Part 15

Reggel, uram, még viradta előtt, fölkelt a szegény ember, vitte kecskéjét haza felé. – Haza ért. – Alig várta, hogy megcsavarhassa állatjának farkát, s az aranyokon kenyeret vehessen. Kitette kecskéjét a dunna tetejére; de az sem jobbra, sem balra csavartatva, nem eresztett aranyat. A szegény ember átkozódott, békételenkedett, fenyegetődzött, s felfogadta, hogy ezentúl csak magának az istennek hiszen, másnak senkinek sem. – Kirántotta kecskéje farkát, azt megölte, megfőzette, gyermekeivel megétette, magának egy czimert tett külön belőle, hogy legyen mivel utazni szegény fejének.

Ismét utra kelt, a korcsmába nem tért be, kalapját levette, ment mendegélt énekelve, mint egy prosoncziós (processiós). Az erdő innenső szélén ismét maga előtt látta a tisztes öreg őszt; de azt haragosan félre taszította utjából, s csak egy kicsinybe mult, hogy meg nem kanyogatta. Az ősz öreg öklömnyi dobot vett elő, s arra vagy kétszer rá ütött, hát a a két ütésre két száz katona ugrott ki a dobból. – A szegény ember az erős izmos katonáktól ugy megijedt, hogy azt se tudta hirtelen, mit csináljon? – Az ősz ember figyelmeztette őt, hogy minden ember iránt kötelességgel viseltessék, kivált pedig az ősz emberek iránt, s a dobot neki ajándékozta. – A dobnak volt egy kis verője, mellynek egyik vége fehér, másik veres volt; ha a veres végivel ütött a kis dobra, akkor minden ütésre száz katona ugrott ki abból; ha a fehér végével ütötte, ugyanannyi ment vissza abba. A dob használására jól betanította az öreg a szegényt, s biztatta, hogy ez a kis jószág elvesztett asztalát és kecskéjét is viszszakeríti. Utóljára megáldotta az öreg a szegényt, s egyik az égbe, – mert az öreg az isten maga volt, – másik éhes gyermekeihez sietett.

Haza mentében betért a szegény ember a korcsmároshoz, ki őt igen szivesen látta, leskelődött estenden utána, nincsen-e most valami ispiritusféle a szegénynél; de annak is volt esze, hogy nem fitogtatta többé az isten ajándékát minden gonosz előtt, hanem kebelében tartogatta. – Vacsora után rá perdített a dobra, azonnal kipattant belőle száz erős vitéz; ezek közül kettőt ajtajára állított.

A korcsmárost nem fogta az álom, lábujhegyen besomótogott a házba; de majd a rosz törte ki, mikor észrevette, hogy két erős katona fogdossa amugy mostohásan a nyaka csigáját.

Add vissza gazdánk asztalát és kecskéjét, – mondá a két vitéz, különben, ha ezer lelked lesz is, halál az életeden.

A korcsmáros mindent visszahozott, ha még annyi lett volna is, csak hogy elbocsátották.

A szegény ember elbucsuzván a korcsmárostól, annak ezeket mondta: te gonosz pára, add istennek már a lelkedet, ne gonoszkodjál többé; mert az öreg tisztes ősz, ki nekem a kecskét és az asztalt adta, azt mondta nekem: a mit az isten ád jó kedvében, nem veheti azt el az ördög, vagy ha el veszi is, kinok között adja vissza. Ezzel örökösen oda hagyta a korcsmárost. –

Már csaknem elfeketültek a szegény ember gyermekei a nagy éhségnek miatta, mikorra apjok haza érkezett; de akkor ám megvirradt szegényeknek; mert az asztal terült, a kecske ontotta az aranyat, a mennyi kellett.

A felgazdagodott szegény ember, hogy mások is lássák ő rajta az isten áldását, elküldte feleségét az ország királyához, ki még hét nagy országnak parancsolt azon kivűl, mellyben a szegény ember lakott; azért küldte pedig a királyhoz feleségét, hogy hivja el azt ő hozzá ebédre. –

A király, kutyáit uszította a szegény aszszonyra, s hajdúival rugdostatta le palotájából, de tőle se hogy se tudván megszabadúlni, utoljára megigérte, hogy ha neki ollyan eledelt nem ád, millyennel otthon él, gyermekestül felaggatja őket. –

Mikor a király megérkezett, már akkor az asztal körül volt rakva tiszta aranynyal, az asztalon szintúgy kaczagott a sok drága étel a király szemébe. Úgy jóllakott a király a sok jó ételből, majd kiszakadt mind a két oldala, a kecskét, meg az asztalt ajándékban kérte, hogy a szegény embert ismét pankrótta tehesse. – A dobot nem mutatta a szegény ember senkinek. Alig ment a király a kecskével, meg az asztallal egy czigány mérföldet, már attól valami idegen katonák megfosztották. Visszament a király a szegény emberhez; hát látja, hogy az arany kecske a tornáczban mekeg. –

A király keservesen megharagudott, s fenyegette a szegény embert, hogy hadat viszen házára, s mindenét felprédálja. A szegény ember nem félt semmit, csak annyit mondott a királynak, hogy a mit isten adott, nem veheti azt el az ördög.

Két hét alatt terítve volt a mező katonasággal. A szegény ember is elkezdi verni a kis dobot a pálcza veres végével: annyi katona táborozott ki a dobból, hogy azokkal erdő, mező, hegy, völgy, még a vizek partja is tele lett. A király katonái mind egy lábig elvesztek, a szegény ember katonáinak egy hía se lett. A királyt arany lánczon vitték a szegény emberhez, ki azt csizmatisztítónak tette. – A királyi palotát elfoglalta a szegény ember, s király lett. Becsületesen országolt. Országában még az árva gyermek kezében is hús volt. Most is él, ha meg nem holt.

14. Mátyás király arany gyapjas báránya.

Egyszer egy időben volt Mátyás királynak egy juhásza, a ki nékie még soha nem hazudott. Az burkusországi király ebéden vala Mátyás királynál, a hol az ebéd felett ezen juhászról gyakran folyt a beszéd, a többi között előhozá Mátyás király, hogy az ő juhászát lehetetlen volna reá venni az hazudásra. Felele a burkus király: fogadást teszek akármibe, a te juhászod kevés idő mulatja után meg fog tégedet hazudtolni. – Mondá Mátyás király: hogyha az én juhászom hazudni fog, fele királyságomat néked adom, ha pedig nem hazudik, te tartozol fele királyságodat nékem általadni. A fogadás megesett, más állapotokról kezdettek az ebéd felett tovább beszélni, és az ebéd után kvártélyára menvén elválása után, fogadását el nem felejtette, éjjel nappal azon volt, hogy nyerhesse meg a tett fogadást, mivel tudta a burkus király, hogy ezen juhász őrizete alatt legel Mátyás király arany szőrü báránya, abban a gondolatban táplálta magát, hogy pénzzel majd megvesztegeti a juhászt, és hazugságra fogja tanitani, gondolván, hogy a szegény juhász a sok pénzért meg fogja cselekedni. Kiméne tehát a legelőre a király, elérkezett a juhászhoz, beköszönt nála mint ösméretlen vidéki ember: jó napot adjon isten te juhász!

J. Isten hozta felségedet! (a juhász megösmérte termetén, hogy ezen vidéki embernek királynak kell lenni, ő tehát illendő tisztelettel állott előtte.)

B. K. Hallod-e te juhász, én te hozzád jöttem, hallottam, hogy itten nálad egy arany szőrű bárány vagyon; én azon bárányt tőled meg akarnám venni, adok érte annyi pénzt, aranyat, ezüstöt, a mennyit csak kivánhatsz magadnak.

J. Eladni legkönnyebb volna azt, sok pénzre nincs szükségem, hanem hogy hazudhatok én királyomnak, a kinek én még soha meg nem hazudtam, hogy hová lett a bárány?

B. K. Az legkönnyebb lészen; megmondhatod, hogy a farkasok elvitték.

J. De mondhat felséged a mit akar, tanácsát én nem fogadhatom, királyomnak hüséges akarok maradni, és neki hazudni nem fogok.

B. K. Tehát semmiféle mód alatt sem egyezhetek meg veled?

J. Kérem felségedet, kiméljen meg kényszeritésével, ha a bárányt meg akarja venni, vegye meg királyomtól, az övé, nékem csak az őrizete vagyon általadva.

Ezek után elméne a burkus király lakásába megszomorodva, már előre látta, hogy ha csak valami jobb tanács elő nem adja magát, fogadását elvesztheti. Gondolkozásba eredett. Megállj! monda magában, az én leányom szépsége, mellynek nap, hold, csillag megállott csudájára, valóban erőt fog venni a juhászon. Azon nyomban hivatja a leányát; a ki belépvén: atyám mit parancsolsz véghez vinni, mit tészel kötelességemmé?

B. K. Nagy dolgot, melly mind engem mind téged a nagy szégyentől szabaditson meg. Vagyon itt Mátyás királynak egy juhásza, a ki az arany szőrű bárányt őrizi, még soha királyának nem hazudott, fogadást tettem fele királyságommal, hogy őtet hazugságra fogom hozni, mellyet semmi módon véghez nem vihetek, ezen dolgot néked kell elvégezni, elmégy a juhászhoz, próbálj szerencsét pénz által megnyerni az arany szőrű bárányt, ha pénznek nem hajol, szépséged által próbálj, és hogy ha testedből kiván, még azt is engedd oda, csak hogy én nékem holnap reggelig az arany szőrü bárány lábam mellett feküdjön.

A királykisasszony tudta atyja kegyetlenségét, nagy szomoruan kiméne az atyjától, felraká az atyjától kapott sok váltó pénzt, és elindula a juhász felé, és estve felé oda ére, s beköszöne a juhászhoz:

L. Jó estvét, te juhász!

J. Isten hozta felségedet illyen későn, – mi dologban jár itt nálam illyen későn?

L. Hallod-e te juhász, az atyám Mátyás királynál vagyon, hozzá sietnék, de az estve miatt elkéstem, és itt hálok meg nálad, ha megengeded.

J. Nagy szerencsémnek fogom tartani felséges kisasszonyt ezen kvártélyomban, mellynek teteje az eget éri, és a jó isten minden nap a széllel kisepreti, felfogadni; de nem az arany szőrű bárány-e az az állapot, melly felségedet ezen különös meglátogatásomra ide vezérlette?

L. Bizony hallod-e megvallom néked, az az oka itt való létemnek, az atyámnak nem akartad adni, de nékem talán csak ide fogod engedni ezen láda pénzért, nézd meg csak jól, melly sok fénylik benne.

J. Sem pénzért, sem szép szóért, s az egész világért sem adhatom, mivel királyomnak nem hazudhatok. – Több beszédek között a királykisasszony előveszi a jó borokat, és itatja a juhászt, midőn látta, hogy jó kedve vagyon a juhásznak, ujontan kéri, és erölteti, a bárányt adja el néki, de a juhász nem hajol kérésére. Minekutána a juhász már a bortól jó kedvbe került, körülnézé a leányt, és nagyon megszereté, a leány észre vette a juhászon a változást, és ujra kéri a bárányt és felelvén a juhász néki: pénzért, szép szóért, egész világért sem adhatom, de hogyha felségeddel ezen éjtszaka meghálhatnék, talán csak nagy nehezen reá adnám magamat.

A leány, mivel látta, hogy a juhász egyéb módot nem talál, és bárány nélkül haza menni nékie nem lehet, mivel félt atyja kegyetlenségétől, reá állott a juhász kivánságára. A juhász, mivel a bor erejétől meg volt verve, nem gondolta dolgának következését, kiméne és behozá az arany szőrü bárányt a leánynak, a melly véle még mulatozott, és sajnálásai után parancsolá a juhásznak megölni és megnyuzni, a husát megfözni és az arany szőrü bőrét néki általadni, melly gondatlan eset hamarjában megtörtént, és a húsa az arany szőrű báránynak a bojtárok eledele lett; a leány a juhászszal nyugodalomra adták magokat egész reggelig.

Felébredvén a kisasszony jókor reggel, a juhász mellől eltevé az arany szőrű bőrt, indula atyja felé nagy sebesen kocsiával, a juhászt még aludva hagyá, beméne az atyja szobájába, ki már nem is alhatott nyughatatlansága miatt, felugorván az ágyból hogy látta az arany szőrű bőrt, megköszöné leányának végbenvitelét ezen dolognak, mellynek ugyan nem tetszett az atyja öröme, mivel néki magának okozott szomoruságot. Az atyja a burkus király mindjárt parancsolá a kocsiba fogni, és igyekezett, hogy mentől hamarább Mátyás királynál lehessen, hogy meghallhassa, miként fogja a juhász őtet meghazudtolni, a kocsi hamar előre huzatott, belé ült leányával, Mátyás királyhoz sietett, a kit is épen a fröstök mellett asztalánál találtak, őket is mindjárt früstökhöz kérte és leülének. S hagyjuk most ezeket mindenféléről beszélgetni, forduljunk a juhászhoz.

A juhász felébredvén látja változását, magában maradott. Kimén, nézi az arany szőrü bárányt, de a juhok és bárányok között nincsen; részegségéből kijózanodván, eszébe jön egész cselekedete, megijed, és bujában el akarja magát veszteni. Meggyőzi magát, gondolván, jobb ha királyához megyen ezen dolgot jelenteni, de hogy és miképen cselekedje ő azt. Nagy szomoruan fejébe teszi nagy kalapját, kezébe veszi botját, indul a palota felé a mezőről, utjában vagyon egy ürgelyuk, megáll előtte, gondolkozik, belé dugja a botját, reá teszi kalapját, hátra mén vagy húsz lépést, és képzeli ezen botot Mátyás király személyének; felé indul, mintha magához a királyhoz menne, ekkép kezdi beszédét:

Szerencsés jó reggelt kivánok felségednek.

Isten hozott kedves juhászom, mi ujság oda ki a juhoknál?

Nincs egyéb felséged, az arany szőrű bárány elveszett.

Nem igaz, kutya mennykő teremtettét! mert a többi is elveszett volna.

Nem jól van, illyen adta teremtette! mert el nem hiszi.

Felfogá a kalapját, botját, tovább méne; megint talál egy ürgelyukra, belé dugja botját, rá teszi kalapját, hátra mén vagy husz lépést, és ujra képzeli Mátyás király személyét a botban, felé indul ujra, mintha a királyhoz menne, folytatja ekkép:

Szerencsés jó reggelt kivánok felségednek, –

Isten hozott kedves juhászom, mi ujság oda ki a juhoknál?

Nincs egyéb, felséged, az arany szőrű bárány a kutba döglött.

Nem igaz kutya mennykő teremtettét! mert a többi is elveszett volna benne.

Nem jól van, illyen adta teremtette! ha igy mondom, el nem hiszi.

Felfogá kalapját, botját, ujra tovább méne nagy gondolkozva, már mi tévő légyen ő, megint talál egy ürgelyukat, belé dugja botját, rá teszi kalapját, hátra mén vagy husz lépést, és ujra beszél a tulajdon botjának:

Szerencsés jó reggelt kivánok felségednek –

Isten hozott! kedves juhászom, mi ujság oda ki a juhoknál?

Nincs egyéb: az arany szőrű bárányt megették a farkasok.

Nem igaz kutya mennykő teremtettét! mert a többit is megették volna.

Nem jól van, illyen adta teremtette! mert el nem hiszi.

Felfogja a botját, kalapját, tovább méne, már közel vagyon a király palotájához, nagy félelemben vagyon, és még nem tudja beszédét, talál egy ürgelyukra ujra, belé teszi botját, ráteszi kalapját, és mint az előtt, folytatja beszédét.

Szerencsés jó reggelt kivánok felségednek.

Isten hozott! kedves juhászom, mi ujság a juhoknál?

Nincs egyéb: az arany szőrű bőrű bárányt feketeért cseréltem.

Megörüle ezen gondolatján a juhász, hogy ő ezen módon nem fog hazudni a királynak, hanem igazat mond, ugy a mint történt. Felszedé jószágát, bátran kaczagva mégyen be Mátyás királyhoz a palotába, a kit épen a fröstöknél talált, meglátá a burkus király őtet, örült, hogy muszaj lesz néki most meghazudtolni a királyt.

Mátyás király, mihelyt meglátá az ő kedves juhászát, azonnal szólittatá be felé palotájába, beköszön:

Szerencsés jó reggelt kivánok felségteknek.

M. Isten hozott! kedves juhászom, mi ujság oda ki a juhoknál?

J. Nincs egyéb felséged, az arany szőrű bőrü bárányt elcseréltem fekete szőrűért.

M. Micsoda fekete bárány lehet az?

J. Ez olly fekete szőrű bárány, mellynek csudájára még felséged is megáll.

M. Hol vagyon? mentül hamarább szeretném látni, vezesd ide!

J. Nem szükséges (reá mutat a burkus király leányára), ez azon gyönyörüséges fekete szőrü bárány, melly a juhaim közé tévedett, és mellyért én az arany szőrü bárányt elcseréltem, s ez nékem e nyájamban a legkedvesebb bárányom.

M. Brávó kedves juhászom! csak hogy nem hazudtál, a nyereségemet te néked adom ajándékul.

A burkus király is egy részt megörült ezen eseten, más részt szomorkodott, s mondá Mátyás királynak: nem csak hogy hallottam, hanem magam is tapasztaltam, hogy a magyarral nincs mit kezdeni, mert a hová más indulni akar, már ő onnan megjött. A burkus király tudván az egész esetet jól, a fele királysága mellett Mátyás király parancsolatjára a leányát is által kelletett engedni nékie. S igy emelkedett fel a juhász nagy garádicsra az emberiség, becsületszeretés, és igazság után.

15. A csuda-béka.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, ennek három leánya volt; a legöregebbet igy szólitá meg egykor az apa: menj lányom, hozz nekem fris vizet a kútból.

A leány ment, de mikor a kúthoz ért, annak fenekéről egy nagy béka felkiáltott hozzá, hogy addig nem hagyja őt korsójába vizet meríteni, mig az ujján levő arany gyürűt le nem veti neki. – Majd bizony, hogy is ne! – felelt a leány – illy csúf állatnak adom én gyürűimet, – s visszatért, mint jött, üres korsókkal.

Most másik leányát küldé az apa, de ez szintugy járt, mint az első, mert a béka ennek sem adott vizet, minthogy arany gyürűjét le nem akará neki vetni a kútba.

Az apa jól kiszidá két idősb lányát, azután igy szólt a legifjabbhoz: menj te Örzsikém, te mindig helyre egy lány voltál, te tudom, fogsz tudni vizet meríteni, és nem hagyod atyádat szomjazni; menj, szégyenítsd meg nénéidet.

Örzsike felfogta a korsókat, s ment; ennek sem akart a béka vizet adni, ha csak gyürűjét le nem veti neki; de ez, minthogy apját nagyon szerette, beveté a kivánt arany gyürűt a kútba, s nagy örömére atyjának, teli korsókkal tért haza.

Estve, midőn már jól besötétedett, kimászott a kútból a béka s Örzsikééknél az ajtóban igy kezdett kiabálni: sógor uram, sógor uram! bizony ehetném én.

Boszankodva kiáltott az apa leányaihoz: adjatok csak annak a csúf békának valamit rágni egy cserépre.

Sógor uram, sógor uram! bizony nem kell nekem, czin tányérban pecsenye kell nekem; mondá a béka.

Adjatok hát neki czin tányérba, mert megront bennünket; szólt ismét az atya. – A béka falatozott; jóllakván újra kezdett kurutyolni: sógor uram, sógor uram! bizony ihatnám én.

Adjatok neki egy cserépbe valami moslékot, – mond az apa.

Sógor uram, sógor uram! bizony nem kell nekem, szép pohárban bor kell nekem.

Adjatok neki hát bort! kiált boszankodva az atya.

Felhörpentvén borát, ismét rá kezdte a béka: sógor uram, sógor uram! bizony alhatnám én.

Vessetek neki a kuczkóba valami rongyot, volt a felelet.

Sógor uram, sógor uram! bizony nem kell nekem, selyem ágy kell nekem, kiabált a béka.

Ez is megadatott neki, de a mint lefeküdt, megint csak kiabálni kezdett: sógor uram, sógor uram! bizony lány kell nekem.

Menj lányom, feküdj hozzá, szólt az apa a legidősebbhez.

Sógor uram, sógor uram! bizony nem kell nekem, másik kell nekem.

Az atya küldé a másodikat; de a béka ujra kiáltozott.

Sógor uram, sógor uram! bizony nem kell nekem, Örzsike kell nekem.

Menj Örzsikém – mond kedvetlenül az atya – hogy meg ne rontson bennünket ez az átkozott szörnyeteg.

Örzsike tehát a békához ment feküdni, de az apa gondoskodásból egy mécsest égve hagyott a kemencze vállán. Látván ezt a béka, kimászott ágyából s eloltotta a mécsest. A gazda újra meggyújtá azt, s ujra eloltotta a béka is. Ugy szinte harmadszor is. Az apa látta, hogy a béka nem enged, kénytelen volt, bár aggódással telve, Örzsikéjét sötétben hagyni a csunya béka mellett.

Reggel a mint az apa s két idősb leánya felkeltek, szemöket és szájukat meresztették bámultokban, mert Örzsike mellett nem látták a békát, hanem a helyett egy szép barna magyar legényt arany zsinóros és gombos öltözetben, és arany sarkantyús csizmában.

A derék legény megkérte Örzsikét nőül, s megnyervén őt atyjától, siettek megülni a lakodalmat, nehogy az közel essék a keresztelőhöz.

A két néne irigy szemmel tekingetett Örzsikére, mert a nyalka magyar fattyú nekik is tetszett volna. Örzsike mindazonáltal boldog lett, olly boldog, hogy ki nem hiszi, szabad neki róla saját szemeivel meggyőződni; ám keresse fel, ha még él, s ha feltalálhatja a nagy világban.

16. Nefélj Jancsi.

Egy szegény özvegy asszonynak volt egyszer egy fia, azt, mert hogy olly bátor volt, hogy magától az ördög anyjától sem ijedt meg volna meg, még gyermekkorában Nefélj Jancsinak nevezték el. Anyja mindig azon aggódott, hogy fiát valami nagy szerencsétlenség éri, ha olly merész s vakmerő marad; feltette tehát magában, hogy Jancsiát minden áron megtanítja félni. Ez okból a falubeli paphoz adta őt mendikansnak, s a papot megkérte, hogy szedje össze minden tudományát s tanitsa meg fiát félni. A pap ugyan csak igyekezett is ám minden erejével valami módon rá ijeszteni a gyerekre, s ez okból a legborzasztóbb s legkisértetibb meséket beszélte el neki, de az illy rémitések még kedvet ébresztettek Jancsiban hasonló kisérteteket látni. Nem is volt már egyéb hátra, hanem hogy valami kisértetek felállitásával próbálja meg a pap félénkké tenni a rettenhetlen Nefélj Jancsit.

E végre a karácson előtti három napot határozta a pap; ekkor t.i. tizenkét órakor éjjel kellett a fiúnak harangozni menni a falu legvégén álló toronyba, itt bizonyosnak gondolta tisztelendő uram, hogy végre valahára csakugyan rá ijeszthet Jancsira. Egy öreg reverendáját e végre jól kitömte szalmával, s a torony elé állította ugy, hogy az egyik kezével az ajtó kilincsét fogta. – Éjfél eljött, s Jancsi harangozni ment, s a torony előtt meglátta a reverenda ördögöt. – Ki vagy? elkiáltá magát; az ördög mit sem felelt. Jó – mond a fiu – ha nem felelsz, azt mondom: takarodjál el az ajtóbul, mert ugy ruglak hasba, hogy tizenkettőt fordúlsz. Az ördög most sem felelt s Jancsi mérgesen ragadta nyakon a tisztelendő ördögét, s ugy sujtá a földhöz, hogy három ölnyire hentergett. – Azután, mintha semmi sem történt volna, felment a toronyba, megharangozott s haza ment. A pap, mivelhogy első próbája el nem sült, más nap két ördögöt csinált, egészen egyenlőt; az egyiket ismét elébbi helyére tette a toronyajtóhoz, a másikat pedig a harangkötelekhez.

Éjfélkor ismét ment Jancsi harangozni, s az első ördöggel ismét kurta processust csinált, mert a mint felelni nem akart, megint nyakon ragadta s elsújtotta azt; azután ment fel a toronyba s a mint látta, hogy ott a kötelet hasonló ördög tartja, ezt az előbbinek gondolta s igy szólt hozzá: hát komám, hogy jöttél te ide? hiszen most vágtalak a földhöz, felelj, mert még egyszer oda teremtlek ugy, hogy össze nem szeded többé magad. Az ördög nem felelt, Jancsi tehát torkon kapá, s ugy csapta le a toronyból, hogy csak ugy suhogott.

Két próbát tett már a pap siker nélkül, de a harmadiktul még mindig jót várt, s ezt igy intézé el: három reverenda ördögöt csinált, az első kettőt igy helyzé el ismét mint az előtt, a harmadikat pedig fölállitotta a harangra, ugy hogy az akadályozza a harangozást.

Nefélj Jancsi a két első ördöggel ugy cselekedett, mint az előbbi napon, s ekkor harangozni akart, de csudálkozva látta, hogy az ördög már a harang tetején ül; ettől sem ijedt ő meg, hanem mikor látta, hogy szép szóra lejönni nem akar, boszúsan ragadta meg egyik lábát, s a toronyablakon ugy sujtotta le, mint a macskát. – A pap most már átlátta, hogy nem képes Jancsit félni megtanitani, s most már csak azon törte fejét, mikép adhat túl rajta; azért tehát más nap magához hivta, s igy szólt hozzá: Jancsi! te derék, bátor ifju vagy, menj, vidd magaddal az én szürke lovamat s annyi eleséget, mennyit három napra elegendőnek tartasz, a merre szemed lát, menj a világba, meg ne állj sehol egész nap, de hová estve érsz, legyen az bár hol, ott szállj meg; úgy tégy más és harmad napon is, s a hol az éjt a harmadik napon töltöd el, ott telepedj le, ugy szerencsés leszesz.

A pap, azt gondolta, hogy Jancsi bizonyosan elvész valahol az útban; de lássuk csak: ugy lett-e?

Ment mendegélt Jancsi első nap, estve egy szük gömbölyü, de magas fa bódéhoz ért a pusztában, abba ment tehát éji szállásra, s minthogy ezt egészen üresnek találta, tüzet rakott a közepére, s szalonnát pörkölt mellette; egyszerre csak azt vette észre, hogy fölülről valami csepeg, felnéz, s látja, hogy egy emberforma lóg fölötte; ejnye! – kiáltja – hát itt se hágy békét az ördög? jösz le onnan? vagy azt várod, hogy én lódítsalak le? Az ember vagy ördög forma nem felelt, s Jancsi egy ügyes ugrással lábon ragadta s rántotta le ugy azonban, hogy feje leszakadt s ugy esett le, s csak ekkor vette magát észre, hogy akasztott ember lógott feje fölött; azonban mit sem gondolt vele, s reggelig ott időzött.

Más nap ismét szakadatlanul utazott Jancsi, estve egy vendégfogadóba ért, s ott szállást kért, de azt a feleletet kapta, hogy csak fent az emeleten van üres helyük, ott pedig el nem hálhat, mert ott kisértetek járnak.

Mit? – kiált Jancsi – ösmerem én azokat a kisérteteket, adjanak csak egy tál jó ételt, egy ital jó bort, s egy égő gyertyát fel az emeletbe, majd ott hálok én, s fogadom a Belzebubra, hogy soha többé ott kisértetek nem lesznek.