Part 18

Tilinkó meg csak »gyerünk taccs!« hajtotta a gulyát a király udvarába.

– Felséges királyom! itt a gulya! hát most már nem mondhatod, hogy nem tudok jól lopni.

– No! jól van – mondta a király – de még most sem hiszem, hogy jó zsivány vagy, míg a feleségem újjáról le nem lopod a jegygyűrűt, alóla meg az ágylepedőt.

A király meg azt hitte csakugyan, hogy azt már nincs ember, a ki megtegye.

De Tilinkó is tudta ám, hogy verik a czigányt. Valahol kerített egy akasztott embert meg egy begre főtt lencsét. A király pedig teleállatta a palotáját katonával, hogy ha oda valaki be merné tenni a lábát, vagdalják agyon, mint a kutyát. Éjféltájban Tilinkó bemászott a kéménybe, de eresztette maga előtt az akasztott embert. Alig hogy leértek a konyhába, meglátja egy katona, hogy lábbal lefelé egy ember ereszkedik le a kéményből. Nekiesett, úgy szétvagdalta, mint a répát. Erre már a király is kiugrott az ágyából, megnézni, mi történt odakint. Látja, hogy a katona egy embert vagdalt szét.

– No! ez Tilinkó volt! most megjárta!

De Tilinkó azalatt, míg a katona zsákba szedte az akasztott ember testét, elbújt egy sarokban, s mikor a király kijött a szobájából, beosontott a királynéhoz. Ott nagy seppegve azt mondja a királynénak:

– Hallod-e, lelkem, add ide a jegygyűrűdet, az a gazember Tilinkó még el találja lopni!

A királyné nagy igazán elhitte, hogy az az ő ura, odaadta a gyűrűt. Tilinkó pedig mintha kiment volna, félrehúzódott. Jön a király. Dicsekedik a feleséginek, hogy no vége már Tilinkónak is, ne féljen már tőle! avval lefeküdt. Tilinkó meg elévette a lencsés begrét, a lencsét mind oda öntötte közéjük: a király meg a királyné közé. Egyszer fordúl a király, fél kezével belekap a lencsébe. Még a nyavalya is majd rájött, úgy megijedt. Azt hitte, hogy a felesége volt ijedtében, a hogy a zene-bonát hallotta odakint; fogta a lepedőt, kihúzta a felesége alól s ledobta a földre. Ez kellett Tilinkónak. Felvette, összecsavarta, hóna alá kapta, avval ki az ablakon.

Megy másnap reggel a király udvarába. Ott meg volt olyan csete-paté, hogy még olyat ki hallott! a király veszekedett a feleségére, hogy mért adta oda a jegygyűrűjét másnak, mikor tudhatta, hogy a Tilinkó kezébe jut! Akkorra már a mi Tilinkónk is odaért.

– Sohse veszekedjenek, felségtek! itt van a gyűrű meg a lepedő, visszahoztam.

A királyné, hogy Tilinkót meglátta, úgy szaladt be a házba, mint a kit a puskából kilőttek. Azt szégyelte legjobban, hogy az ágylepedőjét is ellopták.

Akkor azt mondta a király:

– No! Tilinkó! most már elhiszem, hogy ember vagy! hogy ezután ne lopj, neked adom a fele királyságom, élj boldogan.

Tilinkóból így kis király lett, gazdag ember lett, még most is él, ha meg nem halt.

_Eger, Heves vármegye. Özv. Bozsik Imrénétől, 70 éves öregasszony. 1905. február._

42. Az okos kis ló meg a gazdája.

No! mos hazudok ám még olyant, hogy öregapátok së hallotta hírit.

Hun vót, hun nem vót, a hun vót, ott vót, az ópërëncziás tengerënn innet vót, az üveghëgyekënn túnat vót, de még azonn is túl, a hun a kis kurtafarkú disznó túr, kidőt-bedőt kemënczének ëgy csëpp ódala së vót, a hun jó vót, ott rossz vót, a hun rossz vót, ott jó vót, mégis olyan kenyërek sültek benne, mint a kocsikerek. Én is ëttem belülle, de olyan jó vót, hogy elcsapta a hasam.

Hát – hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy pár embër. Mël lëttek vóna azok szépenn, sëmmi bajok së vót, tejik-vajok, húsok, zsirjok, csak a gyerëk hibázott. Má az is nagy baj pegyig a házná, ha gyerëk nincs.

Az asszony nagyon rëstëllte a dógot, hogy mit mondanak má ő rá a faluba, azé, ha még gyerëki nincs? isz’ nem vót ő së rosszéletű, së sëmmi! nem tëhet ő arrú!

Hallotta a hírit ëgy öregasszonnak, a ki a faluba lakott, hogy az tud mindënrű valamit mondanyi, elmënt ahho.

Az öreg asszon aszonta neki, hogy mé nem mënt má el hamarabb is, má azóta vóna gyerëki! no de nem baj ís së! »Vëgyëk elé ëgy füstös fazékat, oszt üllyék rajta ëgy hónapig! oszt má mikor ült rajta ëgy hónapot, akkor csak vágja a fődhö a fazëkat, oszt a hán darabra esik, annyi gyerëki lëssz. Tuggya-ë, lelkem! de így csinállya! Isten ággya mëg!«

Hazamënt az asszony. Az utonn má előre gondolkozott rajta, hogy hun is lëhet neki ëgy rossz füstös fazëka, a kire ráüllyék? má annyira törte az ódalát a gyerëk. Szétnézëtt a pitarba, a kemencze szájáná vótak lëborongatva a fazëkak, azok közt vót ëgy módtalan füstös, kormos rossz fazék, kihúzta onnat, oszt sebësenn maga alá kerítëtte. Ott ülte ëgy hónapig, mint az ülős tyúk a tojássát.

Mikor az ëgy hónap lëtelt, fëlkëlt a fazékrú, a fődhö vágta úgy, hogy pokolba hallacczott a puhanása. Mëgolvasta azutánn, hogy hán darabba eshetëtt, hát épenn kilenczvenkilencz vót.

Akkor tehërbe esëtt, hát ép időre fekütt lë a gyerëkágyba, születëtt kilenczvenkilencz gyerëket. Fiúgyerëk vót az, az istenatta, mind, mécs csak ëgy lyány së vót benne.

Nem panaszolkodhatott má së az embër, së az asszony, vót má gyerëk hasig, csak olyan lëgyék, a ki tartsa.

Tartották is a szülék a gyerëkëkët olyan nevendék, suhadër korokig, azután aszonták nekik: »mos má, kedves gyerëkejink! mënnyetëk, a mére láttok, nem győzne bennetëkët kënyérrel az érsik së. Osztann jóba foglallyátok magatokot!«

El is indút a kilenczvenkilencz gyerëk, ëgy helyënn beátak kondásnak, valahanyann vótak. Ëgy esztendeig szógátak, az esztendő véginn, mindëgyik kapott ëgy-ëgy malaczot. Azt hazavitték. Vót má a szëgény pár embërnek ëcczërre kilenczvenkilencz malaccza.

Másik esztendőbe csordásnak átak el a gyerëkëk, ott mëg kilenczvenkilencz bornyút adott nekik a gazda. Azt is hazavitték. Vót má az öregeknek kilenczvenkilencz bornyúja is.

Harmagyik esztendőbe csikósbojtárnak átak el, onnat mëg kilenczvenkilencz csikót vittek haza. Olyan ëstállót këlletëtt má annak csinányi, mint széles ev világ.

Mikor má vót mindënik, malacczok, bornyújok mëg csikójok, má nagyok is vótak, összebeszétek, hogy mos má elmënnek lyánnézőbe. De csak olyan házho mënnek, előre fëltëtték magokba, a hun kilenczvenkilencz lyány van.

Fëlülnek a lóra, a letkisebb, a ki letfiatalabb vót köztök, lethátrúrú mënt ëgy rossz gereblyénn, még az ódalbordáját is mël lëhetëtt vóna olvasnyi, ha mëg szé fújt, karóho këllëtt kötöznyi, hogy a szé el në vigye. Azonn mënt a letkisebb.

Mëntek má sokáig, má vót köztök olyan is, a ki beleúnt a sok őgyelgésbe. »Olyan házat keresünk mink, a hun kilenczvenkilencz lyány van. Hát hun van a? Nincs az sëhun a világonn!« De allyig mëntek árébb ëgy faluval, betértek ëgy házho.

Kivël a kapu előtt a letkisebb fiúnak aszongya a lova: »hallod-ë, kedves gazdám! én nem mënëk be, kívël maradok, itteng lófőé[48] vátozok. Ha maj dörömbölök, hát gyere ki sebësenn!«

»Jó van«. A fiú beleëgyezëtt.

Odabe a házba nagyott nézëtt a sok legény: kilenczvenkilencz lyánt tanátak. Hát vót olyan ház! De a letkisebb, ëgy kis aranhajú lyány, még bőcsős vót. A nagyobb legényëk mind beszégettek, ki a padkánn, ki al lóczánn, a letkisebb legénnek mëg a bőcsőhö kelletëtt mënnyi ringáznyi.

A hogy ott ringáz, ringáz, ëcczër csak hallya, hogy dörömböl otki a kis ló. Sietve otthaggya a bőcsőt, szalad ki a kapuho.

»Mi baj, kedves lovacskám?«

»Fogd a bátyájaid kalapját, oszt tëdd a lyányok fejibe. De hamar, mer ha késël, nagy baj lëssz!«

Mënt a legény sebësenn, mindënt út tëtt, a hogy a kis lova mëpparancsolta. A sok kalapot mind a lyányok fejibe rakta, mer hogyím má akkor aluttak minnyájann.

A lyányok annya mëg valami bördöngős asszon vót, a hun a kalapot látta, mindnek elvágta a nyakát ëgy nagy késsel, azt hitte, hogy azok a legényëk!

A letkisebb mëcs csak ringázta a kis lyánt.

A hogy ringáz, a hogy ringáz, mëgint hallya, hogy dörömböl otki a kis ló.

Kimegy. »Mi baj van, kedves lovacskám!?«

»Rángasd fël a bátyájaidot, üllyönek lóra, tísis, mënnyün’ hamar, mer nagy baj lëssz!«

Fël is rángatta a legény mind, ëgyet úgy mërrázott, hogy majd elharapta a nyelvit. Fëlkászalóttak sebësenn, oszt útnak indútak.

Mëntek sebësenn, mint a madár. Valahogy a határho érnek, a bördöngős asszony akkor láttya, hogy nem a legényëkët ölte mëg, ha a maga lyányait, fëlugrott ëgy piszkafára, oszt utánnok. De ép a határ szélyinn tutta őköt utóérnyi, azon túnann mëg má nem vót hatalma, csak a kis ló farkábú tudott ësz szá szőrt kiszakajtanyi. De kiabát úgy, hogy ők azt hitték, hogy a hátokná biztosann az ég zëng mëg a jégesső húll.

De ők rá së néztek, mëntek tovább.

Mikor ëgy kërësztútho értek, mëgát a kis ló, odaszót a gazdájának: »hallod-ë, kedves gazdám! hagy mënnyënek ők ára, a mére akarnak, gyerünk mink magunkba!«

Úgy is vót, mëntek magokba. A kis ló újfënt mëgát: »de, kis gazdám! akarmit láccz, akarmit hallasz, te në láss, në hally sëmmit, mer nagy baj lëssz!« A legény mëgigérte, hos së nem lát, së nem hall. – Aggyig!

Allyig mëntek árébb, mëllátott az útonn ëgy arany káposztaharasztot. Aszongya a lónak: »ennye! de szép káposztaharaszt ë! vëgyük fël!«

»Ládd-ë, kedves gazdám! montam, hos së në láss, së në hally, së në szó’! mos má az is baj, ha fëlvëszük, az is, ha fël nem vëszük, hát inkább csak vëgyük fël!«

Fëlvëtték, avval mëntek tovább.

Az útonn látott a legény újfënt valamit, csakúgy ragyogott a napba. Arankacsatollyú vót.

»Ennye, de szép arantollyú, vëgyük fël!«

A kis ló haragosann rázta mëm magát. »Montam má, hos së në láss, së në hally, së në szó, sëmmit! má az is baj, ha itt hagyuk, hát vëgyük fël! de a szádra vigyázz, mer maj mëlládd, hogy vesztëdre szósz!«

A tollyút is fëlvëtték, oszt ballagtak tovább.

A legénnek is hiába szót olyan makacsann a kis ló, mer mëgint mëgállította. »Jaj! de szép aranpatkó van ott ëgy nyomba, kis lovam! vëgyük mán fël!«

No má a kis ló, maj hogy lë nem vette a hátárú a legént, úgy haragudott.

»Ládd-ë, gazdám! hát hiába rógyikálok én nekëd, të csak maraccz a régibe. No! a mit főzöl, të ëszëd mëg!«

Avval fëlvëtték az aranpatkót is. A hogy mëntek, a kis ló csak úgy dújt-fújt, mérgibe mindég a rögös hêre mënt, hogy rázós lëgyék az út a gazdájának. Honnë! ha még rá së hallgat!

Mëntek, mëntek, mëndëgétek, hëgyënn-vőgyönn, árkonn-berkënn kërësztű, beértek ëgy királyi udvarba.

A legény a lovat mëkkötte odaki valahun, ő mëg beállított a kiráho, a kinek gyönyörű szép lyánya vót.

Elészëgyi a tarisznyábú a legény, a mikët tanát, mutattya a kirának, hogy mënnyié vënné mëg tűlle? Valahogy a kirá mëllátta, majd elmënt a szëmi fényességi attú, a kit látott, olyan fényës vót az arankáposztaharaszt, az arankacsatollyú, mëg az aranpatkó.

Akkor aszongya a legénnek: »no! hallod-ë, ha eléhozod nekëm azt a káposztafejet, a kirű ez a haraszt való, ettéd lëssz a lyányom, de ha nem hozod elé, mëghalsz!«

Nagy szöget ütött ez a legén fejibe. Mënt is ki mingyán a lóho. Al látta, hogy a gazdája lëcsüngesztyi a fejit, gondolta magába: »eb biztosan szomorkogyik valamié!« Azután fënnszóval kérdëzte tűlle: »mi baj, kedves gazdám!«

»Hej-haj! nagy a baj! ha te azonn segítenyi tunná!«

»Hátha! hagy hallom csak!«

»Azt parancsolta a kirá, hogy ha azt a káposztafejet el nem hozom, a kirű az a haraszt való, végem! de ha elhozom, a lyányát nekem aggya!«

»No! an nem baj, maj csinállyunk valamit! Ülly fël csak a hátamra, elmënjün az öreg bördöngős asszon házáho, mer ott van a káposztafej! te oda elász mindënësnek, a többi oszt a të dógod!«

Fëlült a legény, a ló mëg mënt, mint a gondolat. Ëgy përcz alatt a bördöngős asszony háza elé értek.

Bemëgy a legény, az asszony épenn a misére készűt. Soká nem érkëzëtt a legénvel beszégetynyi, fëlfogatta, a legény mëg szivesenn elát sëmmi béré is.

Mikor a bördöngős asszony elmënt a templomba, a legénnek első dóga vót, hogy az arankáposztafejet mëkkerësse. Mëg is tanáta. Kivël vót a kerbe, ott durzatt, olyan vót, mint valami nagy fejel. Kihúzta tövöstű a fődbű, hóna alá csapta, fëlugrott a lóra, oszt mëntek.

Má ép a határná jártak, az öreg bördöngős asszony is hazamënt a misérű. Mingyá eszrevëtte, hogy oda van az arankáposztafő. Rá ëgy piszkafára mingyá, oszt utánnok. De most is épen csak a határ legszélyinn tutta őköt beérnyi, ëgyebet nem tehetëtt nekik, mint hogy a kis ló farkábú mëgint kirántott ëgy szőrszálat. De kiabát mëgint úgy, mint mikor a szögi kutyák a kert végibe ösmerkënnek.

Elvitték az arankáposztafejet hiba nékű. El is fogatta a kirá. De aszonta a legénnek, hogy keríjje mëg még az arankacsát is, a kibű a tollyú való, mer a lyányát igazán csak akkor adhattya neki!

Vakarta a fejit a legén, a hun nem viszketëtt is, most is csak a kis ló vót a mëncségi, ëgënyest mënt be hozzá.

»De szomorgasz, gazdám! mi lelt?«

»Baj van, kis lovam! baj!«

»Ugyan mi baj lëhet má an no!?«

»Hát biz an nagy. Az arankacsáé këll még elmënnyi, aggyig nem lëssz enyim a lyány!«

»Ű! ecs csak sifli!« monta a kis ló. »Beász mëgint az asszonho, mint mindënësnek, oszt maj tudod má të a többit!«

Allyig ült fël a legén a lóra, má ott is vótak a bördöngős asszon házáná. Mëg is kinákozott mingyá, am mëg fëlfogatta. De hogy a házná mindég esik dolog, a bördöngős asszony is fëlmënt a pallásra, ott akatt valami dóga, a legénnek mëg mëhhatta, hogy söpörje fël a szérűt.

Tutta ám az is, hogy micsiná! A hogy merítenyi akart a kútbú, mingyá mëllátta az arankacsát. Belemerítëtte a vëdërbe, kihúzta, a kelebibe csapta, a vízzel mëg a sëpréssel nem sokat gondolt, eleresztëtte a kútostort, oszt kapott a lovára.

Mëntek, mint a villám, a legény allyig tudott lélegzetët vënnyi a nas sebësségbe.

A kis ló épenn a határdombot akarta átugranyi, mikor a bördöngős asszony utóérte őköt. De ott má nem vót neki sëmmi hatalma së, csak ësz szá szőrt tudott kiszakajtanyi a kis ló farkábú. Csinát is olyan përpatvart, azt hitted vóna, hogy hetyivásár van, a hun két egri kofa veszekëgyik ëgymással.

A legény mëg a kis ló csak mënt. »Hagy ordíjjék a vén asszon, ús së tud ëgyebet!«

Mëgviszik az arankacsát, a kirá mingyá szita alá tëtte, oszt aszonta a legénnek: »hát mém mos së athatom oda a lyányom!«

»Hát mé!?« monta a legény.

»Hát csak azé, hogy még az a ló nem lëssz itt, a kirű ez a patkó való, aggyig a lyánt nem athatom nekëd!«

Gondolt is a legén magába olyanokot, hogy nem jó lëtt vóna kimondanyi!

Má – gondolta – jó lëssz mëppihennyi, má este van, hónap rëggel majd elmënnyünk! De még aznap értekëzëtt a kis lóval, hogy lëssz-ë abbú valami, hogy ők az arancsődört mëkkerítyik?

A kis ló fëlbiztatta, hogy në féllyék, maj lëssz valahogy!

El is mëntek másnap rëggel. Bejárták má ők Toronyát-Boronyát, még ëcczër a jeges tengërhë értek. Annak az innekső szélyinn mëgátak.

A kis ló átnézëtt a másik partra, oszt ëgy nagyot nyerítëtt. Az arancsődör mëhhallotta, elkezdëtt dombolnyi nagyonn. A kis ló nyerítëtt még ëgyet, arra az arancsődör vette magát a vízbe, oszt úszott feléjëk.

A legénnek mëg azalatt ëgy kantárt adott a kis ló, avval, hogy ha a csődör ideér, csak vágja a fejihe, az mingyá olyan szilid lëssz, mint a bárány.

Gyött is a csődör, a szűgyi olyan jegekët tolt maga előtt, mint ëgy ház. Mikor kiért a partra, a legény csak a fejihë vágta a kantárt, a csődör mingyá mëszszëlídűt. Akkor ëgymásho kötte őköt, oszt vitte.

Mos má mindëgy vót, akarminő messzi vótak, mos má mëvvan a csődör, ő is mëppihen, mëg a lyány is az övé lëssz.

Úgy is vót. Hazakerűtek. A kirá hozzáatta a lyányát. Lagzit tëttek, olyat, hogy hét országra szót, vót ott mindën a világonn, tán még tejbekása is.

Eggyig vót, mese vót, tánn igaz së vót.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Szalay János 32 éves parasztembertől. Katona volt. Irni, olvasni tud. A feljegyzés ideje: 1903. november vége._

43. A szerencsés hetedik.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy pár cseléd. Az a pár cseléd hét gyerëkkel vót. Nagyonn szëgényëk vótak.

Mikor má jó fëlnyőttek, aszonták nekik:

– Mos má ereggyetëk, házasoggyatok mëg, oszt éllyetëk, a hogy tudtok!

Evvel a szép kis biztatással elindútak oszt a világnak. Aggyig mëntek, aggyig mëntek, még csak olyan házra nem tanátak, a hun hét lyány vót. Mer minnyájan azt akarták, hogy mind a hetenn ëgy hêrű házasoggyanak.

Ők ott mëmmonták, hogy mismit akarnak! – biz ők házasonnyi szeretnének!

De ott aszonták nekik:

– Itt mindën lyánnak van ëgy lova, tík mëg sëmmitlenëk vattok. Aggyíg, még nektëk is nem lëssz letalább ëgy-ëgy lovatok, ide së gyertëk!

Jó kifizették őköt, am mán igaz, de a hét gyerëk belátta, hogy igazok van, mer nekik csakugyan nincs sëmmijik së. Indútak oszt más útra lovat szërzenyi.

A hogy mënnek, mëndëgének, a letkisebb gyerëk látott az útonn ëgy libacsontot. Rávágott a bottyával, hát gyönyörű szép ló lëtt belűlle! Mëgy árébb, lát ëgy muczicsontot,[49] rávág arra is, abbú is ló lëtt. Azután tanát ő mindënfajta csontot, mindbű ló lëtt. Igy gyött ez, míg hat ló nem lëtt.

Mënnek még árébb, a gyerëk a patakba lócsontot vëtt észre, rávágott a bottyával, abbú meg tátos lëtt, – boszorkányló.

Örűtek oszt mind a hetenn, hogy »no! mëhetünk má házasonnyi! van má ló!«

Avval elmëntek háztűznéznyi másocczor.

Napközbe a tátos odahítta magáho a gazdáját, a letkisebb legént, aszongya neki:

– Kedves gazdám! baj vár itt rátok! de mondok én ëgyet: ha lëfekszëtëk, az asszony lovait cserédd ki az ettë lovaitokkal, azutánn a testvérjeidët fektesd oda, a hun a hét lyány fekszik, a lyányokot mëg oda, a hun a testvérjeid vótak! de így tëdd, mer máskép végetëk van!

A letkisebb legény mëgfogatta a szép szót. Mikor lëfeküdtek, úgy tëtt, a hogy a ló mëghatta neki.

A hogy a rëggel elgyött, fëlkeltek jókor, elgyöttek onnat. Az asszony akkor még aludt.

Mikor ezëk má jó messzi jártak, akkor látta az asszony, hogy a saját tulajdon lyányait mëg lovait végezte ki. Dújt-fújt, azt së tutta mérgibe, micsinállyék!

– Hej! csak mëgfoghatnám őköt! csak mëgfoghatnám! majd annék én nekik! – mondogatta magába.

De hun vótak má azok akkor!

A letkisebb gyerëk utközbe elmaradt a többiektű, külön utonn mënt.

A hogy mënnek, mëndëgének, aszongya a tátos:

– Hallod-ë, kedves gazdám! ezënn az útonn të së në láss, së në hally! ha eszrevëszël valamit, në szó rúlla sëmmit!

– Jó van, út tëszëk! monta a legény.

Ballagnak ők szépen. Ëcczërcsak a legény mëglát az útonn ëgy aranhajszálat. Aszongya:

– Ennye! kedves lovam! de szép aranhajszál! de jó vóna fëlvënnyi! vëgyük fël!

Mëgharagudott a kis ló.

– Ládd! nem mëmmontam, hogy së në láss, së në hally? má fël këll vënnyi, mer ha otthaggyuk, még nagyobb baj!

Fël is vëtték.

Nemsokára mëglát a legény ëgy arankacsatollyút, a tátos bosszúságára azt is fël këllëtt vennyi.

Harmacczorra ëgy arampatkóra akadtak, de má mikor ezt is mëllátta a legény, mérgibe olyat fútt a tátos, hogy a patkó is majd elolvadt tűlle. Azé azt is fëlvëtték.

Mëntek továdabb. Úttyok ëgy kirá udvarába vitt. Ott elmonta a legény, hogy mismit tanát ő!? ëgy aranhajszálat, ëgy arankacsatollyút mëg ëgy arampatkót!

Aszongya neki a kirá:

– No! ha azt a királyánt, a kinek a fejirű ez a hajszál való, el nem hozod, végi az életëdnek!

Mëgijedt a legény! bánta mán nagyonn, hogy eldicsekëdëtt.

Kimënt a lováho, tanácsot kért tűlle. Az aszonta, hogy a királyány annak az asszonnak a hatalmába van, a hun lyánkérőbe vótak, ap pegyig boszorkány, letjobb lëssz, ha fëlőtözik bótoslegénnek, oszt elmëgy oda árolnyi valamit.

Úgyis vót. A legény vëtt ëgy vég kanaváczot, fëlőtözött bótoslegénnek, fëlült a lóra, oszt mënt.

A boszorkány ëpenn otthon vót. Kínáta ő a kanaváczot ócsóé; ha mind mëvvëszi, még ócsóbban adja!

Mëg is vëtte az asszony mind az egész véget, de nagy pézi vót, a legény mëg nem tudta fëlvátanyi, hát elszaladt az asszony a bótba vátanyi.

De még ő odajárt, azalatt a legény bemënt a kerbe, ott ült a királyány ëgy fa alatt, a legény csak ölibe kapta, fëlült a lóra, avval szát.

Mikor hazaér az asszony, láttya, hogy nincs bótoslegény, de së királyány! majd mëgölte a mérëg. De fëltëtte magába, hogy máskor majd okosabb lëssz!

A legény mëg vitte a királyányt, a kirá örűt nagyonn, de nem mutatta.

Má azt hitte a legény, hogy ezutánn maj csak mëgnyugszik, mikor hallya a királyántú, hogy ő neki aggyig nincsen maradása, míg azt az arankacsát, a kinek a farkábú való az a tollyú, el nem hozzák!

Kapott ezënn a kirá:

– Jó van! csak hagy mënnyék! letalább nem lopja itten a napot!

Ki is atta a parancsot mingyá, hogy »itt lëgyék az az arankacsa, mer máskép így mëg amúgy!«

A legént most is a tátos mëntëtte ki a bajábú. Aszonta neki:

– Lëgyé juhász, árollyá jubőrt, így majd nem ösmer mëg a vén boszorkány!

Úgyis vót. A legény lecsulyhította a kalapját, kampósbotot keresëtt, oszt olyan juhász pëndërëdëtt belűlle, hogy ő maga së ösmert magára.

Akkor fëlült a lovára, oszt hajdë! ëgy-kettőre ott termëtt.

Elkezgyi kiabányi a ház előtt:

– Jubőrt vëgyëneek! jubőrt vëgyëneek! de nagyonn monta, hogy mëghallyák odabe.

Mëg is hallották. Kinéz az öregasszony, láttya, hogy csakugyan jubőrt árolnak. Épenn kis bundát akart magának csinátatynyi, de jubőrt sëhun së tanát, most hát vëhet, ha akar!

Kérdëzőskögyik az ára felő, hogy hogy’ aggya?

Az aszongya, hogy:

– Darabja ëgy híja öt forint!

– Egy híja öt forint? nagyonn drága lëssz a! engeggyék lë belűlle valamit!

De an nem engedëtt a szentnek së. Mëttapongatta az asszony a bőrt, látta, hogy jó.

– Eh! vëszëk én ebbű! – Várjék, a még bemënëk a pézé!

Az asszony befordút, a legény mëg – má mint a juhász – lëmászott ëgy létrán a kútba, abba vót az arankacsa, begyugta a szűri újjába, avval usgyi! mënt, a mére látott.

Gyön az asszony is kifele, láttya, hogy nincsen juhász. »Hova lëtt?« El nem tudta gondolnyi. A hogy keresi, keresi, ëcczër csak az eszihë kap, mëgy a kútho. De mán hasztalan: az arankacsa odavót!

– No! hogy a főd emíssze mëg azt a büdös kutyát! hogy az törtinnyék vele, a mit én gondolok! – így beszégetëtt magába.

De má akkor igën otthon járt a legény az arankacsával.

Otthonn is vót, de mintha sëmmit së tëtt vóna, úgy fogadták. A kirá mingyá parancsot adott neki: hozza el azt a paripát, a kirű az arampatkó való!

Mëgesëtt szëgény fejinek! Má ő neki sosë lëgyék maradása? éjjel-nappal útba lëgyék az ő nagy gungyával? sosë pihennyék? – de nem ért az a gondolkodás sëmmit, hasztalan, ha mënnyi këllëtt!

A tátos má várta az ëstállóba.

– Në búsú, kedves gazdám! még engëm láccz! szërëzz hamarosan hét bivalybőrt, szurkozd össze őköt, tëdd a hátamra, oszt gyerünk!

Mikor készenn lëttek, indútak.

Mëntek, mëndëgétek. Valahogy száz méfődet elhattak, mëgát a tátos ëgy árokba. Nyerítëtt hármat olyant, hogy még a falevelek is hútak tűlle. A legény mëg kézbe vëtte a kantárt, hogy készenn lëgyën vele. Mikor a tátos harmagyikszor is elnyerítëtte magát, gyött az aramparipa sebësenn, mint a szél. Valahogy hozzájok ér, a legény odavágja a kantárt, mëgfogja, oszt köti a tátosho.

Akkorára odaért az aranyménës is, ők mëntëk, a ménës mëg utánnok. Nemsokára hazaértek.

Mëgörűt a kirá: mos má övé lëssz a királyány! a legény kihúzta a lábábú a tövisket![50] Mënt is a lyánho, hogy itt van má mindën, most má ëgyek lëhetnek!

De a lyány nem át kötelnek, aszonta, hogy ő aggyig nem, még azokot a lovakot mëg nem feji valaki.

A kirának csak ëgy szavába kerűt, hetvenhét inas ëgyebet së csinát egész nap, csak fejt.

Mikor evvel is mëgvótak, a lyány még azt kivánta, hogy a tejbe fürgyék mëg a legény!

Szegény legénnek mit nem këllëtt tróbányi! Mëttëtte ezt is. De – barátom! – a hogy kigyött a tejbű, még hécczërte szëbb lett!

Látva ezt a kirá, csak ámút-bámút. Gondolt ëgyet, beleugrott ő is, hogy héccërte szëbb lëgyék, de bizony! mëgfőtt ő! az istenteremtëtte!

Akkor a királyány odamënt a legényhë, nyakába borút. »Én az ettéd, të az enyim! ásó, kapa választ el egymástú!«

A legénnek se vót ellenyi, mëgesküttek, lagzit csaptak, hetedhétországraszólót! boldogok lëttek, még most is ének, ha mëg nem haltak.

Eggyig vót, mese vót, Kelemënnek kedvi vót…

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Dankó Anna szakácsnétól. Lejegyzés ideje: 1903. decz._

44. A szegény árva lyány meg testvére: az őzecske.