Part 13

Rögtön ott termëtt a farkas. »Mit parancsolsz, itt vagyok!« monta a farkas. A lyány oszt elmonta a baját. Akkor a farkas elvëtte tűle a sípot, mëffútta ő is, hát csak úgy rezsgëtt a sok farkas, annyi gyűt oda. Mëntek ëgënyest a Dunának. A lyány ezt nem tutta mire vélnyi.

Látta oszt, mikor má mind belemënt, hogy azé van e, hogy ő át tudhassék mënnyi! Neki is mënt a Dunának, átsétát a sok farkas hátán úgy, hogy még a czipéji szélyi së lëtt vizes.

Má a Dunán átment vóna, de még csak ezután gyön a sok nehez út! Mëgy, mëndëgé, má el is fáratt, mikor a fekete tengërhë ért. Hogy mënnyék ő most azonn át? mindënféliképenn törte a fejit rajta. Eszibe jutott a szőrszál. Szétszakajtotta. Rögtön ott termëtt az róka. »Mit parancsolsz, kedves gazdám!?« »Vigyé át a fekete tengërënn, mer nagy utam van nekëm, a kinek mén nagyon soká gyöhet el a végi!«

A róka csak neki fartolt a tengërnek, a farkát rávette a tengërre, úgy hogy félyig átérte, akkor oszt monta a lyánnak, hogy »ereggy no!« Mikor a tengër közepinn vót a lyány, a róka mëffordút a tengër másik partya fele, úgy, hogy a lyány minden baj nékű átmëhetëtt a róka farkánn. De a kis madár mindég mënt vele!

Ëcczër a vërës tengërhë ér a lyány. A partyán mingyár elejibe hút ëgy alma. Ënnyi kezte, a csutájajit mëg a vízbe hajingáta ëgy csëppig. A csutábú gyönyörű szép hajók lëttek. Ëgyre fëlült, a ki őt elvitte túnat a vërës tengërënn.

Ott a parton vót ëgy nagy hëgy, annak a tetejibe mëg ëgy kis ház.

A kis madár, a ki hűségesenn kisirtëtte, aszongya a lyánnak: »të ideszámitol ebbe a kis házba, de të oda nem tuccz fëljutynyi sëhossë, hacsak oda nem mégy, amott a hëgy tövibe van ëgy hattyú, annak ülly a hátára, kapaszkoggy a farkába, në fé maj fëlvisz a!«

Úgy is vót. A lyány ráült, a hattyú mëg fëlvitte.

Bemënt a kis házba, szétnézëtt. Elévëtte az asztalterítőt, mëgterítëtt, kirakott rája hét bogácsát. Azután elbújt az ágy alá.

Este hazagyönnek a hollók, szétnéznek a házba, kérdezőskönnek, tanágatózkonnak, hogy ki járt itt? de nem tutták kisütynyi. Avval lëfeküttek, rëggel mëg mëntek hazúrú.

Másnap is igy törtint a dolog. A lyány mëgterítëtt, oszt elbújt az ágy alá. A hollók tanágatták most is, de nem mëntek sëmmire.

Harmannap a hollók javába eszik a bogácsát, a kit ő – a lyány – kirakott, ő mëg csak elébujik az ágy aló, aszongya nekik: »ösmertëk-ë még engëm?« – aszongyák a hollók: »hát honnë ösmernénk mán no! iszën të a testvérünk vagy! de tudod-ë, mit? në maragy të itt köztünkbe, mer ha a hollók királya hazagyön, széttép! ereggy, míg szépenn vagy!« De a lyány mëkkötte magát, hogy bizon nem gyön ő aggyig, mig ököt ki nem szabadittya! Aszongyák a hollók, hogy »nem lëssz abbú sëmmi së, mer ahho hét esztendőt, hét félórát mëg hét minutát këll éhëznyi mëg az alatt az idő alatt ëgy árva szót së szónyi. Të mëg azt nem birod ki!« »Dehonnem!« – monta a lyány, – »maj mëppróbálom!«

Avval elbúcsúzott a hollóktú, oszt mënt, a mére látott.

Úttya ëgy nagy uradalomba vezetëtt, a hun egy nagy szalmakazalba elbújt. Ott vót ő magányosan, së nem ëtt, së nem szót sënkihë. Hiába hozta a kirá agara az ételt, rá së nézëtt, mécs csak hozzá së nyút.

De ëcczërcsak a lovász eszrevëszi, hogy az agár a mi ételt kap, mind a kazalho viszi. Rálesëtt. Mëllátta, hogy a kazalba ëgy lyukba valami szép lyány van elrejtëzkëdve. Jelëntyi is a kirának mingyá, hogy mit látott!

A kirá odamënt, kihítta, nem törődött avval, hogy néma, mer annak gondolta, hogy nem szól, mëszszerette, elvëtte feleségű.

Nemsokára lëtt ëgy szép gyerëkik.

De vót az udvarba ëgy kutyaírígy vasórú bába is, az haragudott a kiránéra szörnyenn. Mindënáron el akarta vesztenyi.

Mikor a kis gyerëkët elvëtte tűlle, azt ëgy vesszőkosárba fektette, betëtte ëgy folyóba, az mëg vitte, vitte lëfele. A vasórú bába azután lëölt ëgy csirkét, a kést az asszony – mán mint a kiráné – mellé fektette, a száját mëg a kézit bekente vérrel, hogy azt higyék, hogy ő maga ëtte mëg a gyerekit.

Akkor a vasórú bába bemënt a kiráho, aszongya neki: »mit érdemël az az asszony, a ki a saját tulajdon gyerëkit mëgëszi?« A kirá tutta, hogy az ő feleségire kék most szónyi valamit, de nem szót, csak aszonta: »még várok, az igazság maj kisül!«

De születëtt ám a kiránénak másogyik, harmagyik gyerëki is, azokot is mind elvesztëtte a vasórú bába a vízënn, mész szërëncse vót, hogy ëgy mónár kifogta őköt, a kinek ëgy csëpp gyerëki së vót.

A gyerëkëk születésit azonba látták a hollók, mëg azt is, hogy a mónár kifogta őköt.

A kirának mëg mit vót mit tënnyi, most má elhitte, hogy a feleségi csakugyan maga emísztyi el a gyerëkëkët, kilenczvenkilencz kocsi fát hordatott máglyába, hogyha az majd tiszta parázstűz lëssz, rátëszik az asszont.

Fël is gyútották, má vinnyi akarták az asszont, ép mikor a zsarátnakra akarták tënnyi, lëtelt a hét esztendő, a hét félóra, mëg a hét minuta, a hét holló is, a ki ott vót az igazlátásná, csak mërrázkódott, oszt valamënnyibű szép fiatal embër lëtt.

Azok elmonták az esetët, hogy a kiráné az ő testvérik, idáig azé nem szóhatott, mer őköt akarta mëszszabadítanyi, a gyerëkei pegyig ëgy mónárná van, a ki kifogta a vizbű, a kinn a vasórú bába eleresztëtte, azóta nevelyi is szépenn.

A kiráné mësszabadút, a gyerëkeit a mónártú visszaszërzették, ő az anyját magáho vëtte, a hét testvéri pegyig elmënt haza. Még most is boldogann ének, ha mën nem haltak.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzési idő: 1903. decz._

29. A hét daru.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a világon egy özvegy asszony. Az özvegy asszonynak volt hét fia, meg egy bölcsőben fekvő, csecsemő kis lánya. Szegény volt az asszony, napszámra, hova járt, míg nem volt otthon, a kis lánynak a hét gyerek viselte gondját. Étették, itatták, s hogy elaludjék, ők is ringázták. Egyszer hogy-hogy nem? valahogy kidőtötték a bölcsőből a kis lányt, az ríni kezdett, az anyja meg épen akkor jött haza. Kérdezte a fiaitól:

– Mi lelte ezt a kis lányt, hogy így rí?

Azok mondtak valamit, de nem az igazat. Az asszony a hogy ölibe vette a kis gyereket, mindjárt meglátta, hogy a feje fel van kelve,[38] ezt biztosan kidőtötték a czudarok, mikor játszottak! megátkozta mind a hetüket, hogy váljanak darúé.[39]

Nem kellett kétszer mondani, a hét fiú abban a szentben daru lett, szép hét hamvas daru. Fel is kerekedtek mindjárt és mentek Isten tudja: hová? – messzire.

A kis lány otthon maradt. Az anyja nevelte, gondozta, de a kis lány mindig nagyon szomorú volt. Már lehetett vagy tizenkét esztendős.

– Mért szomorkodol te, kis lányom – mondta neki az anyja, – tejbe’-vajba’ fürösztelek, van mit enned-innod, gondodat is viselem, nem tudom, mi lehet az oka szomorúságodnak?

– Hej! édes anyám! volt nekem hét testvérem, azok egyszer engem a bölcsőből kidőtöttek, te megátkoztad őket, s most mind a heten daru képében élnek valahol, ha élnek. Ha én csak egyszer is megláthatnám őket, sokért nem adnám, mindjárt olyan víg volnék, mint a fán csiperkedő kis madár.

– Sohse búsúlj azért, kis lányom! mondta neki az anyja, ha ők olyan gonoszok tudtak lenni, hogy kidőtöttek a bölcsőből, megérdemlik, hogy most daru képében legyenek. De azért ha akarod, keresd fel őket, de te úgy sem tudsz a sorsukon fordítani semmit, legfeljebb még te is odaveszel s nekem vót lányom és nem lesz lányom.

Beszélt volna az anyja a kis lánynak, ha az hallgatta volna, de szedelőzködött, a mi kis holmija volt, batuba kötötte, oszt ment a világnak.

Ment, mendegélt hetedhét ország ellen. Ki tudja, hova ért volna, ha a Széllel nem találkozik.

– Ugyan, Szél uram! legyen olyan jó, mondja meg, hol van az én hét testvérem? az anyám megátkozta őket és most daru képében élnek valahol!

– Nem tudom én, – mondta a Szél, – de ha nyomra akarsz jutni, csak eredj egyenesen, a hogy elindúltál, majd találkozol a Hold testvéremmel, az majd tud valamit mondani!

Ment a kis lány, ment, már olyan sokáig, azt hitte, hogy soha sem ér oda. Mikor odaért, ott sem tudtak semmit a hét bátyja felől, a Naphoz igazították, az mindent tud, hátha ezt is tudja!

Csupa vér volt már a kis lány lába, éhes is, szomjas is volt, míg egyszer a Naphoz ért. Eléadta, hogy a hét bátyját keresi, a kik daru képében élnek, mert az anyja megátkozta őket. Akkor a Nap fogott egy fekete tyúkot, megkoppasztotta, megfőzte a kis lánynak és azt mondta neki:

– No! itt van ez a fekete tyúk! edd meg, a csontjáról is jól lerágjad a húst, de a csontot el ne hajítsd, még jó hasznát veheted! Oszt ha megetted, eredj egyenesen, a hogy jöttél, találsz egy nagy hegyet, szúrd a csontot az oldalába, oszt mászsz fel a tetejébe, ott találsz egy kastélyt, abban él a te hét testvéred!

A kis lány megköszönte a Napnak jó’akaratját, a csontokat a zsebibe tette, oszt elindúlt.

A hegy már messziről látszott, a kis lány egyenesen tartott neki. Mikor a lábához ért, kivette a csontot, beleszúrta a hegy oldalába és úgy ment fel-fel a tetejébe. Már majdnem odafennt volt, elkezdett fáradni. Hát már ott is maradt volna, ha egy vándorfelleg meg nem szánja, oszt fel nem löki a hegy tetejére. Úgy jutott el a kis lány, a hová akart. A kastély csak pár lépésre volt már, nem hímezett-hámozott a kis lány semmit, kapta magát, bement, leült a lóczára. Ott volt a hét testvérének a lakása.

Azok épen nem voltak otthon, oda voltak valahol. Mindennap hét betyáremberrel viaskodtak, tiszta vér volt minden tetemök, mikor hazaértek. Most is viadalban voltak, azért nem talált a kis lány otthon senkit. Mindjárt otthon érezte magát, szétnézett itt is, ott is, a kamrában talált egy csomó véres ruhát. Fogta magát, kimosta. Mire este lett, a hét daru hazajött, megrázkódott, szép hét legény lett belőlük. Asztalhoz ültek és vacsoráltak. Vacsora után mentek a kamrába, hogy majd a véres ruhát levetik, hát – uramfia! mit látnak, a sok véres, szennyes ruha mind olyan fehér, mint a hó, mind ki van mosva.

– No! itt valakinek kell járni! mondták egymásnak.

S addig keresgéltek, kutattak, míg a kis lányt meg nem találták.

– Hol veszed itt magad, a hol még a szálló madár sem jár? nem féltél az úton, hogy valami bajod kerűl?

Örültek a kis lánynak nagyon, nem tudták hova tenni, egyik is fogta volna meg, a másik is, már majd összevesztek rajta. De egyszercsak azt mondják neki:

– Úgy ám! kis testvérünk! de itt nem sokáig maradhatsz, mert mink hét betyáremberrel viaskodunk minden nap, ha azok minket megölnek, idejönnek és neked is végedre járnak!

– Pedig én meg azért jöttem, – mondta a kis lány, – hogy titeket megszabadítsalak, a hogy tudlak!

– Jaj! kis testvérünk, de nagy fába vágtad a fejszédet! nem te való vagy ahhoz!

A kis lány erősködött, hogy akárhogy-akármint, de ő megmenti a bátyjait.

– Jól van, ha épen annyira elhatároztad magadban, megteheted, de hét esztendeig meg hét perczig egy szót sem szabad szólnod senkihez. Ha csak egy kukkot is ejtenél ki a szádon, má minket nem tudnál megszabadítani soha, míg a világ!

A kis lány felfogadta, hogy nem szól semmit. Még az estét ott bevárta, másnap reggel indúlt hazafelé. A hogy az erdőben ballagott, találkozott egy szép királyfival, az megszerette, hazavitte, el is vette feleségűl. Csak az nem tudott a fejébe menni, hogy mért nem szól ez a lány? Kuka-e,[40] mi-e? de az nagyon furcsa vót előtte, különösen eleintén. Később aztán inkább hozzászokott.

Egyszer a királyfinak háborúba kellett mennie, a feleségét boldog állapotban hagyta otthon s rábízta egy vén asszonyra, viselje gondját, míg ő odajár.

Alig ment el a királyfi, a felesége két gyönyörű fiút szűlt, az egyiknek a nap, másiknak a hold volt a homlokán. A vén aszony amúgy is ellensége volt a királyfi feleségének, most meg még jobban ette a fene, hogy azt a szép két gyereket meglátta, rögtön levelet írt a királyfinak, hogy jőjjön haza, mert a felesége bíbályos,[41] olyan két gyereket szűlt, a minőt rendes asszony soha nem szokott. A királyfinak mit volt mit tenni? hazament.

Az ágyba ott feküdt a felesége, mellette a két gyönyörű gyerek.

– Hisz ezek nagyon szépek! gondolta magában, mért öljem én meg a feleségemet?

De a vén asszony az országban is annyira áskálódott, hogy a néma asszonyt meg a két szép kis fiát lóbőrbe varrták, kivitték a város végire, ott meg épen már várakozott a hóhér, hogy összetrancsírozza őket. De a hogy emelte volna a kardját, ott termett hét daru, az asszonynak a hét bátyja, már akkorra letelt a hét esztendő meg a hét perc, megrázkódtak, gyönyörű szép két legény lett belőlük. Azt mondják a hóhérnak:

– Hallod-e, hóhér! ne bántsd azt az asszonyt! mert az ártatlan! idáig is a mit tett, mi értünk tette, hogy az átoktól megválthasson.

A hóhér letette a kardját, kivette az asszonyt a bőrből, meg a két kis gyereket, azoknak csakúgy ragyogott a homlokán a nap meg a hold! hazavitte őket a királyfihoz.

Igen ám! má otthon azt várták, hogy meghal az asszony, oszt itt van ni! él! a vén asszony majd megette magát mérgiben. Odament a királyhoz, hogy ez már mégsem igazság, így-amúgy, ez meg az!… míg azt mondták, hogy az asszonyt csakugyan el kell veszíteni, mert csakugyan bíbályos, a kinek még a halála óráján is hét daru jön a segítségére! Fogták, elvitték egy nagy hegyre, ott egy rettentő setét mélységbe behajították a két kis fiával együtt. Odament a királyfi is a meredek széléhez, hogy majd megnézi, hova hajították a feleségét? hát látta, hogy a két gyerek homlokán kialudt a nap meg a hold, de az asszony úgy világított, mint a fényes nap. Szaladt be mindjárt a városba, a feleségét meg a két kis fiát kivetette onnan, a feleségével még egyszer megesküdött, a vén asszonyt meg eltették láb alól, volt olyan lagzi, hogy mióta élek, még olyant magam sem láttam. A hét legény herczegséget kapott, a királyfiból király lett s oly boldogan élt a feleségével ezután, mint egy pár gerlicze. Még most is élnek, ha meg nem haltak.

_Eger, Heves vármegye. Kaló János, mezőkövesdi legénytől. 1905. január._

30. A libapásztorbul lëtt királyné.

Hun vót, hun nem vót, vót ëcczër a világon ëgy pár cseléd, annak a pár cselédnek vót három lyánya.

Az apjok ëcczër vásárra készűt, a lyányainak vásárfiát akart hoznyi, eléhivatta hát a három lyánt, oszt megkérdëzte tűllök sorba, hogy hogy szeretyik őtet? Az első aszonta: »Úgy szeretlek, édës apám, mint a letësletszëbb ruhát, a minőt csak a vásáron árolnak!« A másogyik mëg úgy felelt: »Úgy szeretlek, édës apám! mint a hogy a gyémántos ruhát. Úgy-e vëszël nekëm olyant?« Odafordút a harmagyikho is. »Hát të hogy szeretsz, legkisebb lyányom?« »Kedves apám! – felelte a legkisebb lyány, – én úgy szeretlek, mint a levesbe a sót!«

»Hennye azt a kutya mindënëdët! hát hogy mersz të nekëm ilyenëkët mondanyi? Hát mire tartasz te engëm? Ilyen keveset érëk én të előtted? Eregy most má, a mére látsz, nekem nem këllesz! Takarodj a házamtú!« Szörnyen mérges vót az apja, a mé a lyánya olyan kevesre becsűte őt.

No! a kis lyány is hova fordúllyék most má? el van csappa azé az ëgy szóé. Szëgény lyánnak mit vót mit tënnyi, összeszëtte, a mi kis hómija vót, azzal elindút a világnak.

Mëgy, mëndëgél, maga së tuggya, mére, nagysokára végre egy nagy uradalomra tanál, a kit azt së tutta, hogy kié. Kérdezősködött itt is, ott is, úgy hallotta meg, hogy egy nagyon gazdag királyé.

Akkor eléatta, hogy mi járatba van? kiféli? miféli? bíz ő szógálatot gyött vóna keresnyi, ha tanána! nem bánnya ő, akárminő dógot annak neki, csak szánják mëg! Nagyon megsajnáták a szőrruhába őtözött rongyos lyánt, minő foglalkozást aggyanak neki? Fëlfogatták libapásztornak.

Ott szëgénkëdëtt, nyomorkodott sokáig.

Az ételyié mindég a konyhába járt fël. Hát ëcczër is ott süntörgött, ott forgolódott az ő rongyos szőrruhájában, nagyot kiát rá a szakács: »Nem mégy má ki innen te, rihe-rongy! te! mindég láb alatt vagy të! Még ëcczër a ruhájárú beleesik valami az ételbe! oszt akkor lesz kapsz, még fël is akaszthatnak végette! Takarogy ki mingyá!«

A szëgény lyány kimënt. A hogy kiért a pitarbú, a kiráfinak az ablakja mëg épën nyitva vót. »Hová készű a kiráfi?« kérdëzte a szëgény lyány, látva, hogy a kiráfi odbe őtözkögyik. »Hát mit keresëd të azt, te szőrlyány? a hova mënëk, oda mënëk, elmënëk estére a bálba. Sipircz az ablakomtú!«

A libapásztor fogta magát, mënt a libaólba, az ő rendës fekő helyire. Ott kivëtte a zsebibű, a mit a konyhán kapott, oszt keserves rívás közt hozzáfogott a vacsorájáho. A hogy ottang vacsorál, vacsorál, hallja, hogy mellette ëgy kis eger czinczog. Odanéz, hát csakugyan av vót. Mëgsajnáta, adott neki ëgy kis darab kenyeret. Mikor azt az eger mëgëtte, hozott magával ëgy gyióhajat, azt lëtëtte a libapásztor mellé, oszt visszaszalatt a lyukába.

Megnézi a szegény lyány a gyióhajat, ugyann mi lëhet abba? hát ahogy belenéz, ëgy gyönyörű szép aranyruhát látott. Nagyon megörűt neki. Még tapsolt is örömibe! »Mëgá, kiráfi! mëgá! hamarabb ott lëszëk má én a báldba!« El is határozta magát, hogy elmëgy, kimulatja magát, van má neki hozzá szép ruhája is! Avval készűt sebësenn, mëgsimakodott, megmosdott, fëlvëtte az aranyruhát. Akkor »köd előttem, köd utánnam! hogy sënki së lásson!«, el a bálba.

Mikor odaért, tánczba fogott mingyá, nem árolt ő pëtrëzselymet ëgy csëppet së. A kiráfi mindég vele vót, nem hagyott vele senkit së tánczolnyi. Megbámúta nagyon, mulattatta is, de nem jó kedvibű, mer má mëgszerette.

Kérdëzősködött azután tűlle, hogy kiski ő? azután hogy honnanvaló? A szép lyány csak annyit szót, hogy »Törűközőütővárra!« Akkor épen új nótát húztak, elmëntek mëgin tánczolnyi, egész rëggelyig mindég aj járta.

A kiráfi karonfogta a szép aranyruhás lyánt, engedelmet kért tűlle, hogy hazakísírhetyi-ë vagy nem? De a lyány csak hímëlt-hámolt, hogy így mëg úgy, ëcczër csak usgyi! elszökött. A kiráfi má csak a hűt helyit tanáta.

A lyány visszament a libaólba, az aranyruhát visszatëtte a gyióhajba, elévëtte a szőrruhát, felőtözködött, oszt mëgint csak a szëgény libapásztor lëtt. Aznap délyig a libákkal bajolt, azokot hajkurászta az árokparton, de ő neki eszibe së vót, hogy ő érte most nagyon, hej! de nagyon búsúl valaki!

Elgyött a dél, a libák is az óba vótak, a lyány megint ott sodormánkogyik a konyhába. A szakács csak piszkollya, csak dúj-fúj. »Ereggy má innen, te széhozta! te vízhajtotta! még ëcczër valamit csakugyan belekavarsz az ételbe, oszt akkor jaj nekem! Ne má ë! oszt sipirc!« Adott neki valami kis harapnyivalót, oszt kikergette.

A lyány csak odamëgyën a kiráfi ablakára. Ott benéz, láttya, hogy a kiráfi ugyancsak fésűkögyik, készű valahova! »Hová készű, kiráfi! hogy olyan nagyon fésűkögyik!?« kérdëzte a lyány. »Mi közöd hozzá, akarhova mënëk, csakhogy mënëk. Elmënëk a bálba! Takaroggy az ablakomrú!«

A lyány kiment az óba, ott ëgy szögletbe várta be az estét. Mikor má gondolta, hogy lëhetne indúnyi, kivëtte a gyióhajbú az ezüstruhát, fëltisztákodott, »köd előttem, köd utánnam! hogy sënki së lásson!« ment a bálba.

Má át a báld. A kiráfi nem mulatott, csak ëgy helyën az asztalná szomorkodott. Mikor az ezüstruhás lyánt megpillantotta, mintha elvágták vóna, úgy mëvvátozott. Tánczoltatta, sürgette, mulattatta, olyan jó kedvi vót, hogy csak! Megint faggatta, hogy kiski ő? mérű való? A lyány most csak annyit mondott: »Fésűütővárra!« Gondolkozott a kiráfi, hogy mére lëhet a, de nem tutta kitanányi sëhossë. Avval felkérte oszt a lyánt, hogy hazakísírhesse, de a lyány csak szabódott, csak húzódott, még ëcczër csak megint úgy eltűnt, mint azelőtt való este.

A lyány mëgint csak hazament, az ezüstruhát szépen összehajtogatva visszatëtte a gyióhajba, felőtözködött a szőrruhájába, mire kivilágosodott, má a tallón vót a libával.

Défele mëgint csak fëlmënt a konyhába. De má nem pësztërkëdëtt ott soká, mëvvárta, még adnak neki valamit, avval mënt. De a kiráfi ablakáná újfënt mëgát. »Tán mëgint a báldba készű a kiráfi?« »Oda hát! De hát të má mindég olyan szemtelen vagy, hogy mindég belesekëdël az ablakomon, má mégis csudálatos!« Avval a tyűkört hozzá vágta a lyánho. »Jó van no«, gondolta magába a lyány, »majd hamarabb ott lëszëk én, mint të, në fé![42]« Bevárta az estét mëgin csak úgy, fëlvëtte a gyémántruhát, »köd előttem, köd utánnam! hogy sënki së lásson!«, ment a bálba, de hamarabb is ott vót, mint a kiráfi. Mán ő akkor javába tánczolt, mikor a kiráfi odaért.

A kiráfi nem tutta néznyi, hogy az, a kit ő úgy szeret, mással tánczol, odament, mérgesen elkapta annak a legénynek a kezibű, oszt ő tánczoltatta.

Most még jobban mulattak, mint a két azelőtt való estén. A kiráfi má nagyon szerelmes vót, má csak a lyán vót mindën gondolattya. Mëgint mëgkérdëzte, hogy mongya má meg, de lélekre! hogy honnan való, mer a hogy eggyig monta, hogy hovavaló, azoknak még a hírit së hallotta. A lyány azt felelte: »Tyűkörütővárra!« »Hun lëhet a? nem tudhatom! A szomszédunkba van ëgy öreg embër, a ki má sok országot bejárt, kérdëztem attú, de ezëkët a helyekët még ő së ösmeri!« De a lyány nem világosította fël.

A kiráfi má nem tudott magának së parancsolnyi, lëhúzta az újjárú a gyűrőt, odatta a lyánnak, hogy őrözze mëg, oszt gondollyon rá, mer ő el akarja vënnyi! A lyány mëg is igirte, de má nem várta mëg, hogy mëgint szóllyék a kiráfi a hazakísírtésrű, elillant, mint a lipe, szaladt mint a firjóka haza, ëgënyest az óba. Ott lëvette ar ruháját, fëlvëtte a hétköznapló rongyosat.

A kiráfi mëg odavót nagyon. Mindën szívi-szándéka a lyán fele vót má fordúva. Hogy az mëg elszökött, a báldba is csak tört-vágott, kërësztű akart mënnyi mindënkin; mikor hazamënt mëg csak a búnak atta magát, szavát së lëhetëtt vënnyi, olyan szomorú vót. Odamënt az anyja, apja, vigasztalta vóna, de a kiráfi csak búsút, búsút, nem hajtott as sënkire së. Úgy fájt a szivi, hogy maj mëghalt bele.

A hogy elgyött a dél, a lyány is behajtott má, a konyhába is susorgott má a sok étel.

A libapásztor is bemëgyën a konyhába, ott sűdörög a szakács körű, akarmére lëpëtt, mindég láb alatt vót. »Mit keresël të itt, te! tisztú’ innen mingyá!« De a szakács kerűt-fordút, a lyány is aggyig süntörgött, aggyig süntörgött, hogy valahogy a gyűrőt mégis betëtte a tába, a mit a kiráfitú kapott.

Avval oszt kiszalatt.

Mikor beviszik az ételt, merítënek a tábú, hát csak mëgcsördű a kanál valamibe. Kivëszik, mëgnézik, hát mi vót? a gyűrő.

Hivatták oszt a szakácsot, ki járt a konyhába?! Mëgijett a szakács, ëgy krajczár së maratt a zsebibe. Most van má baj! Nem merte mëgmondanyi, hogy az a szőrruhás, mer akkor őt biztosan felakasztyák. Hát csak tagatta, hogy »senki«. »Szakács! mondd mëg, ki járt ott, mer akkor csakugyan fëlakasztatlak! de így nem lësz sëmmi bajod, ha bevallod!«

A szakács is, mit vót mit tënnyi! bevallotta, hogy ott más nem járt, mint az a szőrruhás libapásztor.

»Hidd be mingyá! tiszticcsa ki magát szépen, oszt győjjön be!«

A libapásztor is mëgmosakodott, mëgfésüködött, fëlvëtte a gyémántruhát. Bemënt.

A kiráfinak a szivi maj mëghasatt örömibe, hogy mëglátta, hogy iszën ez az, a kivel ő tánczolt, ennek atta ő a gyűrőt! Mëgölelte, mëgcsókolta, mëg is monta mingyá, hogy elvëszi feleségű.

Készűtek a lagzira. Tanakodtak, ugyan kit hijjonak má mëg? mérű? hogy-mint? mi ëgymás, hát a többek közt mëghítták a lyány apját is.

A konyhába mëg a lyány mëghagyta, hogy az apjának külöm csinállyonak mindënt, de só nékű.

Gyön a lagzi. Az apja is ott van, jó kedvi van mindënkinek, csak a lyány apja nem ëszik, olyan, mintha szomorú vóna.

Kérdëzik oszt, hogy mi lelte? mé nem ëszik? tán nem jó az étel?

De az embër csak himëlt-hámolt, nem akart szónyi.

Oda mëgyën a lyánya is, kérdezi az is, hogy »hát mé nem ëszik édsapám? Në szomorkoggyék, ha má a lagziba van!«

Az apja mongya oszt, hogy »jó itt mindën, nagyon fájínú el van készítve, csak az a baj, hogy só nincs benne!«

Akkor oszt odafordú a lyánya is. »Lássa-ë, édës apám, maga engëm azé az ëgy szóé csapott el, a mé asz montam, hogy úgy szeretëm magát, mint a sót az ételbe. Lássa-ë, hogy a nékű mëg nem ér sëmmit az étel!«

Mikor ezt a lyány elmongya, az apjának csakúgy csurgott a szëmibű a könyű. Akkor oszt összeölelkëztek, lëtt olyan vigasság, hogy hetedhét országon së vót párja. A lyány a kiráfinak feleségi lëtt, boldogan éltek nagyon sokáig, tán még most is élnek, hogyha mëg nem haltak.