérjei van, ëgy követ kötött a kötelre. Azok otfël húzták a követ, mikor jó fënt vót, visszaeresztëtték. Hát a szëgény kiráfi ha ő mënt vóna a kötelënn, bizonyosann mëthalt vóna.

A hogy onnat elfordút, mëllátott két kecskét, ëgy feketét, mëg ëgy fejíret, ott ugránczoztak előtte, hogy üllyék fël a hátokra! Különösenn a fekete! Mingyá eszibe jutott neki, a mit a letkisebb kirákisasszony mondott, hogy: në üllyék a feketére! Nem is ült, rávette magát a fejérre, am mëg vitte, vitte ëgy nagy hëgy tetejire. Ott vót három ló, azok közű ëgyre fëlült, az fëlvitte a fődre.

A kiráfi ëgënyesenn mënt haza. Otthonn má lagziztak javába. Ő hogy mëg në ösmerjék, kódisruhába őtözött, oszt bemënt a lesekëdők közé.

Látta, hogy a letkisebb kirákisasszony ëgy csëppet së mulat, mintha beteg vóna. Odemëgy hozzá a kirá, kérdëzi, hogy mi lelte? mi baja? de a kirákisasszony aszonta, hogy ő nem mëgy a két kiráfi közű ëgyikhë së, csak ahho, a ki az ő ruháját, czipéjit, mëg gyűrőjit elhozza a másvilágrú. Az öreg kirá ëgyebet nem tudott rá szónyi, csak aszonta, hogy: »azt má mink nem tugyuk elékerítenyi!«

De hallotta a szót a kiráfi a kódúsruhába, bemënt a mulatók közé, elévëszi az ezüstládát, odaggya a kirákisasszonnak. Az fëlnyittya, hát az ő ruhája, czipéji, gyűreji mind benne van. Fëlőtözött mingyá. A kódús mëg lëvette a ruháját, szép fiatal kiráfi át előttök. Bemutatta magát, kiski ő? mëgösmerték, az öreg kirá szívi maj mëhhasatt örömibe, hogy elevenen látta, mer a két báttya azt hazutta, hogy mëhhalt.

A letkisebb kirákisasszony mëg kiráfi ekkor ëgybekeltek, mëgesküttek, boldogok lëttek, mém most is ének, ha mën nem haltak.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzés ideje: 1904. jan._

3. A kis rák.

Ëcczër vót, hun nem vót, vót ëgy szëgény özvegyasszony, annak vót három fia. Az asszony annyira szëgén vót, hogy a betévő falattya is allyig vót mëg.

Ëcczër elkűtte a letkisebb fiát az erdőre fáé.

A gyerëk el is mënt. De ő nem tudta, hogy abba a határba lakik a hétfejű sárkány.

A hogy szëgyi a fát, má szëdët ëgy jó háttal, nagyon mëszszomjazott. Hová mënnyék innya? bemënt az erdőbe a kastélyba. Ott látott egy öreg asszont, attú kért vizet.

Aszongya neki az öreg asszony, má mint a sárkány annya – mer az vót! –:

– Mé gyötté ide, te szërëncsétlen! az én fiam a hétfejű sárkány! ha hazagyön, mingyá véged lëssz. Minek gyötté ide?

– Në ríjjék, kend, öreganyám! majd elbújok! – monta a gyerëk, oszt be is bújt az ágy alá.

Abba a szentbe gyött a hétfejű sárkány.

– Anyám! idëgen szag van itt! – ki van nálunk!?

– Sënki! – monta a sárkány annya.

– De én érzëm! add ide, mer véged lëssz.

A gyerëk akkor kibújt az ágy aló, hogy majd elszalad, de a sárkány meffogta, agyonütte, oszt fëlakasztotta a kéménybe.

Otthon a szëgény özvegyasszony nem győzte má a fiát várnyi, elkűtte a közepsőt: hozzék má fát, mer annyi sincs otthon, a mënnyivel ëgy kis kemémmagos levest főzhetne!

A közepső is útnak indút, de mëgszomjazott az is, bemënt a sárkány palotájába, oszt ott is maratt: fëlakasztották a kéménybe az öcscsi mellé.

Azt së győzte má várnyi az annya, elkűtte a letöregebb fiát is. Csakhogy az së járt jobban, mint a két öcscsi, ő is a kéménybe kerűt.

Rítt a szëgény asszony, mikor má ëgy fia së gyött mëg, mint a záporeső, maj kirítta a lelkit, annyira mëg vót szomorodva.

Elmënt ëcczër mosnyi. A hogy mos, a hogy mos, ëgy kis rák odafarol a lábáho.

– Mé szomorkodol, édës anyám!? – kérdëzi az asszont.

– Honnë szomorkodnék! az uram mëghalt, három szép fijam mëg a sárkány palotájába van mëgölve! – panaszolkodott az asszony.

– Hátha én tunnék segítenyi!

– Hogy tudná të engëm mëgsegítenyi, mikor të csak ëgy kis bogárka vagy!

– Fogaggyon el édës anyám! fiának, oszt mëgszabadítom a gyerëkejit. Hanem elsőbbet csinátassék nekëm ëgy buzogányt mëg ëgy páczát!