Part 5

A névre, a melyet említett, csak isten őrzött, hogy a könny ki nem hullott a szememből. Egy rokon, a ki önkezével oltotta el fiatal élete világát tizenhat-tizenhét év előtt. Egy fiú, a ki nemcsak közel vérrokon volt, hanem talán a legjobb barátom is az eddigi életben, gyászlevelét most is őrzöm és mégis elfeledtem. És ez a csépai parasztember, a kihez az ember inkább kutatás kedvéért ment, említette, hogy látja, egy esztendő tévedéssel még az évei számát is megmondta s én mégis elfeledtem, sőt megtagadtam. Ha valahol élsz, a Mars-csillagon, vagy itt ringatózol az ablak előtt az ákáczleveleken, kérem érte az engedelmedet, szelid, jó, okos Ferim, ki túl vagy már minden emberi gyarlóságokon. Tetszésére bizom mindenkinek, hogy higyje-e vagy ne higyje, hogy kinevet-e érte vagy sem. A dolgot úgy mondtam el, a hogy volt (óhajtván mindenkép elkerülni, hogy esetleg a csépai ember is provokáljon). Annyi azonban bizonyos, hogy a fölfedezés megdöbbentett s nagyfokú röstelkedést éreztem a fölött, hogy miként birhattam őt annyira elfelejteni, hogy még meg is tagadtam.

S haladván a zivatarrá változott esőben tovább, keressük ama gyerekágyban elhunytat, ki szülötte életéért a magáét adta cserébe. És akármit beszéljünk, érdemes volt elmenni a csépai emberhez, hogy tudatára juttatott annak, hogy mily kegyetlenek vagyunk holtaink emléke iránt. Az az ember mondja, hogy látok egy ilyent s én azt gondolom: nem igaz, olyan nem is volt. Pedig volt, mint a hogy meg is találtuk, csak az esztendőkben volt tévedés. Persze húsz esztendő sok idő s ép most húsz éve annak a szomorú esetnek. Pedig annál inkább emlékezetes, mert egy más, óriás katasztrófa keretében, a nagy árvíz alkalmával történt s imhol Csépára kellett mennem, hogy az ottvaló ember eszembe juttassa az elhunyt rokont, kit mindnyájan oly igen nagyon szerettünk.

– A csépai embör mindönt mögmond – szól vissza a beszédre Muladi oly kemény hangon, mintha most is valami varumléniát (schwarmlinie) komandérozna.

Az idő nagyon alkalmas a gondolkozásra, mert egészen csinos förgeteg támad. A virágos ákáczerdő, melyen tegnap úgy haladtunk át órák hosszat, hogy szinte elbódított a mély illatával, most lucskos, fázós pagony, nyulak, fáczánok mind elbujtak, nincs más az úton, csak a faágak, miket a vihar leszakgatott. Enni is kellene már, a lovak is kívánják az abrakot, de hol? A közeli és távoli majorokban gazdálkodó urak nagyobb része ismerős, más részük jóbarát, megint másrészük rokon, de ilyen nekiöltözködéssel oda bemenni semmiképen sem lehet. Inkább kerülünk is, csak majort ne érjünk. De hát hova bujjunk akkor? mert ez a zivatar csakugyan több a soknál.

A kérdésre a ritkuló fák mögül egy magas, hatalmas fehér kőszobor ad néma feleletet: Árpád urunk. Mióta megvan, még minden évben elmentem hozzá, e rendkívüli helyre, hol az itt támadó hangulatok hatása alatt ősz embereket láttam hálakönnyekre fakadni. Eddig a tisztelet vitt oda, most segedelmet kérni megyünk hozzá s jó urunk, nemzetünk legnagyobb embere bizony ezt ezer év multán sem tagadja meg a magyartól. Az eső, mint viharnál szokás, oldalt vág s így a nagy szobormű csarnokában tökéletes enyhelyet találunk. Nemcsak mi, a földeken dolgozó emberek, acatoló gyerekek, leányok mind Árpád védőszárnya alá futnak a förgeteg elől. Csattogott az istennyila jobbra-balra, de kimélte Árpádot, ki az elemek heves dulakodása közben fehéren trónolt fönt a magasban, kőkardját térdeire fektetve. Most volt csak valóságos szimbolum ez a kőszobor előttünk, a kik alája menekültünk, mint kotlóstyúk alá a csirke.

S lent az enyhelyben beszélgettünk, – természetesen a csépai emberről. A vihar elől odamenekült emberek között egy sem akadt, a ki már nála járt volna, de hírét mind tudta s volt is köztük, ki szándékozott hozzá menni.

– Úgy lösz az, – vélte egy ember – hogy sok halottat emleget, különféle fajtájút, aztán véletlenül egyiket-másikat eltalálja.

Ha az ember az összes bölcseletek birtokában hosszúra, tudósformára növeszti a haját, pápaszemet tesz az orra nyergére és két esztendig gondolkozik a dolog fölött, bizonyára akkor is csak arra az eredményre jut, mint a mit ez a megázott ember mondott ott a szeri pusztán.

Ebbe bele nyugodhatunk, de az a nyolczvanhárom éves ősz, állásbéli halott, a kit a csépai ember említett, még mindig nem hagy nyugtot. Miért keverte azt a beszédébe, mikor olyan halottam már csakugyan és igazán nincsen? Nem olyan fajtájú az én familiám, nem szeret az egy sem sokáig élni, az átlagos életkor ötven és hatvan év között van s a legnagyobb kor a hetvennégy esztendő volt. Honnan veszi hát ezt a nyolczvanhárom esztendős halottat?

Ezt sem tudom. De bele voltam már győződve, hogy meg kell neki lenni s ha kutatva nem találom, majd magától jön elő az emlékezetben. Hát csakugyan. Idő multán Szer alól valahogy elvergődünk s estére szerencsésen haza is érünk az alsótanyára olyan közutakon át, a melyekkel való bajainkat csak azért nem írom le, mert akkor egy és más hatóságok irányában igen nyers igazságokat lennék kénytelen mondani. Denique, igen csinosan és igen alaposan összetörve és összeázva itthon vagyunk s ekkor már minden jól van, akárhogy van is.

És másnap, a nyugalmas, csöndes, hűs tanyaszobában egymagamban, irkálván e dolgokról, föltűnik előttem egy reszkető kezű, reszkető fejű agg, igen aggastyán rokon, kit életemben csak egyetlen egyszer láttam, de annak van már legalább is negyedszázada. Édesapámnak nagybátyja volt, a családnak ausztriai ágából, ki valahonnan Tyrolból vagy Stayerből látogatásunkra jött, mint már régen nyugalmazott katonadoktor. Jut eszembe, hogy azóta nem jutott az eszembe, de most hirtelen látom a világosszürke zöldposztós vadászkabátban és szinte érzem, mintha reszkető keze a fejemen nyugodna, mint akkor, a midőn megzavarodva álltam előtte, mert nem tudtam a német bácsival beszélni. Örömmel futok a konyhába:

– Megvan a halottam – mondom.

– No hála istennek – mondják – legalább nem töröd már rajta a fejedet…

Csakugyan hála Istennek, mert már igen nagyon kerestem. S a dolog vége mégis csak az, hogy érdemes volt elmenni a csépai emberhez, mert legalább eszembe jutatta azokat, a kiket elfelednem nem lett volna szabad.

LUK A HÁZOLDALBAN.

Tapasztalatlan emberek azt hihetnék, hogy valamely tanyaház kiásása könnyű dolog, pedig nem. Dehogy. Az olyan munka, a mellyel velejár a komoly hozzáértés s e tekintetben el lehet mondani, hogy ki minek nem mestere, annak csakugyan hóhéra. Mert elsősorban a megállapodott egyén a havat tekinti. Arra különös súly fektetendő. Ha hó van, ha rendes és mély havak vannak, a tanyaásás bizony csak akkor biztathat sikerrel, ha a tanyától nem messze járt út halad el. Mert így a nyomok csak az útig vezetnek a hóban, ott eltünnek és nincsen, a ki többé rajtuk eligazodni tudjon. Másrészről ismét a házat kell tekinteni, mert a kiásásra nem minden ház alkalmas. Míg a vertfalu ház egyenesen arra született, hogy kiásassék, már a vályogépület ezen czélra kevésbbé jó. A vályogot téglánként kell bontogatni, némelyik lezuhan, lármát üt s lám, azonnal kész a veszedelem. A házbeliek fölérzenek, puskára, vasvillára kapnak s előlük szaladni kell, mert a népek ilyen dologban nem ismernek kiméletet. A téglafalu ház meg éppen nem alkalmas. Legjobb tehát – ebben megállapodhatunk – a vertfal, a melyet az ásó könnyen bont és bontása zaj nélkül történik.

Most még mi kivánatos? Kivánatos, hogy a szél ne a tanya felé fujjon, hanem a tanya felől. Ez a kutyák tekintetében tartozik a dologhoz. Mert ha a szél arrafelé fuj, a merre a kutyák tartózkodnak: baj van. Az eb megérzi az idegen szagot, leginkább pedig meghallja a zajt. Olyan orra és füle semmiféle teremtett állatnak nincsen több, mint a milyen a kutyának. Az ha hall vagy érez valamit, hamar lármát üt és fölkiabálja a gazdát. Van ugyan, a ki a kutyát megtudja szelidíteni, sőt be is rugatja pálinkás kenyérrel, mint például a malaczot szokás, ha lopják. Mert a malacz is ordít, ha bajt érez s ha éjszakának évadján czipelik, ellenben ha előzőleg pálinkás kenyeret adnak neki, vihetik akárhova. Van a kutyában is, a melyik így megcsendesedik, van a melyik néhány darab zsírbasült kenyérért elfelejti kötelességeit.

Szóval a házásás nem könnyű dolog, mert a munkának teljes csendben kell menni. Leginkább a tiszta szobát szokás kiásni, melyben ugyanis nem alszik senki. A munka halk. A földet a ház mellől elássák az éji tolvajok, azután az ásókkal lukat vágnak a falba. Egy ember a ködmönét levetve, csöndben lebuvik a lukon. Ez lehetőleg kis ember, mert a kicsiségnek ilyen hasznai vannak. Bent lévén aztán, adogatni kezdi ki a holmit.

A tiszta szoba őrzi a tanyai ember holmiját. Ha pénze van, itt tartja elrejtve. Itt vannak az ünneplő öltönyök, kalapok, csizmák, itt az új suba (van-e még új suba a világon?). Itt vannak a ház felnőtt leányzójának ruhái a mestergerendára akasztva: a csipkés alsók és vasalt felsők. Továbbá itt van az ágynemű, dunnák és párnák megtömve fehér pöhöllyel. Az mind vagyon. Az mind apránkint szerződik be s így nő tömeges nagyra, mígnem egyszer csak sok-sok tornyos párna és dunna van a tisztaszobabeli nyoszolyán. E dunnákat és párnákat úgy kell tekinteni, mintha takarékpénztárak volnának. Oda az értékek gyűlnek s van-e gazdaasszony, a ki a finom tollat meg nem becsüli?

Az eladónak is ebből telik majd, ha embere akad neki, ki magához veszi élete társául.

No és azt most mind elvitték. Kihúzgálták a lukon az éjszakai emberek, a kocsira hordták, a mely az uton állt s elmentek vele. Nagy csapás ez, bár azonnal észre sem veszik. De a mint másnap valaki mégis benyit a tisztaszobába, rémesen látja a pusztulást. Elfehéredve fut át a pitvarba:

– Rablók, rablók!

Hát hiszen kiabálhat már, a mennyit csak akar, az már nem használ. Az asszony bejövén s az eladó, a hogy a romlást látják, sírva fakadnak. Im az Ágnes leánynak minden öltöző ruhája elveszett, sirathatja. Míg az anyja lelkében a síró elkeseredést nemsokára fölváltja e düh. Átkozódik és töreti Istennel a keze szárát mindazoknak, a kik csak ezt a rosszat tették. Még mond egyebet is, sok mindent rájuk kiván, egészen a hólyagos himlőtől kezdve. A gazda is bejön s a fejéhez kap. Szokása neki. Ha valamely jeles ember csinálja így, azt mondják rá: államférfiui mozdulat. De mert csak Sóspál János csinálta, nevezzük inkább a nevén a dolgot: ő a csapást látván, a fejét vakarta. Mást mit is tehetett volna egyebet.

– Persze most sem csinál kend egyebet, – támad rá az asszony haragjában, – csak a fejét vakarja.

– Bolond vagy asszony, – mondja rá Sóspál, – mikor én a fejemet kivülről vakarom, akkor az belülről gondolkozik. Aztán ha nem vakarnám most, hanem verném a falba, akkor jobb volna tán? A luk akkor is csak ott volna a falon.

Ez igaz, ebbe apránkint az asszony is belegyőződik. Az ember pedig mit csinálhatna egyebet, nyomoz. E foglalkozást ők csapásozásnak nevezik: mikor a nyom után mennek. Sóspál János így a nyomokon menvén, eljut a hóban egy darabig, de a kocsiútra érve, a csapásozás elakad. Ott már össze vannak keveredve a nyomok, a hogy a szekerek a havat járták. Mert hiszen nemcsak annak van esze, a ki csapásozik, hanem annak is, a ki ez elől védekezést keres a furfangban. Annak sok mindenféle módja van. A hol juhféle van a kéznél, igen könnyü. Néhányszor átterelik a nyomok fölött a falkát s nincs többé ember, a ki rajtuk eligazodni bírjon. Juhász, gulyás vagy csikós az ötújjon szerzett holmit a földbe is elássa, de azon a földön soha senki föl nem fedezi a frissenásás nyomát, ha fölötte néhányszor áthajtják a gulyát, ménest vagy falkát. Így hát Sóspál nem tehet egyebet, hazaballag, lóra ül és bekocog a csendőrörshöz.

Sóspálnak szerencsétlensége volt az éjszaka, hát szerencséje van nappal. Ez így van jól, mert föl kerék, le kerék, a sors forgandó. Lám az őrsön ott találja a főhadnagyot is. Annak az ilyesmi meg éppen mulatság, szórakoztató, kedves foglalkozás. Lóra is kap az embereivel azonnal s haladnak ki a puszta vidékre, a kilukasztott tanya felé. Sóspál János is megy velük a lovon, sorsát az eszében forgatván. Hol reménykedik, hol sóhajt s leánya ruháinak elveszte jutván gondolatába, a szeme is nedvezni kezd.

A tanyába érnek és a katonák megnézik a tett helyét. A lukról megállapitandó, hogy czigánymunka-e vagy parasztmunka. Két csendőr lóra ül és szétviszi a közeli tanyákba a parancsot:

– Minden tanyából a gazda a Sóspál-tanyába jöjjön.

Jönnek is azonnal, mért ne jönnének, egyéb dolguk úgy sincs ebben a havas világban. Mind bejön a tiszta szobába s megáll a luk előtt. Biz ez jól ki van ásva. A szoba is jól ki van takarítva ugyancsak. Így nézik és beszélgetnek mondván:

– Hejnye, hejnye…

A főhadnagy mérges. A szivarja nem szelel. Az ördög vigye el az ilyen szivart.

– Pipával szolgálhatok, szól Sóspál, van egy tajtékpipám… azaz, hogy hiszen azt is elvitték.

Amaz pedig nem azért a szivarért mérges. Hanem mert a begyűlt emberek közül egy sem az «igazi». Azt meg lehet látni; különösen meglátja ő, a kinél rendőrnek való szeműbb embert egész életemben nem láttam.

– Hát valamennyien itt vannak mán? kérdezi.

A gazdák körülnéznek maguk között.

– Nem, mondják – még hibázik egy, a Fejedelem Ferencz.

– Talán messzi lakik?

– Nem a, csak itt van mingyárt a tanyája. Nem tudom, hogy nem gyün.

A szivar szelelni kezd. De még várni kell egy kicsit. Látszik már az ablakból, hogy jön Fejedelem Ferenc a lovon, de lassan jön. Kurta az ember, rövid a lába. Utóbb csak beér. Lassan zökken a szobába a küszöbfáról, melyre föllépett, mert alacsony emberek szokása, hogy szeretik magukat magosítani. Mint a többi ő is rábámul a lukra. A zsandártiszt szeme lassan húzódik az emberen végig; Fejedelem kezében forog a sapka.

– No embörök – mondja a főhadnagy – hát álljunk itt körbe, aztán tanácskozzunk. Hogy merre keressem én most már ezt a holmit.

Ezt persze szivesen meg is teszik. Úrral, fényes katona úrral egy tanácsban lenni: előkelő dolog. Tárgyalnak, ki ezt mondja, ki azt mondja, egyedül Fejedelem Ferencz nem szólhat, mert feléje a főhadnagy a kör közepén éppen háttal áll. A főhadnagy egyre haragosabban beszél, mérges fekete szemei villognak és a ködmönökön át be akarnak látni a szívekbe. A gazdák röstelkedve topognak előtte, s mert bármit mondanak, semmi sem tetszik, utóbb már szólni sem mernek, elhallgatnak. A főhadnagy hirtelen sarkon fordul, Fejedelem Ferencznek a mellére üt a tenyerével és azt kiáltja rá:

– A kend padlásán van a holmi!

Fejedelem Ferencz nagyot csuklik s hirtelen rámondja:

– Kéröm szépen, ott.

A bőrtáskából láncok kerülnek elő és Ferencz kezére akasztódnak. Ő különben csak most, hogy a hideg láncz a csuklójára csavarodik, veszi észre magát. Azonban már mindegy, segíteni a dolgon nem lehet. Csak mikor a havon halad a lovak előtt, morogja úgy magának:

– Hát kiforgatott, mán csakugyan kiforgatott… Az ördög vigye el az eszit.

HOMOKBÓL ÉLŐK.

A mi a homokot illeti, el kell ismerni, hogy a homok különféle minőségű. Formájában külső tekintetre egyformának látszik ugyan, de a valójában és a tulajdonképeni minéműségében nem az. Így például más a közönséges homoksívány és más a közönséges sivóhomok. Más megint a nagyszemű homok. Nagyszemű homok van, de nagy homok nincsen. Olyan nem létezik.

Ha járatlan ember homoksíványon utazik kocsin s látva a lovak vergődését, a szót magában nem állhatván, mondja a kocsisnak:

– Ez már csakugyan nagy homok.

A kocsis féloldalt visszafordul az első ülésből és csöndes mosolyt tartogatván a harcsabajusz alatt, mondja neki vissza:

– A homok itt nem nagy uram, inkább nagyon is apró szöme van neki. Hanem hát az a baj, hogy nagyon is sok van belüle egy rakáson.

Gondoljátok talán atyámfiai, hogy nincsen különbség kishomok és mélyhomok között? Van. Vélitek talán, hogy csak olyan homok van, a melyik sárga? Nem, nem. Ez nagy tévedés volna. Nemcsak szőkehomok van, hanem a tájakon többféle tartózkodik és mélán nagy messzeségekre ellapul a feketehomok. Kedves ásványok ezek. Bennük a kedves virágok nőnek és ha a régiek szerint kölessel vetnék be: az olyan termést adna, hogy az irtóztató. Emígy azonban közönségesen a feketehomok a búzát kedveli, a szőkehomok a rozsot, továbbá a napraforgó olyan alkalmasra növekedik benne, hogy a szárát kerítés gyanánt karónak használjuk: mint czélszörű szögény embörök.

A sívóhomok és a homoksívány között mindenesetre annyi különbség teendő, hogy: nem egyformák. A sívóhomok ugyanaz, a mik az afrikai vagy pedig amazon ázsiai pusztaságok, a honnan a honnak elődei eljöttek, helyüket ott már a mindent ellepő homok miatt sehogy sem találván.

A sívány-homokot azonban egészen máskép keressük. A sívóhomok szél uralkodása esetén úgy repül, mint akár csak az a milliónyi szárnyasbogár, a mely csak akkor kerül látatra elő, mikor a Tisza virágzik. Eltemet mindent csak azért, hogy ő, a kőporladásból származott halott élhessen tovább. Azonban, ha nem hátrál előle az ember, megfoghatja. Fákat telepít rá és magokat vet bele. A síványon így létesül erdő és mező, a mezőkön a rideg baromból álló gulya, a gulya mellett a gulyás, a ki hason fekszik, úgy dudál. Ugyane helyen, azon a gyér füvön, a mely a síványhomokot megfogta, szerkesztődik a juhfalka, élén azon igen alkalmas férfiúval, a kiről már az oknyomozó történelem is megállapította, hogy: A juhásznak jól megy dolga, Egyik dombról a másikra. Legelteti nyáját. Fújja furulyáját, Vígan éli a világát.

A domb. A juhász – ne higyjünk ugyan mindenben, a mi könyvben nyomtatva van – de a juhász mégis csak egyik dombról a másikra megy. Kénytelen vele, ha akar, ha nem, mert a homokpusztán a domb is vándorol. Ha megjön a honi Számum, akkor a homok repül. S miután a domb sem más, mint csupa homok, hát a domb is repül. Ma itt van s holnap amott. Nem csoda tehát, hogy a birka olyan könnyen eltéved: ilyen körülmények között bajos alacsony négylábon a határban eligazodni, amúgy sem látván messzire.

Azonban másfelé is van világ. A földek között némelyik helyen mély ágyakban széles folyóvizek úsznak a tenger felé, bár ki tudná felőlük megmondani, hogy elérnek-e csakugyan oda. Mindegy azonban, a vizek úsznak és viszik a homokot. Sokat visznek, az egyik víz sárgaszínű tőle, a másik barna. Hozzák messzi hegyekből. Törik és zúzzák, míg csak egészen apróra nem válik.

E tekintetben a vizek között különböző szorgalmatosságok tapasztalhatók. Az egyik víz, midőn ezen tájékra leér, már tökéletesen porrá törte a homokot s már csak iszap gyanánt teszi le a partok mellé ajándékul. A másik még nem ért rá így elkészülnie a munkával, az olyan holmit szállít, a mit úgy hívnak, hogy kavicsos homok. Ennek van értelme. Ez az igazi homok. Mert tudni kell, hogy a vizi homokban megint egészen más az iszaphomok és poszahomok, a melyek mind semmirevalók, mint a kavicsos homok. Bár ezt ugyan már a beszéd legelején is elmondhattuk volna. De nem volt rá érkezésünk.

Pedig az elejében ott kellett volna kezdeni, hogy mikor tavaszszal az idő kinyílik és a jég a vizek tetejéről eltakarodik, minden télen át alvó nép megmozdul, hogy életre keljen. Kőmüvesek, ácsok házépítők, útcsinálók, homokhajósok és homokkofák, homokfigura-csinálók, homokfuvarosok és talicskázók, továbbá ezen utóbbiak csikajai, melyek nem mások, mint a tulajdon fiaik, a kik a talicska elé ló gyanánt akaszkodván, segítik föl az apjuk terhét a meredek partra, mert hát én uram isten, úgy él a szegénység, a hogy tud, – de azt mondja meg most már bárki is, hogy hogyan éljen, ha a Maros nem ád homokot?

Ebben rejlik, hogy a világi élhetésben milyen előljáró helyen van a marosi homok. Persze semmi szó sem esne róla és semmi tekintet sem esne rá, ha mindig volna és kínáltatná magát. De nincsen mindig. Pedig csak ez a homok. E nélkül követ a földbe lerakni, házfalak tégláit egymáshoz ragasztani nem lehet. A ki más homokkal csinálja, félmunkát végez. Vagy magamagát csalja meg, vagy azt, a kinek dolgozik. A Maros azonban néha megköti magát. Nem hozza a kavicsost. Vagy ha hozza, ágya mélyébe derékaljul rakja, a hol nem lehet hozzáférni. Vagy pedig leteszi zátonyokon, de vizet terít rá, hogy nem lehet dolgozni belőle. Van eset rá, hogy szirtes helyekre viszi, a hol a kimosott part fala meredeken áll.

A dolgok így megvilágíttatván, térjünk át a homoki hajózatra, minthogy úgy is ráérünk.

– Ez ügön szenvedélyes hajózat – szokta felőle vélni Csábrádi Szilveszter, a ki ért hozzá, mert ezen hajózatban sántult meg, elütvén egy pénteki napon a gugorarúd – természetesen fölfelé való menésben – a lábát. Mily hiú az ember a csontjaira s egy rossz darab fa mégis erősebb. Különben kár pénteken gugorázni, másnap is nap lesz.

Itt ugyanis úgy kell ismét venni a dolgot, hogy a homokból élő magyarok nem irígy népek, hanem barátságban vannak a szomszéd torontáli ráczokkal s engedik, hogy a homok azoknak is adjon kenyeret. Ez úgy történik, hogy az üres hajókat fölfelé a Marosra rácz lovacskák vontatják s a rácz ovacskáknak ismét rácz emberek a gazdáik. Magyar ember ezt a foglalkozást nem vállalja.

Hogy miért nem, az szintén a kitudhatatlan ügyek közé tartozik. Talán azért, mert terhes nagyon, talán pedig azért, hogy a lovát sajnálja, mert annyi bizonyos, hogy olyan szomorú élete egy lónak sincsen, mint a hajóhúzó lónak. Lehet különben, hogy a dolgok alapjai mélyebben vannak elvetve. A különösen kegyelmes József császár úr ugyanis annak idején nem volt barátja a halálbüntetéseknek, a helyett különböző, dicsően országolt tartományaiból s egyéb földjeiből ide hordatta mind az akasztófára való gonosztevőket, hogy itten a különböző hajóknak fölfelé és lefelé való vontatásával töltsék idejüket, nyakuknál fogva egymáshoz lánczoltatván. Volt, a ki félesztendeig is kibírta, de leginkább felköszöntek a szolgálattal. Ha harmincz rabot egymás mellé fogtak, hogy lehúzzanak egy terhes hajót Szegedtől Titelig, odáig csak a fele jutott, a többi belepusztult a foglalkozásba. Lehet hát, hogy a magyar azért nem szereti ezt a mesterséget, mert régente becstelen emberek űzték; de ugyanebből látható az is, hogy a hajóhúzás a lónak se kellemes. Lábalván a parti vizet, gödörbe eshet: kitöri a lábát, ott pusztul. Ha pedig nem pusztul, a nagy iga mellett mégis csak úgy él, mint az angyalok: hol eszik, hol nem. Inni ugyan ihat eleget, mert annyira a vízben él, hogy csoda, hogy hallá nem változik.

De van eset rá, hogy a ló sem birja ezt a mulatságot. Azt mondja a régi vers, hogy Oh, mely keserves egy lónak élete, Húzás és vonásban telik el élete. A költőnek igaza van. De néha még a ló is kiáll a húzás és vonásból. Neki is joga van ahhoz, hogy azt mondja, hogy a mi lehetetlen, az lehetetlen. Elvégre a birka szelid állat, de néha még az is kopog körmével a fagyon. A ló pedig különb állat, mint a birka. Ezt a homokhajóvontató ráczok is belátják, ilyenkor nem akasztják a lovakat a hajóhúzó kötél elébe, hanem azt mondják a hajónak, hogy menjen fölfelé magától, a hogy tud. Ők maguk meg csak csendesen kázsélnak a parton a töltésoldalban. A kázsé a rácznál ugyanaz, a mi a magyarnál az aszongya, a hogy a magyar aszongyázik, akként kázsél a rácz sógor. Alkalmas dolog ez nagyon tavaszi időben a parton, különösen, ha valami uszadékfából tüzet rak mellé az ember.

Ilyenkor azt mondja például Baráczius Illés kormányos és bokorgazda:

– Hát gugorázzunk, a jó reggelit neki.

Mert akármi történik, a hajónak fölfelé kell haladnia. Mert az a homokhajó nemcsak azokat tartja el kenyérrel, a kik belőle élnek, hanem ha az a hajó, meg a másik, meg a harmadik, negyedik hajó nem hoz homokot, akkor oda alá a városon megáll a kőmüves, a figuracsináló, a talicskázó a csikajával, meg a többi: Baráczius Illés tehát az egész összesség nevében rendeli el a gugorázást.

A mi a gugorázást illeti, az ismét nem tartozik a könnyebb mesterségek közé. Ez olyan munka, hogy ott két macskával kell dolgozni. Már hogy vasmacskával. Az egyik macska tartja a hajót. A másikat hosszú kötélre eresztve, ladikra teszik s eveznek vele fölfelé, a meddig a kötél engedi. Akkor kivetik a vízbe s ott hagyják. Visszamennek a hajóra, vivén a vasmacska kötelét magokkal A kötelet felkötik a gugorára, a végénél fogva.

A gugora vastag farúd, a hajó elején egyenesen áll.