Part 2

Hörcsöghad bolya, hol vétve terem kalász: Lőárkon nyomorúl gazda barázda helytt S kóborgó ebek osztják Pénze kidőlt igahúzó barmát.

Jóság légyen e föld, lassu eső ha reng Új istent kereső bujdokolás egén! Jusson végre igazság Bő kenyeréhez a munka s eszme!

Kell, termő ez a föld: hullt bele sok derék, Megforgatni ölét ésszel akarta mind S éhen dőlt bele mind: itt Száz akarat bomol őserővé.

Lelkem, gépvezető, hajdan időn kapás, Föl ne hányd sorodat: nagy proletári sor! Gyűlölség-zuzatóban Áldd a vető s arató munkáját.

Gondom földörögő tankja, a szörnyeteg Rút végzetje után szép hivatása: mint Békesség deli gépe Vonja az emberi szív ekéjét.

Magyarok

I.

Minek magunkat lassan ölni? Nem jobb egyszerre megdögölni? Mint rokkant lábbal tántorogva, Vizes, vak szemmel csillagokba, Rossz, messzi csillagokba nézni S régi dicsőséget idézni, Idézni mind, mi ősi, ódon, Hogy hátha mégiscsak megszánna Az Úristen valami módon.

Minek magunkat lassan ölni? Gonoszság helyett búza nől ki Az égről földbe hullt szivünkön; De igaz, nótás, füttyös másnak. Magyar, köszönj az elmulásnak, Nincs mit kereskedj már e tájon, Akad legény, ki ideálljon S ásóját vígan földbeszúrja!

Mit nyöszörögsz? nem akarsz halni? Hisz életünk úgyiscsak talmi S nem is nagyon kell már akarni, Akaródik ez nélküled, Agyadban bár égő hodályba zárt Riadt baromként bőg a rémület.

II.

Bezárva okos őrültek közé, Szenvedünk, mint az eldugott kenyér. Rab szíveink örök szerelmese, A nagy világ minket hiába hív! Ó nagy világ, csak érted éltünk eddig, Száguldó, forró ménesek után A barna földek múló dobaját Szívünk teérted dobogta tovább És mozdonyaink szálló dübörgése Feléd lengeti most is lelkeinket! S a nyomorultak, ők, akik miatt Temetőnek is kicsi lett világunk, Még ők biztatnak, hogy a pusztulást Hős bátorsággal s daccal kell kibirnunk! Hát lesz-e magyar, ha mi nem leszünk?

Ó be kicsi az ő piszkos vágyuk! Alig látszik, hogy fájdalmunkra csöppent.

Sikoltani! Ha levegőtlen vihar a jajunk, Akkor is csak Sikoltani! Hogy minden búzatábla kiperegjen.

Ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk, Nekünk nyisson ajtót a reménység!

Egyszerű ez

Lement a nap nyugaton, Följött a nap keleten. Egyszerű ez. Él az, aki eleven.

Rongyos mindegyik zsebünk, Rossz a magyar zsebe rég, Egyszerű ez – Elveszett az ezerév.

Ha elveszett, elveszett, Nem keressük már elő, Nem érünk rá, Vonaton jár az idő.

Expresszen jár az idő S gépből csinált madarán, A gyalogos Bizony hogy elmarad ám.

Szolgabíránk az agyunk, Nem parancsol más nekünk, Egyszerű ez, Mi már mótorral megyünk.

Nem vagyunk mi bölcs urak S nem is vagyunk szamarak. Új ezerév Új magyaroknak marad.

Itt egy fa, ott egy fa

Itt egy fa, ott egy fa, Villámsujtott, lombtalan, Szenesszivű, keserű Büszke fa. Itt egy fa, ott egy fa.

Mért nem zöldek? – kérdik a mezők. Fekete porukat kerülik a méhek. Suttognak az almafák: Legalább Mért nem hoznak vadalmát, Mit henyélnek?… Gerendának nem valók, Akasztófának se jók. Csupa kérdés szidja őket, Szomjas kérdés öli őket. Kiesett a fényes ég Összeégett karjuk közül! Állnak, mint a kútgémek, Mégsem jelölnek kutat: Igy is élni! Mit akarnak?… Itt egy fa, ott egy fa, Összeégett szívvel-karral Messzi egekbe mutat.

Hejh! Ha mi egyszer az Úristen elé – Papunk mondta, hogy mindent ő ad –, Ki a sorbaállást adta, Szívünk helyével, szótlanul Sorbaállunk elszánt csapatba És követeljük az ifjúságot!

Éjjel

Halkan hörög végsőt a lámpa S a nagy halál apáca-lánya, Sötét királylány jő szobámba.

Hideg szemét szemembe oltja, Csöndet símit bús homlokomra, Nem érzi, gödre mily goromba.

Nem kérdi, szürke-é a vágyam, Nem nézi, mily kopott az ágyam, Csak átölel a csöndbe lágyan.

Pompát csókol szűz gondolatra És megcsókolja, bármi gyatra. Rokkant gyereklelkem ringatja.

Sötét haja szobámra bomlik S miken komorság, köd borong itt, Most megszépülnek ócska holmik.

És én kibontanám a vérem, Ha hivna atyjához fehéren: Várlak, fiacskám, régen, régen.

Hiába várom, hangja nincsen, Mely ama palotába intsen, Hol rég csüggök titok-kilincsen.

Egy eszelős öreg motyog csak, Az esső s mindenütt kopogtat: Halottak vagytok, csúf halottak.

Mindent hagyok

Nagyon útálkozhatott az Isten, Hogy ilyen csúnya plánétát köpött – Ó, szépség, jóság!… De már mindent hagyok. Villámokból font kerítés tövébe, Már lefekszem a szívem közepébe. Egész nyáj leszek benne. Egyedül, A nagy akolban egyedül vagyok.

Hittem, hogy a hitványabb lettem én, Akin az idő csak tovább fut át És ugy magasztaltam a minden-embert, Mint akinek Csak magyarázták a megvolt csudát.

Ha hitvány voltam, ezért voltam hitvány. Ó, egy percre megláttam magam. Ott álltam én a Napban! Ott a Napban! Bordám szaggattam! A Nap suttogott: Véredben állsz, te, ha bennem állsz!… És lassan, lassan süllyedtem a Napban.

A szél sikoltott. Fölkapta a szívem S egy csöpp vérem, ami még megmaradt, Végiggurult lobogva az égen. Utánaszaladt. A földre ekkor tűzcsóva esett.

Mindent hagyok már. Bomolj meg magadban, Világ, ó világ! Én szivemben alszom. Tiszta mosolyom hideg viz hulláma, Hogyha néha fölemelem arcom.

A csoda

Kár volna magamat eladnom Célért, eszméért, okért, hitért. Hogy magyarázzam az eget másoknak. Eladni magamat semmiért.

Te vén szilvafa, ugye, igazam van? Te tudod, te százesztendőt éltél!… S akkor sikított, elbőgte magát A kert mellett egy vén acéltehén.

Nem is acél volt, hanem drágakő. Pálmaág-farkkal. Ott kinyult szegény. Tele gyerekekkel Kőrhinta forgott búgva, vidáman, Szarvai hegyén.

És sirt és sirt, csak sirt, mig meg nem halt, Késnyelek hullottak pengétlenül A szemeibül. – Ó, mennyi dinamit lakik Én élve síró szemeimben! – A föld egyszerre elszaladt alólunk És elszaladt alólunk minden; Ég csók, tűz, magam s a semmi. A tehén lángszőre szintén elszaladt, Aztán visszajött S a homlokomon kezdett énekelni.

Fehér vízben hevertünk egymás mellett, Szivemben ő s az ő szivében én. Hátulról keresztülnéztem magamon S ugy láttam, hogy bennem él tovább A tehén. S tele gyerekekkel Kőrhinták forogtak vidáman Szarvai hegyén. Nem szúrt vele, csak fölemelte. Arrabökött, amerre elszaladtunk A föld, az ég, a tűz, a semmi s én S én szégyenverten lopózkodtam arra, Hogy embertszülő tüzet énekeljek Örökké, ujra Jeges, havas Ismeretlen hegyek tetején.

NEM ÉN KIÁLTOK

Forduló

Változások nehéz szagát görgeti a szél, Vincellérek enmagukat ütik csapra már, Enmagukat köszörűlik ifju harcosok S az elásott tojásból is Kibúvik és égre száll a madarabb madár.

Most az órák mutatói ventillátorok, Jó földünk az óriási lendítőkerék Mely most minden kart-kereket szédületbe ránt. Szándékaink – széles szíjjak – Megölelik s úgy rohannak országút-iránt.

Hálóbb-szemmel halászember új folyóra les, Minden gazdátlan komondor küszöböt keres, Fáradtabban fáradnak a szegényemberek, Tél-túl néha tiszta kézzel, Őszintén ád új portékát ravasz ószeres.

Furulyáló juhász mellől nyája szétszalad, Mintha mindenki utazna s üres a vonat, Kiáltások raknak csöndből külön halmokat, Üstökös hull, bútor roppan, Gőgök álla szemlesütve mellükhöz tapad.

Szellőtől is földighajló, sudár derekán Jövendőnek feszít ijjat mindegyik leány, Frissült kedvünk habzó mezőt göndörit alánk S mocsárkodó tenger alól Zászlós-piros lobogással kiugrik a láng.

A számokról

Tanultátok-e a számokat?

Bizony számok az emberek is, Mintha sok 1-es volna az irkában. Hanem ezek maguk számolódnak És csudálkozik módfölött az irka, Hogy mindegyik csak magára gondol, Különb akar lenni a többinél S oktalanul külön hatványozódik, Pedig csinálhatja a végtelenségig, Az 1 ilyformán mindig 1 marad És nem szoroz az 1 és nem is oszt.

Vegyetek erőt magatokon És legelőször is A legegyszerübb dologhoz lássatok – Adódjatok össze, Hogy roppant módon felnövekedvén, Az Istent is, aki végtelenség, Valahogyan megközelítsétek.

Jövendő férfiak

Ők lesznek az erő és szelidség, Szétszaggatják a tudás vasálarcát, Hogy az arcán meglássák a lelkét. Megcsókolják a kenyeret, a tejet S amely kezükkel símogatják gyermekük fejét, Ugyanavval kifacsarják az érckövekből A vasat és minden fémeket. Városokat raknak a hegyekből, Nyugodt és roppant tüdejük a vihart, A fergeteget magába szívja S megcsöndesülnek mind az óceánok. Mindig várnak váratlan vendégre, Az ő számára is terítenek És megterítik a szivüket is.

Legyetek hasonlók hozzájuk, Hogy kisgyerekeitek liliomlábaikkal Ártatlanul mehessenek át Az előttük álló vértengeren.

Karácsony

Legalább húsz fok hideg van, Szelek és emberek énekelnek, A lombok meghaltak, de született egy ember, Meleg magvető hitünkről Komolyan gondolkodnak a földek, Az uccák biztos szerelemmel Siető szíveket vezetnek, Csak a szomorú szeretet latolgatja, Hogy jó most, ahol nem vágtak ablakot, Fa nélkül is befül az emberektől; De hová teszik majd a muskátlikat? Fölöttünk csengőn, tisztán énekel az ég S az újszülött rügyező ágakkal Lángot rak a fázó homlokok mögé.

Üvegöntők

Az üvegöntők nagy tüzeket raknak És vérükkel meg veritékükkel Összekeverik az anyagot, Mely katlanukban átlátszóvá forr. Azután meg táblákba öntik S erős karjuk fogyó erejével Egészen símára hengerelik. És amikor megvirrad a nap, A városokba meg a tanyai viskókba Elviszik vele a világosságot.

Néha napszámosnak hívjátok őket, Néha pedig költőnek mondjátok, Noha nem több egyik a másiknál, Lassan egyformán elfogy a vérük, Ők maguk is átlátszókká lesznek, Ragyogó, nagy kristályablakok A belőletek épülő jövendőn.

Ti jók vagytok mindannyian

Ti jók vagytok mindannyian, Miért csinálnátok hát rosszat?

Néha ugy vagytok a rosszal, Mint a gyerek a csavargással. Ujjong, eltéved, sirdogál S hazakívánkozik.

Ti mindannyian örültök a jónak S fontoljátok meg, mit mondok: Nem sánta az, aki Egyűtt lelkendezik a csúszkálókkal!

Imádság megfáradtaknak

Alkotni vagyunk, nem dicsérni. Gyerekeink sem azért vannak, Hogy tiszteljenek bennünket S mi, Atyánk, a te gyerekeid vagyunk. Hiszünk az erő jó szándokában. Tudjuk, hogy kedveltek vagyunk előtted, Akár az égben laksz, akár a tejben, A nevetésben, sóban, vagy mibennünk. Te is tudod, hogyha mi sírunk. Ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja, Akkor szivünkben zuhatagok vannak, De erősebbek vagyunk gyönge életünknél, Mert a fűszálak sose csorbulnak ki, Csak a kardok, tornyok és ölő igék. Most mégis, megfáradván Dicséreteddel keresünk új erőt S enmagunk előtt is térdet hajtunk, mondván: Szabadíts meg a gonosztól. Akarom.

A kutya

Oly lompos volt és lucskos, A szőre sárga láng, Éhségtől karcsu, Vágytól girhes Szomoru derekáról Messze lobogott A hűvös éji szél. Futott, könyörgött. Tömött, sóhajtó templomok Laktak a szemében S kenyérhéját, miegymást Keresgélt.

Ugy megsajnáltam, mintha Belőlem szaladt volna Elő szegény kutya. S a világból nyüvötten Ekkor mindent láttam ott.

Lefekszünk, mert így kell, Mert lefektet az este S elalszunk, mert elaltat Végül a nyomorúság. De elalvás előtt még, Feküdvén, mint a város. Fáradtság, tisztaság Hűs boltja alatt némán, Egyszer csak előbúvik Nappali rejtekéből, Belőlünk. Az az oly-igen éhes, Lompos, lucskos kutya És Istenhulladékot, Istendarabkákat Keresgél.

Kiáltunk Istenhez

Isten! Kiáltunk hozzád: Légy a mi érző, meleg bőrünk, Mert megnyúztak bennünket, A fájdalomtól már semmit se látunk És hiába, hiába tapogatózunk, Nem érezzük meg a dolgokat, Csak azt, hogy irtózatosan fájnak.

Mihaszna, ha tudjuk, de nem látjuk, Hogy belőlünk lobbannak ki tavasszal a rügyek, Hogy fáradságnál hősebb a karunk S agyunk robbantóbb minden dinamitnál. Szavunk gyapjúja megpörkölődik És keserű füstként hordozza a szél, Mert nem takarózik senki sem bele. Mindenkiből kicsurog a lelkünk, Mint rozsdalyukasztotta kannákból a tej. Szeretetünkkel sajttá ojtjuk mégis, Hogy legalább a fiaké legyen, Mert most leaggathadd magadról a csillagokat, Itt a garasok fénye maradandóbb. S nem fogad az asztalához senki, Hegyek barlangos gyökereit rágjuk, Az égen sem nap – aranytallér ragyog, A mezőkön kutyatej sem érik. Ó, légy a mi érző, meleg bőrünk Hogy a fájás leperegjen rólunk. Mint a ludak tolláról a víz, Hogy végre egyszer megfaraghassuk már A márványszobrot és a deszkalócát – Nem akarjuk, hogy holnapra maradjon S a vizeken már delelnek a felhők, Eztán már az árnyak sokasodnak, Dologvégzetlen kell, hogy hazatérjünk, Meghálni lecsukódó szemeid alá.

Ki verné föl lelkünkben a lelket?

A meddő dombok homlokából Kiemeltük a csillagvizsgáló gondolatokat, Föl, föl a magasságig Repülőgépeket hajigálunk És roppant, visszahulló pályájukkal Kipányváztuk a madarak birodalmát, Mozdonyokkal korcsolyázunk messze földre És kantárt holnap elektromos hajókból dobunk A sörényes, üvöltő tengerekre, De emberek, emberek! Ki venné újból észre, Hogy le kell sikálni asztalainkat, Ki mondaná meg az asszonyoknak, Hogy kisöpörhetik a szomoruságot, Ki ültetne kerteket szemünkbe, Ki verné föl lelkünkben a lelket?!

Gyémánt

Mindenkor idejük van a zsoltároknak.

Gyémánthegyen állunk, De zsebünkben kavicsok vannak. Nagyon elfelejtettük, hogy angyalok voltunk, Kövér vánkosokba tömtük fehér szárnyaink. Most könyörgések szomjazzák erőnket És térdünk alatt lyukassá kopnának a kövek, Szívünkben a csillag megfagyott.

Igen. Igen. Elsüllyedtek a haditengerészek: Szelid révészek csónakáznak Isten felé. Még a nagyon öregek is Kiülnek a dolgok előtti egyszerű lócára S türelmet prédikálnak messze, A mulandóság halainak. Igen, igen. Ne higyjük el hát barátaim, Hogy lapdák helyett ökleinkkel lapdáztunk! Mindent meg kell simogatni, A hiénákat, a békákat is.

Gyémánthegyen állunk, Szigorú hó, takard el bűneinket, Oldozd föl nyelvünket, mennyei világosság! Te határtalan kristály!

Szép nyári este van

Szép, nyári este van.

Vonatok dübörögve érkeznek, indulnak, Gyárak ijedten vonitanak, Kormos tetőket kormoz az este, Rikkancs rikolt ívlámpák alatt, Kocsik szaladgálnak összevissza, Villamosok csengetnek nagy körmenetben. Transzparensek orditják, hogy: vak vagy, Mellékuccákba ballagó falak Visszalobogtatják a plakátot, Előtted, mögötted, mindenfele – látod – Plakátarcu emberek rohannak És – látni – a nagy háztömbök mögött Allelujázva-üvöltve-nyögve-káromkodva Lihegve-hidegen-ravaszul-kapkodva Emberlajtorján másznak magasra Emberek S a dühödt körutak nyakán Kidagadnak az erek, Hallani, hogy sikoltanak a néma hivatalnokok, A hazatartó munkások lassu lépéseit, Mintha öreg bölcsek lennének mindannyian, Akiknek már semmi dolguk sincs a földön. Hallani zsebtolvajok csuklóinak puha forgását És odábbról csámcsogását egy parasztnak, Aki szomszédja kaszálójából Épp most nyúz le egy jó darabot. Hallok mindent, aki hallgatok. Kolduscsontokban nyöszörög a szú, Körülszimatolnak asszonyok, De én nagyon messziről jöttem, Kiűlők szíves küszöböm elé És hallgatok.

Szép, nyári este van.

Kövek

Öreg kövek, ne haragudjatok, Ha taposlak, hiszen tinálatok Nagyobb és mozgóbb taposó vagyok.

Szólok hozzátok, vén testvéreim, Mozgóbb, nagyobb taposó tapos engem S nem szól, csak jár az emberköveken, Nem szól, nem szól, vagy jelekben beszél És tán ti vagytok súlyos szavai? Ó, némák, meg nem értlek titeket sem!

Miért van kő, ha nem lesz épületté?

Hát nem segít a jaj s az allelúja? Se hit? se malter? se Krisztushabarcs? Széthullt az ember millió darabra, Mint esőben a vályogkaliba. És hol van az erős, terméskő-ember, Kit nem tapos fájóra semmi láb? Ó, borzalmas igy: útfelen heverni, Ha bennünket nem épít városokká Gránithalmokba semmi épitő, Hiszen kölyökkorában az időnek Egymást-karoló barlanghegyek voltunk, Hol békesség és szeretet lakott.

Széjjeltördelt a bölcseség s a bomba, Szétbomlasztott a gejzirlábu vér S nyomoruságos könnyekbe merülve Száz megváltó agy forr már, mínt a mész, Hogy értelmes várossá magasodjunk, Mert most minden s egyetlen értelmünk Az úton heverő kövek fájdalma, Mely porban és piszokban taposódva Templomtorony kupolájába vágyik!

Érzitek-e?

Barátaim, a pilátusok megfürödtek, Lemosakodtak tetőtől-talpig szublimáttal És mi igen gyönyörű gyerekek leszünk, Kezünkben cukorrá változnak a dolgok. Érzitek-e a XXV. századot? Ha csak rágondolunk Mintha meleg halak surrannának gerincünkön, A gyönyörűség fölfogja bennem a gejzireket És képtelen vagyok meglocsolni száraz napjaink. Mindnyájatok helyett megcsókolom a számat, Túlkiabálom a fergeteget És halkabban hallgatok a csöndnél, Olyan vagyok, mint az elhagyott lövészárok És mint egy roppant, harsogó pályaudvar, Ahová minden vonat egyszerre befut!

Villogó vágyú lányok, asszonyok, Istenigazában mi ölelünk meg benneteket, Akik negyvenemeletre építjük a századokat, Ölelésünk tiszta, mint a patakba hulló fény, Egészségesek vagyunk, erősek és mohók. Mohón ölelünk, mintha csak tudnók, Hogy minden ölelés egy állatot öl meg bennünk!

Héjj, elevátorok, meg birnátok-e mozdítani ekkora kedvet?

Frissest pörgök, Bálozó parasztlegények nyelve hegyén, Amely ugyancsak megforgatja a hetvenhét menyország szentjeinek rubintos rézangyalát.

Lázadó szentek

Ülök én újfent dögrovást a porban. De gonoszok csontjából őrölt porban.

Uram én is keresztelek ujra. De fejemet oda nem adom ujra.

Én nem áldozom föl többé Izsákot. Inkább magam, de soha Izsákot.

Szólok, hiába, Szodoma rám se hallgat. Szólok, de annak, aki majd meghallgat.

Menyország kulcsát én a földre ejtem. Vén szivemet is a földre ejtem.

Csak bennem legyen gonoszság helyettük. Engem büntess meg tűzön őhelyettük.

Csak a szegények jutnak a pokolra. Én nem vigyázok többet a pokolra.

Gyógyíthatót én meggyógyítok most is, De halottakat nem keltek föl most is.

Jónál jobb

Páris, Berlin, Moszkva és Szeged Kevesen vannak jó emberek.

Akik meg vannak, jajgatni vannak. Narancshéjnak is útjába vannak.

Gyönge harmat, ösztövér: fölszíjja a nap. S folyómedret mosni? Ki hallott olyat?

Huncut a jóság, ha szégyent hoz a jóra – Minek jóság-festék a jót-akaróra?

Van hű komondora, van bő karikása – Melyik juhász bőg, ha megszalad a nyája?

A vasnál több az olvasztó kohó, Jónál több, jobb a jót-akaró.

Washington, Wien, London és Czegléd, Rosz ember ugyiscsak mutatóba lesz még.

Koldusok

I.

Öreg, én eztán lopni fogok! Fiam, mindenki azt teszi. Ne tedd!

De a nők, a szagosak, a gazdagok! Ládd, én csak úgy tapogatom az eget.

Öreg, a mankóm szaladni akar! Fiam, hát nem jön erre senki se?

Ha akad is, mindig csak száraz karaj! Tej kéne, nem birok már enni se.

Egy kirakatot még ma betörök! Börtönbe jutsz és megvernek. Szamár.

Egy kirakatot mégis betörök! Psszt, meghallják s nem ad, aki erre jár.

II.

Öreg, a varrás újra gennyezik. Annál szebben tudsz könyörögni majd.

De rúgnék vele, a szent mindenit! Te mást se csinálnál. Mindig csak a bajt.

Engem nem akart a lányod, öreg. Örülj hogy látod az áldott nyarat.

Most rád se köpne, nyomorult, vén cövek. Legalább néki ruhára is marad.

Selyemszoknyánál nincs becsületje több! De kéne neked, te korcs, te torzszülött.

III.

Fiam, nem élek soká, azt hiszem. Én pedig azt, hogy éltél eleget.

Meghalok s nem fog sírni senki sem! Elég, hogy mig éltél, vezettelek.

Én Istenem! – Mondass vagy két misét! Azon már inkább kolbászt is veszek.

Téged még meg fog verni a nagy ég! Meg ám, ha mint te, véngonosz leszek,

Légy jó, hisz egyszer elpusztulsz te is! De addig csak enyim lesz a sarok.

Nem félsz a pokoltól? Meghalsz te is! Félnék, de élni – s kölyköt akarok.

Könyörgök érted ott. Mondass misét! Ép lányokért, hogy nőjjön rengeteg!

Sokszor fogsz sántán megbotolni még! Csak legyen majd egy ép, erős gyerek!

A MŰVÉSZET HÁROM ARCA

Minden rendű emberi dolgokhoz

Van egy szinház, végtelen és mibennünk lakik, Világtalan angyalaink játszogatnak itt, Nyugtalanok, szerepük egy megfojtott ima. És a dráma mindig mindig csak tragédia.

És az ember, szegény ember csak lapul belül, Benn, magában s ezer arccal egymagában ül, Három láng nő homlokából, zengő, mély virág És zokognak, elzokogják a litániát:

„Én csak voltam! – Én, jaj, vagyok! – Én meg csak leszek Leszaggattak, elültettek, fognak rossz kezek, Életünk az ember kedve, hanem hol van ő, Hol az ember? Hát hiába teremtett elő?“

És az ember, szegény ember, csak lapul belül, Feje körül zengő szavak villáma röpül; No most, no most fölszáll majd az igazi ima! És a dráma mindig mindig csak tragédia.

Jön a gond és jön az asszony, jön a gyávaság, Jön a kétség, jön a vágy és jön az árvaság S valamennyi fölsikolt és eggyé alakul: Magad vagy és magad maradsz magadnak rabul!…

Világtalan angyalaink sugárlábakon Átugranak a világi köntörfalakon, Fölkapják és fölhajitják hozzánk szíveink S fölkapnak és eldobnak a szívünkből megint.

És muszáj és meg kell tenni, szólni valamit, Ami vagyok, gyémánt, amely látóra vakit, Az egyetlent, ezt a soha nem látott rabot! S dadogok már, dadogok, de – magamban vagyok.

Ó angyalok, segítsetek. Hol van az a fény, Amelyikről tudtam egyszer, hogy az az enyém, Amelyik majd szól helyettem. Az álom fia!… És a dráma mindig mindig csak tragédia.

És elmegyek és másik jön és az is én vagyok: Elsiklanak talpam alatt sziklás századok – Mit akarok? s akarjak-e? Mi az az örök? S könnyű porban hullnak reánk az örök rögök.

Tiszta gyümölcs, férges gyümölcs egy ágon terem S könnyen adják, könnyen veszik, de mi lesz velem?… Pokolbeli gonosz tenger vonagló agyunk S világtalan angyalaink mi magunk vagyunk.

Művészet az emberek között

Kerekek lehettek a talpán, A táncosnő begurult szemeinkbe, Egyszerű volt, de ragyogott, mint a kolibrik.

Képzeld el a lápon libegő És nyujtózkodó, nyurga lidércet. Szebben ugrált a fiatal kecskénél, Vagy mint a hamarkedvű komondorkölyök, Ha futkároz és hempereg a fűben!

Még az esztendőalvók is Szivesen vele-riszálódtak volna!

Azt se tudom, ki volt mellettem, Az ujjongás együtt sejhajozott bennünk – – Aztán hirtelen kihült a terem S mi, emberek, szegények, ismét Idegenül néztük végig egymást.

Igaz, őszinte búcsú

Bús fejetekbe űzve jöttem. Menykövek cívódtak fölöttem.

Láttam két nagy szemet, bogárzót; A szép leánynak szóltam pár szót.

Tán szóltam néki. Meg sem bántam. Én soha semmit meg nem bántam.

Nincs tartozásom: Mind adó volt, Mellyel a világ szűken hódolt.

Abból se maradt semmi másnap. S panasz se kell, azt adja másnak!

Hogy panaszkodtam néha mégis? Hát szennyes néha még az ég is!

Átéltem már tizennyolc évet S láttam, mit ér az emberélet.

Nem tarthat mások akaratja, Én elmegyek, ha kedvem tartja.

Szeretsz? Ne menjek?… Vérre lestél, Ó, kínban gyönyörködő testvér!

Alleluja,

végre elindul ez a könyv. Végre megszabadulok tőle. Végre nem bennem lesz, hanem messze, messze tőlem, kinn a világban. Idegen lesz és csinálhatom a mást, az igazabbat. Megölöm ezt a kisértetet. Mit akar?

Most, hogy kidobom magamból ezeket az írásokat, követelő, üres tér marad bennem új, szebb, szeretőbb csillagzatok után. Hegyre kell menjen az, aki a világokat termő fáról szakítani akar. S én érzem, hogy hegy nő alattam, de bizonyos is, hogy hegy nő azalatt, aki kidobálja magából a nehéz, megkövesült sírásokat és azt mondja: