Part 9

A tavasz pedig, mint jáczintus és katalin-bogár mutatja, már nem messze jár. A nap, téli elhajlásából egyre jobban emelkedve fölfelé, nap-nap után hosszabb látogatásokat tesz. Ez igen vidám helyzet. Mire pár hónap mulva megunjuk s védekezünk ellene, már el is felejtjük, hogy mennyire kedves ilyenkor. Az nagy élvezet, a tavasz jöttét lesni a nap forgásán. Ni, már a kulcstartóig szolgál a sugara, ni már a képig is bejár. Az a képráma sem ragyogott egy félév óta a napfényben. Nem csodálható, hogy ilyenkor sebesen jelen meg a légy, de még az esti világhoz szokott szunyogok is. Bizonyos, hogy egyik fajta sem kedves jószág, de most van bennük valami hírhozás, valamely üdvözlet, a mely sokkal többet mond, mint az utczán mászkáló fiatal urak világos keztyűi.

Így volt ép ezen a reggelen is, midőn a szent Katalin bogarát nálunk tisztelhettük. A veres tenger szélén megállott s tépelődött. Ekkor zúgva repült hozzá a becsillanó napsugár sávjában a vén légy s előtte leszállott a levegőből. Gyors lábaival előbb erre ment, azután arra, végül egyenesen a jövevénynek tartott. Ez meghőkölt, szegény. Pár napos létében, mióta nem tudni, mely virág oldalából, mely fal hasadékából életre került, ilyen gyorsan mozgó fekete egyéniséget ő még nem ismert.

Ki és mi lehet ez? Mit akar? Ekkor újból zaj hallatszik, vékony zizegés: jönnek a szunyogok, a kik közül rendesen a kisebbik jár elől. Szintén odatelepednek, a mint már ők szokták, aprózva a repülést, mint mikor gyorsfutásban megállni akar az ember. Kis ideig voltak így, nézve egymást idegen szemmel.

De akkorra a nap is odaért, egy sugár a falról lefutott az asztalra. Mintha a terítő vékony bolyhai is megrezzentek volna tőle örömükben, a midőn először végigsiklott rajtuk. A légy fonni kezdte az első lábait, majd a hátulsókat kapta fel s azokkal végig simogatta a pókszita szárnyakat. A magasabb termetű szunyog társához lépett s most mindhárman egyetértőleg közeledtek az ifjú jövevény felé. Valami néma üdvözlés eshetett köztük ekkor, mert a következő pillanatban egyértelmüleg haladtak előre s a vén légy bizton vezette kinálkozó kiflimorzsák karibdiszei között egy koczkaczukorhoz a szent Katalin bogarát.

AZ UTAS.

(Bormérő-szoba a városszéli utczában. Az ablakok befüggönyözve a nyárdélutáni nap elől. A sepert padló föllocsolva, a zöld asztalok letörülgetve, a gyufatartókban van gyufa. A söntésen tiszta poharak, üvegek, a boroskancsó fehér ruhával letakarva, a falakon a magyar királyok képei, Battyhány kivégzése, Petőfi halála, Kossuth gyászlapja fekete fátyolban. Nincsen vendég. Hajlotthátú, fejkötős ősz asszony az udvari ajtó küszöbén. Főtt kukoriczát eszeget porczelán-bögréből.)

_Utas ember_ (lóhajtó ostorral a kezében, poros papucsban bejön a napról. Egy kicsit nem lát, azután észreveszi az öregasszonyt): Jó napot, anyám.

_Az öreg asszony:_ Jó napot, fiam. (A bögrét leteszi.) Mi járatban?

_Utas ember:_ Talán nincsen itthon a gazda?

_Az öreg asszony:_ Nincsen, fiam. Kint vannak a szőlőbe a leányommal… Mert a leányom a felesége… Én vagyok most a hejjöttes.

_Utas:_ Úgy hát. Adjon hát anyám akkor egy félliter bort. Mög egy kutyaijesztőt.

_Az öreg asszony_ (feláll, igen meghajlott, alig bírja a fejét emelni a háta miatt): Mit adjak, fiam? Mert nem jól hallok én már.

_Utas:_ Talán nagyot hall?

_Öreg asszony:_ Azt, azt… A nagyot möghallom, fiam.

_Utas_ (kiáltva mondja): Félliter bort adjon, anyám, mög egy kutyaijesztőt.

_Öreg asszony:_ Talán tréfál velem, fiam? Öreg vagyok én már ahhoz. Mi az a kutyajesztő?

_Utas:_ Hát szódavíz. Attul ijed a kutya, ha a fejire spriczczölnek vele.

_Öreg asszony:_ Úgy hát? Nem értöttem mög. Hány éves maga?

_Utas:_ Ötven löszök.

_Öreg asszony:_ Hát persze. A fiatalok… Én már a nyolczvan körül. Hét unoka, mög három déd. Én már mög se értöm néha a maguk magyar beszédit. Mindönt divatabbra beszélnek, mint régönte… (Hallgat egy darabig.) Hát hidegön iszsza az italt. Mert akkor lemék a pinczébe.

_Utas:_ Hát inkább hidegön. Mert elég melegöm volt egész nap, anyám. Mert paprikát őrlettem én itt a gyárba.

_Öreg asszony:_ Paprikát? Micsoda gyárba?

_Utas:_ Hát itt a fűrész-gyárba.

_Öreg asszony_ (fejcsóválva halad az udvarajtó felé, hogy majd lemegy a pinczébe, de a küszöbről visszafordul): Látom, hogy fiatal maga még, fiam. Furfangéroz egy öreg asszonyt. Hiszen ebbe a gyárba fát fűrészölnek, nem paprikát őrnek. (Lemegy.)

_Utas_ (vállát vonogatja. Ránéz a Petőfi-képre s annak mondja): Öreg asszony, öreg asszony. Már nem jól szolgál az esze. (Megtömi a pipáját s rágyújt a maga masinájával.)

_Öreg asszony_ (hozza az italt. Mogorván szól): Itt van… A pinczébül való. Mert nem mindönki szerete a hidegöt… Az én időmbe még ez nem vót… Gyár se vót. Fűrész-gyárba nem őrtek paprikát…

_Utas:_ Hát pedig, anyám, most őrlik. Nem magyar paprikát, anyám. Az más kérdés, anyám, az más kérdés. A magyar paprikát, a ki őrli, abba nincsen benne a csunája.

_Öreg asszony:_ Nincsen.

_Utas:_ A magja sincsen.

_Öreg asszony:_ Hát az sincsen. A magja… Hát mér vóna benne a magja?

_Utas:_ Nohát. Az erejit is kivágják belülle!

_Öreg asszony:_ Ki hát! Hát mit akar maga? Maga nem tud a paprikáhon? Ugyan az én időmbe még csak a paraszti nép ötte. De most kivágják az erit.

_Utas:_ Hát én is aztat beszélöm.

_Öreg asszony:_ Hát akkor miket eszplikál itt a fűrészgyárral? Fűrészport csinál az, nem paprikát.

_Utas_ (nevet): Jaj, anyám, az nem úgy van. Ez is őll. Van neki ojan gépje, csak ráveti a szíjjat, aztán mén… De itt, tudja, csak aztat a rácz paprikát őllik. Én innét alulrul való vagyok, a ráczok közül. Azoknak az köll, hogy benne lögyön az ereje, a magja, a csumája. De aztán három hatos lögyön egy litter. Hát ezt őllik.

_Öreg asszony_ (megnyugodva): Löhet… Az löhet… Nem tudtam… Mán aztat hittem, hogy furfangérozz engöm, öreg asszonyt… Mert most mindön divatabbra van válva…

_Utas:_ Dehogy… Már mér?

_Öreg asszony:_ Hát épen az… Utas létire…

_Utas:_ Nono, anyám. Igaz, hogy most utas vagyok én ezön a tájon, de valamikor idevaló voltam én… Talán épen ebben a házban laktam. (Gondolkozva néz körül. Nézi az udvart.) De alighanem csakugyan ez az. Csakhogy akkor mintha kisebb lött volna a ház, nagyobb az udvar.

_Öreg asszony:_ Hát az, tudja, úgy van, hogy az uram bővített itten.

_Utas:_ Hát maguké a ház?

_Öreg asszony:_ Az… Olyan valami negyven éve körül.

_Utas:_ Úgy, úgy. Valami negyven éve. Nem az öreg Kondás Fekete Sándortul vötték?

_Öreg asszony:_ Hunnan tudja?

_Utas:_ Hát hiszen az volt az én mostohaapám. Kögyetlen kemény természetű embör volt.

_Öreg asszony:_ Vereködős. Istenkáromló. Alja-embör.

_Utas:_ Hát az. Hát nem is álltam a keze sújját. Ütött-vert. Dolgoztatott, mint a kutyát, gyerök létömre. Szíjjal vert. Ugyan kötőfékkel is. A csizmát kenyni való szalonnabőrt vetötte elém étel gyanánt… Hiszi-e, anyám?

_Öreg asszony:_ Hát elhihetöm, ha mondja.

_Utas:_ Azért… Mer magának jogában van kételködni, neköm mög jogom van beszélni.

_Öreg asszony:_ Hát hiszen, a mi azt illeti. Bár ugyan sok beszédnek sok az alja.

_Utas:_ Nono. De az azért igaz, hogy mikor egyször borzasztó mögvert, elszöktem a háztul. Möntem, a merre láttam. Neki a világnak, mint a Döme kutyája. Aztán sohase találtak rám.

_Öreg asszony:_ Talán nem is keresték.

_Utas:_ Löhet. De azért csak mögvagyok. Kiindultam. Verbászon fölfogadott egy lakatos inasnak. Az Isten áldja mög a haló porában is Kitanultam a mestörségöt nálla, anyám. Most is lakatos vagyok én. De fődem is van. Paprikát termelök. De van buzafődem is. Nem sok, de épen ölég. A csalárdommal munkáljuk.

_Öreg asszony:_ Hát van csalárdja is?

_Utas:_ Van. Adjon még egy félliter bort ehhön a kutyaijesztőhön.

_Öreg asszony:_ Hidegöt szeret? Mert akkor lemék a pinczébe.

_Utas:_ Hát!

_Öreg asszony:_ Nono. Mert van, a ki nem szereti a hidegöt. Én mindig mög szoktam kérdözni. Ugyan a vejem is.

(Elmegy a borért. Addig a vendég meredten bámul a padlóra. Néha a falakra tekint, amik közül negyven év előtt megszökött.)

_Öreg asszony:_ No, ehol a bor. Hideg.

_Utas:_ Hát majd fizetök is. Ez jó bor, mert muslincza van benne. Aszongyák, hogy a pancsolt borra nem mén a muslincza.

_Öreg asszony:_ Arra nem. De azért löhet úgy muslinczát fogni, oszt készakarattal beletönni… Mer a világ furfangos. Mindig divatabbra válik… Mondom, hoztam föl a pinczéből két fürt paprikát. Én éhös vagyok. Nem várom már a vejeméket. Van jó pörkölt szalonnánk – a magunk szalonnája, – aztán az énneköm ölég vacsorára.

_Utas_ (gondolkozva néz az asszonyra): Én még ma nem öttem.

_Öreg asszony:_ Nem-e? Tán megcsömörlött?

_Utas:_ Hát… igön is, nem is. Úgy volt, tudja, hogy hajnalban indultam. Mondom, ha ideérök, beadom a paprikát őlletni, én mög elmögyök a leányomhoz.

_Öreg asszony:_ Hát itt van a lánya a városon?

_Utas:_ Hát… igön is, nem is… Haj, haj… Hát tudja a lány bevágyakozott a városba a rokonhoz. Mert van itt rokon. Hát haragudtam. Mondom: ide elő a városba jó lössz lófrálni, úgy-e, de a paprikapalántát locsolni nem tetszik. Hozzá is nyúltam vagy néhányszor. Akkor sírt.

_Öreg asszony:_ Kiskorukba én is fenyítöttem a gyerököket. De nagykorukba nem nyultam hozzájuk egy ujjal se.

_Utas:_ Ej, nem ért maga ahhon!

_Öreg asszony:_ Én? Én nem értök ahhon? Mikor hét unoka mög három déd – –

_Utas:_ Hát ha hetvenhét déd is, akkor se ért ahhon.

_Öreg asszony:_ Jól van no, jól van. Ha maga jobban tudja…

_Utas:_ Hát jobban. Hát hozzányultam. Az én véröm, én neveltem. De aztán bőgött. Hát mondom, eredj. Vigyön az ördög. Hát vitte.

_Öreg asszony:_ Vitte?

_Utas:_ Vitte, a fene teremti. Ma egy hete fölöltözött, elgyütt hazulrul ide. Már aszondta, hogy ide. Hát ma keresöm a rokonnál. A Csaba-utczába. A Csányi Illés. A Kis-Kopán Jánosnak a sógora. A disznóvágóé, a kit úgy is hívnak, hogy Őrmestör Jani, mert őrmestör vót a Boszniába. Hallhatta hírit.

_Öreg asszony:_ Nem én.

_Utas:_ Nem?

_Öreg asszony:_ Nem.

_Utas:_ Hát mindegy. Hát nincs ott a leány. Hírit se hallották. Nem is látták. No. Hát így van. Érti-e most mán, anyám?

_Öreg asszony:_ Hát értöm. Szép vót a leány?

_Utas:_ A valóságos hasadó hajnal. Olyan finom a képe, mint az őzbőr. A testállása akár az űnőszarvasé. Fényös vót annak a haja, nem köllött annak szépszagú olaj a hajába… Hüj, hüj… Az asszony. Az asszony! Mit szól majd az asszony?

_Öreg asszony:_ Aztán maga csak itten ül?

_Utas:_ Hát itten ülök. Hát mit csinájjak?

_Öreg asszony:_ Ahejjött, hogy szaladna itt a röndérséghön, oda alá mög a csöndérséghön. Hát hogy nem kurrentáltatja?

_Utas:_ Én?

_Öreg asszony:_ Nem is én.

_Utas:_ Kurrentáltassa a kurrentáló ménkű. Ha elmönt, mönnyön. Ha ennyire tartotta az apját, mönnyön. Jó kutya hazajár.

_Öreg asszony:_ Az embör nem kutya.

_Utas:_ Kutya biz az. Az ilyen az kutya. Szökött disznó.

_Öreg asszony:_ Ne késértse az istent. Maga is szökött, fiam… Innen szökött a szülei házbul.

Az utas összesöpri a pénzt, a mi a koronából visszajárt. Megtörli a szemét s nagy sóhajjal szakad föl a melléből:

– Hát én is szöktem. Nem ver az isten bottal. Jó éjszakát.

Elmegy, behúzva maga után az ajtót. Az öreg asszony utánna néz és csendesen motyogja:

– Az úr könyvében áll: mögbüntetöm az apák bűnjeit heted iziglen…

RÁGYUJTÁS.

A munkához való pipa rövid készség, ellenben a tisztán csak időtöltésből való füstöléshez hosszabb szárú pipa is használható. Nem nagyon hosszúszárú, hanem csak a mennyi az embert megilleti. Ez vasárnap délután nagyon alkalmas, ha otthon a karosszékbe, illetve magyarul mondva, a gondolkodó székbe helyezkedik az ember s csendes terveket csinál a felől, hogy a jövő héten milyen munkába fog, melyik napon megy ki a paprikaföldre s melyik napon kellene herét kaszálni, mert a lovak mostanában nagyon étkesek, kiheverték az étvágytalanság betegségét, pedig Kalszbád fővárosában sem voltak, a hova az urak szoktak járni.

De ezuttal nem a gondolkodószékbe ül János, mert nem is rávaló az idő, hétköznap estefelé lévén. Csak az előbb jött haza a földből, vacsora ideje még nincsen, a nap pedig délután ugyan jól odabámult a dolgozó Jánosra, tehát egy kis bor szoldával igen elférne.

Tehát gondolja a katonaviselt János: Direkczió Fekete Tóth Mihály, a bormérő. Nem is messze van ugyan. El kell menni oda. János a hosszabb szárú pipát viszi, meg a dohányzacskót. A zacskót a zsebben, a pipát ellenben kézben forgatva. Ez a külvárosi utczán lassan, sétálva haladó Jánosnak tekintélyt kölcsönöz.

Fekete Tóthéknál csendes hely van. Hétköznap nem igen van más vendég ott, mint csak maga a gazda, mert az állóvendég hamar odább halad. Tóth Fekete ráér a hivatalában egész nap különféle rendeket tartani az üvegek és a poharak között. Közben kinéz az ablakon, ha kocsi zörög el előtte az út porában. Nagy Zakar alsószomszéd alighanem új kamrát épít, mert téglát hordat, de csak a féle olcsót. Török Péteréknél nagybeteg lehet az asszony, mert kétszer is végigment az utczán a doktor kocsija, Barna Andráséknál mostanában nem nagyon sok pénz lehet a házban, mert a tüzelni való fát talicskában viszik a boltostól. Az utcza eseményeit így le lehet olvasni az ablakból a nélkül, hogy a hivatalát csak egy lépésre is ott hagyná az ember.

– Adjon Isten jó estét, – köszönt be János az ajtón.

– Jó… – mondja Tóth Fekete, mert ő szűkszavu ember. Irgalmatlan vastag hangja van neki, ha ő azon félannyit beszél is, mint más, már kétannyinak látszik. Ennélfogva nem igen szól semmit.

– Hát majd egy pohár bort, – véli János.

Tóth Fekete a bort a zöldmázas kancsóból a pohárba önti. Többet öntött, azért egy keveset visszaönt a kancsóba. A poharat az ablak felé tartva, látja, hogy sokat öntött vissza. Ismét önt tehát hozzá a kancsóból s most kedvtelve látja, hogy az arány tökéletes, mert még szódavizet is kell föcskendezni a pohárba.

A vegyi folyamat így elvégeztetvén, Tóth Fekete a pohárral a kezében a söntés elől méltóságteljesen kifordul s nézi, hogy hova ült le János.

Hogy azután elébe tenné a poharat. De János még nem ült le. Fekete Tóth vár egy darabig, de mert a helyzet nem változik, egyik asztalhoz közeleg, a poharat ráteszi, ő maga pedig ismét megy az ajtó-ablakhoz, hogy az utcza napi történetének valamely kiváló eseményét szemlélni el ne mulassza.

János a széket elhúzza az asztaltól s ráül. Kis hörpintést nyel a borból. Jól van elkászolítva, mondható.

– Haj, haj, – mondja – nahát…

Ez a kijelentés most már a dohányzásra vonatkozik. Egy kis füstöt kell itten csinálni, a mely az asztal fölött szeliden legelne, mint a nyáj. Nem lehet e nélkül el lenni. János első sorban a dohányzacskót veszi elő, a mi nem kis fáradságba kerül. Szép, nagy, termetes zacskó, a mely alig fér a zsebbe s így alig jön ki belőle. Két kézzel kell előszólítani onnan.

A zacskót János kicsavarja, mert a nyakát kell annak kicsavarni. Így szépen szétborul, sallangjai szerteállanak. Némely sallangon értéktárgyak mutatkoznak, pipaszurkáló, továbbá csiholó aczél. Ez azonban már régi szerszám, használaton kívül van, csak becsületből őriztetik, mint a régi szolga.

János a kibontott zacskót az asztalra helyezvén, fejjel föléje hajol, az orrát szinte beledugja s a dohány illatából mély lélegzetet szed magába.

– Aztán még ez se dohány? – kérdezi hangosan.

De Tóth Fekete nem szól semmit. Úgylátszik, ma épen nem kívánja a beszédbe való elegyedést. Lehet, hogy összeveszett az asszonynyal, vagy levelet kapott a fiától, a ki a Pesten tanul. A levél mindig veszedelem. A kinek nincsen baja, nem küld levelet.

János megint kortyant s ezen igázságokon elgondolkozik. Mert a mi igaz, az igaz. Azonban gyere csak ide pipa.

János ránéz.

A csutorát a szájába veszi s belefuj. A nyelvével pattogtat a csutora végén. Ha a csutora azt mondja: sz–sz–sz, akkor baj van. Ha azt mondja: hup–hup–hup, akkor rendben van minden és örömében sírva könnyezhet minden igaz ember egy ilyen valóságos pipa láttán.

A pipa eleinte azt mondja: sz–sz–sz.

– Ejnye, – mondja János – ugyan él-e még, a ki csinált? Bujjon bele az ördög.

Jobban belefuj. Mint a rezesbandánál szokás a nagy trombitába. Tóth Fekete odanéz, de nem szól. Csak gondolja magában: dagad a pofaszijja.

Gunyolódók véleményeire nem kell azonban adni semmit, mert akkor sohasem megyünk semmire. János fuj a pipába kegyetlen. Valami kirepül belőle, azontúl a pipa azt mondja: tup–tup–tup.

– No, – véli János – csak nem veszünk mink össze.

A kisujj működése következik. Vannak balgatag emberek, a kik a pipa belsejét bicskával kaparják és szurkálják, a mi gyakran kényelmetlen meglepetésekre ad okot, mert a pipa a makjánál kilyukad. Jóérzésű ember, a ki tart valamit a pipájára, a kiskörme ujjával, másként mondva a kisujja körmével hatol a pipa kráterébe, hogy benne tisztálkodást végezzen. Ez lassú s komoly munka. A körömnek a pipa minden oldalán le kell csusznia, teszem azt például, mint mikor a kubikosok készen vannak a gödörrel s ásókkal az oldalait tisztogatják egyenesre felülről lefelé. A pipa, az állam hasznának ezen kiváló égető kemenczéje ily módon tisztul s oldalairól a fölösleges anyagok a köröm működése nyomán a pipa aljára, a makkba hullanak.

Ezuttal a további munka abban áll, hogy a pipa és a szár egymástól elválasztatik. János a szárat jobbkézre marokra fogja, ujjainak azonban ezért szabad tér marad a további működésre. A mi ujja már most csak maradt, az mind a pipát fogja, azt az alsó végével a szájához emelvén.

János előbb levegővel teleszívja a tüdejét megint.

– Engödelmet kérök, – mondja, befelé szíva a szót, pedig senkisem ül az asztalnál, de hát ez már szokásos s ki mit már megszokott, ne tegyen le arról ez világi életben, különösen ha amugy is tiszteletadásról van szó.

Azután a pipába belefúj.

– Sss–sup–sup–sup, – mondja a pipa s minden belenemtartozó anyag kirepül belőle s épen azért szokás engödelmet kérni, hogy ha valakit ezen lövedékek találnának, azt zokon ne vegye.

Szár és pipa ismét egybekerülnek.

A pipát jobbkézzel János a zacskóba beleállítja, olykép, hogy ha a pipa hajó volna, a dohány meg víz, a pipa most megmerülne a dohányban és elsülyedne. Így azonban nem sülyed el, sőt a dohány csak úgy megy belé, hogy János az egyébként lenézett balkéz mutatóujjával belekaparássza.

De a kaparászás nem állandó. Időnkint azt abban kell hagyni tömés szempontjából. A jó gyujtat dohány a pipában a tömést épen úgy megkívánja, mint a liba. Míg azonban a dohány belekaparászása a balkéz mutatóujjával történik, a tömést nagy általánosságban a középső ujj végzi. János e tekintetben kivétel, mert a János balkeze középső ujját a malacz még kicsi korában kettéharapta, így Jánosnál a tömésre a nevetlen ujj van hivatva.

Úgy leginkább, ha félig van dohánynyal a pipa, akkor történik a tömés. Most újból belékaparászás s ismét tömés. János néha hörpint s közben fokozott elővigyázattal tömköd, míg a pipa dohánynyal megtelik. Ez időben újból tömködés. Tudomány ez, bárki bármit is beszéljen. A tömésnek úgy kell történnie, hogy a szívás levegője azon értelmesen haladjon át: nagyon friss és könnyű ne legyen, ellenben kemény szívások, úgynevezett szipákolások se fordulhassanak elő.

Ha ezeknek tekintetbevételével egy megtömött pipát kedvtelve tart maga elé az ember, mint a János is, nem lehet valóságos pipás az, a ki erre ne mondaná, hogy:

– No, ez most már csakugyan egy rendes gyujtat dohány.

Ez most már teljesen jó volna, ha nem volnának tökéletlenek az emberek. De az emberek azok. Egyik rész azért tökéletlen, mert nem végzi rendesen a munkát. A másik rész azért tökéletlen, mert mindent jobban akarna csinálni, mint kellene.

János olvasva is ezen utóbbiak közé sorozható, mert bár a készség most már tökéletesen rendben van, János még csak most fog hozzá, hogy a pipában tartózkodó dohánynak fészket csináljon.

Halhatatlan dolog ilyesmi a gyufakorszakban. Miről jó az, manapság, fészket csinálni? De hát hiába, ez szokás, ez tradició, ez a pipázás régi erkölcsei közé tartozik s eredete a csiholás idejébe esik vissza. Szóval a taplókorszak maradványa. Mert akkor igenis szükséges volt a dohány tetején a fészekcsinálás a tüzes tapló részére. Azt megkívánta a bükkfatapló is, az ürömtapló is. Nem volt köztük személyválogatás.

– No, – mondja János elégedetten és a szájába veszi a csutorát.

Gyufatartó van az asztalon, de kissé távolosabban fekszik. Azt közelebb húzza, mint a következő hadműveletek alapját. Kihuz belőle egy szálat. Pirosszáru, sárgafejű gyufa. Jó gyufa szokott az ilyen lenni, – ha jól van megcsinálva. János végighúzza a porczellántartó reczés oldalán, a gyufa egy kicsit ég, de mire János az égőfát a pipáig elszállítaná, elalszik. Hármat is kivesz most és megvizsgálja a fejüket. Mert ez megint olyan dolog, hogy a nagyon kicsi fej sem jó, a nagyon nagy se.

Mondják, hogy a gyufából rendszerint a harmadik szokott az lenni, a melyikkel rágyujt az ember, ennélfogva mindjárt elsőnek a harmadikat kellene eltalálni. De ez nem mindig sikerül, mert a gyufa amugy is igen kiismerhetetlen állat. A szegedi gyufát Temesváron használják, a temesvárit Gyulán, a gyulait Selmeczbányán, a selmeczit Szegeden. Szóval egyik sem próféta a tulajdon hazájában. Húzásuk van nekik, mint a csendes nyári estéken a réti vizen a vadkacsáknak szokott. Tanulmányozni kellene már egyszer ezt is, mint a madárvonulást.

A másik gyufa, a harmadik gyufa sem sikerül. A negyedik azonban szépen ég s János barna arczára egy rézbőrű indiánus színét veti. János viszi a gyufát a pipához és fokozottan szil. Mondják ugyan úgy is, hogy szív, de Jánosék úgy mondják, hogy szil. Így legalább a szó nem egyez. A dohány tüzet fogott s János a szájából kékes füstöket fu a levegőbe.

Ez kéjes érzés. János a pipát kiveszi a szájából és nézi a parazsaló dohányt. Tisztességes szűzdohány ugyanis ilyenkor kidudorodik a ippából. Mint mondani szokás: keresi a finánczot. Mikor János ezt a látványt kiélvezi, a hüvelykujjával lenyomja a dohányt. Az ezen elnyomási törekvésekre azaz felel, hogy kialszik.

– Hejnye, – véli János – tán az ördög bujt beléd?

A gyujtási kisérletekben János szerencsétlen ezuttal, mert csak az ötödik gyufa fogja meg. Az örökös serczengések Tóth Fekete figyelmét is felköltik, ki is az ablaktól félig elfordulván, komoran nézi Jánost, a ki az ő vagyonát ily példátlan módon pazarolja.

No, de most már ég a pipa vidámán. Ez Jánost arra indítja, hogy beszédbe kezdjen. Tóth Fekete ugyan nem felel neki semmit, de ő csak beszél. Hogy: ha hat napig nem lesz eső, beleüthet az istennyila a kukoricába. Továbbá aszondják, hogy a burkusok meg a francziák már megint hadakozásba vannak elegyedve. Még továbbá, hogy Tápé alatt annyira megapadt a Tisza, hogy a Süvöltő kidugta a fejit a vízből. Ez a Süvöltő az a kisértet, a ki a hajósokat, halászokat, lóusztatókat lehuzza a víz fenekére.

A dohány a pipában e közben feletájig leér, de mert a szónokló János nem szívja elegendőképen, ismét kialszik belőle a tűz.

– Hej, – feddi János, – a szél hordja el a hajadat.

Ez kemény kívánság, mert az akasztott ember haját szokta a szél elhordogatni a régi időben, a mikor az akasztott ember addig lógott a fán, a míg le nem szakadt a lánczról. Mert a kötélről másnap már lánczra tette át a hóhér, a kötelet eladván orvosságul. Igen hasznos volt torokgyík ellen.

Félpipánál a rágyujtás nem úgy van, hogy a pipát talán egyenesen tartanák. Ilyenkor a gyufa áll egyenesen, a pipa szeliden oldalra fordul s a láng beleszívandó. Az első szál nem sikerül. János beledugja a pipába, hogy majd a második gyufa tüzének segít. A második sem sikerül, a jó reggelét neki. János azt is beledugja a pipába. Jön a harmadik gyufa, a negyedik gyufa, jönne az ötödik is, de Tóth Fekete az ajtóablaktól komoran megindul. Elmegy a söntésig, a hol egy kis asztalon a tulajdon dohányos-szitáját tartja. Azt szó nélkül a János asztaláig elviszi, leteszi, a gyufatartót pedig fölmarkolja és elviszi a kisasztalra.

– Ne te ne! – kiált föl János, csodálkozva. – Hát kend?

– Hát én? – gordonkázik mély hangján Tóth Fekete. – Hát én!

– Hát miért viszi kend el a gyufát? – méltatlankodik János.

– Hát – bődül Fekete Tóth, – azért hoztam helyötte dohányt. Inkább adok kendnek ingyen dohányt, de ingyen gyufát nem adok. Mert kend több gyufát prédál, mint dohányt.