Part 11

A kis királyfi ment, és haladott mindennap ezer mérföldet. Végre elért az operencziás tengerig, a két fa a tenger partjain épen akkor csókolódzott. A királyfi lovának hasalóját megeresztette, s fölugrott az innenső fára, s felső összeérő galyain átfutott a tulsóra, s egy óra alatt a tulparton lett. Lovát térdig érő selyem fűben hagyá. Az utána nyerített, inté a sietésre.

A tenger tulpartján arany erdő volt. Kézbeli baltájával a fák oldalait megforgácsolta, hogy visszajövet el ne tévelyedjék. Az arany erdőn tul egy kis ház volt, mellyben egy száz esztendős asszonyt talált.

Jó napot, édes öreg anyám!

Hozott a szerencse, édes fiam! hol jársz itt, a hol a madár se jár? Mi járatban vagy, édes fiam?

A pelikán madarat keresném, édes öreg anyám!

Biz én, fiam, nem tudom, hol van; hirét hallottam, menj, amaz ezüst erdőn keresztül, ott száz mérföldnyire lakik a nagyanyám, ha az nem tud, senki se tud róla. Ha visszajősz madaraddal, térj be hozzám, édes fiam, jó utravalót adok. Élni igen jó!!

Az öreg asszony elküldé macskáját a királyurfival, s a macska az igaz ut szélén egyet nyávogva, haza ment. A vándor királyfi napok és hetek után kiért az ezüst erdőbül, s megtalálá a kunyhót, mellyben olly öreg asszony lakott, kinek orra a földet érte.

Jó estvét, öreg anyám!

Hozott a szerencse, édes fiam! hol jársz itt, a hol a madár se jár? mi járatban vagy, édes fiam?

A pelikán madarat keresném, édes anyám, mellynek éneke ifjuvá teszi az öreget; apámtól lopták el a jézsoviták.

Bizon, fiam, én nem tudok róla semmit; hanem tul ama réz erdőn lakik ötven mérföldnyire édes anyám; ha ő nem tud, már ugy senki sem tud róla. Ha visszajősz madaraddal, térj be hozzám, édes fiam, jó utravalót adok. Az élet még nekem is kedves.

Ismét utra kelt a királyfi egy rőt kakas kiséretében, melly midőn az igaz út végén egyet kukurikolt, haza röpült. –

Hetek, napok mulva a réz erdő szélén meglátá a királyfi a kis házat, mellyben olly öreg asszony ült, kinek szeme már mohos volt.

Jó napot, édes öreg anyám!

Hozott a szerencse, édes fiam! mi járatban vagy?

A pelikán madarat keresném.

Jó helyen jársz, édes fiam! Én ugyan soha nem láttam, mert mikor ide hozták, már nem birtam járni. Lépj ki a küszöbön; látsz egy rövid puskalövésnyire egy régi roskadozó templomot, abban van a pelikán madár. – A templom melletti szép házban lakik két vén jézsovita, a hozta a madarat idegen országról, – de a madár nekik énekelni nem akar. Menj el hozzájok, s mondd, hogy te megdaloltatod, meglehet, idegen országi embernek énekel.

De a királyfi nem mert a barátokhoz menni, csak arra várt, mikor harangoznak estvére, vagy reggelre, s belopózkodott a templomba; azonban hét napig hasztalan várt, a madár dalát nem hallhatta, mert nehéz álom nyomta el, pedig két nap óta a két barát tizenhét esztendős ifju lett. – Hogy mitől szólalt meg a madár harmad nap, senki nem tudá. Ekkor a királyfi a templom küszöbét átlépvén, orra vérét megindítá, s ezzel az álmot magától elhajtá. – A madár énekét hallá, és látá az ugráló barátokat, kik czukrot rakának a madár kalitkájába. – A királyfi szék alá rejtette magát. S midőn az estveli imáról nyugodalomra mentek mások, ő a madarat kalitkájából kiszabaditá, köpenye alá rejté, s mene az öreg asszonyhoz, s megifjitá. – Az öreg asszony örömében ugrált, a királyfinak aranyat, ezüstöt adott, mennyi kellett. – Elment néhány hét alatt az ezüst és arany erdő asszonyaihoz is, azokat is megifjitotta, kik őt királyi módon megajándékozták.

Mikor a tenger szélihez ért, a két fa ismét csókolódott, ő madarával azokon átfutott, s lova mellett állott, mellyet a jó fű annyira fölhizlalt, hogy a lekötő szinte hasába vágódott. Lovát is megifjitván, hátára ült, s igen kevés idő alatt az oszlop mellett állott, mellynél bátyjaitól elvált. De az oszlopból azon oldalon, mellyen bátyjai elmentek, vér csörgedezett. Szomoruságba merült érzékeny szive, hogy bátyjai veszély, vagy inség közt kinlódnak. Elindult tehát azoknak szerencsétlen utján. Alig ment pár mérföldnyit, egy csárdára talált. A csárda kertében dolgoztak bátyjai vasra verve, minthogy mindenöket, még lovaikat is eltékozolván, italért adósak maradtak. A csárdást megdorgálván, bátyjait a kis királyfi kiváltván, lovaikat megvevé. Utnak indult velök, elbeszélé, mennyi viszontagságot állott ki, mig a kedves pelikán madarat birtokába keritette.

A két idősb testvér atyjok városához három mérföldnyire, egy erdőszélben összebeszélt. A jó testvért hátulról megrohanták, lováról levetették, kezét lábát elvágták, madarátul megfosztották, és siettek haza, hogy a messziről hozott kedves madár által atyjok életét meghoszabbítsák.

A szegény kis királyfi, mind fájdalmai, mind félelme miatt igen sirt. Sirását meghallotta egy kondás, ki nyáját az erdőben legeltette, mellyben a hamis lelkü testvérek kis öcscsöket megnyomoritották. Fölvette a pásztorember a kezetlen s lábatlan gyermeket, és kunyhójába vitte. Jó lész, mondá a kanász, kunyhót őrizni, ő is isten teremtése. – Estve elbeszélte a kis csonka fiu bátyjai kegyetlenségét; és a szegény kondás szive megesett a gyermek szerencsétlenségén. Midőn reggel a disznópásztor nyájához ment, szörnyü sikoltással hivá őt vissza a királyfi. Hát látja a kanász, hogy a föld alól valami emberkoponya buvik föl felé; hirtelen lecsapja baltájával annak koponyája tetejét; a többi rész ismét földbe búvott. Az ott maradt fejrészből a földre vér csepegett. A vérből és földből készült sárba valahogy bele ért a kanász elvágott ujja, és az nagy csudálkozására egészen kinőtt! Volt nagy öröme a durva pásztornak! Hozzá érintette a levágott láb tövét a sárhoz, és az egészen ujra nőtt; megkené a sárral a kéz helyét, az is egész lett. A fiu lábra állott, s pártfogóját mint bojtár szolgálá.

Mikor a király lakó városában megtudták, hogy a pelikán madarat haza hozták, a sok öreg ember összegyült. Sok ajándékot hoztak a királyfiaknak, s a városon végig huzták kocsiokat. Reggeli tiz óra után tömött vala a templom, bevitték a pelikán madarat régi helyére, megkezdék az orgonát, de a madár nem énekelt.

Széles országaiban kihirdeté a király, hogyha lenne ollyan ember, ki a pelikán madarat megszólaltatná, annak fele királyságát adná.

A hir a kondáshoz is eljutott. – Ez megmondá bojtárának a hirt. Vegyen kend engem, bátya, szür alá, monda a kis királyfi, mert ha bátyáim meglátnak, elveszítenek; menjünk el abba a városba, kend is elég öreg már, majd szól nekem a pelikán madár.

Az öreg kanász bojtárjával elindult, s a legnépesebb gyülésbe beizente, hogy ő bizik az istenben, hogy neki a madár fog énekelni.

Seregestül tódultak a pásztor ember elé, ki szüre alatt egy szép növésü ifjat rejtegetett. Bevezették őt a templomba, szürét bojtárjáról letakarta. – A madár meglátva szabadítóját, gyönyörűen kezde énekelni, és a nagy számu öreg nép mind tizenhét évessé változott.

A király megismeré fiát, elbeszélteté vele utazása történeteit. Midőn tagjainak elcsonkitására került beszéde, az egész nép zúgott, s elhatározták, hogy a két gyilkost felnégyeljék, lovak farkán a városon meghurczoltassák, s a vár szögletére kiakaszszák. A határozatot végre is hajtották. – Hiába kérte a jó szivű ifju szabadon bocsáttatásukat, azoknak meg kellett halni.

Az ifju királyfinak pedig atyja általadta fele királyságát. Az öreg kondást biborba, bársonyba öltöztette; most is élnek, ha meg nem haltak.

7. Az özvegy ember és árva lány.

Nem tudom mellyik országban, és annak mellyik vármegyéjében, a vármegye mellyik járásában, a járásnak mellyik falujában, a falunak mellyik utczájában, az utczának mellyik részén volt egy szegény özvegy ember; nem messze hozzá egy módos özvegy asszony. Az özvegy embernek volt egy igen szép lánya, az özvegy asszonynak két nem igen szép, de idősebb lánya. Az özvegy ember az özvegy asszonynyal egybekelt, s gazdaságukat összerakva együtt éldegéltek. Az özvegy, vagy is már uj házas ember épen ugy szerette uj felesége két lányát, mint a magáét, de a vén menyecske jobban szerette saját két lányát, mint férjének egyetlen leányát, a két idősebb leány is szerette apját anyját, de a szép lányt nem szerette. Ezen a szegény ember nagyon szomorkodott, de rajta nem segíthetett.

Egyszer a falutól nem messze eső városban vásár esett; a vásárra a szegény embernek mennie kellett. Nem volt szeri száma a sok öltözéknek, mellyet a két nagy lány, és azoknak szerető anyjok a vásárról hozatni parancsolt: de a szegény ember ártatlan szép leánya száját se merte feltátni kérés végett.

Hát neked lányom, mit hozzak? mond a szomoru szegény ember, szólj már te is, te érted is leesett a varju a fáról.

Ne hozzon nekem egyebet, válaszol a kis szép lány, csak három diót, elég nekem annyi; kis lánynak még nem kell czifra ruha.

A szegény ember megjárta a vásárt; elhozta a temérdek sok czifra ruhát, piros czipőket, karkeztyűket; hányta vetette a két szép lány egyik rakásból a másikba a sok drága portékákat, a sok pántlikát, krongolt gyürűt, csinált rózsát; illegették fejökre a török kezkenőt, próbálgatták arczokon a pirositót; ugráltak, danoltak örömükben, anyjukat vigan ölelgették, apjok választását dicsérgették, s kifáradván a nézegetésben, a maga részét mindenik saját szekrényébe rakta. A kis szép leány a három diót szomoruan kebelébe bocsátgatta.

Alig várhatta a két czifra lány a vasárnapot, badárosan felöltözködtek; orczájukat kipirosították, harangszó után templomba siettek, s a legelső székbe bigyesztették magokat. A kis szép lánynak meg igen szemetes buzát adtak, s ráparancsoltak, hogy azt, melly egy fél vékányi lehetett, mig ők a templomból haza jőnek, kiszemelje.

A kis lány hozzá fogott a szemeléshez sirdogálva, s könyeit hullatta a buzaszemek közé. De sirását meghallotta az isten, s elkülde hozzá egy sereg fehér galambot, mellyek az előtte állott buzából a konkolyt és szemetet egy pillantás alatt kiszedték, s egy percz alatt visszaröpültek oda, a honnan jöttek. – A kis lány hálát adott a jó istennek, s többé nem sirt. Elővette három dióját, hogy azokat megegye. Hát a mint a dió haját ketté választja, az elsőből egy gyönyörűséges réz öltöző ruha, a másikból ezüst, a harmadikból ragyogó arany ruha esik ki! Neki se kellett több! a két diót, mellyekben arany és ezüst ruha volt, elzárta, a réz öltözetet magára vette, sietett a templomba, s beült a legutolsó székbe, a vén asszonyok közé. Hát az egész templom feláll; a pap majd elakadt a predikáczióban, s a két éltes lány csudálkozva néze hátra, látván, hogy azon idegen lánynak szebb a ruhája, mint az övék. Ott volt a templomban azon ország királyának a fia is, melly országban az a falu is volt, mellyben a szegény ember, és annak uj felesége lakott. A réz ruhában ragyogó tündér szépségü lány mindjárt szemébe tünt a király fiának, ki most az egész országban feleséget keresett magának.

Mikor észre vette a szép kis lány, hogy a szent ige vége felé jár, kiszállott a székéből, és sietett haza, hogy mire mostoha anyja, és testvérei haza jutnak, levetközhessék. A király utána inditá szolgáját, megparancsolván annak, hogy jegyezze meg a kaput, mellyen a gyönyörüséges lány bemenend: de a futós lányka gyorsabban ment, mint sem őt a király inasa elérhette volna. Hirtelen levetkezett, mire a két mostoha testvér, legények kiséretében, haza érkezett, ő réz öltözőjét dió szekrényébe zárta, s midennapi, tiszta ruháját magára vette, s a káposztás fazék mellé tüzet szított, gazdasszonykodott.

Jaj árva testvér! nem láttál te semmit! mondának a vig mostoha testvérek, templomban volt a király fia; velünk épen szembe ült. Ugy nézett ránk egy darabig, mint az igézet, nem láttál te semmit; a szent beszéd kezdetén egy ollyan szép leányt tiszta tündöklő ruhában, millyet még soha élő ember szeme nem látott!

Láttam biz én azt a szép lányt, a mint amott az utcza szögletén ment.

Honnan láttad? kérdék egyszerre az irigykedő mostoha testvérek.

Hát a lajtorján felmásztam a kémény mellé, s onnan néztem.

Ugy! hát te bámulással töltöd az időt! majd ad neked édes apád, ha a buza nincs meg szemelve; és siettek az asztalhoz.

De a buza olly tiszta volt, mint a mosott arany; még a konkoly és gaz is ki volt hordva a házból.

Már dél után a lajtorja el volt a ház elől téve, hogy az árva ne bámulhasson.

Dél után is beharangoztak. A két nagyobbik lány még pompásabban felöltözött s templomba ment. A királyfi is ott termett. A kis árvának két annyi buzát tettek, s megfenyegették, hogy ha akkorra ki nem tisztitja, mikorra haza jőnek, megkinozzák. – A kis lány nagy busan munkához fogott. De a fehér galambok ismét előröpültek két annyi számmal, mint reggel. S a buza egy percz alatt tiszta lett, mint az arany. Hirtelen kinyitja a kis lány a második diót, mellyből fehér ezüst ruha ömlött ki, min a holdsugár. Templomba ment, beült reggeli helyére. A királyfi elővette szemüvegét, s ugy nézte az ezüst ruhás kis lányt, majd megette szemével. Csak kevés ideig mert helyén ülni, s mikor senki sem nézett rá, kisiklott a templomból s haza futott. A királyfi inasa most sem akadhatott nyomába. Mikorra két testvére haza jutott, a lány a szemelt buzát rakta tarisznyára, s készült azt padra vinni.

Ne vidd még, várakozzál, mondának mindketten a testvérek, mig élsz se látsz ollyat, mint mi láttunk. A reggeli tündér kisasszony tiszta ezüst ruhában volt most a templomban. Ollyan volt mint a ragyogó holdvilág.

Láttam én azt, mond jámboran mosolyogva az árva lány; felállottam a keritésre, a palánk felső deszkájára, mikor a templom küszöbén átlépett, akkor is láttam.

Hát a buza? nézzük csak! most elbámultad a szép időt, majd ad neked édes apád! mondának az átkozottak.

De a buza tiszta volt, ha még annyi lett volna is.

Az utczakerités betöviseztetett, hogy a szegény árva onnan se nézhessen többé.

Nehéz volt a két nagy lánynak bevárni a jövő vasárnapot; mert azon ruháikat akarták mutogatni, mellyek még testükön nem voltak. Eljött a vasárnap. A milly czifrán felöltözködhettek, olly czifrán öltöztek fel a nagy lányok, gyürűiket felrakták, pántlikáikat felbokrozták, czipőiket, orczáikat kipirosították. Harangozás után egyszerre siettek. A királyfi ismét jelen volt; néhány pajtása is volt vele. A nagy leányok ugyancsak illegették magokat, szájukat kicsinyre igazították, fejöket jámborul félre tartották, pántlikáik bokrait ugyancsak igazgatták. Ha a királyfi, vagy annak pajtásai rájok tekintettek, szemeiket szemérmesen lesütötték, s a kezökben lévő majorána-csomón bibirkéltek. A kis lányt most is otthon hagyták; elibe három annyi igen szemetes buzát öntöttek, s megfenyegették, hogy ha haza jövetelökre tiszta nem lesz, apjával keményen megrakatják. A szép gyermekhez most is galambok szálltak segíteni, három annyi számmal mint az előtt, s a csomó szemetes buza egy percz alatt tisztább lett az aranynál. – Kinyitotta a kis lány a harmadik diót, a belőle kifejlett arany öltözőt magára vette, templomba sietett, s a régi szokott helyére leült. Most bámultak ugyan csak az emberek; az asszonyok és lányok ülő helyökből felugráltak; a papszóra nem figyelmeztek, s mig csak jól nem laktak a tündérszépségü lány bámulásával, addig mindig suttogtak. A királyfi elhatározá, hogy akármint teszi szerét, az lesz az ő felesége. De a szép tündöklő lány elfutott; futott nyomában a királyfi szolgája és a kapufélfa hasadékába, mellyen a kis lány bement, egy arany rózsát szurt. Ezt a kis lány észre épen nem vette.

Futva jöttek haza a dicsekvő lányok. Ha ezer esztendeig élsz, se látsz olly szépséget, millyet mi láttunk; egy tiszta aranyba öltözött teremtést láttunk mi, millyen csak egy van e világon.

Láttam én is, mond nevetve a kis lány, fölállottam az eperfára, az utczasarktól egész a templomig kisértem szememmel.

Hát a buza meg van-e szemelve?

Megsegített az isten, mond a jámbor lélek, az segíti meg az árvákat.

Az eperfa délutánra kivágatott.

Dél utáni templomkor már nem jövének hirrel haza a lányok. Nem kérdék: ha ki van-e tisztítva a buza, mert látták, hogy mostoha apjok neheztel rájok, hogy lányára ugy irigykednek. A szegény apa kis lányát bekérte a falu végén álló kunyhóba egy özvegy asszonyhoz, kinek gyermeke épen nem vala, ott táplálta szük eledellel néhány hétig.

A királyfi több vasárnapon nem ment templomba. Hanem három hónap, három hét és három nap mulva, dél utáni három órakor, három fertálykor és három perczkor gyalog jött el azon faluba, mellyben a szép leányt látta. Csak szolgája kiséretében jött. Minden kapufélfát megtekintettek. Meglelték az arany rózsát, mellyet a szolga a kapufélfába szurt. Bementek a házba, mellyben egy öreg asszony ült, könyörgést olvasgatva.

Van-e e házban leány? kérdé a királyfi.

Van felséges királyurfi, szól a vén asszony, van kettő; akármellyik megérdemli a királyfi szeretetét.

Szólitsd elő öreg anyám, mind a kettőt, megisméri lelkem közülök a magáét.

Itt vannak, uram királyfi, mond a mosolygó anya felöltöztetvén fél óra alatt két lányát, a mint csak tudta.

Nincs köztök az enyém, mond szomoruan a királyfi. Nincs több lányod, jó asszony? hozd el a harmadikat is, ha boldogságomat szereted.

Nem adott nekem isten többet! elég ez a kettő, ennél szebbet, jobbat nem találsz e faluban.

Nincsen férjed, s nincs férjednek leánya? kérdé buslakodva a királyfi.

Férjem megholt, mond a vén banya, három esztendeje, hogy sirba kisértük.

Menjünk tovább, uram királyfi! mond a szolga, ha isten akarja, megtaláljuk.

Mikor a kapufélfánál mentek, kirántotta a szolga a hasadékból az arany rózsát, és azt szélnek eresztette. Az arany rózsa csendesen repült a királyfi és szolgája felett. Imádkozva kisérék a szerencsekeresők a rózsát, melly a falu végső házának kapuja előtt földre esett.

Ide menjünk be, uram királyom! ide segített minket könyörgésünk.

Ha isten hí, megyünk szolgám, mond a királyfi.

Kakas kukoríkolt az ajtó verőczéjén, mikor beléptek, s egy igen szegény asszony lépett a vendégek elfogadására. Van-e lányod öreg anyám? szól kegyesen a királyfi. Nincsen uram, soha sem is volt, mond a vén asszony szomoruan.

Hát árvát nem tartasz? isten az árva mellett megtartja az árva tartó anyát is.

Van jó uram, de ruhátlan, nem arra való, hogy te nézzed. Rosz, dologtalan, mostohája azért veré hozzám; édes apja titkon hozza el mindennapi kenyerét.

Ad az isten, kinek nincsen, mond a királyfi; hozd el őt, bármilly csuf, bármilly ruhátlan, én az árvákat szeretem boldogítni.

Elővezeté nagy nehezen a ronda vén asszony a nagyon szegény, de igen tiszta öltözetü kis leányt, kinek orczája akár a harmat. Messziről megismeré a királyfi a szép termetet, a gyönyörüséges arczot.

Nem sajnálom többé fáradságomat, mond a királyfi; ölébe vette a szép leányt, gazdagon megajándékozta a szegény asszonyt, s rég ohajtott kedvesével utnak indult.

Utjok közben a szolga emlékeztette urát, hogy illy együgyü öltözetben nem szép lenne királynak mátkáját haza vinni. – A királyfi helyesnek találta szolgája figyelmeztetését.

Csak három mérföldet kellett már gyalogolniok az országig, mellyben a királyfi atyja uralkodott. Egy kerek tó szélén állott egy nagy szomorú füzfa, annak galyai közé ültették a leányt s azt tanácsolták neki, hogy addig le ne szálljon a fáról, mig ők arany öltözettel, s királyi hintóval vissza nem térendenek. Mikor ezt elmondták, elmentek.

A kis leánynak kebelében volt a három dió; hogy mátkáját meglephesse, fölvette arany öltözetét, s abban várta királyi mátkáját.

Alig végezte be öltözködését, egy sereg czigány asszony ment a fa alá, mellyen ő ült aranyos ruhában. A czigány asszonyok kikérdezték, miért ül ott, kit vár, s hova szándékozik? ő, minthogy a jó lélek senkitől nem fél, előadta származását, kiállott szenvedését, mostani állapotát, s azt is megmondta, hogy királyi mátkáját meg akarja tréfálni; megmutogatta dióit, és azokban levő ragyogó ruháit. A czigány asszonyok közül a legszebbik szép szin alatt felmászott hozzá a fára; elkérte dióit nézegetni, s mikor észre sem vette, a fáról a kerek tóba lökte. De a czigányok nagy csudálkozására ő arany kacsává vállott, s a tó közepeig repülve ott leszállt, s ott uszkált. A czigány asszonyok sokáig hajigálták az arany kacsát; de az mindig viz alá bukott. Végre valahára kifáradtak a hajigáló asszonyok, s ott hagyták az arany kacsát a tóban, a czigány asszonyt pedig a szomoru füzfa galyai közt.

A királyfi napszállatkor elért a fához, mellyen szép mátkáját hagyta. Hát meglátja, hogy ott egy arany ruhás asszonyember! Csudálkozik drága öltözetén, s kérte, mondaná meg, hol tehetett szert az arany ruhára. A czigány asszony elmondta, a mit a lánytól hallott, s engedelmet kért, hogy ezt akkor nem mondta, mikor legelőször meglátta az özvegy asszonynál; s elhitette a királyfival, hogy csak azt akarta kitudni, ha szereti-e őt szegény öltözetében.

A királyfi elhitte, mit a czigány asszony beszélt, s kérte: szállana le a fáról, ülne kocsiba, hadd vigye haza király atyja palotájába.

A mint a czigány asszonyt a füzfáról a királyfi leemelte, igen különösnek tetszett neki mátkájának barna arcza.

Nem voltál te illy fekete, kedvesem, mikor itt hagytunk, mitől lettél illy barnává?

Gyenge bőrömet nagyon megsütötte a verőfény, mond a hamis lelkü. Ha árnyékban leszek, néhány nap mulva ismét olly szép leszek.

A királyfi elhitte, s kérte vélt mátkáját, ülne kocsiba.

Mig azt arany kacsát le nem lövöd, addig nem mehetek, abból szeretnék enni lakodalmam napján, monda az átkozott menyasszony.

A vőlegény és szolga sokáig czélozták az arany tollu madarat, sok puskaport és serétet elvesztegettek, de az arany kacsát nem találhaták, mert az mindig a viz alá bukott.

Szomoruan ült a fekete asszony a királyfi hintajába, de a sok szép beszéd által megjött a kedve, s kevés idő alatt haza értek. Az öreg király nem szerette barna menyét; de midőn fia megbiztatta, hogy az néhány nap mulva tündér szépségü lesz, megnyugodott.

Mikor már sok hónapig együtt voltak, s a menyasszony mégis csak fekete maradt, a királyfi hidegebben kezdte magát iránta viselni. Ezt észrevette a czigány asszony. – Hogy kedvre hozhassa királyi férjét, kihirdette városában, és a környékbeli falukban, hogy a király palotájában ezentul minden héten háromszor tollfosztás fog lenni, s oda szegényt boldogot meghivnak, és a királyné mindeneket szivesen fog látni.

Az arany kacsa, mikor a királynét haza vitték, utána repült a hintónak; és leányformáját ismét fölvevé, a király szomszédjában szolgálatba állott s szorgalmatosan dolgozott.

A legelső tollfosztás alkalmával ő is elment, s az asztal végin senkinek sem szólva megült és fosztogatott.

Ugyan királyné hitvesem, monda a király, beszéld el jó munkásainknak azt a szép történetet, melly akkor esett, mikor téged mostoha testvéreid tomplomba bocsátani nem akartak; mondd el, kik segítettek neked buzát szemelni?

A czigány asszony mindezekről semmit se tudott; s beszélt a mi nyelvére jött, hogy nevezetesen ő a kapu kulcsának a lyukán buvott ki, és hogy a szomszédból összehivta a lányokat, s azoknak segítségével végezte el a buzaszemelést.

Nem ugy volt az, felséges királyné, monda egy gyönyörü hangu leány, kinek öltözete igen selejtes, de igen tiszta volt, a kémény mellől mondá az árva lány, hogy leskődött, meg a palánk tetejéről, meg az eperfa ágai közűl; de az mind ártatlan fillentés volt a szegény árva lánytól, kit a királyfi megszeretett, kit mostoha testvérei máshoz hajtottak, kit a királyfi szolgájával együtt keresett, és kit a szomoru füzfára ültetett, és kit te a tóba vetettél, kit férjed meg akart lőni; és az az árva lány én vagyok.

A királyfi megismerte kedvesét. – Felesége elájult.