Part 12

De nem sokára magához jött. A czigány asszonyt gonosz tetteért a király példásan megbüntette, felnégyeltette, megégette, a kis árva lányt pedig feleségül vette. Mostoha anyját tömlöczbe vetette, annak két lányát megnyiratta, hajokat megégette, s szélnek eresztette. Az árva lány udvarába hozatta apját; az özvegy asszonynyal, kinél a szép lányt megtalálta, összeházasitotta. Az árva kis lánynak, és édes apjának lakodalma együtt tartatott… Enni, inni volt elég, még az árva gyermek is riskását evett. Az ajtó megett Tisza, Duna egy zsákban volt. Én is ott voltam a tánczoló személyek közt, csizmámon hoszu szalma sarkantyu volt; valaki meg talált lökni, sarkantyum a zsákba vágódott, mellybe a Tisza és Duna volt; a zsák kilyukadt, a viz szerte szanaszét ömlött, engem elragadott, s itt nem messzire tett ki, s ide kerűltem; ha nem hiszik, most is itt vagyok. –

8. A titkolódzó kis fiu és az ő kis kardja.

Egyszer hol volt, hol nem volt, volt egy tengeren túl egy kis falu, abban a faluban egy özvegy asszony, az özvegy asszonynak egy szép kis fia, kinek az arczán rózsa nyilt. Ennek a kis fiunak a bal oldalán egy kardhüvely termett, és a mint a kis fiu nőtt, úgy nött vele a kardtok is; ugyanazon a napon, mellyen a kis fiu megszületett, kiütötte magát a kis kertben egy kardhegy, melly épen ugy növekedett, mint a kis fiu oldalán a kardhüvely. A kis fiu már esztendös korában megtalálta a kardot a kiskertben, és azt minden nap leszálltakor a kardtokba illegette. Egy estve, mihelyt a nap leszállt, lefeküdt a kis fiu, s igen mélyen elaludt. Más nap már guggon leste a hajnalt a földből kinőtt kard mellett, és azt hétszer egymás után a kardhüvelybe igazitotta. Igen vigan futott édes anyja elébe, ki reggeli harangozáskor kelt fel. Jaj édes anyám! mit álmodtam én, nem adnám a világért álmomat! –

Hát mit álmodtál, fiam? kérdé édes anyja. Oh édes anyám! nem mondom én addig senkinek, mig rajtam be nem teljesedik. –

Igen, de én tudni akarom, mondá az anya mérgesen, és ha meg nem mondod, majd megraklak.

Hiába fenyegette az özvegy asszony kis fiát: sem szép szóval, sem fenyegetéssel nem mehetett vele semmire; utoljára meg is verte, ez sem használt. Elment a kis fiu a kertbe, letérdelt kis kardjához, mellynek az volt a tulajdonsága, hogy örökké forgott, s mindennek megvágta a kezét, ki hozzá nyult, csak a kis fiunak nem. A kis kard, mihelyt érzette, hogy hüvelyének széle hegyét érte, azonnal megállott, s belé csúszott, a kis fiu sokáig nézegette fegyverét és keservesen sirt.

Mikor ő anyja kertében keservesen sirdogált, épen akkor ment el a kerités mellett azon ország királya. A király meghallotta a sirást, s kocsiát megállította, inasát megszólította, menj el, édes szolgám, nézd meg: ki sir e kertben, és mi oka sirásának. Az inas engedelmeskedett, s igy válaszolt visszatértekor király urának: egy gyermek térdel felséges királyom, itt a virágok közt, s ő sir, mert édes anyja kegyetlenül megverte. – Hozd el őt, édes szolgám, mondd meg királya hivatja, ki soha sem sirt, és a sirást nem hallgathatja.

A szolga a gyermeket elvitte, könyeit letörlötte; a király megkérdezte a szép kis fiut, volna-e kedve elmenni ő vele, ő fiának fogadná. –

Elmennék, felséges királyom! ha anyám eresztene. – Menj be, szolgám, a kis fiu anyjához, szóla cselédéhez a király, s mondd meg neki, hogy szép fiát a király elviszi palotájába, s ha magát jól fogja viselni, fele királyságát, s a leányát, mellyik legszebb, neki adja.

A haragos özvegy sirt örömében, s maga tette fel fiát a király ölébe, s a fejedelem kezét megcsókolta. Ne légy osztán olly fejes király atyád udvaránál, millyen voltál özvegy anyád házában; e szavakkal futott el a vén asszony szép kis fiától, ki ismét keservesen sirt. – A kocsiról a kis uj királyfi lekéredzett, kis kardját tövéből kiszakasztotta, s a kard hüvelyébe dugta, mellyben az mindig csörömpölt. Mikor a kocsin már jó darabot haladtak és a kis fiu magát jól kisirta, a király igy szólott a kis fiuhoz: miért sirtál, édes fiam, a kis kertben olly keservesen? Azért, mondá a kis fiu, mert édes anyám mindig szidott, aztán nagyon is megvert!

Hát miért szidott, és miért vert meg nagyon édes anyád? mondá a király.

Azért, mert álmomat nem akartam megmondani.

Hát miért nem mondtad ki álmodat szegény anyádnak?

Azért, mert azt senkinek ki nem mondom, mig be nem teljesedik.

Nekem se mondod ki? szól csudálkozva a király.

Nem, senkinek az istenen kivűl, a pedig tudja.

Majd kimondod, ha haza megyünk, szól mosolyogva a király atya.

Három nap a király városába érkeztek. Örült a királyné három lányával, hogy felséges férje olly szép fiút vitt nekiek. Mindennel kinálták a lányok a szép fiutestvért.

Ne szeressétek úgy, monda a bölcs király, nem érdemli az azt meg, mert titkot rejteget szivében, mellyet senkinek sem akar kivallani.

Majd megmondja nekem, monda a legnagyobbik leány.

A kis fiu fejét rázta.

De megmondja nekem, mond a középső.

Nem én, mondá a kis fiu haragosan.

Nekem fogja megmondani, – szóla hizelegve a legkisebbik.

Senkinek sem fogom ki mondani titkomat, mig be nem teljesedik, – megverem a ki kérdezni meri, mondá fenyegetve a kis fiú. –

A király szomorúan nézett feleségére és lányaira; szolgáit előhivatta, s a kis fiut kezökbe adta, s szolgáihoz azt mondta: vigyétek e makacs gyermeket házatokba, nem való ő királyi palotába. –

A kis fiu oldalán a kard nagyot csördült; a szolgák megfogadták király urok parancsát, s elvitték oda, a hol ők laktak. – Sirt a szép gyermek, hogy a szépséges palotából levitetett; a szolgák gyermekei vigasztalták, gyümölcscsel kinálták, játékokkal örömre hozták. Néhány óra alatt összeszoktak a gyermekek, s mind addig velök lakott a kis fiu, hogy már tizenhét esztendős lett. – A király nagyobb lányai a tengeren túli országok királyaihoz férjhez mentek, a legkisebbik is férjhez menendő lett. Egyszer lefutott a magas palotából a szolgák házába, hol a kis fiu olly szép lett, millyet hetedhét országig nem lehetett látni. A király leánya nagyon elcsudálkozott, mert még olly szép legényt nem látott, s igy szólott hozzá: ha te, szép legény, titkodat kimondod nekem, ugy te az enyém, én a tied; a koporsó se válaszszon el tőled.

A kis fiu megverte a kérdezősködő királyleányt, mert régen megigérte. A gyönyőrü leány igen igen sirt, és futott király atyjához, bevádolta a kegyetlen legényt.

Nagyon megharagudott az öreg király, s erős esküvéssel igy szólott: ha ezer lelke van is, meg kell neki halni, vagy országomból még hirének is ki kell pusztulni.

A király városának napszállati oldalán magas akasztófa ásatott a földbe még azon a napon, mellyen az özvegy asszony fia a király lányát megverte. Kiment az egész város az akasztás helyére. A hóhér hátra kötözte a szép legény kezét. A szép legény oldalán megcsördűlt a kard. – A lármázó nép egészen elhallgatott. Mikor a sentencziát olvasta a király predikátora, hirtelen nagy lárma történt. Egy czifra kocsi vágtatott az akasztófa felé, mellynek elején fehér zászló repült, mellyben a magyarok királya ült. A kocsi az akasztófa alatt megállott, abból a magyarok királya kiugrott, és a lekötözőtt szemű szép ifjunak grácziát kért. A haragos király elbeszélte, hogy neki nagy oka van azt a gazembert felakasztani, mert lányát megverte, csupán azért, hogy egy titkot kérdett tőle; a titok egy álom, mellyet csak akkor mondhat ki, ha beteljesedik.

Add nekem, királytársam, a bünöst, monda a magyar király, majd megmondja nekem a titkot, van nekem egy szép lányom, kihez csak a hajnalcsillag hasonló, majd kimondja annak.

A kard megcsördült a szép legény oldalán. – Átadta a király a rabot a magyar királynak, ki azt kocsiába ültetve kéré, mondaná ki titkát.

Nem lehet, uram királyom, monda a szomorú legény, mig be nem teljesedik. –

Majd kimondod leányomnak, – monda mosolyogva a magyarok királya.

Senkinek, monda a fiu határozottan, s kardja hatalmasan megcsördült.

Budára értek néhány nap alatt a király, és a szép legény. A király leánya épen a kertben sétált, mikor haza érkezett atyja a szép legénynyel, sietett a szép leány atyjához, s midőn annak kezét megcsókolta, meglátta a gyönyörűséges legényt, kihez hasonlót még szemei nem láttak. –

Nekem hoztad őt, monda a szerelmes leány, tündér országból? illyet asszony még nem hordott karján.

Nem tündérországból, az akasztófáról hozom őt, édes leányom, mond a király, neheztelve leányára, ki még soha férfiúhoz nem beszélt, s ezt egyszerre úgy meg tudta szeretni.

Nem bánom én édes atyám, monda neki a pirult lány, ha az akasztófáról hozod is, ő az enyim, én az övé, együtt halunk. Ezt a király lánya mondta a szép legénynek, ki a szép királyleányt össze-visszacsókotta.

Megharagszol te ő rá, szép leányom, monda az elszomorodott király, mihelyt titkát kérded; goromba ő, nem királyi vérből származott, szolgák közt a helye. Ha megölne, ha szememet kivájná, orrom elharapná sem haragudnám én rá, monda a királyleány; ő nekem titkát kimondja, vendégszobámban lész lakása, szivem közepén a tanyája. – Az atya megrázta fejét, s leküldé a fiatal embert a kerti szobába, hogy ott a könyvek közt magát mulassa. Alig telt el egy hét, a tündéri szépségü leány legszebb ruháját magára vette, s lement a kerti lakba, hogy ott a magános ifjut meglátogassa és titkát belőle kivegye.

Mikor a fiatal legény a gyönyörű lányt meglátta, mikor szépséges öltözetét vizsgálgatta: kiesett a könyv a kezéből, csak nézett, de szólani egy szót se tudott. A király lánya szólitá meg őt olly szép hangon, millyet még fül nem hallott. – Mondd meg nekem, ifju legény, miért jöttem hozzád? ha kitalálod, tied leszek.

Azért galambom, angyalom, monda a tüzes arczu legény, neked se mondom meg; ha szép szerivel akarsz király atyád palotájába menni, arról ne is tudakolódzál.

De a leány semmit nem hallgata az ifju beszédére, s még erősebben kérte, ölelte őt és csókolta. De a legény végre haragba jött s úgy pofon csapta a leányt, hogy mindjárt elindult az orra vére.

Sikoltozva futott a királykisasszony a palotába, hol atyja várta a válaszszal: hát meglátja a király a vért, a szép gyermek gyönyörü ruháján végig futni, lekiáltott az ablakból a kertbe „éhen kell meghalnod sárkánykölyök!“ és lánya arczát, s orrát mosogatni kezdte.

Még azon a napon összehivatta a király a városban levő minden kőmiveseket s megparancsolta nekiek, hogy készítsenek hirtelen egy négyszög épületet, mellyben egy szék, és egy kis asztal férjen el; az asztal csak ollyan kicsi lesz, hogy rajta csak egy könyörgéses könyv fog állani. Két óra alatt kész lett a kis torony. A kőmivesek már haza felé indultak megmondani a királynak, hogy a munka készen van. De a király leányával találkoztak, ki még ott marasztott a kőmivesek közűl egyet, kit legöregebbnek látott, s kérdezte tőle: tudna-e a tornyocskán egy olly lyukat csinálni, mellyen egy tányér étel, és egy palaczk bor beférjen, de a mellyet senki észre nem vehetne. Hogyne tudnék, monda az ősz kőmives, tudok biz én; csinálok is. A lyuk egy fertály alatt kész lett; a király leánya jól megfizetett a kőmivesnek, s haza sietett.

Napszállatkor nagy sereg ember közt kihozatott a titkolódzó legény a kő épületbe s bünei elszámláltatván, kőfal közé tétetett.

De a király leánya nem hagyta őt sem éhezni, sem szomjuhozni; minden nap háromszor látogatta meg kedves szerelmesét, vitt neki könyveket, a millyeket kért. –

A király minden harmadik nap megnézette a foglyot szekretáriusával, ha meghalt-e már, de az mindig csak élt. A király csudálkozott.

Egyszer a török császár levelet irt a magyarok királyához; a levélhozó követ hozott még magával három nádvesszőt; a levélben azt irta a török császár, hogy ha meg nem tudja azt mondani, hogy a három nádvessző között mellyik az, a mellyik a gyökérhez legközelebb termett, mellyik volt a nádnak közepe, mellyik a legvége, háborút fog vinni a magyar királyra. A király igen nagyon megijedt, és szomorkodott. A lány észre vette atyja szomoruságát, s kérdezte: miért busul király atyám olly szertelen?

Hogy ne busulnék én, édes leányom, mondá a jó király, nézd, a török császár ide küldött hozzám három nádvesszőt, s azt irja, hogyha meg nem mondom, mellyik ezek közűl a tengeri nádnak vége, közepe, vagy töve, hadat hoz országomra.

Megsegít a magyarok istene, édes atyám, monda a leány, s kevés idő mulva szeretője mellett állott a torony lyukánál. Megmondta neki a török császár üzenetét, s atyja buslakodását.

Menj haza szivem, szép szerelmem! feküdjél le, és aludjál el, s ha felébredsz, mondd meg király atyádnak, hogy te azt álmodtad, hogy ha a nádvesszőket lágy meleg vizbe teszi, megtudja, hogy mellyik részén állott a náddarab a nádszálnak; mert a mellyik a viznek fenekére szál, az a nádgyökérhez legközelebb volt; a mellyik sem fenekére nem száll, sem a viz szinén nincs, az a nád közepe; a mellyik pedig a viz színén marad, az a nád vége.

A lány haza sietett, lefeküdt, elaludt, s elmondá atyjának az álmot, mint azt szeretőjétől tanulta. A király megcselekedte, mit lánya mondott, s a nádvesszőket ugy jegyezte meg, hogy arra, melly a nádtövéhez legközelebb állott, egy huzást, a mellyik közepén volt, két huzást, a mellyik pedig hegyvégen volt, arra három huzást csinált, s magyarázatát a török császárhoz megirta. A vesszők épen ugy termettek, mint a magyar király jegyzései mutatták; a török császár nem küldött háborut a magyar királyra.

Egy esztendö mulva ismét irt a törökök császára a magyar királynak egy levelet, és küldött hozzá három csikót; a levélben a volt irva, hogy ha meg nem tudja azt mondani: hogy a három csikó közűl mellyiket ellették reggel, mellyiket délben, mellyiket estve, hadat fog küldeni Magyarországra.

A király ismét busult, lánya ismét kérdezte, mi oka buslakodásának.

Hogy ne busulnék én, édes szép leányom, monda az öreg király, a török császár ismét levelet irt, s küldőtt három csikót, s azt irja, hogy ha meg nem mondom: hogy azon csikók közül mellyiket ellették reggel, mellyiket délben, mellyiket estve, hadat hoz országomra.

Arra is megsegit az isten, édes király atyám, monda a vidám leány, s fél óra mulva szeretője mellett termett, s közlé vele atyja baját és szomoruságát. –

Menj haza, szivemnek bálványa mondá a rab legény, feküdjél le, és aludjál el… Álmaid közt sikolts fel. Ha kérdi atyád: mi bajod, mondd meg, hogy te azt álmodtad, mintha atyádért a török császár török embereket küldött volna, hogy őt vigyék fogságba a császárhoz, mert nem tudta kitalálni, hogy a csikók közül mellyik látott világot reggel, délben, vagy estve: de épen mikor kötözték atyádat, azt álmodtad, hogy az a legény, ki tégedet pofon vágott, kiszabadult valahogy a kőfal közül és megmondta, hogy a csikók közül mellyik jött világra reggel, délbe, és estve.

Haza futott a király lánya, és megcselekedte a mit a kőfal közé rakott ifju tanácsolt.

Más nap a kőfalat széjjelverték és a szép legényt a király elébe vitték.

Téged fiam, hosszu fogságodban isten őrzött meg; én is hajlandó vagyok már neked megkegyelmezni; de elébb egy nagy dolgot kell felvilágositanod. A török császár levele itt van, olvasd; a három csikó istállomban van; megfelelhetsz-e a levélre?

Megfelelek, uram király, mond a szabad ifju – de elébb én kérdezek valamit tőled? Van-e három egyforma tekenőd? Nincs, de lesz, mondá a király. Egy fertály alatt készen állott a három egyforma nagyságu és szinü tekenő.

Tétess, uram király, mondá az ifju, egyik tekenőbe zabot, másikba eleven, harmadikba holt szenet: a csikó, melly a zabos tekenőhöz fog futni, reggel, melly az eleven szénhez megy, délben, az pedig, melly a holt szenes tekenőhöz siet, estve született. –

A király megtette, a mit az ifju tanácsolt; a csikókat megjegyezte, s haza küldötte. A török császár meg volt elégedve a válaszszal; mert nem küldött hadat a magyar királyra. –

A török császárnak volt egy boszorkány nénje, ettől kért tanácsot: mi tevő legyen, hogy Magyarországot kezére kerithesse? s hogy tudja ő azt meg, ki lehet azon ember, ki minden kérdésére olly igazán és bölcsen megfelel?

Hjah! édes testvérem, monda a boszorkány, nem a magyar király találja ki kérdéseidet; van ott egy ifju, ki igen szegény asszonytól vette származását, de a ki még magyarok királya fog lenni, mig azt meg nem öleted, addig Magyarországra hiába vásik a fogad. –

Ismét levél érkezik a magyar királyhoz, hogy ha azt az ifjut, ki nála élősködik, ki egy szegény asszony porontya, hozzá nem küldi, hadat küld nyakára.

Szomoruan adá a levelet a király a derék ifjunak; de az mikor elolvasta a kevély ember sorait, igy szólott: nem félek én a kopasz kutyáktól, magam összevagdalom egész országokat, és ekkor oldalán ollyat csördült a kard, millyet még soha sem. Nincs egyébre szükség, csak két ifjura; az a két ifju egyforma legyen, én is ollyan álarczot festek millyen azoknak a képe, ha mind a hárman egyformák leszünk, nem félek az egész világtól se. –

A király lakó városában volt két egy testvér, ezek egymástól semmit nem különböztek; a szép ifju festett magának álarczot, s azt ábrázatára tevén, elmentek Törökországba.

A boszorkány már messzire megérezte szagát az idegeneknek. Mikor a török császár palotájába mentek, mindhárman egyszerre köszöntek, egyszerre hajtották meg magokat; a király kérdésére egyszerre feleltek; a vacsorához egyszerre ültek; az ételt egyszerre vitték szájukhoz, egyszerre keltek fel; étel után egyszerre hajták meg magokat, s a császár intésére a hálló szobába mentek. A király nem tudott különbséget tenni a három ifju közt, mind megöletni nem akarta. De a boszorkány megismerte, magyarázta öcscsének a különbséget, melly a két ifju közt, és ő közte van, de az nem birta felfogni.

No hát majd megtudod reggel, királyom, testvérem, mellyik az, kit megöletni akarsz, monda a boszorkány; a kinek inggalléra el lesz nyirva, az lesz a magyar király embere. Éjfél előtt egy órával, mikor a boszorkányok láthatlanok, és egy tű fokán is keresztül tudnak csuszni, a vén banya a kulcslyukon becsuszott a szobába, mellyben az ifju mélyen aludott. Mind a hárman egy ágyban feküdtek; szélen a szép ifju aludott. A boszorkány a nála levő kis ollóval elcsippentett egy kis darabot inge gallérából, s ismét kisiklott a házból. De a szép ifju midőn öltözött, meglátta a tükörben a csonka gallért, s mindenik társa gallérából elcsippentett ugyanannyit. –

Reggelizni hivta a három ifjut a császár. A vén banya az ablakban állott. Csak elcsudálkozott, mikor mind a háromnak el volt csippentve az inge galléra. Reggelizés után magokat meghajtották, s haza bocsáttattak.

A király leánya kételkedve nyughatatlankodott, mig szeretője haza nem érkezett. De midőn épségben, és egészségben találá egy estve atyja palotájában, igen megörült; s kérdte király atyját, hogy engedje meg nekik, hogy egymáséi lehessenek. A király semmit sem szólott. A leány nagyon neheztelt atyjára; s midőn egy estve atyjánál esedezett, hirtelen elájult. Egy levelet pillantott meg, mellyet a török császár küldött, hogy az idegen ifjat egyedűl küldje hozzá, mert az Magyarországra nézve veszedelmes ember. Az öreg király leánya által küldé el a levelet az ifjuhoz, – sirva adá át a leány a levelet. Ne sirj szivem szerelme! velem az isten, és az ő hatalma; igy vigasztalá az ifju a király leányát. Indulok holnap reggel, mikor a nap felkél: egy esztendő alatt egymáséi leszünk.

Egyedül ment a bátor vitéz a török császárhoz. A vén boszorkánynyal az udvaron találkozott, ki suttogva mondá neki: most jöttél utoljára szép Törökországba.

A kard csördült. Az ifju rá se hallgatott a banya szavára. Mikor a király küszöbén átlépett, tizenöt fegyveres török állott vele szemben. Kiugrott a kard hüvelyéből s a törököket mind gombódára vagdalta; a királyt nem bántotta; hanem ismét hüvelyébe szaladt. Éjtszaka a vén boszorkány el akarta lopni kardját az ifjunak: de a kard kiugrott s a boszorkány vas orrát lecsapta.

A császár roppant sereget állita ki más nap reggelre az ifju ellen, de a kard olly gyorsan forgott körülte, hogy őt a kardnak, vagy nyilvesszőnek még karczolása se érhette; a török pedig mind rakásra hullott.

A magyar király leánya már kétségbeesett, hogy kedvese a határozott napra elő nem jött, ugyanazért atyját mindaddig kérte, mig seregeit Törökország felé utnak nem inditotta. A sereg előtt a leány jött katonaruhában. Csak egy mérföldnyire kelle a seregnek az ifju elibe jőni, mert ő már akkor kis kardjával hazájához igen közel utazott. A király lánya, és a sereg őt bekisérték a magyar király palotájába, és ott kis királynak kiáltották.

Az ifju király néhány ezer katonájával elment azon országba, mellyben ö született. – Nagyon megrémült az édes anyja, mikor a sok katonát látta, mert azt gondolta, hogy a várost akarják elpusztitani: de még jobban megijedt akkor mikor látta, hogy katona egy udvarra se ment, az övébe pedig egy tűt se lehetne megállitani, annyi benne a katona! –

Reszketett, mikor egy derék ember leszállott lováról, és hozzá közeledett. De elcsudálkozott, midőn a derék ember az ő kezét megfogta, s azt megcsókolva igy szólott: no, édes anyám! már most megmondom mit álmodtam. Azt álmodtam én, hogy én még magyar király leszek; álmom beteljesedett, már most kimondhatom, mert magyar király vagyok. Mikor ezt tőlem gyermekkoromban kérdezted, azért nem akartam megmondani, mert te álmomat elbeszélted volna, s a magyar király láb alól eltett volna. Most isten áldjon meg, hogy megvertél, mert ha meg nem vertél volna, a király el nem vitt volna, ha el nem vitt volna, felakasztatni sem akart volna, ha a király fölakasztatni nem akart volna, a másik király el nem vitt volna… Most megyek házasodni.

Ugy is lett. Katonáival haza ment; a magyar király leányát feleségül vette; most is él, ha meg nem halt. –

9. A két testvér.

Volt hol nem volt, még az operenczia-országon is tul volt egy falu, a falu végén egy kis kunyhó, a kunyhónak kidőlt bedőlt falai közt rothadt szalmán egy öreg anyó feküdt, mellette két gyermeke sirdogált: szép leány a nagyobbik, s barna kis fiu ennek testvére, a kisebbik.

Az öreg anya meghalt, hideg tetemét falu temetteté, s árván maradt gyermekeinek gyámola nem ajánlkozék. – Ők elindultak.

Mentek, mendegéltek, sok hegyen, sok völgyön s hoszu utat hagytak hátra már, midőn Jánoska égető szomjuságot éreze.

Ut közben egy kerékvágásban zavaros vizet találtak, s a szomjas fiu felkiált örömében: édes néném! én iszom ezen kerékvágásból.

Ne igyál, felel okos testvére, mert kerék lesz belőled, ha iszol.

János sohajtott s tovább mendegéltek. Ut közben medvenyomot találtak, mellyben régi esőviz peshedt. – Édes néném! szomjas vagyok, engedj innom ezen esőmaradványból.

Ha iszol, édes öcsém, medve lesz belőled. A fiu szemei könyekbe lábbadtak, de hajtott nénje intésére s tovább mendegéltek.

Ut közben farkasnyomra találtak. Jánoska könyezve tekintett nénjére, s szavát ismétlé.

Ne igyál, édes Jánoskám, farkas lesz belőled.

János, noha nyelve kéreggé száradt az égető szomj miatt, engedelmeskedett, s tikkadtan tovább mendegéltek.

Ut közben őznyomra találtak. Ebben tiszta viz csillámlott és csak ugy itatta magát. Jánoska lábai a nyom mellett öszverogytak, s minden ellenzés daczára vizét mohón itta ki. – Nénje midőn látná jóslata teljesültét, sirt, siránkozott; öcscse szép barna fürtei egyszerre puha, szürkés szálakká idomultak, kis fülei mögött szikár szarvak bujtak ki, lábai s kezei karcsu lábakká meredtek, s a gyönge őz mosolyogva simult kisded kezeivel egyre simogató testvéréhez.

Igy mendegéltek tovább a szép leányka és kisded fiu, a karcsu őz. Végre királyi udvarba érkeztek, hol az ifju király vidám arczczal fogadá különös vendégeit, s számokra csinos szobát nyittatott. Itt lakott a leány őzike testvérével, s noha megtiltotta neki a mások előtti nyilatkozást, magokban mindig csevegtek a meghalt jó anyáról, utjokról, a szép királyfiról, s annak gyakori vadászatairól. Több hetek mulva a szép leány királyi fényes ruházatot kapott, s a királyfival nagy, hét országra szóló, lakodalmat tartottak. Elégedetten élt a szerelmes pár, a királyné szép és jó vala, férje őt bódulásig szerette. Az őzike untalan nénje oldalánál volt, egy tálból ettek, egy pohárból ittak, egy szobában háltak. – De nem tartott soká boldogságuk.