Part 16

A két öregebb nem várta, még a kaput kinyittyák előttök, csak ugrajtottak ki ëgënyesenn a kapu tetejinn. Kiráfi Jankó azonn a bitringës csikón csakúgy czammogott kifele, a csikó még úgyis allyig birt mënnyi.

Csufolta is a két testvér, hogy nem tudott jobbat tanányi? ezënn a gereblyénn hogy kivánkozik valahova mënnyi? De Kiráfi Jankó rá së hederítëtt. Mongyonak, a mit akarnak! Ő csak mënt tovább.

Hallotta ő a hírit, mint katona a kávénak, hogy valahun messzi, nagyon messzi él a világszépasszonya, má régën furta az ódalát, hogy ő azt magának mëgszërëzze, fël is tëtte magába, hogy mëgkapja! nem kapja! de mëppróbállya!

Mënt, mënt, mëndëgét hetedhét ország ellen, estére ëgy nagy erdőbe ért. Sëtét vót nagyonn, nem látott sëmmit. Fëlmënt ëgy fára, onnat nézëtt szét, mére láthatna ëgy kis világot? Nem messzire mëppillantott ëgy nagy kastét, abba vëtt eszre ëgy kis világot.

Lëmënt a fárú, fëlült a lovára.

– Hova mënünk!? – kérdezte a lova. (A lova tátos vót, azé tudott beszényi.)

– Má én tudom, hova! – monta Kiráfi Jankó, csak mënnyünk!

Nemsokára odaértek a kastého. Jankó beköszön az albakonn:

– Aggyon Isten jó estét!

– Aggyon Isten! mi járatba van?

– Elgyöttem a sógoraimot mëllátogatynyi!

– Hát kiféli maga?

– Én? – én Zákrétom kirá fia vagyok.

– Én mëg a lyánya! no! akkor jó van, győjjönek be!

Avval beeresztëtte Kiráfi Jankót, összeölelkëztek, összecsókolkoztak, mingyá mëvvót a nagy atyafiság! Az asszony mingyá vocsorát is adott neki, de mëmmonta, hogy sihessën, mer maj mingyá otthon lëssz az ura, a varnyúkirá! kílső országba van dögöké, de má nemsokár otthonn lëssz, oszt akkor jaj mind a kettőjiknek!

Be is kapta Jankó a vacsorát, mint kutya a legyet, olyan nagyokat nyelt, maj mëffút! Az asszony elbújtatta a pinczébe a teknő alá, oszt várták, hogy mi lëssz!

A varnyúkirá még négy mérfődre vót, mikor má kijabát a feleséginek:

Feleségëm! idegën szagot érzëk a házná! Add elé, mer széttéplek!

Mire kimonta, mán otthon is vót.

Aszongya neki az asszony:

– Në duzmaggyá má mindëné, a testvérëm gyött el mëllátogatynyi bennetëkët!

– Hát akkor mé bújtatod le? monta a varnyúkirá, – ebatta!

De má akkorra Jankó is elégyött a teknő aló. Köszönt a sógornak, ammëg:

– Isten hozta! kedves sógor! hogy van? në haraguggyék mán, hogy olyan fënnszóval beszétem! – Feleségëm! aggyá ënnünk, innunk sebësenn!

Az asszony vacsorát készítëtt be, a két embër új jólakott, mint a duda. Mikor mëgëttek, azt kérdëzi a varnyúkirá Jankótú:

– Hát të, sógor! mi járatba vagy êre? mi szél hozott?

Jankó oszt elmonta:

– Hát, kedves sógor! hallottam én valamikor, hogy messzi valahun él a világszépasszonya, azt szeretném én magaménak tënnyi, ha lëhetne. Hát ebbe a járatba vónék!

– Hej! kedves sógor, – mondta a varnyúkirá, de nagy fába vágtad a bicskádot! én három esztendeig jártam utánna, szótam vóna is vele, més së lëtt az enyím! No! de të még fiatal vagy, maj mëssegít az Isten! Osztan ha sikerű, ki në haggy a lagzidbú!

Beszégettek még ëgy kicsit, azután lëfeküttek. Rëggel Kiráfi Jankó útnak indút, a sógora, a varnyúkirá még ëgy darabonn el is kísírtëtte.

Mënt ő, mëndegét, hun ballagva, hun koczorászva, estére mëgínt ëgy nagy erdőbe ért. Ott is fëlmënt ëgy fára, szétnézëtt, ëgy kastéba látott világot. Fëlült a lovára, odamënt, beköszönt az ablakon:

– Aggyon Isten jó estét!

– Aggyon Isten! mi járatba van?

– Elgyöttem a rokonnyaimho látogatóú, itthon vannak-e?

– Hát kiféli maga?

– Én Zákrétom kirá fia vagyok!

– Úgy? én mëg a lyánya! győjjék be!

Kiráfi Jankó bemënt. Itt is ëgy lyánytestvéri lakott, ennek az ura vót a saskirá. Nagyon szivesen fogták itt is, az asszony is mëg az ember is, még allyig akarták másnap eleresztenyi. Ed darabonn, mint a varnyúkirá, a saskirá is elkísírtëtte.

Harmagyik nap este mëgint erdőbe ért Jankó. Ott is tanát ëgy nagy kastét, abba is a sógora lakott: a hollókirá. Jó telt az ideji ott is, még el nem këllëtt neki gyönnyi. De a világszépasszonyával së a saskirá, së a hollókirá nem nagyon biztatta, mer ők së mëntek vele sëmmire, még mikor a hollókirá úttyára kísírtëtte Kiráfi Jankót, aszonta neki, hogy elválakoztak:

– Majd elszállunk még mink sógor fëlëtt, maj mëllássa!

De Jankó csak folytatta az úttyát a kis tátos lovánn. Mëntek, mëndëgétek nagy lassan, nagysoká elértek ëgy városba. Ott aszonta a tátos a gazdájának:

– Tudod-ë, mellyik palotába lakik a világszépasszonya? Të majd oda bemégy! de engëm vagy köss be az ëstállóba vagy haggyá magamra! Të mëg ereggy be! de në köszönny sënkinek, së në szó’ sënkihë sëmminőt! A világszépasszonya arczképekët néz, újságot olvas, járká, të azt csinádd, a mit ő, de në szó’ sëmmit!

Jankó úgy is tëtt. Bemënt a kapunn, lovát bekötte az ëstállóba, oszt mënt ëgënyest a világszépasszonyáho.

Nem szót sëmmit, së fejíret, së feketét. A világszépasszonya épenn a tyűkör előtt ült, nézëgette magát. Mellette vót még ëgy szék, abba ült Kiráfi Jankó, oszt azt csináta, a mit a világszépasszonya: nézte magát a tyűkörbe. Azután az arczképekët vëtte elé, azt nézëgette, Jankó is. Elészëtte az újságot, olvasott, Jankó is. A világszépasszonya azután fëlkelt a székrű, járkát a szobába, Jankó utánna, az asszony lëmënt a kerbe járkányi, Jankó mindënt úgy csinát, de nem szót sëmminőt së. Mikor az beszét a kertészszel, odamënt, oszt beszét vele ő is. Eszibe vót ám, a mit a tátos mondott!

Má három napja, hogy a kastélyba van Jankó. Együtt früstököltek, ebédëltek, vacsoráztak, de nem szótak ëgymásho. A harmagyik nap után azt mongya Jankónak a világszépasszonya:

– Má látom, hogy az ettéd lëszëk! Sokann akartak má, de ëgy së áta mëg szó nékű, mind hamarébb szót, mint én, oszt azé nem lëhettem övék. Nekëd is még ëgy próbát këll kiánod, három napig tart. Előző nap az arczképekët nézëgetëd, másogyik nap a kerbe sétász, harmagyik nap a szobákat nézegtëd…

Akkor fölkelt a székrű a világszépasszonya, kívël várt rá a kocsi, belevette magát, oszt elhajtatott.

Jankó magára maradt. Mán ép a harmagyik nap telt neki. Nézte sorba a szobákot, ki aranyos vót, ki ezüstös, ki másfurma, mikor a harminczkettegyik szobába ért, látta, hogy ëgy sifony hátáná még ëgy ajtó van. Mingyá elhúzta onnat a sifont. A kúcsokkal mëg próbágatta, mëllyikkel nyína má ki! A tizënharmagyik kúcscsal kinyít a harminczharmagyik ajtó. Valahogy belép, ott lát ëgy tizënkétfejű sárkánt aranylánczokra kötve.

Aszongya neki a sárkány:

– Aggy egy puhár vizet, adok érte ëgy királyságot!

Kiráfi Jankó adott neki.

– Aggyá még ëgy puhárral, adok érte még ëgy királyságot!

Jankó adott másocczor is.

Aggyá má harmacczor is, három királyságot adok!

Jankó nem rëstëllte, kiöntötte a harmagyik puhár vizet is.

Mikor a sárkány az utóssó kortyot is lënyelte, mëgrázkodott, az aranyláncz lëpattogott rúlla, oszt repűt ki a szobábú. A világszépasszonya épen hazafele akart gyönnyi a kocsijával, mikor a sárkány odaért, kikapta a kocsibú, oszt elszát vele.

A kocsi befordút az udvarra, a lovak patkója mëg csak úgy czikrádzott. Tomboltak a lovak, hánták magokat. Otfël Kiráfi Jankó nem tudott mit gondolnyi, mi zaj lëhet a? Lëmëgy, ott áll előtte a kocsi a lovakkal. Odaszól a lovakho:

– Mi baj! kutya ëgye a vérëd! van szénád, abrakod! világszépasszonya gazdasszonyod!

– Nincs! Nincs! monták a lovak.

– Hát hunn van?

– Elvitte a tizënkétfejű sárkány, kikapta a hintóbú! monták a lovak nagy szomorúvann.

Akkor Jankó ráparancsolt a cselédségre, hogy maraggyék mindën úgy, a hogy van, ő most elmëgy! Avval ő fëlült a turhós csikójára, oszt elballagott.

Ëcczër ëgy nagy városba ért. Rëggel kilencz óra vót, mikor mëllátta, hogy a világszépasszonya kossóval mëgy a kútra vízé. Odaszól neki Jankó:

– Csapd azt a kossót a kútho, gyere! én elviszlek!

A világszépasszonya a kossót úgy odavágta a kúthó, hogy nemcsak a kossó tört össze, ha a kút is összedőt. Fëlült az asszony Jankó mellé, oszt ballagtak hazafele.

A sárkány csak este hét órára ért haza. Első gongya is az vót, hogy mëgkeresse a világszépasszonyát. Nem tanáta. Lëmënt az ëstállóba. Vót neki ëgy háromlábú tátos lova, azt kérdëzte mëg: hun van a felesége? A ló aszonta:

– Kiráfi Jankó elvitte!

– Ëhetëk-e, ihatok-e még? kérdezte a sárkány.

– Ëheccz is, ihaccz is, alhaccz is, ëgyet ugrok, utóérjük!

A sárkány ëtt is, itt is, alutt is, avval fëlült a tátos hátára, az ëgyet ugrott, utóérték a világszépasszonyát. A sárkány Jankó ölibű kikapta a szép asszont, a buzogányával mëg ëgy nagyot vágott Jankó fele:

– Ne! itt van ëgy kiráság!

De az ütés nem érte.

A sárkány hazavitte a világszépasszonyát.

De Kiráfi Jankó nem birt belenyugonnyi, hogy az asszony nem ezövé. Elindút mëgint a turhós csikón. Reggel kilencz órakor a világszépasszonya mëgyën a vízé a kútra, Jankó odaszól neki:

– Csapd a kossót a kútho, oszt gyere velem!

A világszépasszonya úgy tëtt, fëlült a lóra újfënt Jankó mellé.

A sárkány mëgint csak este hét órára gyött meg. Ëgënyesenn mënt be az ëstállóba.

– Hun a feleségëm?

– Elvitte Kiráfi Jankó!

– Ëhetëk-ë, ihatok-ë még?

– Ëheccz is, ihaccz is, vékonyhajú mogyorót is feltörheccz, alhaccz is… ëgyet ugrok, utóérjük.

A sárkány ëtt is, itt is, vékonyhajú mogyorót is tört fël, alutt is, a ló ëgyet ugrott, utóérték Jankót. A sárkány kikapta ölibű a világszépasszonyát, Jankót mëg olyanokra vagdalta, mint a pozdërva. Avval mënt haza. A kis turhós csikó ott maratt, őrizte a gazdája testyit.

A hogy a kis ló ott szomorkogyik, ára repű a Jankó három sógora, aszongyák úgy ëgymásközt:

– É! ammëg ott a sógor, szétvagdalva!

Lëszállottak mingyá. A hollókirá sietëtt forrasztófűvet keresnyi. Mikor hozott, avval összeragasztották, mërrázták, Jankó míngyá fölélett. Csak annyit mondott: jaj! de elaludtam;

– Bizony alunna ken, sógor! még a világ! ha mink mëg nem látyuk! monta a hollókirá.

Avval a sógorok elszátak, Jankó mëg fëlült az ő hűségës turhós csikójára, oszt ballagot a kútho, a hun a világszépasszonya húzta a vizet. Aszonta neki Jankó:

– Hallod-ë, világszépasszonya! mos má nem viszlek el, ha azt mondom: ereggy el a bódba, vëgyé szőnyëgët, húzd be vele a sárkány lovát tetőtű talpig, oszt ha a sárkány haragszik, hogy mé csúfítottad el a lovát, kérdëzd mëg tűlle: »hunnatvaló ez a ló, hogy még párját is szërëzhessünk hozzá!?« Tudod-ë?

A világszépasszony beleëgyezëtt.

Mikor a sárkány mëllátta a lovát, hogy el van csúfítva, elkezdëtt veszekënnyi az asszonyra. Da a világszépasszonya aszonta neki:

– Ugyan në veszekëggyék má mindég! ha mongya mëg, honnatvaló ez a ló, hogy párját is keríthessünk hozzá!?

De a sárkány aszonta:

– Mind bolond embër a, ki a feleséginek mindënt elmond!

A világszépasszonya aszongya erre:

– Mind bolond embër a, ki a feleségitű eltitkol valamit! Mit fétesz? isz mán Kiráfi Jankót agyonvagdostad! kitű fétesz mém most is?

Erre a sárkány aszongya:

– No! jó! hát mëmmondom: szógálatomé kaptam!

– Hun szógátá érte?

– Messzi a Vërëstengërbe van ëgy sziget, azonn lakik ëgy ördöngös asszony. Annak van három lyánya. Ezëk a lyányok rëggerre mindég lovaké vátoznak. Minden nëgyegyik nap mëgellyik ëgy közűllök, oszt hogy én három napig őrzöttem őköt, ezt a lovat kaptam az ördöngős asszontú! No! jó van-ë má? tudod-ë má?

– Hát a nëgyegyik lábát hun vëtték el? kérdezgette, faggatta a világszépasszonya.

– Hát a vámházná! monta a sárkány.

Isz ek këllëtt a világszépasszonynak is! másnap tanákozott Jankóval, mingyá elmonta neki az utóssó szóig, a mit a sárkány mondott.

Jankónak së këllëtt több. Fëlült a kis lóra, oszt nagy lassan ballókázott a Vërëstengër fele. Ecczër ëgy vámhídho ért.

– Hova mégy? kérdezte a vámhidas.

– Szógálatot keresnyi! monta Jankó.

– Accz-ë nekëm szolgálatod jutalmábú?

– Adok!

Tovább engette mënnyi Jankót. Nemsokára ëgy másik vámhídho ért. Ott is mëgkérdëzte a vámhidas:

– Hová mégy?

– Szógálatot keresek!

– Accz-ë nekëm a szógálatodbú?

– Adok!

Avval az is engette tovább.

Mënt, mëndëgét, ëcczërcsak elért a Vërëstengërhë, a Vërëstengërbe arra a szigetre, a hun az ördöngős asszony lakott. Lëszát a lovárú, bemënt, köszönt:

– Aggyon Isten szërëncsés jó napot! édës öreganyám!

– Aggyon Isten, kedves fiam! Szërëncséd, kutya! hogy édës anyádnak szólítottá! monta az asszony.

– Nekëd is szërëncséd, hogy kedves fiamnak montá! vágta oda Jankó.

– Mi járatba vagy?

– Szógálatot keresëk!

– No! én mëffogadlak! Van nekëm három lovam, azokat këll kihajtanod a legelőre, oszt mëgőríznëd.

Három nap ëgy esztendő. Ha jó kiszógátad a három napot, a mit kérsz tűllem, azt adok neked!

Mëvvót az ëgyesség.

Rëggel Kiráfi Jankó kihajtotta a három lovat a tengërpartra. Hozzáfogott a kënyerezéshë, azután lëfekütt a fűbe. A három lónak së këllëtt több, ráfújták Jankóra az álomszellőt, oszt még az alutt, ők nyulaké vátoztak, ott vót nem messzi ëgy tábla búza, abba szalattak.

Mikor fëlérzëtt Jankó, a lovakot nem látta sëhun. Nagyon elszomorodott. Vakarta ott is, a hun nem viszkedëtt. Micsinállyék má? Ecczërcsak láttya, hogy gyön a három sógor. Azok mëmmonták neki, hogy a három ló három fejér nyulé vátozott, majd ők kergetyik a búzábú, Jankó mëg állyék a szélyin a kantárral, oszt mikor kigyönnek, vágja a fejikhë.

Úgy is vót. Kergette a három sógor a három fejír nyulat, Jankó mëg ott várt a búza szélyibe a kantárral. Ëcczër gyönnek a nyúlak, Jankó oda a kantárral! mind a hármat mëffogta. De má ekkor lovaké változtak.

Hazahajtotta oszt őket.

Otthon kérdëzi az ördöngős asszony:

– No! fiam! hát megőrzötted a lovakot?

– Mëg ám! öreganyám!

Avval Jankó vacsorát kapott, az asszony mëg kimënt az ëstállóba, jó elverte a lyányajit: mé hatták magokat mëffogatynyi! A három testvér aszonta az annyának:

– Të nagy ördög vagy, de az még nállad is nagyobb!

Másnap rëggel Jankó mëgínt kihajtotta a lovakot. A hogy azelőtt való nap járt, új járt most is. Elalutt a lovak eltüntek, arany kacsáké vátoztak. Ha a három sógor a tóbú ki nem zavarja őköt, nem tutta vóna mëgkerítenyi soha. Este hazahajtott, a lovak kikaptak újfent, de nem úgy, mint tënnap, ha hécczërte jobban. Jankó örűt, hogy két nap má elmënt baj nékű.

Harmagyik rëggel is kívël van Jankó a lovakkal. Kënyerez, lëdől pihennyi, a lovak mëgint ráfújják az álomszellőt, úgy hogy Jankó elalutt nagyon. Ők meg hipp! hopp! vótak, nincsennek.

Fëlkel Jankó, de ló nincs. Csak fëlëtte vót az égënn ëgy nagy fëlyhő. A három ló vót az a fëlyhő! De Jankó nem tutta!

Mán kezdëtt nagyonn szomorkonnyi, mikor mëllátta, hogy ittgyön a három sógor. Azok szátak ëgënyest hozzá.

– Hallod-ë, në szomorkoggy, – monták neki. Látod-ë ott azt a nagy fëlyhőt? – az a három ló. Mink most vërës lángé vátozunk, oszt fëlmënünk a fëlyhőhö veszekënnyi. Itt van ëgy kard, ha a kék láng elboríttya a vërës lángot, szúrd kërësztű magad evvel a karddal. Inkább így hally mëg! Ha pegyig ëgy csomó fejér hab esik lë, hajídd hozzá a kötőfékëdët, oszt a lovaid mëgkerűnek. Ha hónap rëggel az asszony kérdëzi: mit kívánsz szógálatodé, el në fogaggy sëmmit, csak azt a csikót, a kit hónap ellyik az ëgyik ló! De el në felejd, tudod-ë?

Avval a három sógor vërës lángé változott, oszt mënt fël ëgënyesenn a fëlyhőnek. Mingyá lácczott, hogy a kék mëg a vërës láng veszekëgyik mán javába. Ecczër a kék láng elborította a vërësset, Jankó épen a szívibe akarta szúrnyi a kardot, mikor láttya, hogy fëlűrű esik lëfele ëgy csomó fejír hab. Rögtön hozzávágta a kötőfékët, mire mëllëtt mind a három ló.

Hajtotta haza vígann. Az ördöngős asszony durúzsolt, mikor kiatta neki a vacsorát, a lyányajit mëg úgy elverte, hogy még olyan pühölést! De azok csak aszonták:

– Ha të nagy ördög vagy, ez nagyobb még nálad is!

Nem ért má az a szó sëmmit, Jankó kitőtötte az esztendőt.

Másnap aszongya neki az asszony:

– No! fiam! kitőtötted az esztendőt, ha ezt a tartománt kérëd is, mëg këll annom! mit kivánsz?

Aszonta Jankó:

– Nem këll nekëm sëmmi së, csak az a csikó, a kit máma ellëtt az egyik ló!

– Azt nem adhatom, fiam!

– No! ha nem adhattya, hát ëgyeb nem këll. Isten ággya mëg!

Jankó mán kigyött a kapunn is, mikor az öregasszony utánna kiátott: gyere vissza! odaadom!

Mëgfogta Jankó a csikót, de először vezetnyi këllëtt, olyan gënge vót. Mikor kiért vele a szigetbű, épen csak olyan fájin nagy ló lëtt belűlle, mint a többi. Akkor oszt fëlült a hátára.

Mëgy, mëndëgé, az uton tanákozik ëgy juhászszal.

– Aggyá nekëm ëgy zsákot, juhász! adok érte ëgy marék aranyat.

A juhász adott.

– Aggyá még két báránt is, azé mëg adok még két marék aranyat!

A juhász azt is adott.

A két báránt Jankó bekötte a zsákba, maga elejbe vette a ló hátára, oszt mënt.

Nemsokára odaért a vámhídho. Kérdezi tülle a vámhidas:

– Hoztá-e valamit nekem, hé?

– Hoztam! azzal a zsákbú kieresztëtt egy báránt. Még keresgéték, – mer elszalatt! – ő azalatt tovább mënt.

A másik vámhidasnak is odatta a báránt rengyibe, azután nyargalt ëgënyesenn a sárkány palotája fele.

Épen rëggel kilencz óra vót most is, hogy odaért. A világszépasszonya vitte a kossót a kezibe, mënt a kútra. Mëglátta Jankó:

– Csapd a kútho azt a kossót, oszt gyere velem!

Oda is csapta úgy az asszony, hogy ëgy szikurdum nem maratt belűlle épségbe! avval fëlült Jankó mellé, utánnok vót a turhós csikó, oszt mëntek, mint a szél.

Este hat órakor gyön haza a sárkány, ëgënyesenn mënt az ëstállóba. Aszongya a lovának, mer az nagyon kapálódzott:

– Mi baj! kutya ëgye a vérëd! van szénád, abrakod! világszépasszonya gazdasszonyod!

– Nincs! Nincs!

– Hát hun van?

– Elvitte Királyfi Jankó.

– Ehetëk-ë, ihatok-ë még!? kérdezte a sárkány.

– Ëheccz is, ihaccz is, alhaccz is, hatot is ugorhatok, még së érëm utó!

No! vót harag mëg mérëg a sárkánba is, maj szétvette. Elmënt a gépészhë, csinátatott vele olyan vasbuzogánt, a mëllyiknek olyan hëgyi vót, mint a tő.

Mikor a buzogány készenn vót, fëlült a lovára, kétódalt mindég verte, szurkáta a lovát, szëgénnek má a bélyi is csüngött. Ecczër a ló ëgyet ugrott, lëhajította a hátárú a sárkánt úgy, hogy kampësz lëtt ëcczërre.

Kiráfi Jankó mëg repűt tovább a világszépasszonyával, még haza nem értek. Otthon mëgesküttek, lagzit laktak, faggyút sz....k, avval világítottak, mém most is boldogan élnek, ha mën nem haltak.

Galilián köpönyeg, tódd a mesét, ha lëhet. Eggyig vót, több se vót.

_Puszta-Hanyi, Heves vármegye. Molnár Lojzi, 23 éves dohányos bojtártól. Lejegyzési idő: 1904. május._

37. Nemfélek Jankó.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy embër, annak mëg két fia. Az a két gyerëk mindég az ëstállóba hát a lovakra ügyelnyi. Az ëgyik, mikor tüzeltek az ëstállóba, mindék borzongott, fét valamitű, a másik mëg, nem vót má olyan dolog a világonn, a mitű fét vóna. Az apjával is csakúgy foghëgyrű beszét, nem fét attú së.

Monta neki az apja sokszor, hogy »maj mëttanítanak mét tégëd valahun keztyűbe dudányi, nëfé! csak vesd magad olyan nagyon!« »Mit? engëmet?!« monta Jankó, »má engëm në ijeszszék mëg a világonn sënki, sëmmi!« »Jó van, jó, fiam! véginn pattan az ostor! ëcczër lëssz, a ki sosë vót!«

A gyerëk nagyon makacs vót, fëltëtte, hogy – van ötven tallérja, oszt elindú a világba, azt az ötven tallért annak aggya, a ki őt mëttaníttya fényi.

El is indút. Má a másik faluba kezte kiabányi, hogy »ötven tallér annak, a ki mëttanít fényi!« A harangozó vállalkozott, hogy maj mëttaníttya ő!

Fëlkűtte Jankót a toromba harangoznyi écczaka, ő mëg lepedőt vëtt magára, oszt úgy mënt fël a toromba. Mikor Jankó mëllátta, nem hogy mëgijett vóna, ha fëlkapta az ölibe, oszt kihajította a toronyablakonn.

Abbú a falubú mënt tovább. Mindënütt azt kiabálta, hogy »ötven tallér annak, a ki mëttanít fényi!« Ott mëv vót ëgy hóhér, a ki azelőtt való nap akasztott fël hét embërt. Ő aszonta, hogy mëttaníttya Jankót fényi, ha ördöggel határos is. Elhítta Jankót magáho, bezárta abba a komrába, a hun a hét akasztott embër lógott, ott këllëtt neki lënnyi rëggelyig.

Várta a hóhér, hogy maj rimánkogyik Jankó, csak eresszék ki má, de Jankó olyan jóézűenn alutt, mint a tej, eszi ágába së vót, hogy ő most akasztott embërëkkel hál ëgy haj alatt. Rëggel kigyött a komrábú, nem vót ő neki sëmmi baja së, még inkább olyan kanfurgyia beszédëket beszét, hogy nem győztek rajta ëlëget nevetynyi.

Jankó mënt tovább, mert még nem tanították mëg fényi.

Mëgy, mëndëgé, tróbákozott ő vele mindënfajta embër, de nem mënt vele többre a neveccségné.

Ëcczër beért ëgy kirá udvarába. Annak a kirának vót ëgy vára, a kibe sënki së mert má estefele bemënnyi. Ki is vót hírjesztelve, hogy a ki abba három nap, három écczaka mëm mer lënnyi, azé lëssz a kirá lyánya.

Jankó a hogy mëhhallotta, ëgënyesenn mënt mondanyi, hogy ő nem fé az ördögtű së, ő mëhhá benne.

Estefele be is mënt Jankó a várba.

Écczaka épenn javába alutt, nagy csörtögést hallott. Fëlkelt, hát láttya, hogy a szoba, a hun hál, tele van boszorkánval. Lëhajtotta a fejit vissza, oszt alutt tovább. En neki nem vót sëmmi së.

Másnap écczaka – mer azelőtt annyit alutt, hogy mos má nem birt alunnyi – fëlvót. Ëcczërcsak gyött feléje kilencz haláfej, mëg kilencz haláláb. Fëlszëtte mind, a fejekët mëgësztërgályozta, a lábakot fëlállította, oszt elkezdëtt velëk gugliznyi. Guglizott egész rëggelyig.

Harmagyik écczaka hat fekete embër hozott elejbe a Szen Mihá lovánn koporsóba ëgy öreg ősz embërt, de Jankó attú së fét, odamënt, oszt kipëndërgette az öregnek a bajuszszát. A többit mëg mëkkínáta ëgy-ëgy pipa dohánval. Azutánn rágyútott maga is, oszt lëdőt ëgy hêre, pihent, mint Marczi Hevesënn.

Rëggerre kitelt a három nap. Mënt a kiráho Jankó, hogy övé má a lyánya, kiáta a három napot. A kirá csudákozott, hogy »no! még ilyen embërt nem láttam az életbe, má igazánn fájin embër vagy! ettéd a lyányom!«

Mëg is tartották az esküvőt mingyá másnap. Vót ott olyan dáridó, hogy még olyat ki látott!

Mikor lëfeküttek a legény a lyánval, a szógállónak má jó előre mëv vót parancsolva, hogy éfékor a legény alá öncsön valamit, hátha attú mëgijed!

Úgy is vót. Éfékor mënt be a szógálló, vitt be ëgy csobor halat vízzel ëgyütt, azt öntötte a királyány ura alá. Hát a hogy odaöntötte, a hal elkezdëtt vickándoznyi, a legém mëg fëlérzëtt. Nem tutta: mi lëhet az ott alatta? úgy mëgijett, maj mëhhasatt a szívi. A feleségi mëg ezt leste. Mikor javába ihedëzëtt az embër, Nemfélëk Jankó, a királyány nagyot nevetëtt rajta. »Mit neveccz, te bolond!« monta neki Jankó. »Hát csak azt, hogy ilyen embër vagy të! aszontad, hogy má nincs olyan a világonn, a kitű të féné, oszt mos mëg attú a csëpp haltú is halára ijetté! No! azé nem baj! csak mëttréfátunk!«

Jankó ëgy kicsit rëstëlte is a dógot, de azutánn má ő së nagyon bánta, hogyha monták neki a halat. De nem is kötte többet az ëbet a karóho, ha mëhhúzta magát, a feleségivel boldogann ét, tán mém most is él, ha mën nem halt.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Gyürő Klári parasztasszonytól. Lejegyzési idő: 1904. márczius._

38. Borsszem Jankó.

Hun vót, hun nem vót, nem mernék rá mëgeskünnyi, hogy hun vót, de arra së, hogy vót, de má akar vót, akar nem vót, hát hal lëgyék, hogy: vót – a világonn ëgy asszony, annak születëtt ëgy kis fia. Olyan csëpp vót, hogy elnevezték Borszëm Jankónak.

Ez a gyerëk, má a születési napján úgy élett, mint ëgy kis kirá, henczëgëtt, mindenkivel csak úgy beszét, mint a kondás a disznóval. Másnap mëg má odakiátott az annyáho, hogy »hallya-ë ke!? mënynyék el a kiráho! oszt mongya mëg neki, hogy ha nekëm aggya a lyányát, visszahozom azt neki, a mit má tíz esztendeji elvesztëtt: az aranszőrű paripát! Sebësenn járjék, ëgyik lába itt, a másik ott!«

Elmënt az annya, de rá së fityítëttek az ő beszégygyire, úgy kellett neki hazamennyi, a hogy elmënt.

Jankó mëh haragudott csudálatosann. Majd elmëgy hát ő! maj mëmmutatja ő, hogy odaggyák!

Mikor a kirá elejbe ért, ott is olyan hëgyësenn beszét, hogy… A kirá is mëcscsëndësëdëtt, oszt odaígírte neki a lyányát, de előbb hozza haza az aranszőrű lovat.

Jankó válalta, hogy ura lësz a szavának.

Másnap fëlültek ëgy kocsira, befogtak két lovat, oszt mëntek.

A mint mënnek, mëndëgének, hetedhét ország ellen, gyön előttök az utonn ëgy rézszőrű paripánn a hétfejű sárkány, annak a lova lába ëgy kőbe mëbbakott. Aszongya a sárkány: »héj! ha tunnám, hogy az a kutya Borszëm Jankó itt van, mëgölném, ha hét lelki vóna is!«