Part 6

Két luk van rajta keresztben, vagy pedig hat luk. Ezekbe kemény rudat dugnak. Most fölhúzzák az egyik horgonyt, a melylyel a hajó le volt macskázva. A hajó így fölszabadul, úszna lefelé.

– No most…

Az emberek mellel neki feszülnek a gugorarudaknak s hajtják, húzzák, mint a hogy a lőerőre való cséplőgépet hajtották a lovak. Így a kötél segítségével fölcsavarják magukat is, a hajót is addig a másik vasmacskáig, a mit a ladikokból kivetettek. Itt megállnak. Most az első vasmacskát teszik megint ladikba s viszik fölfelé, a meddig a kötél engedi Ott kivetik a ladikból, visszaereszkednek a hajóhoz s kezdődik az előbbi munka.

Ennél lassúbb utazás nincsen a világon. S megtörténik, hogy a víz erősen nekifeszül a hajónak s visszanyomja. Ilyenkor a gugora is visszafelé kezd forogni, a ki nem ugrik e idején, a rúdjával mellbevágja s a vízbe veti, vagy pedig a lábát töri, mint ez Csábrádi Szilveszterrel is történt.

Szóval nehéz a homokból való élet. Súlyos és szomorú. Hideg tavaszokon esőben járnak, vízben dolgoznak, a hajó gulibájába egymáshoz húzódva hálnak, de akkor sem mind. A homokhajó nem búzáshajó, hogy úgy volna az alja megcsinálva, hogy a víz bele ne szivárogjon, hanem abba belefolyik. Egy embernek a vízlapátolás a kötelessége éjjel is. E szigorúságokra mondta Tapodi Nagy Pista öreg homokhajóslegény:

– A homokhajózat nehéz dolog, de keveset fizetnek érte.

– Ez csakugyan így van – vélik az emberek elkomorodva.

Tapodi folytatja:

– De nem baj, mert itt az élelöm nem sokba kerül. Nem muszáj szalonnát vinni a tarisznyába. Olyan munka után nagyon jól esik a száraz könyér is.

Nono. Hát hiszen. De nem mindig van ez így. A hazajövetel más munka, bár akkor is kint kell állni minden embernek a kormányoknál, továbbá hosszú csáklyákkal ajánlatos vigyázni, hogy rendes vizeken tartókodjon a város felé való mentében a hajó. De hazatérve, a kikötés után mindnyájan mennek a gazdához, a ki különben is partkocsmáltató, ezt a hivatal így hozza magával. Együtt megy a hajó népe föl a partra, mert épen ott kötöttek ki, a hol kellett. Megvannak valamennyien, sem össze nem vesztek míg oda voltak, se semmi. Mert szabály, hogy a kivel oldottál, azzal köss. Már hogy a kivel eloldotta odafönt a parttól a hajót, ugyanazzal kössön is ki, ott, a hol meg kell állni.

A sáros és vizes emberek óvakodnak be a kocsmába, meghúzódván az asztal körül.

– No, möggyüttetök? – mondja a gazda. Ennyit kérdezhet, mert az övé a hajó.

– A víz hozott – szólnak a fáradt emberek.

Enni nem esznek, majd otthon esznek. De előbb itt a keresett pénzen osztozkodni kell. Kiki félliter bort hozat magának, a kormányost kivéve, a ki csak három deczit hozat, de literes üvegben s még beleereszt egy egész üveg szódavizet. Ő számol el a gazdával, ő osztja el a pénzt, kinek mi jár; ilyenkor több bort inni nem ajánlatos: fáradt embernél nagyon hamar a fejbe szalad. A minthogy igaz. Mert a többi alig ivott egy-egy pohárral, már hangosan kezd beszélni.

– Ha lármáztok, – szól a kormányos – nem számolok. Ha el nem hallgattok, ma nincsen pénz. – Igy csönd lesz hamar, mert a pénzt haza kell vinni, várják.

Újabb csapat vonul be az ajtón, igen csak csöndesen telepedve le más asztalhoz. Ezek más hajónak, más gazdának az emberei.

– No, hát tik? – kérdezi a korcsmáros.

– Hát münk? – mondja egy, a vállát vonogatva – hát münk…

– Möggyüttetök?

– A víz hozott…

– Hát aztán hogy áll a sorotok?

Hallgatnak kissé. Kis vártatva azt mondja egyik:

– De jó, hogy még nem ég lámpás.

– Minek még égetni? – kérdezi a korcsmáros. – Nem akar itt a padlón gombostűt keresni senki.

– Nono – feleli amaz. – Hiszen épen azért. Olyan jó sötét, pénzkéréshöz való idő van…

– Mi az, te? Hát a gazdátok?

– Nincs itthon. Elutazott. Nincsen, a ki fizessön. De nyolczunknál sincsen több hat krajczárnál… Hát mondom, ha szíves lönne adna kölcsön.

– Mennyi köllene?

Csendesen feleli az ember a sipkából.

– Hát úgy tíz forint elkelne. Vállaljuk közösen az adósságot.

A másik asztalnál osztják a pénzt. Koronák, forintok csörögnek az asztalon, bor fölött vannak, imitt meg emezek meghúzódva ülnek, mint árnyak feketélnek az esti szürkeségben.

A korcsmáros hozza a tízforintost. A kezében tartja. Azt mondja:

– Ha mindnyájan vállaljátok az adósságot, nem adom oda. Közös lónak túrós a háta. Ha egy vállalja odaadom.

– Hát vállalhatom – szól a kormányos és elveszi a pénzt. Azután azt mondja: – Kisebb pénzbe nem volna, kéröm?

– Nem nagyon. A kicsit elvitték, a nagy mög elfogyott.

No ez már vidámabb beszéd. Ahogy a lámpát meggyújtanák, emezek a nincsetlenek is hozatnak néhány félliter bort. Elfogyán, a kormányos azt mondja:

– Hát majd fizetök is – azzal nyújtja vissza a tízforintost a korcsmárosnak, hogy adjon vissza belőle.

A korcsmáros ránéz. Azt akarja mondani, hogy talán az ördög bújt belétök, de azután nevetni kezd; az emberek is, az egyik asztalnál úgy, mint a másiknál, nevetni kezdenek, hogy valóban, milyen furcsaságai vannak az életnek. Csakugyan. De hát némi derüre joguk van e görnyedt vállaknak is.

A BUCZKAI SZÜLETÉSE.

A szőlőre, miután megszüretelték, semmiféle gond nincsen, csak épen télire bundát adnak rá, hogy meg ne fagyjon. A jó homok a bunda, vesszőit abba lehajtják s betakarják vele, bár ez nem mindenütt szokás. Azok között is van kuruczabb fajta, a mely szabadon is kibirja a telet, például a magyarka nevezetű, mely talán éppen keménységénél és daczosságánál fogva neveztetik ezen a néven s termi, ha jó idő jár rá, azt a valóságos alföldi bort, a melyből a második pohár a halovány ember fülét is azonnal pirosra festi. De a többi szelidebbet csak takargatni kell, a homok rájuk borul szerelmesen és védelmezi testével a hidegtől az ő gyermekeit, a miket táplál. Ez a száraz, sivár homok. Ha külön-külön, darabonkint nézed, minden szeme egy apró kis kavics s a szőlőnek mégis ez a szoptató édes anyja, a kiből táplálkozik. Most, hogy elsimult alvó gyermeke fölött, még szalmát hordanak a tetejébe s akkor tavaszig rá semmi gond sincsen.

A hó ráesik s betakarja s jó, ha betakarja, mert nem viszi el akkor a szél a szalmát. Így minden baj elsimult, a tőkékkel nem kell törődni. Jó is, hogy pihenni lehet, mert tavaszszal aztán jaj, de sok dolog következik. Ilyenkor csakugyan jó volna, ha nyolcz keze volna mindenkinek s nyolcz lába, valamenyi lábának akadna hely, a hová szaladjon s valamennyi kezébe akadna valami eszköz, a mit valahová vinni kell. Az első szép nappal jön a nyitás. Az nagy és komoly munka, többhavas álmából ébreszteni az alvót. Elszedik az ágakról a homokot s a vesszők fölébredve olykép vágódnak föl egyenesre, a miként a szorgalmas ember hajnalban kiugrik a takaró alól. Hajnal ez csakugyan, az esztendő hajnala. A nap a vesszőket barátságosan fogja körül s messzi égi világából sugarai útján üdvözleteket küld nekik. A ki a vesszőket jól megnézi, láthatja, hogy ez csakugyan így van, a vesszők mély hajlongással és tisztelettel fogadják jó öreg barátjuk meleg üzenetét.

Tőle azonnal életre kezdenek kelni, a homok pedig gyöngéden oson a tőke köré, hogy munkájában támogassa. Igy kezdődik a termésre való ébredés, melyben minden kiveszi a részét: a homok, az ember, a nap, a szél, a felhő s ki mindezeket kormányozza, az öreg Uristen. Ha valaki annyira okos, hogy nem hisz benne, de különben van hozzávaló lelke, s maga is sajnálja, hogy nem bir benne hinni, menjen el vagy fél esztendőre szőlőkapásnak, akkor majd csakhamar megismeri jótétlelkét s olykor szörnyű haragjait. – Jó éles késsel állnak most neki az emberek a szőlőnek és faragni kezdik. A tőke ezért nem szól semmit, mert tudja, hogy a javát akarják. Metszeni kezdik a vesszőit különféle módokon; mert van már annyi módja, hogy ember legyen, a ki a sok mindenféle ajánlás között el tud igazodni. A könyv ezt ajánlja, az ujság amazt, a szomszédnak emigy volt hasznos, míg a másik szomszéd avval nyert, hogy a réginél maradt – úgy látszik, ez is ama tudományok közé tartozik, melyre azt mondja a nép; nincs ebben okos ember. Azonban mindegy, valahogy csak meg kell azt metszeni. Azután szalmamadzaggal, zsineggel, fakalapácscsal dolgoznak, kötvén karóhoz, a melyik arra való.

Április végére, május elejére bujkálni kezd a levél, a szép, finom, apró zöld levelecskék s abból az enyhhelyből, a mit a levelek nyujtanak, duródik elő ilyenkorra egy kis semmiforma, a mit még semminek sem hívnak, a mi olyan, mintha valami rossz szőröshernyó volna; a fürt, a mi majd őszre leszedetik. Micsoda kis gyenge semmiség! A szél egy kicsit erősebben ha megfujja, ha jól oldalba tudja kapni, leesik és oda van benne egy fej szőlő. Egy jó fej szőlő, a mely az őszre megérne egy hatost, vagy pedig telne belőle félliter bor, egy szempillantás alatt lent hever a homokban, semmivé válva. És sűrűn fekszenek le az ilyen kis megsemmisülések és ez nagy szomorúság… A szél nagyon nagy úr ebben a tájban, továbbá az eső. És jönnek ám egyre-másra napnyugat felől a csunya nagy fekete felhők s a névtelen, remegő aggodalom rögtőn beleáll az emberek szívébe. A mi üzőbe vette Káint, a mi mellbevágta Jákobot, a mi a földre borította Mózest, messzünnen hangosan kezd beszélni az isten. Az isten haragja a legelső sorban a fölülvalókat találja. Alul még mi sem érzik, mikor a jegenyék már hajtogatják büszke sudar derekaikat hatalma előtt, a förgeteget előző szélvész haladását rajtuk az egész tájon át szemmel lehet tartani.

A föllegek rendkívül szomorú árnyat vetnek haladtukban a földre. Rémületes ez, minden elhallgat láttára, még a két napos kis csirke is elfelejt csipogni, csak az anyjuk mer beszélni nekik; az anyaszeretet alighanem erősebb minden hatalomnál. És jön a felhő, sok felhő, jaj, de nagyon sebesen. A szél már lent zúg, az eperfákról százával sodródik le a jövendő gyümölcs s mindenek gondolata most az: van e a felhőben jég, vagy nincs? Ilyenkor az ország patronájához, Máriához szokás folyamodni, a mécsest, mit szombaton tiszteletére égetnek, sebtiben meggyujtják s gyertyát égetnek azon Mária-kép előtt is, a mely az ágy fölött lóg. Igy hívják védelmül, segedelmül őt, kinek fehérségét a zsoltár elefántcsontból való toronyhoz hasonlítja. Segít is, eddig legalább segített, bár azt senki sem tudja megmondani, mit hoz a holnap.

Munkát hoz, az bizonyos. Ime, most meg már fiatal leányok kezdenek mászkálni a fákra, férget pusztítani. A hogy ez meg van, elő a nagy vörösréz bádogokkal, a miket katonabornyú gyanánt a hátukon viselnek az emberek. Azután nagy vegyészkedések a gáliczkővel s következik a penészgombával való háború, a locsolás. Furfangos mesterség, még ma is van, a ki nem hisz benne, komédiának tartja s azt mondja, majd terem a szőlő a nélkül is, ha akar.

De nem akar s ezért csak locsolni kell s jó lesz már a husvéti locsolásokat beszüntetni; kár a fölösleges munkáért, inkább a locsoló szándékúak így szőlőt locsolnának. A leány a nélkül is megmarad, ha nem locsolják husvétkor, míg a szőlő nem marad meg. Buzával dolgozó gazda ilyentájban még alig tudja, mi a munka, hacsak dús földeken aczatolása nincs, emitt meg a hogy a locsolással valahogy elkészültek, már meg az újítás következik a kapákkal. Nincsen az a nikkel íróasztali encsembencs, a mely fényesebb és ragyogósabb volna, mint ilyenkor a kapa. Mint akármi más életben, a rosszaság itt is magától nő. Senkisem veti a giz-gazt, mégis szörnyű sok terem belőle. Az aczat gyökere megéri az egy méteres hosszúságot s akárhol vágja ketté a kapa, újból kihajt. A kulturnövény és a vadnövény között az a különbség lehet, a mi a czivilizált ember s a vadember között. A kulturnövényt bármi kis baj éri, mindjárt elpusztul. Sértsd meg ültetéskor egy kicsit a gyökerét, már beteg s ha gyorsan nem jut hozzáértő orvoshoz, el is hal. A parajt, a vadzabot s a többi füvet, mi gizgaz néven ösmeretes, tövestől kiméletlenül tépi ki a kapa s mérgesen odacsapván a földhöz, holtan teríti le – s harmadnap látod, hogy azon a helyen, a hová csapták, gyökereivel a homokba kapaszkodott, fölállt, föléledt s jobban nő, mint azelőtt. Elszívják a föld erejét, fölisszák a harmatot és elfogják a nap melegét a szegény kulturnövény elől, míg az aczat, ha szerét ejtheti, hosszú gyökerével a föld alatt a tőkéhez kúszik s magából abból jön elő, hogy minél kevesebbet lehessen neki a nehezebb szerszámmal ártani.

Akármennyire tele van is manapság betegséggel, de azért becsületes növény a szőlő. Hogy így növekedőhelyét jól megfésülték és ünnepi ruhába öltöztették, ezt azzal hálálja, hogy meghagyott vesszői a magasba nyúlnak. Most segedelmére leányok és a sás jönnek. A leányok a sással vesszőit egymáshoz vagy a karóhoz kötözik, hajladozva mellettük napestig. Ez nagyon jó derékfájásról való munka s bevégeztével azt lehetne hinni, hogy pihenhetünk. Azonban ezt rosszul tetszik hinni, mert ezenközben már ismét annyira szaporodott a penészgomba, hogy ujból csak elő a rézbornyukkal és szurd, vágd, lődd a gáliczkővel a gombát. A gomba a merész támadásra megretirál, hátrahagyván számos halottait.

De most talán már csak pihenni lehet… Dehogy lehet. A pálma nem oly kényes jószág, mint a szőlő (az igaz, hogy nem is ad semmit). Már kezdik mutogatni a tőkék, hogy mit adnak őszre, ha jól bánnak velük s mentik ellenségeiktől. Az ellenség már megint az aczat, a paréj, a százféle vadvirág, melyek ismét ott termettek körülötte, de jön ellenük ujból a kapa, a melynek munkáját ezuttal érés alá való kapálásnak nevezik. A kapa évente kétszer végzi a tisztogatási munkát, de van hely, a hol harmadszor is megadják a tőkének, mondván: ne panaszkodj. S hogy tökéletesen ne panaszkodhasson, a kapát a kézből letévén, megint a rézbornyut veszik hátukra az emberek és locsolkodnak. De már az ilyenkor nehezen megy, a szőlő magas, a levelek megnőttek, minden tőke körül kétszer kell elhaladni s megfüröszteni jól a lében.

Idáig eljutván, itt van már augusztus vége és a szeptember eleje közeledik. No végre valahára vége a munkának, a mi a nevelést illeti. Csak itt-ott járnak a tőkék között, felkötözni a Kánaánbelihez hasonlókat (ha van), hogy le ne szakadjanak és ritkítják a leveleket ama fürtök körül, melyek a nap elől elbujva vannak. Szóval már csak apróbb gondoskodások vannak, de jön utána a nagy, az őrizet. A nevelés körülbelül befejeződött, már csak őrizni kell mindentől, hogy meg ne rontassék. Elsősorban nagy aggodalmak az égiek irányában. Hogy jaj, ha eddig nem bántottátok, most ne bántsátok, mikor már minden munkáját megadtuk, dolgot és pénzt beléje vetettünk s im termésre készülne vergődni. A mécses e tájban sűrűn meggyújtatik; minden erősebb felhő félelemre ad okot. Nap kellene mindig. Nem a tökéletes ugyan mert az ilyen homoki tőke akkor adná a legigazibb bort, ha olyan melegben élne, hogy minden más mellette belepusztúl – de hát ilyen kivánságai senkinek sincsenek. Csak épen annyi, a mennyi elég, hogy mindenki boldogulhasson: annyi kellene.

Továbbá akármilyen hűvös is éjjel az idő, az udvaron hál a gazda s töltött puskája ott fekszik mellette a szűrön. Ez aztán a nagy őrizet. A kutyák mindenütt kötve tartandók, a melyik a szőlőbe jár, lelövetik s elássák a homokba. Hasonló sors éri a csirkét s tyukot is. Azt sem szabad ez időben elereszteni, mert nyoma vesz. Embertől is óvni kell a vagyont, mert mindig vannak, a kik a másét kivánják. Ez alapon történnek emberi sörétezések. A nyul bár a lakottabb tájakon egész nyáron át nem mutatkozik, szőlőérésre csak odakerül s az egycsövű, drótos elültöltő puskákból halálát nyeri. A seregélymadár ellen szörnyű nagy kereplőkkel történik a harcz, mert fán levő madárra söréttel puskázni bajos. A sörét inkább a fát és a gyümölcsöt találja, mint a madarat s így kárt okoz. Mert itt fával keverik a szőlőt. (Van ugyan arra valami könyvbeli igazság, hogy vagy gyümölcskertész legyen valaki vagy szőlősgazda, de bizony ezt a tudósok a kisgazdának hiába beszélik. Mert igaz ugyan, ha az a szőlő, a mely a fa alatt van, nem terem, de terem a fa s ha jól terem, terem annyit, mint az a szőlő teremne, a mely alatta él. A szőlő csak az esztendő végén ad az egész év munkájáért pénzt és kevés kisgazda van akkora lélegzetű, hogy ezt kivárni birná. A fa pedig már kora nyártól kezdve kezdi neki adni a hasznot, a melyből élhet, adózhat, vehet, a mi kell s fizeti a napszámost. Igy hát ők csak ebben a számításban maradnak.)

A mi pedig a szőlőt illeti, idővel eljön a szüret is. Az nagy sürgés és forgások között van; miután egész esztendőn át a tőkét ajnározták és tisztogatták, most a pinczét s a hordókat kell öltöztetni, hogy illő módon fogadja mindkettő magába a fiatal vendéget, a mustot. Az egész éven át szeretettel őrzött tőkéket megtépdesik, szülött kisdedei, a nagy fürtök a kádba kerülnek s végül a hordókba mennek lakni. Ott pihennek, ujulnak és tisztulnak. A pincze ünnepies csöndben van, zárt állapotban, a mustnak borrá érését csak a pinczebeli apró békák figyelik meg s mikor kezd a hordók lyukain kifelé tolakodni a forró bortaraj, ők azok a legelső eleven lények, a kiket a bor tönkretesz. Mikor mustforrás után a pincze legelsőbb kinyílik, a kis békákat mind megölte a borerő – mint nevezik. Szépen hátukra fekszenek s úgy halnak el. Egész éven át azon dolgoztak, hogy a pinczében minden legyet, pókot bogarat elpusztítsanak s a hogy az új vendég a pinczébe költözik, alig hogy megmelegedett, őket gyilkolja első gyanánt. Ez a háladatosság.

A bor aztán megvan a pinczében. Úgy van, a hogy van. S már a hó leesett, mikor egyszer halad a tanya felé a szerfölött nagy csizmákban a sógor.

– Jó napot, sógor! – mondja.

– Aggyon Isten, sógor.

– No. Hát hogy van kend sógor? – kérdezi.

– Hát ehun-e, sógor, – feleli a sógor.

– Hát a pincze, sógor? – adja föl ismét a kérdést.

– Nono. Majd szivok egy lopóval – felel a gazda.

Csakugyan szív is, üvegbe eresztvén. Poharat hoz elő, önt bele s nyújtja a sógornak. A sógor beleszürcsöl s összehúzza mind a két szemöldökét. Azután hörpint s megpihen. Végezetül elnyeli mind. A gazdának kissé mosolyog az ajka és tágra nyíltak a szemei, a mint várja, hogy mit szól az egész esztendei munka eredményéhez a sógor.

A sógor tünődve áll. A szürcsöléstől az orrában maradt a bor szaga, a hörpintés a szájában hagyta az izét, míg a nyelés alkalmából komolyan önmagába tekint, vizsgálván amaz érzelmeket, miket gégéjében a bor fakaszt, míg a küldött helyig lehalad. Ez megtörténvén, ítéletét rövid szavakba fogalmazza:

– Aggyék kend még egy pohárral…

A BAKANCSTALP.

Szükséges, hogy szabályok legyenek. Azok nélkül nem kerek a világ. Csak lélegzeni szabad szabály nélkül. Más minden egyéb ténykedés szabálylyal van körítve, mint a marhahús a korcsmában. A szabályzat tehát azt mondja a kaszárnyában, hogy esti kilencz órakor feküdjön le mindenki, a jó reggelét a szokásának. Kivétel a szobában a szakaszvezető. E férfiu tizenegy óráig fennmaradhat, ha akar. Olykor, ha nem akar fennmaradni, akkor is fennmarad, részben a jog csorbítatlan megőrzése és gyakorlatban tartása, részben pedig a tekintély emelése czéljából. Az ő ágyának külön függönyei vannak, azokkal elzárja magát a szoba egyéb külvilágától. A lámpa kilencz óráig a szoba közepén lóg egy madzagon. A madzag úgy van megszerkesztve, hogy azzal föl is lehet húzni, le is lehet ereszteni a lámpát. Kilencz órakor tehát a szakaszvezető beviszi a sarokból a saját, firhanggal elkerített lakosztályába a köpőládát s a kis asztalra helyezi. Ez a köpőláda helyet foglalhat minden művelt család asztalán, mert úgy sem szabad beleköpni, mert mit szólna akkor a kapitány úr. Azután a madzagon leereszti a lámpát, mindenkit fekvésre rendelvén, mert sipit már az az ember, a kinek a lábára hágtak. Általános nézet és elterjedt hiedelem ugyanis, hogy az őrség trombitása esti kilencz órakor nem azért dudál, mert ez így van benne a szabályban, hanem mert ilyenkor valaki rendszerint a lábára szokott hágni. Kínjában dudál, fene a fülit.

A nép tehát ezen alkalommal lefekszik, a szakaszvezető pedig a lámpát lakosztályába vivén, a köpőládába helyezi, hogy fel ne düljön. Ott igen alkalmatos helye van neki. Úgy világít, hogy nincs az a csillag.

Kevéssel azután, hogy a szoba ura és parancsnoka a lámpával összes termeibe vonult, a szobában némi halk serczentések hallhatók. Gyufák hangja ez, a melyeknek a fején végighúzták a gyufásskatulya oldalát, természetes következményeként állván elő ezáltal az, hogy a gyufák meggyulladtak s különböző pipák és papirszivarok meggyujtására szolgáltak. Az emberek dohányfüstöt szívnak magukba az ágyakban s közben mesélnek arról, hogy abban a régi háborúban, a miről az önkéntes úr is beszélt, a Torója ostrománál mégis csak a legkülönb vitéz volt az infanteriszt Ág Illés. (Már hogy az a bizonyos Achilles nevezetű ember.) A ki mesél, néha azt szokta mondani:

– Csont!

A mire a többiek azt mondják:

– Hús!

Ez a próbája annak, hogy éberen van-e a társaság. Ha a csontra kevesen adják rá a húst, ez nyilvánvaló jele annak, hogy a társaság tagjai beleuntak az irodalmi előadásba és szunynyadni kívánnak. Az előadó ilyenkor szintén rácsukja a pipára a kupakot s egy barátságos «Ménkü üssön a fületökbe» – kívánság után szintén elszunynyad.

Ez az az idő, a midőn infanteriszt Johann Nagy No. III. ágyában lefejti magáról a takarót s a félsötét szobában botorkálni kezd. Ha volna ember, a ki Johann Nagy No. III. utját megfigyelhetné, láthatná, hogy e harczos a szoba sarka felé halad. A szoba sarkában van a suszteráj. Infanteriszt Mikhael Kerekes recte Balla a szétmenésnek induló kölökcsizmákat ott szokta ismét tartósságra egybeszerkeszteni. Van ott ahhoz való rendes asztal, kis szék, kalapács, talpszög, talpbőr, mustafa, lábszíjj. Johann Nagy óvatosan arra halad. Nem vesszi észre, hogy miként a sötét gond, nyomul utána mezítláb a szakaszvezető, s épen akkor ragadja vállon, mikor Johann Nagy III. a suszterájasztalon kotorász.

– Hát te vagy a lopó?

E dolog megértéséhez tudni kell, hogy a mult héten a suszterájasztalról elveszett a szurok, a mivel a czérnát szurkolják, elveszett harmincz pár bakancsszög, egy sarokpatkó és egy füzet bakancszsinór. Johann Nagy No. III. halálra váltan jelenti:

– Fürer úr, fürer úr… én nem vagyok lopó…

– Hát mit akartál itt, te… te rabló… te, te tüzoltó?

Ez utóbbi kifejezés a köbre emelt sértést jelképezi. Johann Nagy No. III. amugy is ijedt legény szegény, regruta katona, még három hónapos sincs – most még jobban megrémül, hallván, hogy a komendáns úrnak ilyen nagyfoku haragja száll a fejére.

– Én, én – dadogja – csak a bakancsomat akartam reparálni.

– A bakancsodat? Éjjel? Hazudsz te! Hiszen nem értesz te ahhoz. Hát miért nem adtad oda a bakancsodat a suszter apádnak még az este, hogy megreperálta volna?

– Jaj, – nyöszörgi Johann Nagy – nem tudja azt a suszter apám mögcsinálni.

– Hát mi baja?

– A talpa el van kopva.

– Hát aztán talpat akartál lopni? Hisz itt nincs is talp. Azt úgy köll a kapitány úrtól raporton kérni.

– Jaj, jaj, fürer úr, csak egy kis bürdarabot akartam keresni, hogy hátha rá tudom a bakancsszöggel szögezni épen ott, a hol lukas.

A szakaszvezetőnek nem hiába van beírva a titkos conduit-lisztájába, hogy «orientiert sich ser gut», de hamar be is látja, hogy nem tolvaj ez, hanem csak ijedt ujoncz.

– Hát miért nem jelentötted neköm, hogy lukas a bakancsod? Azt hitted, hogy leharapom az orrodat?

– Nem, nem, – dadogja Johann Nagy – maga elibe oda merök én állni… Hanem…

– Mi az a hanem?

– Hanem akkor a kapitány úr elé visz.

– Hát az sem harapja le az orrodat, te csacsi.

– Tudom, – hadarja össze-vissza Johann Nagy – de nem tudom. Nem tudom kimondani, hogy hogy köll kérni a bakancstalpat…

– Mert szamár, pusztai ökör vagy, – véli szeliden a szakaszvezető. – Eredj, feküdj le, majd holnap mögtanitalak rá.