Part 7

Johann Nagy visszabuvik az ágyba s azon gondolkodik, hogy most már a fürer szemében ő mindig csak pusztai ökör marad. Igaz ugyan, hogy otthon ilyen rendes vasalt ágyban nem feküdt, mert a birka után járó ember volt, az is igaz, hogy otthon hétszámra sem evett húst, itt meg mindennap adnak, de azért inkább őrizné ő ma is a birkát, mint a hazát. A szobaparancsnok pedig saját külön termeibe vonul, mormogva valamit Johann Nagy III. égbekiáltó butaságáról. A fürer úr sem volt ugyan oly kiváló tudós mindig, mint most, de emberek szokása, hogy magasabb rangokba jutva, elfelejtik az alacsony sorsot, amelyből emelkedtek. Hiszen még e tudományossal is megesik, hogy vasárnap reggel a szombat esti föltisztálkodásról a Füsse gewaschen, Wäsche gewechselt helyett azt jelenti a raporton a kapitánynak, hogy a fehérneműk kimosattak és a lábak fölcseréltettek. A kapitány úr Wolhinyaczkynak ugyanis mindent vadkácsanyelven kell jelenteni, ő a legramához való szigorú ragaszkodást elsőrendű katonai erénynek tartja s ez okból olykor czentiméterrel megméri a legénység haját, hogy nem nőtte-e túl az előírt mértéket. A haj maximális mekkoraságának méreteiről szóló legramát a hadur aláírásával ellátottan adták ki s a méreteket túlnövő haj az engedetlenség és a függelemsértés súlyos bűneibe esne, a mitől Isten óvjon minden embert és minden hajat.

De ezen most már segíteni nem lehet. A fürer másnap délelőtt, a hogy a gyakorlatról hazaértek, Johann Nagyot tanítani kezdi:

– Hát: her hapman.

– Her hakman, – mondja a János.

No úgyis jó.

– Pite.

– Pite.

– Gehórzám.

– Gehozzám.

Hát ez sem baj.

– Ej csuzóll.

– Ej csuzóll.

Ej, de hiszen ez nagyon jól van. No most az egészet együtt. Johann mondja:

– Her hakman pitige meldige hozzám csuzóll.

– A meldigét hagyd ki.

– A meldigét hagyd ki.

– Nem azt mondom, te erdőbül szalajtott vadállat, hanem ne mond azt, hogy meldige.

Johann Nagy elmondja meldige nélkül a tudományt. No jó. Most már megnyugodva ebédelnek, a Johann mégsem olyan nagy csacsi, mint a milyennek látszik.

Estére kelve, a napos káplárnak bejelentik, hogy megy is a legény holnap raportra, talpat kérni. Johann Nagy III. hihetetlen izgalomban éli át az éjszakát, folyton mondogatja magában az ágyon: pitike, meldige, csuzóll hozzám. Végül azzal a sóhajtással, hogy: szögény édösanyám, ha tudnád, hogy mire neveltél – szeliden elalszik. Álmában bornyus angyalok tánczolnak egy repülő csuzóll körül.

Felvirrad végre a dicső nap hajnala. Wolhinyaczky pontos és szigorú katona, egy nap sem mulasztja el a reggeli kihallgatást. Kérését és panaszát mindenki előadhatja. Ugyanitt a napos káplár jelenti, hogy délben leteszi a napot. Egy másik káplár jelenti, hogy délben átveszi a napot. Ugyanekkor jelenthetők a bezóndere fórfallenhájtok, a mik esetleg az éj folyamán előfordultak, hogy például a negyedik czukkból, a hol sok a patkány, már megint elveszett a macska.

A szakaszokba bekiáltja a napos:

– Rapportra, kihallgatni!

Mindenki megy a folyosóra, a kinek ott dolga van. Az őrmester összeállítja az embereket. Annak külön sora van és mindenek rang szerint következnek, akár az audenczián. Előbb jönnek a szolgálati férfiak. Azután Georg Demeter a két bizalmi emberével. Georg Demeter már többször szökött, még többször lopott, ennélfogva György úr mellé még két úr adományoztatott, a kik minden lépését figyelemmel kisérik. Minden nap más két úr részesül a társaságból e kitüntetésben s Georg Demeter átvételét naponta a raporton nyugtázzák. Azután jön, a ki jelenti, hogy a büntetését kitöltötte. Azután, a ki jelenti, hogy új nadrágot kapott, de vágja a szíjj a csontját. Még azután jön Johann Nagy III., hogy pitikézzen a csuzóléért. Nem csoda, hogy mire a kapitány eljut hozzá, Johann Nagy már alig bírja a haptákot a szörnyű félelemben s a térdei olyankép inognak, mint harmatos hajnalon az ökörfarkkóró.

A kapitány megáll előtte és szokása szerint ő üdvözli előbb a katonáját, sarkantyuit összecsapván. De most már Johannon a sor. Előbb szalutálni kell. Azután bele kell kezdeni a tudomány felmondásába. Bele is kezdene, de belezavarodik.

– Her infanteriszt Johann Nagy dráj… pitike, meldige… tif ablekomen hakman… her csuzóll pitike meldige…

A raport népe, hapták lévén, szigorúan áll, mintha nem is hallaná Johann Nagy őrült hadarását. Ellenben Wolhinyaczky elszomorodva nézi a legényt. Megállapítja felőle, hogy amúgy, testileg, ebből idővel egészen rendes katona lesz, de a német kultura nem fog rajta.

– Na, – mondja elkeseredve – én mil sok iszkoláztatás megtétetem a téli hónapokba bele és mégis vagyok az a szamár!

A raport állja tovább a haptákot. Csak a sor legvégéről hallatszik:

– Buff… buff… mint mikor valaki türtőzteti a nevetést, de csak kitör belőle. A kapitány ezen, raportoknál teljesen szokatlan zajra odatekint. Hát ott áll az Einjährig-Freiwilliger Medicziner Ladislaus Koltóssy von Tenke et Érmihályfalva. Közkincstári nyelven: önkéntes dögész. Azért áll a raportra, hogy három napi szabadságot kérjen, mert meghalt megint a nagynénje. Havonta szokott náluk meghalni egy. Wolhinyaczky a szokása ellenére megszakítja a sort, odamegy elébe s németül kérdezi:

– Mit csinál? Mi dolog ez? Valami baja van?

Einjährig-Freiwilliger Medicziner Ladislaus Koltóssy von Tenke et Érmihályfalva a nevetési belső görcs izgalmaitól egész testében reszket, a képe megpirosodik, mintha a guta kerülgetné s azt mondja:

– Buff, buff, buff… brühühühü…

– Érthetetlen viselkedés intelligens ember részéről, – mondja Wolhinyaczky. – Tudom jól az iskolából, gyermekkoromból, hogy vannak önkéntelen nevetési görcsök. De hát mondja meg, mi az? Mit talál annyira komikusnak?

A mediciner érzi, hogy az «öreg»-nek igaza van. De azt a «vagyok az a szamár»-t nem lehet neki megmondani. Inkább azt mondja megint a feszes állásban:

– Buff… buff… buff…

– Ej, – mondja mérgesen a kapitány – önnel, úgy látszik, másként kell beszélni. Őrmester! Hatnapi egygyes!

… A raport egyéb része csendben és rendben folyik le, mint illik, csak Ladislaus Koltóssy intéztetett el és Johann Nagy csuzóllja maradt elintézetlenül. Délben a hosszúnevű önkéntes dögész kap őrmester úr Császár Bába Andrástól egy csinos czédulát, a melyre rá van írva, hogy melyik nap jár vas, melyik nap bőjt s azután a vasakat fölfogván, a napos káplár kiséretében hat napi üdülésre távozik.

Ilyenkor végig kell a kaszárnya hosszú udvarán menni. A ki viszi a vasat, attól megszokás kérdezni:

– Talán kend se akarta möginni ma röggel a fekete kávét?

Az önkéntes dögész is találkozik az úton egy ismerős kadéttal, a ki kérdezi:

– Hát magát mi érte?

– Hát – mondja a medicziner – beütött a nemzeti vívmány. Az öreg ma kezdett el először magyar nyelven beszélni: hát mingyárt kijárt érte hatnapi egygyes…

*

Johann Nagy III. a raport után a szakaszvezető úrtól három csárdást kapott, a mit kellemetlenül vett tudomásul. Szerencsére a csárdások fogadása közben az orravére is eleredt, a mi a suszterapánk lelkében sajnálkozást keltett. Ennélfogva a «fogott» talpbőrökből egy darabot titokban rászerkesztett a bakancsára a suszterapánk, bizonyos nevezetű Franz Kerekes recte Hódi No. II.

A dolgok így mindenek megelégedésére elintéztettek.

KOLÓNIA-ÉLET.

A hó már egy hete esett, igen csunya világ volt kint, a barákban azonban boldogok voltunk, mert ezen a napon ép pénzfizetés történt. Minden katona megkapta a maga egy forint nyolcz krajczárját, azonfelül a postapatrol díjai is kidukáltak ezen a napon: tizennyolcz krajczár aki Bisztriczáig; harminczhat krajczár annak, aki Savin Lakat tetőig járta a havat. Egy egész csomó arany volt a barákban, némelyek készülődtek, hogy a Csarsiába mennek elváltani, hogy azután osztozzanak. Találgatták, hogy mit fog érte adni a török, mert az ázsiója minden nap változott. Volt aki már hozott egy kulacs olcsó pálinkát s kinálta a bevetődő török katonákat, akik bámulva nézték a fehér fenyőfaasztalokon a drága szép pénzek heverését. Nekik ilyesmivel nem kedveskedik a szultán, még a nevenapján is csak egy-egy ezüstpénzt adat, bár hiszen ők is igen messzünnen valók, még messzebbről, mint a magyarok. Egész az Ázsiából, a czédrusok alól, a Kaukáz lábai mellől s némely része, a fekete, még távolabb hazából. No, nem sok gondja van rájuk a szultánnak, gondolták, de nem mondták sohasem s viselték békén tovább a rozsdás puskát, ki kóczmadzagon, ki szíjjon, ki anélkül, mert hiszen nem a madzag határoz, hanem a puska.

Pénz volt eszerint s ez mindig kellemes, bár itt lent nem nagyon lehetett rajta mit venni. Ennivalóra nem kellett, mert az volt elég, az albán csárdás bora fekete volt, mint az éjszaka s keserű, mint ez az egész Novi-bazár, ellenben nagyon szép faggyúszaga volt neki, mert kecskebőrben tartották. Az se kellett hát. A legények vettek egy lóhátfát két hatosért, amit úgy ingyen hordtak le a Vakuf erdeiből a törökök, azzal fűtöttek keményen s ki-ki gondolkozva ült a padokon. Sok ideje volt még némelyiknek s azon gondolkozhatott, hogy mikor telik le.

A nyolczvanhatosok voltak a legvígabban, mert már nyolczvannyolczban járt az idő s tudták, hogy ők azonnal hazamennek, mihelyt a hatos szám megfordul és kilenczest mutat. A többieknek több idejük volt, némelyiknek oly sok, hogy tizenhat manipuláns nem birná kiszámolni: mennyi. Ezek még csöndesebbek voltak, olykor sóhajtott egyik-másik, mely után még jobban hallgattak.

– De jó volna – vélte egy legény – ha így, ahogy vagyunk, ránk szakadna a Rajnovics.

Jó nagy hegy volt ez a Rajnovics.

Többen hozzászóltak a dologhoz. Némelyik nem kivánta, volt olyan, a ki nem bánta volna, de ha már szakad, úgy szakadjon, hogy egyszerre vége legyen mindennek…

– Nem ér ez a beszéd semmit – mondta egy másik – csak mindhiába szakgatjuk egymás szívét. Jobb lesz, ha átmegyünk a Csarsiába a fekete csirkékhez.

Az indítványt elfogadták. A csirkék ugyanis nem voltak csirkék, de feketék voltak az istenadták, egyébként csehek vagy németek, vagy morvák, vagy az ördög tudja jobban, hogy mik voltak. Annyi bizonyos, hogy onnan felülről kerültek le, mint fényes csillagai az első bosznia-herczegovinai női zenekari társaságnak, a kiváló muzsikáló elit csoportnak, mely szerencsére nagy dobbal és czintányérral működött s a nagy dobtól és czintányértól nem lehetett hallani, hogy mit zenéznek a kisasszonyok. Hat kisasszony volt ott, meg egy gyerekleány, a ki e bűnfelhőben, mely orozva és váratlanul csapott le a katonakolóniákra, olyan volt, mint a cseppentett tiszta harmat a bürökvirág mérges kelyhén. Azután ott volt a főnök úr, a direktor ur, a Herr von Srausz, a ki fezben járt s piros öv volt a derekára kötve, mintha most jönne egyenesen Szudánból.

Sok ilyen csudálatos existenczia él a katonákból az okkupált részen. A koloniás katona rendszerint pénzes katona, nem azért, mintha valami nagyon sok pénzt kapna, hanem mert amit kap, nem tudja elkölteni. A konzulátusok oltalma alatt aztán jöttek az énekesek, vagy akrobata-társaság, vagy ledér leánytruppok, a kiket már mindenünnen kitiltottak, hát végül megérkeztek Novibazárba. Azután órakereskedések ügynökei s ez hasznos dolog is, mert legalább egy órát visz haza szolgálatából a legény. Vándor fotografusok is belőlük élnek, mert ilyesmire is telik pénz. Ott ugyan nem vásárol a garasain senki extrasapkát vagy eféle dolgot, mert nincs a kinek a kedvéért tenné.

Így hát a csarsiába mennek a fekete csirkékhez. Van ott már sok vendég, mivel a muzsikálás és éneklés délután kezdődik.

A korcsmáros rendszerint szerb ember, ezúttal azonban egy morva, a ki a szolgálati idejének letelése után ott maradt s el is gazdagodott. Egyébként egész rendes helyiség az asztalokkal és székekkel. A szék ugyanis nem valami gyakori dolog ott, inkább csak kőből rakott padok vannak a fal mellett, a mit együgyű túlzással kerevetnek nevez a török. Ülnek már az asztalok körül. Szerb kereskedők, a kik az európai viseletből már átvették a felét, de még sárga papucsot viselnek s tökéletes bolondságnak tartják a mellény begombolását. Továbbá néhány világiasabb gondolkozású török, már csak annyiban török, hogy mohamedán, de amúgy szerb a neve, szerb a beszéde s egész töröksége abban van, hogy az igent mikor inti, nemet int, a nemet mikor mondja, igent int; mikor küld valakit, a kezével úgy tesz, mintha hívná, ha hív valakit, a kezével úgy tesz, mintha küldené. De erre büszkék nagyon s minden évben elindul e csúf hegyek közül néhány száz Mekkába s az út alatt el is pusztul fele az értetleneknek.

Jönnek egyre-másra a katonák, szalutálva a főőrségnek, mert az éppen szemközt van ezen az egyetlen utcáján Priepoljénak, a hova a mi katonánk betehette abban az időben a lábát. Ma is aligha van különben, mert ez török föld s csak arra van engedelme a királynak, hogy az útszéleken táborokat tarthasson. Jönnek a train-katonák, kik folyton azt zengik a nehéz sarkantyús csizmákban, hogy nincs még veszve Lengyelország (poki mi zsijeme…) és hogy ugyan ki lophatta el a héten a raktárból az új nyeregbőrt. Jött a pék, a kolónia egyetlen pékje, ki is nem kenyeret sütött, hanem a vámnál lefoglalt británikákat árulta garasért a bakáknak; jött a postaőrmester, a kinek oly fehér parolija volt, hogy fekete posztót kellett tenni a csillagok alá, hogy a fehér posztón a fehér csillagok látszhassanak; jött a katonalevélhordó, a katonakéményseprő, jött az egészségügyi altiszt a káposztáskéssel, a ki vagy okarinán játszott – vagy pedig megborotválta az embert öt krajczárért; jött bascsausz Ibrahim, a hídőrség parancsnoka török részről, a ki már hét éve szolgált s még mindig nem tudta, hogy mikor megy haza Anatoliába s a kit a bimbasi örökké valami kaszárnyafogságra vetett s ennélfogva sohasem volt a kaszárnyában; jött a pikszmahher a nagy veres orrával, a mely éjszaka, ha megnyomták, állítólag világított, – szóval jött mindenki, a kinek jönnie kellett és örömre gerjedt a Herr director von Strausz, hogy ily módon fölkarolják a művészetet.

A banda szólni kezdett és a nagy dob buffogott s az ódon hölgyek kaczér pillantásokat vetettek szerteszét. Mindjobban jött a katona s különféle italokat rendeltek, ki-ki pénze és szokása szerint. A szerbek olyan pálinkát ittak, a melyik égett a pohárban s ezt valami igen jeles virtusnak tartották, mert büszkék is voltak reá nagyon, mások ellenben limonádét ittak, mely soha czitromot nem látott, ismét mások albán bort, mások magyar bort, mely utóbbi nem volt ugyan jó ott, de drága volt s ez okból sokan kedvelték… A banda szólt. Az volt akkor a nóta, hogy: «Túri vásár sátor nélkül, mit ér a lány turnür nélkül» – ezt gyönyörű szépen verték ki a nagy dobon, a mely mellett a többi hangszerből mi sem hallatszott. Mikor szünet volt, szét ültek a Herr von Strausz asztalától a lányok s mindenik keresett pártfogót. Talált is. Sűrű szivarköd és hangos lárma volt a hosszú szobában.

Volt ott egy sáppadt legény, regruta-altiszt, a kit a harmadik korosztályból soroztak be, amidőn már azt hitte, hogy éppen nem kell katonának s ez okból már menyasszonya is volt neki otthon. Azonkívül más asszonyt nem ismert odalent. Most a Strausz úr bandájának egyetlen tiszta tagja, a kis fekete csibe, mintha megtalálta volna, hogy ki mellé üljön, ezt kereste meg. A legény odább húzta a poharát s akkor egymás szemébe néztek szomorúan.

– Ne féljen – mondta halkan a lány – én nem vagyok olyan mint a többi.

– Én sem – felelte a legény.

Amodább már nagy zaj volt, kacsalódtak, nevettek, kezdődött a török-magyar barátság, minek következtében egy legény nagyot ordított. A tulsó török-asztal ugyanis szívességből átküldött neki egy pohár italt. Szép sárga ital volt, lenyelte egy hajtókára s azután látta, hogy nem bor volt az, hanem rum szódával. A törökök nevettek, utóbb a legény is nevetett, s ez általános vidámságban megkezdték a tánczot. A kisasszonyok egyrésze föltette a nagy dobon a kérdést, hogy: «… mit ér a lány turnür nélkül», a többi tánczolt. Bevetődött néhány daliás cserkesz-tiszt is, mely oknál fogva bascsausz Ibrahim az asztal alá merült hirtelen. Szép magas legények voltak ezek, aranyos kucsmákban s hadilábon áltak a Koránnal, már a boritalra vonatkozólag. A csárdásba bele is álltak azonnal és csörögtek a réznyakú kardok, minek láttára bascsausz Ibrahim fölmerült az asztal alól. Bizonyosan úgy gondolkozott, hogy most már ők quittek.

Egyszer aztán hosszú kiáltás hallatszik az utcza tulsó oldalán. Az őr kiáltja a Gewehr heraus!-t.

– Kilencz óra – mondják az emberek – gyerünk.

– Hát már hogy volna kilencz óra? – mondják mások az üvegek körül.

– Nem hallja kend, hogy kiáltott a poszt?

– Nem azért kiáltott ám az fiam, – inti az öregebb a tapasztalatlant.

– Hát?

– Hát mert a lábára hágtak – nevet amaz.

De pedig fujják azonnal a takarodót. A népség fizet, sebesen távozik, de némelyek ott maradnak. Több van már a fejekben, mint kellene s kimondják, hogy csak azért sem. Ezek a zászlóalj vadjai, a daczosak. Az ezrednél az a furcsa szokás állt, hogy a ki otthon rossz volt, büntetésből letették a novibazári zászlóaljhoz. Ily módon szép társaság került össze. Egy csapat lefokozott altiszt, továbbá hosszabb börtönt ült legények, meg olyan sarzsik, a kik «konstatálva» vannak. Ez az utolsó stáczió a lefokozás előtt.

Az őrség tisztje elunja várni, hogy mikor mennek már haza. Azonban hátha nem hallották a czapistrángot. Parancsot ad hát a trombitásnak, hogy nyissa ki a korcsmaajtót s fujja el nekik a küszöbről a takarodót. Ez Georg Tóthot, a konstatált frájtert olyan dühbe hozza, hogy a szolgálatban álló szent emberhez teljes erővel vágja a sapkáját.

Az őrség közbelép.

Másnap csend van a barákokban. Tóthot le fogják fokozni, a kitünő lövőt, a ki ötszáz lépésről öt golyóból mindig beküldött négyet a mozgó figurába. Szomorú eset az ilyen.

Délután már meg is jön a parancs, amelynek kiadásához utoljára áll oda Tóth frájteri minőségben. Onnan lassan halad be a szobába s leveti a zubbonyát, hogy lefejti róla a csillagokat.

– Nem sajnálja, Tóth?

A konstatált katona egykedvűen felel:

– A piros bojtot el nem vöhetik tőlem. Azt sem, hogy én vagyok a legjobb lövő a batalionban. Ezt mög – s ledobja a földre a posztócsillagokat – hagy vögyék. Nem evvel gyüttem én ide, hát nem is köll neköm evvel mönni haza.

A KÖZIGAZGATÁSI VÁLYÚ.

A birkaköröm erősebb, mint a vas, mert a vas, ha egyszer elkopott, el van végleg kopva, a birka körme azonban újból kinő. Így történt, hogy a község külső határában a nyájak elrontották a vályút, mivel a nyájak ivásközben beleálltak lábaikkal a vályúba s bár mint volt ez a vályú hozzáértő mesterek tudománya szerint vassal vasalva, csak elkopott. Kilyukadt az oldala. A nyájak ezt szomorúan vették tudomásul, mert e lyuk folytán nem maradt meg a víz a vályúban, hiába merte tele a juhász.

Így persze nem maradhat a bürge és a juhász, be is üzent egy arrajáró embertől a községbe, hogy elromlott a vályú.

– No – mondta a biró az üzenetvivőnek – ez furcsa.

– Már miért volna furcsa?

– Hát hogy elromlott a vályú.

– De magam láttam biró uram, erősködött az ember. Megmutatta a juhász. Olyan lyukas az, mint a Bodárovics Jóczó ködmöne. (Jóczó ugyanis a hivatalos koldus a faluban s ez okból lyukas ködmönbe kell járnia.)

– Hm, – vélte a biró – az nem elég. Az nem numerus, mivelhogy kelmed ma még nem hivatalos ember.

– Ma még nem, – esett beszédbe a hirhozó, megörülve igen nagyon annak az egy szónak, a mit politikából ejtett ki a biró. – Azonban a mit látok, azt csak látom.

– No igen, – hagyta rá a biró és méltóságosan legyintett a kezével. Ő könnyen legyinthetett méltóságosan, mert ő volt a legnagyobb úr a községben s az ilyennek mindenféle illik. Ha Bodárovics Jóczó legyintene így, elvennék tőle a lyukas ködmönt s csak a jó isten tudná megmondani, hogy miből építene akkor tornáczos házat.

– Hanem – mondta legyintés után a biró – ide hivatalos szem szükségeltetik. Mert ez hivatalos dolog. Ennélfogva köszönjük kendnek a hiradását, a többit pedig majd elintézi a község.

A községháza nagy szobájában ott ült mind a hat esküdt a padokon. Öt élt belőlük. Szerezsán Milos pedig aludt. Ez nem is állt föl, de a többi felállott, mert a biró most olykép nyujtotta ki a balabbik keze kisujját (suta volt az öreg), mint mikor kiküldetésbe szokott rendelni hivatalos személyeket.

A kiküldetés… Szép dolog az, az a kiküldetés. Jóformán ez a legkedvesebb az egész világon. Magyarország fele abban utazik manapság, azon oknál fogva, hogy a kiküldetésnek hátránya nincsen, ellenben vannak előnyei, mik napidíj néven neveztetnek és summa summárum számoltatnak el. Nem lehet hát csodálni, hogy a hat esküdt közül fölállt azonnal az öt eleven. Nem lehet csodálni annál inkább sem, mert az ő évi fizetésük a körségnél kétszáz forint, ellenben a megválasztásukra hatszázat költenek el. E szerint némileg érthető az esküdtek fölállása, kik is a biró felé fordulván, kérdő tekinteteiket reá szögezték (ismét kiveendő Korankter Lyuba, a ki bandzsal s ez okból nem néz oda, a hova akar. Csak oda nyul.)

Azt mondja a biró:

– Esküdt lészen kiküldendő a vályú tárgyában.

A segédjegyző azonnal föl is jegyzi, hogy esküdt küldendő ki a juhfalkánál kilyukadt vályú tárgyában.

Erre így szól Drága Milos esküdt:

– Nem jól lesz az az írás.

– Már miért? – kérdezi a biró, ama híres Obálics Obrád.

– Mert esküdtek kellenek oda, nem pedig esküdt – mondja Drága Milos. – Egy ember nem ember. Hivatalban.

Obrád biró a föltámadt zajt olykép csendesiti, hogy kopog az asztalon a pipája makjával. Mikor eziránt rendbe jönnek, szól megint lassú szemrehányással:

– Egy ember, egy ember. De egy embernek két szeme van. Két szem eleget lát azon a vályún. (Ez czélzás volt Korankter Lyubára, a ki sanda létére sohasem tudott egyenesen a szolgabiró szemébe nézni. Már pedig az egyenes tekintet adja meg a becsületet, különösen, ha még a szemöldökét is egyenesen szúrásra fésüli az ember.) – Ennélfogva Drága Milos kiküldetik, hogy nézze meg, igaz-e a vályú hiresztelt kilyukadása.

Most már nem bánta Milos, ha elmarad a második hivatalos személy. Kiment, befogatott a forspontos kocsiba, azon hazahajtott s megrakván magát tarisznyával, kulacscsal és dohánynyal, útnak is eredt ki a pusztára.

Most, hogy a községi forspontos lovai megindultak Drága Milossal, azonnal gyorsabban halad a történet. Milos ugyanis aznap kiért a falkához, megdeputálta a vályút és belátta, hogy abból már soha többé ivóedény nem lesz. Ezt elvégezve, letelepültek a juhászokkal, kártyáztak egy kicsit. Milos nyert három juhsajtot, meg egy fekétére szívott pipát. Másnap pedig bevitte megint a forspontos és Milos jelentést tett a birónak a vályú mibenállása tárgyában.

– E helyett újat kell csináltatni – intézkedett a biró és azonnal elrendelte, hogy árlejtés tartassék a helyszínén. Azért a helyszínén, hogy jól odamérje az itató kutak közé az ács. Továbbá azért a helyszínén, hogy ott csinálja meg az ács és ne kelljen külön fuvarral kiszállítani. Takarékosan kell bánni a község vagyonával – vélte a biró. Mert ha gazdag is a község, csak elfogy a vagyon, ha nem kimélik. A helyszínén továbbá azért is, hogy – különben senkinek semmi köze az indokoláshoz.

Az árlejtés meg is tartatott. A biró volt kint meg két esküdt s el is vállalta egy mesterember az új vályút. A leghíresebb ács volt az a környéken, de talán a világ minden ácsai között, pedig közöttük oly kiváló emberek is voltak, mint szent József. Ez a bizonyos, a kiről most szó van, a Vélity Pája nevezetű. Ő például a gerenda oldalára ragasztott ötforintos bankót egy szekerczecsapással úgy levágja onnan, hogy sem a gerendának baja nem esik, sem a bankónak.

Fogadásból szokta ezt csinálni, a ki nem hiszi, próbát tehet vele, ha van kidobni való ötforintos bankója. Ilyen ember Válity Pája, a ki elvállalta a vályút tizenhét forintért, két forintért pedig a rávaló vasalást. Ezzel aztán másnap visszajöttek a biróék s rendben volna minden. De ép mikor a napidíjakat utalványozzák egymásnak, mondja a biró:

– Baj van, mert a régi vályút pedig el kell újra árverezni.