Part 8

E czélból harmadnap újból kimentek s negyednap visszajöttek, miután Válity Pálya megvette a régi vályút nyolcz hatosért (tisztán csak a szép nagy szögek kedvéért, a mik benne vannak. Mióta a sátoros czigányokat pusztítják, nincsen valamirevaló kovács az országban). Ezt így most már tökéletesen eligazították, hetednapra pedig kiküldték Jakoblyev Isza esküdtet, hogy nézze meg, vajjon csakugyan maga Válity Pája csinálja-e a vályút. Mert az nem járná, ha valami értetlen emberre bízná ezt a munkát. No, ez az óvakodás körülbelül fölösleges volt, mert a hogy Jakoblyev Isza kiment, látta, hogy csakugyan tulajdon maga Válity Pálya dolgozik ott, készítvén szorgalommal a régi vályúból az újat. Isza ebben meg is nyugodott és referált otthon, hogy Válity csakugyan maga dolgozik.

Ily szorgos gonddal készült a vályú s igazán nem lehet panaszkodni, hogy a közdolgokban nincs meg a kellő ellenőrzés, mert a biró az örökké alvó Szerezsánt is kiküldte egyszer, nézné meg, hogy micsoda bádogokkal boritja Válity a vályú külső falait. Fontos kérdés ez, mert például fényes bádog ilyen helyre nem való. Abban bámulja magát a birka, mint tükörben szokás és elfelejt inni. Szerezsán nem talált semmiféle hibát odakint, mert a bádog, a melylyel Válity odakint dolgozott, nem volt fényes, sőt rozsdás. Szerezsán másnap hazament, jelentést tett s egyben tudatta, hogy holnapután alighanem ki is mehet már az átvevő bizottság, mert akkora készen lesz a vályú.

Obrád biró ezt tudomásul vette, azonban úgy okoskodott, hogy ilyen alighanemes jelentésre nem lehet intézkedni. A község vagyona elvégre nem arra való, hogy egész bizottságokat küldjenek ki egyszerre s úgy lehet, nem is lesz kész akkora a vályú. Ez okból még egyszer kiküldötte a pusztára Okotics Szimót, hogy tapasztaljon mindent körül. Inkább egy embernek fizessék a napidíjat, mint négynek. Szimó kiment, Szimó bejött s jelentette, hogy csakugyan át lehet már venni a vályút. Kész van és Válity Pája olyan büszke rá, hogy ki sem lehet mondani. Erre aztán kiment az öttagú bizottság harmadnap s nem negyednap jött be, hanem ötödnap, mivel némi áldomást is csináltak és vissza is nyerték azonnal Válity Pájától a tizenkilencz forintot.

Most már van vályúja a birkáknak odakint a pusztán s két-három esztendeig semmi gond arra nem lesz. Obrád biró bölcsesége így elintézte a dolgokat. Gyorsan és ügyesen, a közdolgoknál szükséges és köteles ellenőrzéssel ment a munka. Mindössze a számadásokban tünik fel kissé ez a kiadási tétel:

Egy nagy új vályú a pusztai falkához… 107 frt 40 kr.

– Százhét forint? – kérdezi a szolgabiró, mikor egyszer beletekint. – Nem sok ez, biró úr?

– Hát – mondja a politikus Obrád – vannak olcsóbbak is, főbiró úr. Ezt azonban Válity Pája csinálta, híres ács… a ki a bankót úgy levágja a gerendáról, hogy semmi baja nem esik.

Obrád annyira jólelkű ember. Dicséri Páját s magamagát nem említi. Pedig ő is le tudja vágni a bankót (a nélkül, hogy előbb a gerendára kellene ragasztani).

A TEHÉN LÁNYA.

Pirók egyszer a herésből, a hol naponta a tömérdek pompás étel között álldogálni szokott, megindult és elment a herésből. Ez csudálatos, mert Pirók máskor nem mehetett el onnan, miután kötél volt a nyakára kötve s a kötél másik vége egy karón fityegett, a melyet a földbe szokott beverni a kapás. Ez igen jó és hasznos szokás egyébként, mert nélküle Isten tudja mi dolgokat művelhetne Pirók e tágas térségeken. Ha az elejéről kezdjük, úgy kell venni az egészet, hogy út halad el a herés mellett. Bár nem tulságosan látogatott. Néha eltelik félnap, hogy senki arra nem jár. Ugyanis nincsen arra dolga, hát minek is járna arrafelé. Ilyenkor a csönd tökéletes. A jegenyék, ha némi szellő van, bólogatnak, a tányéricza pedig észrevétlen lassan forgatja nehéz virágát a nap felé. Darazsak járnak s méhek is. A kukoricza levelei, a mint a szárhoz verődnek, zörögnek olykép, mintha ember járna köztük, pedig nem. Az égen néha föllegek is vannak, fehérszínű felhők, de ezek is csak ritkásan vannak. Lehet, hogy most másfelé van dolguk. Egy-egy pusztai kutya oson át a herésen s eltűnik a kukoricza mögött. Csont van a szájában vagy valamely földönjáró madár, a mit éjjeli álmában elfogott. Azt viszi most elásni, hogy szűkebb időkre is legyen étel. A jegenyéken szarkák csörögnek olykor s valahol messze egy szélmalom szárnya forog. Csak a legtetejét látni, a mint a kukoricza fölött fölmerül, hogy ismét eltűnjön s hogy rögtön utána következzen a másik. A szélmalom az ilyen játékba soha bele nem ún. Valószínűleg tudja, hogy a szemnek, a mely a nagy mozdulatlanságok nézésébe kifárad, ő mulattatást nyújt.

Pirók, a vén tehén is elszórakozik ezen. A kert közepén szokott állani, fejét rendszerint az út felé fordítván s gondolkozik. Az állást nem unja el, mert négy lába van s így a teher köztük megoszlik. Miről gondolkozhatik egy tehén? Mely gondolatok járhatnak az ilyen nagy, hatalmas koponya mögött? Bizonyos, hogy gondolkozik, mert ha nem gondolkozna, sírni sem tudna. Pedig sírni tud. Van úgy, hogy nagy könyek folynak ki a szemeiből és szőrén az orráig gurulnak, onnan pedig leugranak a földre. Szomorú ezt látni, mert ha már valami baja van, miért nem tudja elmondani szegény, legalább csak annyira, a hogy például a kutya elmondani bírja. Minden beszéde a könyeiben van. Úgy lehet, ilyenkor apró magzataira gondol, hogy ugyan azok hová lettek? Biz azok ki vannak csapva a pusztára, legelni s így messze estek az anyjuktól. Ha ez az eszébe jut, kinyújtja a nyakát, a fejét fölemeli és búsan nagyot kiált, hogy hátha elhalatszana hozzájuk:

– Bú…

Nem felel rá senki s Pirók a herébe harap. Legfeljebb a kapás jő elő a hangra s kihúzván a karót a földből, itatni viszi a tehenet. Pirók lassan megy utána, mert idős már ő s minden járásában, kelésében bizonyos komolysághoz van szokva. Nem is csinál soha semmi bajt. Senkit fel nem döfött eddig és istállózás idején oly békében van együtt a lovakkal, hogy az ritkaság. Esetleg, ha ismerős kerül elébe, a kit már rég nem látott, ugrik egyet, akárcsak az egészen fiatal és viselkedésükben még meg nem állapodott borjúk. Az az eset is, mikor a herésből megindúlt, bár a kötele le volt czövekelve, nem most történt, hanem már jóval régebben s voltaképen az egésznek az okozója egy apró leánygyermek volt, egy elhagyatott, szerencsétlen kisded. Nem kellemes történet ez, talán kár is elbeszélni, bár némileg tanuságot tesz Pirók gondolkozási képességéről.

A kis lány a kapás lánya volt, már jobban mondva a feleségéé tudniillik, a ki azonban a kicsi életéért cserébe adta a magáét s meghalt szokás szerint. S bár igen sírt utána a gyermek, hogy a föld felett maradjon, már kérésének eleget tenni nem lehetett és életadóját lehelyezték közanyánk ölébe. Hát maradt még ugyan a házban két növendék lány, meg egy furcsa eszű fiú, de mit ér mindez a kicsinek. Maga az apja éppen nem értett ahoz, hogy ilyféle lelkeket miként kell ajnározni.

Hol is tanulta volna. – Egy tuczat évig volt katonája a császárnak annak idején, ez éveket csupa francziákkal és taliánokkal való tülekedésben töltötte. Azután haza jött és megházasodott, azaz hogy feleséget vett, a ki most utolsó gyermekénél ily bucsútlanul távozott az élők közül. A vakarcsot bizony csak a növendék lányok gondozták, a hogy tudták, bár hiszen még a tulajdon anyák közt is van nagyon sok, a ki az ilyen apró tollas egerekhez mit sem ért. Biz az csak éppen kinlódott s úgy élt (mint mondani szokás) miként az angyal: hol evett, hol nem. Bekötötték, a mibe tudták, rázogatták is, ha kedvük volt hozzá, egyébként sírt szegény csodakeserves módon nap-nap után. Jól meg volt teremtve pedig, mert mindezen penitencziáinak daczára sem vitte el sem az első, sem a második hónapjában a halál. Bár ugyancsak rászolgáltak a növendéklányok. A kisebb olyan hetrefüles-féle forma volt, a másik meg mintha megesküdött volna a szomszéd tanyával, örökké azt járta. Ez már a legény után vetette magát akkor.

Ezt a kis darab lányt letették valahova. Ahogy bekötötték, odahelyezték valamely fa alá az udvarba, vagy pedig a ház végébe az árnyékra, hogy ott feküdjön. Egyik sem számolt azzal, hogy a nap halad s az árnyékból hamarosan tűző sugarak helye lesz. Jöttek aztán a darazsak, jöttek a legyek, a szép, nagy zöld legyek és ellepték a darab lány arczát és most már szegényke amaz iszonyatos ordításokat művelte, a miket tűrni igazán nem lehet. Belepte a kis tehetetlenséget mindenféle csúszó-mászó állat s ép ilyen esetben történt, hogy Pirók nem állotta ki tovább síró hangja hallgatását. Már rég figyelte a hangot a tehén, a mint hol elhalón, hol keservesen zokogott. Állt egy helyben és hallgatott, mert hiszen amúgy sem igen tehetett egyebet. A kisded azonban egyre sírt, mert égette a nap és rágta a sok légyféle madár: a tehén egyszer nagyot ugrott, mint olyan ember, a ki már nem bírja tovább türtőztetni szíve szakgatásait, kirántotta a czöveket a földből és kötelénél fogva húzván azt maga után, felhaladt a szikes parton a gyermekig és annak az arczába fújt:

– Fú…

Többször ismételte ezt, meleg párázatát rálehelvén ama kicsiny istentőlvalóra. Fúvására mind lementek róla a legyek, a darazsak és Pirók oldalára szálltak. Pirók azonban hol szarvával, hol farkával ellenük harczolt s mind, mind elkergette. Ilyen állat ő, ha jókedvében találják. Topogott ott a gyermek körül, a mely a házfal aljában feküdt jótehetetlen s most, a tehén orrából némi kis anyai meleget érezve, im elcsöndesült. Pirók kinyújtotta a nyakát, fölvágta a fejét és akár a kürt, beleszólt az elernyedt, napvilágos meleg nyári csöndbe:

– Bú…

Szavát a hetrefüles nem hallotta meg, mert isten tudja csak, hogy mivel van örökké a feje tele neki, amaz pedig éppen nem hallhatta meg, mert ismét odakódorgott. Tisztán csak a kapás hallotta meg, a ki a szöllőben valami öreg almafa föltámasztásával bajoskodott, a melynek ágai a gyümölcsök terhétől ketté akartak hasadni. (Mert az almafa is ép oly bolond, mint némely ember: hogy sokkal több gyümölcsöt nevel, mint amennyit elbír tartani.) A Pirók hangjáról neki az eszébe jutott, hogy itatni kellene az állatot. Sietett is most már a fával s vén ágait valahogy föltámasztván, előkerült. Kereste Pirókot a helyén, de nem találta s csak később födözte föl a ház végén, az árokszélben.

Az ám, ott. Mert úgy történt, hogy hánykolódásaiban a kisded megfordult egyszer maga körül a meredélyes parton és kedvet kapván a guruláshoz, bele is gurult az árokba. Ép olyan vízjárásos esztendő volt akkor is, mint a mostani, a mely arról nevezetes, hogy ha jól belevágja az ember a földbe az ásót, kút fakad a nyomában. Jó latyakos volt akkor az árok, félderékig bele is süppedt a gyermek. Odaért az apja és nézte. Kihúzta s megint nézte. A vén katona így szólt:

– A ruhája alja sáros. Hát azt ollóval körül tudnám vágni. De a lábai is csupa sarak, hát hogy vágjam le a lábait?

… Efajta szeretetben élt a kisded, mígnem egyszer megunta az ittlételt. El is következett az anyja után. No, jobb is volt neki, hogy eltemették. Annakidején még nem voltak a pusztában papféle emberek, mert bizony szegény püspökeink vagyoni viszonyaiknál fogva egyáltalán nem értek arra rá, hogy a pusztákba papot állítsanak. Hát csak úgy temették, ama régi módon, betéve őt is a domboldalba, ahol ezeréves csontokból van a föld. Ne higyje azonban senki, hogy ez csak úgy megy, Hübele Balázs módjára. Mert ennek mindenféle szertartásai megvannak azért, csak éppen a deák kornyikálások hiányzanak. A koporsót az apja barkácsolta össze s egy éjen át két szentelt gyertya égett a kis halott fejénél. Csak ezután tették őt be a dombba, miután előbb annak oldalát megnyitották. A sógor pedig, bizonyos nevezetű Fölföldi Mihály, általánosan ismert istenes ember, tömjént tett a pipájába és rápipált szegényre, mondván: adj, uram Isten, neki örök nyugodalmat.

Pirók áll a herés közepén s néha hosszakat bőg. Más alkalommal köny csordúl a szeméből. Kire gondolhat ilyenkor? Saját magzataira, vagy pedig erre a gyermekre? Nem tudni. Az ember csak tépelődik és senki feleletet efajta kérdésekre nem ad.

FIGURACSINÁLÓK.

A Maros valamely oldalából következett el a luntra és igen nagyon tele van homokkal. Oly tele van, hogy a széles, tetejetlen bárkának az oldalai majd megmerülnek, a mely esetben (✝✝) kétségkívül lekívánkozna a víz fenekére, hogy abból aztán soha többé elő ne jőjjön. A ki a kezében írások fölé rázza a porzótartót, el se hinné, hogy a homok olyan nehéz, hogy az csoda. A kevés homok is nehéz, a sok homok pedig még nehezebb. Ezen a luntrán pedig sok van belőle nagyon, mert a homok tavaszidőtájban és nyár elején végtelen drága és azt érdemes messzi vidékekről hozni. Ugyanis úgy van, hogy a homokot kell keverni ahhoz a mészhez, a melylyel egymáshoz ragasztják a bérkaszárnyák szomorú téglafalazatait. Hol van homok? Van odakint a pusztaságban: a futó és a sivó. Egyik sem alkalmatos. A futó az, a mely a szél fuvását szó gyanánt érti, s megy vele, merre csak a szél akartja; a sivó az, a melybe belesüpped az ember s ha kocsival megy benne, ugyanazt láthatja, mintha vízben járna: a kerék hullám gyanánt hozza föl a homokot. Van ezenfelül a száraz vidékeken többféle. Ott van, a melyen csak a kutyatej él meg, továbbá a bogácskoró, a mit a juhászok szamarai szeretnek. Ez fehér, sziket terem, és mindent, a mi hozzá ér, veresre mar. Van azután a szőlőhomok. Semmiféle gyümölcs nem izűbb a világon, mint a mely a homoki földön termett, annak a zamatját csak az tudja, a ki próbálta. Ez is szép homok. A mit reggel a szőlőhártyára kapálnak harmatos időben, délre visszafolyik. Már hiába, ez a természete és olyan csigák találtatnak benne, mint a milyenek tengerek fenekén. És nyáron át meztelen lábbal senki rajta nem járhat. Már délelőtt is nagy erővel kell futni egyik fa aljától a másikig, árnyéktól árnyékig, hogy ne égessen a homok, délben pedig, a midőn egészen a jegenyék fölött áll a nap, magamagátul meggyul rajta az odavetett gyufaszál.

De ez azért még sem az a homok, a mit a luntrán hoznak. Ahhoz, hogy a téglák egymáshoz álljanak s ne ránk, hanem unokáink fejére szakadjanak, más homok kell. Néven nevezve: éles homok. Éles homok az, a melyik nagyszemű kavicsos és fölösen van közte macskaezüst. Várakozó János figuracsináló, a ki az egész életét ezen foglatosságban tölti, így vél róla:

– A legjobban mégis csak arrul üsmerkszik, ha az embör a szájába vöszi. Ha a fog alatt roppan: jó, ha nem roppan: iszap.

No hát akkor így van. El kell fogadnunk ez igazságot, mert különbet úgy se tudunk. Ennélfogva tényleges az igazság és tényleges a homok a parton. Ezt messziről hozzák, mert az ilyen éles homok, a mi csupa kavicsból van, az idők folyamán porrá összetörődve, manapság igen kevés találódik.

– Ritka madár ez – adja föl a szót Vízhányó Mihály, a ki a luntrán szintén a homok irányában működik. – Ritka madár ez a mai világi életben, akár az arasztos szalonna.

Bizon, el kell ismerni, arasztos szalonna manapság ritkán kapható. Csak úgy a vékonyosát élik a népek. Ámbátor nem rossz, nem lehet mondani, hogy rossz volna. Van olyan is, a ki húsos. Az ilyen húsos szalonna a makkon hízott disznótul ered. Soha kanászt vagy kondást, ember ne bánts, mert az neveli föl neked a húsos szalonnát.

A luntra a Marostorokból jött s itt kikötött a város alatt. Könnyű ilyenkor a vele való gyüszmékelés, mert széles a víz. A Maros partján belehányták a luntrába a homokot és most talicskázzák kifelé. Vízhányó Mihály és társai: Szabad Nagy Mihály, Négyökrü Ferencz, Vadlövő Pál a munkások. Ezek talicskáznak. N. Szabó István pedig csinálja a figurát. A homokot ugyanis formákba rakják a parton és e formák szerint méri föl az értéket a tulajdonos. Nem kis sor ez. Annak minden állásában, testében oldalában és tetejében rendnek kell lenni. És meg kell lenni a kubikméternek benne, pedig a ki csinálja, N. Szabó István, csak annyit ért hozzá, mint én. Én semmit sem értek hozzá, azonban N. Szabó István úgy szemléletből meg tudja állapítani a rendes térfogatokat. Azt az embert, a ki az ilyesmit tudja, a ki a lapátnyél hosszából kiveti ugyanazon kubikot, a min a mérnök félnap mércsikél, úgy hívják magyarul, hogy figuracsináló. Ezúttal N. Szabó István. Hordják elébe talicskán az éles homokot és annak hűvösségét a lábaira fordítják. Ő hátrább lép s a homokot föllapátolja a figurára. De szép figura pedig. A ki figurát akar látni, ide jőjjön. Ilyen figura talán nincs is több a világon.

Akkor azt kiáltja le egy gyerek a partról:

– Mit csinál kend, Pista bácsi?

N. Szabó István föltekint rá. Egy darabig néz s ez idő alatt áll a kezében a lapát. Azután fölismeri és felel:

– Figurát.

– De nem jól csinálja kend, – évődik a gyerek – mert hátul a sarka megbomlott.

– Ne törődj te avval.

Most jönnek ki az egy szál deszkán a luntrából azok az emberek, a kik talicskákkal a homokot onnan a partra eszközlik. Sorjában jönnek, a minthogy sorjában járnak befelé is, mert a szál deszkán nincsen kitérő. Mikor odafordítja egyik figurához a homokot, azt kérdezi:

– Hát ez ki fija-csikaja?

Mondja rá a figura-csináló:

– Hát a Gergő fia.

A Gergő szintén homok irányában dolgozik ugyanezen a luntrán. Fölszólnak a gyerekhez:

– A Mészáros Ilus a te anyád?

– Az – mondja a gyerek. – Az az én anyám.

– A mustoha anyád?

– Hej, dehogy is mustoha – pattan föl a gyerek. – Valóságos anyám neköm a Mészáros Ilus.

– Úgy hát? – mondja a talicskázó. – No, mindjárt gondoltam. Te hát az első embörtül való vagy?

– Én? – szól a gyerek.

– No – mondja a talicskás és megfordul a szerszámja előtt, hogy majd halad befelé a luntrába – mingyár gondoltam. Te barna vagy, a Gergőtül való gyerökök pedig mind szőkét vetöttek.

Hallgatnak egy darabig. A gyerek a partról újból szól:

– Elmönnék én kendtökhöz figuracsinálónak.

Feleli rá a figuracsináló foghegyről és a pipa mellől:

– Hát gyere.

– Mi a fizetés?

– Hát kapsz egy hónapra négy forintot.

– Mög kosztot úgy-e, de önni nem?

– Hát azt nem – véli tovább az ember. Azután szótalan lapátolja a homokot. Szépen egyengeti. Mikor legjobban csinálná, hátulról valakinek a mellét érinti a lápátnyél. Jól meg is üthette. Egy vizi katona ez, káplár sarzsiban a monitorról. Azonnal föl is támad benne a harag s azon a csodálatos nyelven, a min az isztriai beszél, egy csomó gorombaságot mondd a meztelen lábú embernek. Ő ugyanis bakancsban van. Ez csak nézi nyugodtan.

– Ik bin kaporál – kiáltja.

– Und ik vár czukfürer in Wien – mondja emez. Tényleg úgy igaz. Ez állásában is ismertem.

A matróz-altiszt kissé elszégyenül, s megy odébb. A gyerek megint szól a partról.

– No ennek jól mögadta kend.

– Hát, – mondja emez – kit hogy illet.

Akkor kijön egy talicskával a luntrából a gyerek apja. Komoly ember. Szakállas. A ki mifelénk szakállas, mind igen komoly ember.

– Apám – kiált neki a gyerek – a makói hajóval möggyütt a Tecza ángyi! A hatszázhuszonhetes sleppön mög belefult a kormányos leánya a vízbe. Mönt a sleppön, oszt beleütődött a csárda falába, oszt az kidobta, oszt elmerült. Haj, de hadonászott!

Jön ki a luntrából még egy talicskás és odaszól Gergőnek:

– Ugyan miért hagyod itt lármázni a kölköt, ebben a munkában?

– Hát mér? – kérdi Gergő.

– Mér? Mönnyön a dolga után. Nem csúdálnám, ha mustoha fiad nem volna.

– Ez?

– No hát.

– Hát mán, hogy volna a mustoha fiam? Ez valóságos gyerököm neköm.

A másik talicskás névszerint nevezve: Vadlövő Pál nagyot néz:

– Ugyan? Hiszen a többi gyerököd mind szőkét vetött?

Gergő áll. Leteszi a talicskát. A vízhez megy s pipáját kivervén, hamvát a vízbe szórja. Rángatja a vállait. A gyerekre többé rá se néz.

– Talán orozva került a családba – mondja utóbb.

Nézem mindezt a partról s nem tudom, kinek van igaza.

KATALIN-BOGÁR.

A jáczintus már kinyílt az ablakban régen s ma szent Katalin bogarat is találtunk. A korai meleg nap szülötte ez, a napé, a mely kikölti és előbujtatja. Kissé gémberedett volt szegény, de a szobában nagyhamar vidáman emelgette szárnyai korálltakaróját s ismeretséget kötött a belső állatokkal. János, a ki behozta, nem sokat ad a bogár-férgekre, de ezúttal mégis megörült neki.

– A mi napunk se kutya – mondta. – A ki Afrikában süt, truczczmadarat nevel, ez mög Katalin bogárt.

– Mit, János?

– Truczczmadarat. A truczczmadár, vagyis magyarul nyarga, lakik az Afrikában és tojásait homokba rakja és az nap ott azokat, kikőti.

János e tudományát aligha az iskolából meríté, hanem inkább valamely állatos bódé elől. Mindegy, így is csak szép az s János megbökvén ujjával gyengén a bogarat, gyorsabb mozgásra ősztökélte.

– Röpködj no, majom.

De nem röpködött, hanem csendesen mendegélt az abroszon. Lassan kerülte meg a hamutartót, a mi nagy dolog lehetett neki. Egyszer el is unta s fölmászott reá. Mi lehet ott. Szétnézett s nem volt kedvére való a hely, különösen egy darab papirszivar, a mely még füstölgött. A Katalin-bogarak bizonyára nem dohányoznak. Hirtelen lejött, csuszva a nikkel rovátkátlan lapján az abroszra. Most megint gondolkodnia kellett (mert buta az ilyen újszülött kis bogár), hogy merről jött s merre menjen. Nyitogatta a takaróit, ami olyforma lehet náluk, mint mikor az ember gondolkodva a haját borzolja. Végül mégis a helyes útat találta el. Egy darabig az abrosz sárgás virágain lépkedett, de a midőn a piros részre ért, megint csak megállt. Bajos ez nagyon. Hogy menjen valaki annyi sárgából egyszerre annyi verességbe?

Ez ismét nehéz tépelődés volt. Egyszer vissza is fordult, de azután a kietlen veres tenger szélére ment s aggódva tekintett rajta végig, hogy vajjon látná-e a túlsó partot. Hja, hol van az. Egy egész araszszal tovább. Ki látna el egy araszig, mikor ő maga nem nagyobb, mint két gombostű-fej.

Szerencsére segítségére érkeztek a belső állatok. A belső állatok hárman vannak s két fajra oszlanak. Az egyik fajban aztán megint van két alfaj. Még az őszről maradtak meg a szobákban s azóta beczéző gonddal őriztetnek, mint ritkaságok, egy légy s két szunyog. Ebből az egyik alacsony, a másik ellenben sokkal magasabb termetű.

Mindhárman védett személyiségek. A légy házunk legye, a szunyogok házunk szunyogai. Nem bántanak senkit. A nap legnagyobb részét a padlaton töltik, a hol vékony fekete vonalkáknak látszanak. Csak ha napfény van, bujnak elő s este a lámpa köré jönnek.

Tapasztalt állatok ezek, a kik már a második szunyogöltőt élik keresztül. A világért sem szállna el a lámpa fölött, ellenben tudja, hogy a külső tejüveg oldalán melegedni lehet, a nélkül, hogy megégne. Ilyenkor úgy látszik, hogy lábszárait nyujtóztatja. Rúg velük, hol egyikkel, hol a másikkal, míg mind a hatra rákerül a sor. Nem tobzódók, kevéssel megelégszenek, a szikvizes bor csöppjeit szeretik s e tekintetben izlésük különbözik a légyétől, a ki megint a sör bolondja.

A légy egyéb tekintetben is egészen más. Kissé szemtelen, de ez, mint örökölt baj, megbocsátható. A két szunyog állandóan a dolgozóban tartózkodik s teljesen negligálják a füstöt. Tél közepén, mikor átlag a szobák melegebbek, mint ilyenkor, a csupasz falon tartózkodtak, most a képek alá bujnak s egész nap hírt sem hallani felőlük. Ellenben a légy végig jár mindent, most itt van, a másik pillanatban a konyhában. Úgy látszik, úgy tud ügyelni az ajtónyilásokra, mint a ki-bejáró macska. Mindenfelé elmegy, de onnan mérgesen száguld el, ahol rányitják az ablakot. El-eltünik a virágok közé, de evés idejekor föltétlen előjön s ilyenkor kihívja maga ellen a legerősebb kritikát is. Valószínűleg tudja, hogy nem bántják, máskép nem volna ily önhitt. Odáig vitte már, hogy töbször emelkedett fölé valamely pohár talpa, hogy aztán zsupsz: voltál és nem leszel. Mégis mindig megkímélve maradt az ilyen sorstól. Hadd éljen. Ő az egyetlen azok közül, a kik kortársai voltak s ha tavaszig megmarad, csodálatosan bámult ős lesz ő az ifjabb generáczió előtt. A legyek társadalmában egy év egy századot képviselhet s ilyformán ez az izmos állat (mert légynek csakugyan izmos) egy letünt század szokásait viszi át az új nemzedéknek.