Part 11

Azután különös hangulatok kezdenek terjedni a pusztai homokok felé mélyen benyuló alacsony, jegenyenyárfás házak között. Mária jelenik meg a kut vizében vagy az ócska ablaküvegen, amit az idő szivárványosra szivott, máshol felbuggyan a tiszta szobában a kihuzós almáriom lába mellett a csodaforrás, a látó-lejány elrejtőzés alkalmával a mennybéli világban levőkkel társalog, egy ember látja a holtakat s mondják, hogy Radványi János, akit tavaly sirba vitt a sok pörlekedés, némely holdas éjjeleken a pörös földön kapál, de nem szabad hozzá szólni, mert ezt földöntuli tilalom tiltja. És mint annyiszor már, megint előkerül valahonnan a pokolból egy vén rossz cigány, aki a virgavessző erejénél fogva megérzi a föld alatt levő kincseket, de legalább egy birka és hat kakas véráldozata kell hozzá, hogy a kincseket a föld magából kiengedje, mert a kincseken a hét fekete szent ember ül. Amott meg akad egy másik ember, aki, ha a kocsikerék végiglukán át belekiáltoz a kürtőbe, hazatér az elbódorgott borju.

A jó isten tudja csak, hogy hány ilyen csudálatos Rasputin-darab terem. Csak éppen hogy nem akad errefelé mindeniknek olyan cárja, aki az eszét otthagyta a bábaasszony fürösztőteknőjében. De azért Téli Mihály, mikor feleletre vonják, hogy miért kuruzsol, egy bibliabeli ember méltóságával lép előre és meggyőződéssel mondja:

– Földöntuli hatalmam van az gyógyitáshon…

Orosz sipka alatt.

– No, tanitó ur, ne bámulsz mindig, hanem gyere kilincs pucolni. Itt nem vagy tanitó ur, itt fogoly vagy, hát ne bámulsz mindig, gyere kilincs pucolni.

Teleképü, pirosarcu fiatal orosz fogoly, mondja csufondárosan e pár szót egy magába vonult, idősebb, szakállas fogolynak. Ez nem szól rá semmit, néz egy darabig megvetőleg a gunyolódóra, aztán elforditja a fejét. Amaz megismétli:

– No, no. Csak gyere kilincs pucolni. Én apám pezsgőgyáros, én mégis kilincs pucolni, te tanitó ur, te is csak kilincs pucolni.

A szakállas kényszeredetten fog valami munkához, hogy amazt elhallgattassa. A többi nem szól a beszédbe semmit, csak egy közülök ránt egyet a vállán, mintha azt akarná mondani vele, hogy neki semmi köze sincsen emezekhez.

De emez, akit tanitó urnak mondott az állitólagos pezsgőgyárosivadék, szintén nem tart a többivel semmi közösséget sem. Szótalan, magának való ember, a főtt ételhez alig nyul, ha hus van benne, aztán ha a hus marhahus, megeszi, ha disznóhus, az ételt odatolja szó nélkül a másik elé: edd meg ezt is. Ő maga inkább kenyéren él. Olyan, mintha beteg volna, de panasza nincsen, néma gyereknek pedig az anyja sem érti a szavát.

Egyszer mégis megkérdik:

– Ametov, miért kiabál amaz mindig magára, hogy tanitó ur? Miért csufolja?

– Nem csufol, kérem – mondja Ametov –, tanitó vagyok otthon.

– Hol van az otthona?

– A Kaukázusban.

No, az jó messze van. A tanitó bólint. Biz az nincsen közel.

– Mondja csak, beteg maga, Ametov?

– Nem, nem vagyok.

– Napról-napra soványabb. Miért nem eszi meg az ételét?

Csak a vállával felel. Ránt rajta egyet.

– Nem jó az étel? A többi nem panaszkodik. Nem rossz hus ez.

Huzódozva mondja, mintha restellné:

– Disznóhust nem szabad enni, én mohamedán vagyok.

No, hát akkor itt van a baj. Amin azonban csakugyan bajos segiteni. A hus ritka madár, olyant kell enni, amilyen van. Mondják Ametovnak, hogy a disznóhus jó, az egész világon eszik, ő is megehetné. Felhuzza a vállát: a vallás tiltja.

Kissé bajos vele beszélni, mert nem mindent ért meg, nem is mindent tud elmondani, amit gondol, aminthogy a beszédje sem olyan a valóságban, mint ahogy ide irva van, hanem csak kevert szavak, igék, ugy ahogy éppen jönnek. Van azonban elég olyan magyar állampolgár, aki ennyit sem tud magyarul. A beszélgetésnek a magja körülbelül mégis csak ez:

– Keleten a vallások eltiltották a disznóhust. Mózes is eltiltotta a zsidóknak. De Mózes is, Mohamed is csak egészségi okokból tiltotta el. Ott meleg van, de itt hideg is van. Most is tél van.

Ametov arcán egy kis mosolygásféle látszik, amint mondja:

– Otthon is van hideg… otthon van tél… nagyobb. Mégis: Mohamed tiltja disznóhus.

– Hát pedig itt megehetné, Ametov. A zsidóknak is tiltja a vallás, mégis megeszik.

Ametov megint a vállával felel: bánja is ő. Lassan szól:

– Disznó nem tiszta állat, mondja proféta. Ló tiszta állat.

Kérdezik tőle:

– Hát lóhust enne, Ametov?

A kaukázusi muzulmán tanitó csodálkozva néz a kérdezőre:

– Lóhus? Van itt lóhus?

– Persze, hogy van.

A vékony, szakállas, bánatos arc erre kiderül, Van lóhus! Hát ez nagy dolog!

Ametov azóta vidámabb. Erőre is kap, mert külön lóhuskonyhája van neki. A muszkáktól azonban most is csak távoltartja magát.

– Rossz nép –, mondja felőlük. – Durva. Káromkodik. Mindig szidják az istent!

Ametov megborzong még a gondolattól is: szidják az istent! Pedig nem is szidják. Lehet, hogy otthon szidják, mert a délszláv nép is ugyancsak gyakran veszi hiába az isten nevét, de itt a fogságban nagyon jámborok az istenadták. De hát a kaukázusinak jussa van utálni a muszkát: elnyomott nép beszél belőle.

*

De a többi muszka közt is akad, aki nem nagyon társul velük. De azért olykor csak beleszól a beszédbe.

Szó van köztük arról, hogy mikor lesz béke, azután pedig, ha béke lesz, hogy és mint lesz a dolog a hazamenéssel. Mert vannak foglyok, akik nem kivánkoznak haza, különösen olyanok, akiknek nem sok keresnivalójuk lenne ott amugy sem. Nincstelenek, szülőtlenek, hazátlanok, akik otthon is már kódorgó életet éltek.

– Hát ha itt akar maradni! – hagyják rá – és bir maradni… maradjon.

Bár hiszen ez ugyan nem egészen rajtuk áll.

Azt mondja az egyik:

– No. Ha engem egy lány szeret, én aztat lányt szeretom, érte itt maradom: jó. De van fogoly kocsis, ki lovakért akarsz ittmaradni – nem bolond ez, kérem szépen?

A másik az orosz állapotokról ennyit mond:

– Nem mind panasz igaz. Oroszország nem olyan nagyon rossz. Csak – magyarázza a fiatal felügyelőnőnek – tudod, kisasszonyka, csak cár nyakát kéne megfogni és egy nagy késsel: nyekk.

Kérdezik amattól, aki az Ametovot tanitózza:

– Hát te, ugrifüles, te szeretnél-e ittmaradni?

Az ugrifüles nevet:

– Hát! Majd én mindig kilincset pucolni, nem? Én apám pezsgőgyáros, ha béke lesz, hazamegyink és iszok sampusz.

A „különvált“ megvetőleg nézi őket végig.

– Én – mondja – nem soká marad fogoly. Én vagyok lengyel. Lengyelország kapja szabadság, megyek haza, harcolni muszka ellen…

Mintha az egész orosz társadalom képe benne volna e néhány fogoly beszédében, itt a vakok háza udvarán.

Magukbanélők.

Hó van a városszéli utcákon, arra kint az aklok felé és a hónak a csendje. A hó elveszi a kocsizörgés zaját, de meg nem is igen jár most kocsi, néha egy-egy alacsony paraszti szánkó suhan végig az uton, az ócska suba széle leér róla s a birkaszőr cifraságokat ir reá. Némely varjak, mint bus fekete testek ülnek a száraz ákácágakon, mert a varju most a vetésekről beszármazott a városba, ebben a forditott világban. Azelőtt havas télen a pipiskemadár jött be a mezőkről a verebek társaságába, hogy sanyaru téli élhetést keressen az uti szemétben, most a veréb meg a pipiske mind elment a háboruba a lovaskatonák meg a trénkocsik után, mert azoknak a táborában talál elszemetelt zabot. S az apró szürke kis hidegvetettségek helyébe bejöttek a tarlókról e nagy feketeségek, a varjuk, de találkozik olykor holló is közöttük.

– Tán jóllaktatok már a harctéren? – kérdezi tőlük a vén Csuszó Menyhárt, ahogy baktat az öreg csizmákban a fák alatt az uj kutyával. Mert Menyhárt divatozik, kutyával jár.

– No, Menyhárt bácsi, hát kendbe is beleütött az uri mód, hogy hat lábat visz magával sétálni? – Kérdezik a szánkóról.

Menyhárt nézi a lovat, a kutyát, kicsit belerázza magát a subába, mondván:

– Hát fölfogtam ütet. Ugy sincsen sönkim, hát lögyön valakim.

Az uj kutya a két lábát Menyhárt subájára teszi.

– Jó, jó – mondja Menyhárt –, ne hizelögj, még majd ellopsz valamit.

Menyhárt halad aztán tovább a kutyával, mint olyan öreg ember, akinek valakije van.

Mig a kutyát „fel nem fogta“, senkije sem volt, csak az emlékei az elhaltak után s egy szomoru, csendes, bus és kietlen porta, magános ház, amelynek a konyháján Menyhárt maga főzött magának, mert minden, aki csak valaha vele élt, oldalteső, felfelé menő, lefelé való, testvér, rokon, fiu, szülő, feleség, mind elhagyták már végkép s kimentek lakni a nyugalomnak csendes éjjelébe, közanyánk ölébe, honnét istenüket, kegyes teremtőjüket áldják örömmel. Menyhárt ugy maradt a házban, mint egymaga, téblábolván nappal, hányódván-vetődvén éjszaka, amikor néha megroppant a sublót vagy az ágydeszka s Menyhárt kérdezte ilyenkor tőlük: ugyan melyiktök jár most itthon?

Nem sokat érő élet az ilyen élet, annyi szent bizonyos, s Menyhárt egy hajnalon, mikor a kósza kutya egymaga csatangolt az utcán s megérezte, hogy ebben a házban szintén egy elhagyatott élet vergődik s végighuzta a körmeit a kis kapuajtón, gondolván, hogy ő itt elférhetne lehetősen, Menyhárt kiment a kutya elébe, kinyitotta neki a kis ajtót és azt kérdezte tőle:

– Mit akarsz?

A kutya nem szólt semmit, hanem bement az udvarra, hevert egy ócska ködmöndarab az ereszetsarokban, azon meghuzta magát a födéltelen nincstelenség alázatával s a fejét emelve, Menyhártra nézett, mondván: én, mint inséges senki és semmi, nagyon jól ellehetnék ezen a ködmöndarabon.

– Hát – mondta Menyhárt – abban igazad van, hogy én tégöd csakugyan föl is fogadhatnálak… Aztán éppen azért föl is foglak. Ugy sincsen sönkim, hát lögyön valakim. De aztán nem hagysz-e el holnap vagy holnapután valami jobb helyért?

– Nem –, mondta a kutya. – Hiszen kutya vagyok én, nem embör.

*

Az öreg Mihály, innen a városszélekről, az aklok közeléből, nem szereti a villamost, ezért nem is igen használja, ha a belső városban van olykor dolga, mert kiméletlenség az az örökös hajtás, amit a villamos csinál. Mert ha nem ló huzza is, de valami erő csak huzza: hát mért nem pihentetik néha ezt az erőt?

Ezuttal azonban Mihály mégis csak felszáll a villamosra, mert hallotta a hirét annak a birónak, akivel szót lehetne érteni, de messze van a hivatala, Mihály pedig fáradt s azonfelül be is van csapva. Mihálynak a lelkéből ez a tarkabarka csufondáros élet letört egy darabot s az egymagaéletét élő Mihály keresne valakit, akinek elébe a törött lelkének a megmaradt darabjait odaterjessze: durkáljon köztük.

Mihály viteti tehát a lelke darabjait a villamossal, zökkenve néha igen alkalmasokat, mert emennek a vaslelke darabjaiból is letört némely részeket ez a tarkabarka csufondáros háborus élet, amelyik nem pihenteti az erőt. Mihály némi keresgélés után rátalál a biróra, akiről ver a szó, hogy szót lehet vele érteni és azt mondja neki: Tekintetös ur, én is a bajos embörök közé tartozok.

– Hát csak el kell mondani, ha lehet, segitünk rajta. Hát mi a baj?

Azt mondja Mihály:

– Hát kéröm, én be vagyok csapva, mög ki vagyok fosztva.

– Aztán ki fosztotta ki?

– Egy szöméj. Egy asszonyszöméj, mög a két lánya.

– No. Egy asszony, meg két lány: sok az egy ilyen öreg embernek.

Mihály megzavarodik egy kissé, belefogózkodik a bajuszába, az asztal sarkát megsimogatja két ujjal.

– Az kéröm nem olyan valami dolog. Hanem. Neköm nincsen sönkim. Mert aki volt, már mind rég elhalt. Magam élök a házban. Aztán egy estefelé, ahogy mék haza, ott ül a ház előtt a kis padon egy mönyecske, mög a két lánya. Aztán akkor azt mondja ez az asszony: – Engöm kivertek onnan, ahun eddig laktam. Aztán nincsen sönkim. Nincsen, ahun a fejemet lehajtsam, evvel a két lányommal. Aztán akkor ugy gondoltam, hogy én itten kendnél elférhetnék. Fogjon kend föl.

– Tekintetös ur – mondja Mihály –, esött az eső, szél fujt, ez a három mög ott a házam előtt… Hát én akkor ugy gondoltam, hogy elférhetnének. Ugy sincsen sönkim. Aztán fölfogtam űket.

– Ismerte azelőtt?

– Hát ugy. Tudtam, hogy a harmadik utcába laktak.

– Azután mi lett?

– Hát kéröm – beszéli Mihály –, elvoltak. Gondot viseltek rám. Már örültem is neki. Pedig jobban töttem volna, ha ugy töttem volna, mint Menyhárt, aki kutyát fogott föl. A kutya hű, emez mög – – s Mihály busan ütött rá a kezével a levegőre.

– Hát elhagyták?

– El – erősiti Mihály –, el. Eltüntek. Tudja, mint amikor a galambász nagyon magasra kergeti föl a galambokat, azután utoljára ugy fölmönnek, hogy tünőben vannak – hát ugy eltüntek. Azután elvittek mindönt. A pénzömet, akire rátaláltak, aztán egy féldisznót. Pedig azelőtt főztek rám, mostak rám, most mög eltüntek. De mindönt elvittek. A himmi-hummit is elvitték, még, kéröm, a dagasztófát is elvitték. Hát ki vagyok én fosztva.

A kifosztott Mihály megtörten áll a biró előtt. Már alighanem csakugyan ugy van, hogy a „szöméj“ nemcsak a féldisznót meg a dagasztófát vitte el, hanem a Mihály vén szivéből is egy alkalmatos, jókora darabot.

– Aztán, öreg Mihály – kérdezi a biró –, valami kis olyan csalafintáskodás, olyan szerelmeskedés nem történt közte-közte?

Mihály áll egy kicsit a kérdésre, azután megzavarodva mondja:

– Hát kéröm… ami azt illeti, a magamfajta öreg embörnek is jól esik, ha néha egy kicsit mögverögetik a hátát…

Amit a szüle nem ért meg.

A szüle, időses tanyai kún asszony, bemegy a jegyzőhöz a faluba. Azaz hogy, engedelmet kérek, nem falu az, hanem város, mert a kún nem engedi a községét falunak nevezni, mert az város, sőt vaáros, de leginkább, ha éppen valaki tudni akarja: kúcsos város. Sok veszekedésre adott ez alkalmat annakidején a katonaságnál, amikor odalent, ha éppen az ugynevezett Waffenstillstand állt s unták magukat az emberek. Mert a városi legény figurázta a falusit, a falusi a tanyait, a tanyai megint különbséget tesz örökföldes meg bérföldes között s ha a kúnok azt mondták, hogy ők nem falusiak, hanem városiak, akkor mindjárt jött az évődés a kúcsos várossal, ahol imé Erzsók asszony csak most szombaton varrt a Miska gyereknek két ócska zsákból egy uj gatyát és lám, a Miska már vasárnap reggel a templom farka előtt fitogtatta benne magát. A kúnok évődtek vissza, mindenki beleszólt, mert nincsen olyan község, amelyről valami gunyszólás ne volna. Az egyikben találtak egy zsebórát, de agyon is verték azonnal, mint ketyegő fenét, a másikban azért vágták le a rövid biróhoz a hosszu birói pálcának a gombját, mert a bot fölülről volt hosszu, másutt keresztbe vitték a létrát az erdőn s hogy elférjen, kivágták a fákat, amott viznek nézték a hajdinavetést és meguszták, amaz helyen a biró kiiratta egy utcasarokra tapasztalat nyomán, hogy: vigyázz, mert itt leüt a ménkü. De emitt meg eltették a nagy jégcsapot nyárára emlékül, a másikban meg kukoricakapáláskor toronyiránt teszik le a csizmát, hogy rátalálhassanak – meg sok más egyéb ilyen történet van, a végeredményükben arra alkalmasak, hogy összekapjanak a legények, ölre mennek s egyszer csak egy gomolyagban forog a földön valamennyi. Ez öröm volt, a testi erőnek ezt a játékát nézni – bár aki ilyenkor alul maradt, annak ez nem jó volt.

Mondjuk tehát inkább csak azt, hogy a szüle a városba ment, nehogy alul maradjunk. A szüle a városházánál bemegy a jegyzői úrhoz. Ez nagy aktus tanyai asszony részéről, aki az urak fejét nem szokta fájditani a maga dolgával. Mondja is a jegyzői úrnak:

– Hát kéröm, látja, már megint a maga fejit fájlalom.

– Nem baj az, szülém, arra való.

– Ugy hát? – esik nagyot a szón a szüle, örvendezvén a dolgok ilyetén állapota fölött. De amugy mög ugy is van, maguk a népért vannak a hivatalban. De hát kérdözze már, hogy mér gyüttem?

– Majd elmondja szülém.

Simogatja a szüle az asztal sarkát, hallgat egy darabig, azután mondja:

– De hát hogy is kezdjem csak? Hiszen ösmer maga engem. Most öt esztendeje is itt jártunk, amikor a gyerök sorozódott.

– Hát persze. Azóta a maga ura meghalt, a gyerek meg katona.

– Meg… katona…

Szüle húzgálja össze az álla alatt a tisztes fekete kendő csücskéit, ez a lelkiindulatok és bánatok feltámadásának a jele.

A jegyzői úr belesegit:

– Szülém, most alighanem abban jár, hogy a gyereket eresszék haza aratási szabadságra.

A szüle sírása elmarad, a jegyzőre néz és azt mondja:

– Hát most látom csak, hogy mi az a tanult ember. Én ki se tudom mondani, maga meg már tudja. Hát ez hogy van?

– Hát hol szolgál a gyerek? – kérdezi a jegyző.

– A katonaságnál – mondja a szüle.

– De merre?

– Merre? – kérdezi a szüle. – Azelőtt a huszároknál volt, mert az apja is azoknál szokott szolgálni, most pedig oda van messze az oroszoknál a Szibériában.

A jegyzői úr mondja:

– De hiszen akkor fogoly.

A szüle mondja:

– Az. Katonarab a muszkánál. De nem készakarattal, hanem sebbel.

– Az. Nem szántszándékkal, hanem vére elfolyásában.

Mondja megint a jegyzői úr:

– Onnan nem lehet hazahozni, szülém.

A szüle megütődve lép hátra a papucsban.

– Nem? – kérdezi. – Hát miért nem? Hát én azt nem értem. Mondták ugyan már mások is, hogy nem lehet, de azt hittem, hogy ez nem igaz beszéd. Hát maga is azt mondja, hogy nem lehet? Hiszen a katonaságtól milyen sok ember haza van eresztve az aratásra. Hát akkor az én gyerekemet miért nem eresztik haza, amikor ugy kellene itthon, mint a falat kenyér?

– De hát hogy is gondolja azt szülém, hogy valakit a fogságból hazaeresszenek.

Mondja a szüle:

– Ugy gondolom, hogy szót ád, mikor elgyün, arra, hogy az aratás után visszamén. Hiszen azoknak ugy sincsen ott semmi dolguk, hát mért nem eresztik haza? Aki a harctéren van, annak több dolga van, aztán azt mégis hazaeresztik. Akkor miért nem eresztik haza a foglyot?

– Hát – mondja a jegyzői úr –, ezt már nem lehet nyélbe ütni sehogy se, szülém.

– Igaz lélökre mondja? – kérdi a szüle.

– Hát.

– Hát akkor – mondja elszomorodva a szüle –, akkor én hiába is fájlalom a maga fejit, ha ilyen értetlen világ van.

A szüle kimegy a szobából, búsan. Hát nem eresztik haza a gyereket Szibériából. Micsoda világot élünk, szerelmes Jézus! Még onnan sem eresztik haza, pedig ott nincsen dolga semmi…

A kapu alatt mondja is az ott időző egyenruhás hivatali személynek:

– Már nem tart ugy a néppel a jegyzői úr, mint eddig. Nincsen a gondunk iránt már olyan jó fogalma, mint ezeknek előtte.

Persze, persze. Háborus világ van. Az emberek fogalmai megváltoztak.

János megalázása.

Az öreg János odavolt a másik utcában a kocsmában két deci bort inni, mert nagyon jó sötét sillerje van a Teca néninek, ha még egy kicsit sürübb lenne, megállna benne a kanál, mint valamikor Boszniában a cerna vinában. János meg is fogadta, hogy ezentul nem megy át Tecáékhoz mindennap, mert borzasztó az, ahogy verik ezek a kocsmáltatók a bor árát fölfelé. Elvégre jól esik ugyan öregembernek egy kis bor, mert az erősit és a jó siller kellemes melegségeket csinál, de hát nem muszáj annak nap-nap után meglenni.

Csak lassan – gondolja János, ahogy lépked hazafelé az utcán –, mert háboru van. Csak spórolósan kell élni. Csak kevés bort, csak az a baj, hogy két decinél kevesebbet nem adnak. Uri helyen ugyan adnak egy decit is, de három deci árban, aztán az íze még hirül sem olyan, minta Tecáéké. Ennélfogva ezentul majd csak minden másodnap megy átal. Másodnap igen. Elvégre emberek közé is kell menni néha, hireket hallani a háboruról s más egyéb körülállásokról.

Most is a drágaságokról tárgyaltak és rettentően panaszkodtak az emberek, mert ami igaz, az igaz. Egy malacnak akkora az ára, mint valamikor egy jó futós lóé volt. Hogy leszünk a télire a zsirral, szalonnával? János is elmondta a maga panaszait, de magában azt gondolta, hogy okos ember ésszel él. És eljövén a Tecáéktól, csak azt forgatja a fejében. Mindenki gondoskodjon magáról idején és ahogy lehet. Elvégre nem muszáj mindenáron malacot vágni. A hus sem feltétlenül szükséges, anélkül el lehet lenni. A dohányocskából a legolcsóbb fajta is megteszi, az elég rossz, hála istennek és igy kevés kell belőle. Bár olyan rossz lenne, hogy semmi se kellene, mint akkor, amikor a pipázás még nem volt kitalálva s mégis megéltek az emberek. Hanem három fődolog van. A liszt, a szalonna meg a krumpli. Ha ez a három megvan, akkor minden van, akinek nem tetszik, egyen tengeri herkentyüt meg lekváros csirkét kuglóffal. Mert abból a háromféléből mindenféle olyan jó eledel elkészithető, ami a táplálkozáshoz szükséges. A liszt jó kenyeret ad, tortába meg nem szükséges. Hát a sültszalonna kutya? Vagy a szakgatott tészta kutya? Vagy a zsiroskenyér vagy a lángos, vagy a sült krumpli hajában, továbbá nyilvánvaló, hogy a krumplileves csipöttel aranyérmet kapna, ha katona volna.

János nevet befelé magában. Mert gondoskodott idején arról, hogy a három fődologból legyen elég, még „gyugaszban“ is. Lisztecske a zsákban, krumplicska a pincében, zsirocska szép régi fajta fazekasmunkáju edényekben. Néhány szalonnahasáb is lóg a kamrában. De azonfelül hüvösöl a padláson egy egész oldalszalonna is, jól eldugva a sötétebb helyre, a gyugasztóban, hogy ha a hatósági makszimilálás keresné is, ne nagyon találjon rá. Szép oldalszalonna, el lehet mondani. Fehér, dúsan sózva, még a bőre is ennivaló, mikor a maga zsirjában paprikásan megsül. Haj-haj, az ételek királya az és reggel használva, különösen tisztitja a mellet, nem hiába, hogy a disznót nem disznónak kellene hivni, hanem ugy, hogy öszömadta.

– Hej – gondolja János –, de jó volna, ha még egy ilyen oldalt löhetne szörözni…

Néha a reménységek hirtelen valóra válnak. Jön az utcán szemközt egy ember, cipel egy féloldal szalonnát.

– Ihun – szól neki János –, de szép szalonna, ugyan hun szörözte?

– Itt vöttem – mondja az ember –, nem messze, a Hóbiárt basa utcájába egy bizonyostul.

– Eltönni valónak?

– Nem. Eladásra.

János alkudik a szalonnára azonnal, mert pénz van nála (mert nem tudni, mikor találkozik alkalom). Ez a jó ember nem is tartja drágára a szalonnát, megmondja őszintén, hogy mennyiért vette s mekkora haszonért válik meg tőle. Megalkudnak, János fizet, mert nem sulyra megy a dolog, hanem szömmértékre. A szalonna János vállára kerül, az ember elmegy. S János megint befelé nevet magában: hiába, okos ember ésszel él. Csak fel vele a padlásra, a másik mellé, a gyugaszba, mert a bolond ember azzal is dicsekszik, ami nincs, az okos ember azt is eltagadja, ami van.

– Ketten lösztök – mondja János bizalmasan a szalonnának, ahogy viszi felfelé a padláslétrán –, olyan alkalmas társad lösz ott a hüvös helyön, hogy az csak csuda.

Az oldalszalonna nem szól semmit, ugyan nem is szokása. Csak János szól a padláson megdermedve, elkábulva, mellenvágva és sárbatiporva:

– Szerelmes Jézus… hivalkodásomban de mögaláztál…

János ugyanis a tulajdon szalonnáját vette meg attól a becsületes embertül.

Nyári kép 1916-ból.

A nyári délutánok a külvárosok utcáin békés időben is nagyon csendesek. A kis házak keritése felett be lehet látni az udvarokra, alig mozog bennük valami élő, legfeljebb a macska les verebet s a fecskék szorgoskodnak vagy a gyerekeket étetvén, vagy uj fészket épitvén uj gyerekeknek. Olyan nagy gonddal épitkeznek, ugy tapasztgatják a falat, rakosgatják rá a sarat, mintha kitanult kőmüves volna valamennyi. Másként pedig csend van, most még inkább, mint máskor. Az emberek nagyrésze a táborokban, aki itthon maradt, kiment a mezőre aratni, a fehércselédek elmentek marokverőnek az aratók nyomába, nagy fizetés jár most azért, soha, mióta a világ áll, ekkora ára nem volt.

Meleg is van, alkalmas meleg, a nap ugy idebámul, mintha sohasem látta volna még ezt az utcát. Még az ázsiai homokról idekerült ákácfa is alig állja, sárguló levelei lekonyulnak, mint éjszaka, mikor aludni szokott. Ezzel az idővel szokott vigasztalódni a tanyai magyar ugy január körül, mikor nagyon hideg a kut vize, mondván:

– No, majd melegebb lösz ez is Havibúcsúkor.