Part 3

Elhallgatott egy darabig, aztán újból kezdte a beszédes ember.

– A csépai embört nem löhet így elnyomni. De tán nem is akarják. Az érdemös embör, hallja kend. Mindönkinek mögmondja az igazságot. Mikor legelsőbb vittem oda asszonyokat, két kocsival voltunk, én mög a Szekeres Ferencz. Későn értünk oda. Egész a falu szélén lakik egy kis házban, de olyan kicsi szögényös ház, hogy majdnem egy helyen van mind a két sarka. Az embör kint volt a közelben a szérűn, szalmát raktak össze. Igyekeztünk volna mi vissza, hát odamentem hozzá Szekeressel és mondtam neki:

– Igön jó embör, fölkérnénk, ha mönne be a házba az asszonyokhoz. Hogy dolgát ne mulaszsza, mink rakjuk addig a szalmát.

Azt felelte rá:

– Nem löhet, jó barátom, mert mindennek sora van.

Nem is jött, csak mikor a dolgot befejezte. Én bizon nem sokat adtam rá eleinte. Csak úgy kiváncsiságbul möntem a szobába, a sarokban volt egy pajzános kis pad, arra ültem. A csépai embör az asztalnál ült és beszélt az asszonyokkal. Mindönkinek mögmondta rangját, élete módját, a holtak neveit. Van itt nem messze egy asszony, annak volt egy bátyja, olyan csempészös embör. Egyször bújt volna be valami lukon, hogy majd lop, de a nyakába szúrták a szénahúzó horgot. Bele is halt. Azt mondta a csépai embör ennek az asszonynak, a hogy a halottjait elsorolta:

– Látok köztük, jó asszony egy férfit, szőke embör, folyik a nyakából a vér.

Az asszony majd összeesött… Aztán így volt, hallja kend a többivel is. Mindönt mögmondott. Hát honnan tudja ü ott, hogy itt mik történtek. Utoljára azt mondja neköm a sarokba:

– Maga, jó barátom, nem mer előbb kerülni?

– De – mondom – merök én, mért ne mernék.

Avval aztán előbbre mék az asztalig. Ugyan nem sok mönés volt, alig két lépés abban a hitványos kis házban. Azt mondja, de igön barátságosan:

– Kedves jó barátom, maga olyan hitetlen forma embör.

Mögütődtem a beszédjin, tudja kend, mert úgy van, a hogy mondja. Én ugyan soha senkinek egy szénaszál vagyonát el nem vöttem és a jó istenömet imádom, de mindön mendemonda beszédre nem adok. A csépai embörhöz se azért möntem, hogy lássam, hanem fuvarban. Úgy mondván: pénzért. Járok én Radnára is.

– Hát – mondtam neki a szavára – én nem is tudom, hogy vagyok. Nem vagyok rossz embör, de néha hitetlenködök.

Nem mérgesen mondtam ezt, csak szörényen, mint illendő. A csépai embör hallgatott a két gyertya közt egy darabon. Akkor azt mondja:

– Igön jó embör. Emlékszik-e kend, hogy négy éve nyáron egy vétkiért a szérűn a Látatlan kiütötte a kend fejibül a kalapot.

– Tudja kend – beszélte tovább Muladi a kapásnak, a ki egykedvű pipaszóval hallgatta – mintha jól mellbe vágott volna valaki. Mögtántorodtam. Én azt a dolgot teljesen elfelejtöttem, most pedig azon perczben elébem állt az egész gondolatban. Búcsú volt a kápolnánál, ünnep-vasárnap, én azonban dolgoztam a szérűn. Nem hagyhattam a búzámat. Eső is fenyögetött. Nem gondoltam én, hogy ez akkora vétök. Az asszony tiltott tülle, de nem hajtottam a szavára. Ép akkor gyüttek a búcsúsok. Mondja az asszony, legalább addig hagyjam abba a munkát, a míg a lobogók elhaladnak. Mérges löttem, aztán tudja kend, nem jó helyön van az én szám néha: nagyot káromkodtam. Abban a szömpillantásban valaki hátulról úgy ütött tarkón, hogy szinte előrehajultam és a kalap messze leröpült a fejembül. Látja kend, ezt mögmondta neköm a csépai embör. Mondja kend, hunnan tudja? Hunnan?

Most a kapás beszélt, azonban már sokkal kurtábban. Ő is pusztalakó, mint Muladi, de Muladi csak három évig volt katona, a kapás ellenben tizenhárom évig. A fölfogások különbözősége talán innen van. Bár mindketten nagyapák már, úgy nézem, Sebőkben ma is benne van az a katonavér, a mivel annak idején az olasz csatatereket járta Előbb hasonló csodálatos dolgokat ad elő. Itt a battonyai asszony történelme, a kit halála után a föld be nem vett. Vasabroncsokkal zárták le a koporsóját, a föld azonban ismét csak kidobta.

– Miért? – kérdezte Muladi.

– Ki tudhassa? – felelte Sebők Antal.

Szó volt a pécskai Mária-látásról is, továbbá a radnai térdencsúszásról, a miben ismét Muladi a tapasztalt. Említettem neki a tersatói Máriát, a hova a dalmát tengerészek asszonyai csúsznak föl térden ugyanaz napon, a midőn itt az alsótanya a Lengyel-kápolnánál eseng Máriához. Hogy uraikat vihar ne érje.

– A boldogasszony mindenkin segít – szólt mély meggyőződéssel Muladi. – A magyarok istene után első pátrónánk.

Sebők olasz Máriákról kezdett beszélni. Az ilyesmi lassan megy, mert a hol jó az út, Muladi két lova szó nélkül úgy ereszkedik neki a távolságoknak, hogy ott szavat hallani lánczcsörgéstől, vaszörgéstől nem lehet. A szó olyankor eláll s csak akkor jön elő megint, midőn sívó homok váltja föl a gyepet. Ebben bizonyos fokú közösség van köztünk, mert mindannyian egyazon ezred ugyanazon századánál szolgáltunk. Sebők az ókor, Muladi a középkor, én az újkor. Sebők főhadnagynak ismerte az Alojis Grubert, Muladi káplár már kapitánynak, én már semminek sem. Hát hova lett? Jó ideig ezen tünődünk. Hogy ugyan hát, ugyan hát hova lehetett? A csépai ember lenne fölkérdezendő ez irányban.

Haladunk. Egy helyen meg is állunk, hogy együnk valamit, szalonnát s kenyeret. Ezután ismét gyorsan haladunk ital irányában a csordakút felé. Ez már ott van az ötömösi pusztán. Innen már nem messze a fahögy. Rózsa István számadó gulyás, ama bizonyos Rózsa Sándor unokaöcscse, adja tudtul, hogy merre kell menni. Az ingyenes földek megkerülendők, míg a Kártyás-erdő balkézről marad. Itt vigyázni kell, hogy a szabadkai határba ne tévedjen a kocsi. Ha e vigyázat szem előtt van tartva, hirtelen odaesik az ember orra elébe a Pálinkás-erdő.

Szeretném én azt a négyfogatos úri hintót látni, a mely úgy megy ott, a hogy a Muladi szomszéd lovai mentek. Százhúsz forintot pedig alig ér össze-vissza a kettő. Mégis vágtatva megy neki a homokbuczkának s futva szalad le róla, hogy ismételje ugyanezt az azonnal következő másiknál.

– Azt mondják, – tréfál Sebők – hogy nagy a homok. Pedig nem nagy, hanem igön apró.

– Az ám, – véli Muladi. – Csakhogy sok van belülle.

Most néhány magas buczka után megint új pusztába jutunk. Végig tiszta színmező. Oldalt már a szabadkai határ, emerre pedig erdő. Muladi épen csakhogy fölemeli a gyeplőt s a szijakkal üt a lovak hátára.

– Tündér – mondja – Tün-dér…

Két kézzel kell most a kocsioldalba fogódzni. Vágtatunk. Egyszerre hirtelen jobb kézzel nagyot húz a gyeplőkön. Muladi, a ballal utána nyúl s most a gyeplőszíj azon részét tartja a kezében, a mely máskor a lovak háta közepét verdesi. Szinte toppanva áll meg azonnal a pusztajáró kocsi.

Szétnézek. Miért?

– Jaj, – szól ismét Muladi – azt hittem, a túlsó oldalon van.

E szóra egyszerre látom, hogy a fa, a melyen Mária lakozik, itt van hat lépésre. A Pálinkás-erdő sarkos erdő. A sarkának legszélső három fája közül a közbül való magas jegenyenyár. Az oldala tele pusztavirágból font koszorúkkal. Előtte néhányan térdelnek. A hangulat hirtelen megcsap valamennyiünket. Im, a pusztában egy koszorús fa.

– Nem tudtam, hogy itt van, – mormogja szégyenkezve Muladi. – Nem álltam volna ide.

Odább fordulunk s leszállunk egy bányaformán ásott kút mellett, a melyen látszik, hogy nem régen ásták. Lépcsők vezetnek le a vízhez. A vízben homokpor, falevél és béka lakozik. Innen mennek a búcsújárók.

Most aztán mindnyájan odamegyünk a fa elé. Hasonló események után, a midőn négy óra hosszat a csépai ember földöntúli dolgaival s egyéb csodatételekkel szórakoztatják, kevés ember volna, a ki siváron lépne a puszta vallásának ilyen látható jeléhez. A meddig a szem ellát, a máskor néptelen térségeken alakok mozognak. Némely része távozóban, más része most jön ide a fához. A fa maga sugár jegenyenyár, tanyaházak előtt elhaladóban látni lehet ilyen ezret is. De ennek az oldalát nem látni, hogy milyen színű. Végig van koszorúval rakva. Közben kendők, továbbá szenteltvíz-tartó, azután szent képek. A pécskai Mária-látás színnyomatos képe is oda van akasztva. Fehér tanya előtt zöld mező áll, középütt árok, két liba kutat benne. Az árok innenső oldalán térdel egy kis leány, a túlsó oldalon áll a Mária, mindketten fehérben. Nyomatta színben valaki Aradon, a nevét elfeledtem. A tulajdonjoga Czudar Mihályé. Szép. Egy igen csinos pusztai legény, kalapján a besorozottak rózsájával, tajték szivarszivó-szopókából szivart szívott a fa mellett. Ünneplőben volt, de fényesre puczolt csizmáit kimélés okáért a kezében tartotta. A nyárfa előtt szabadkai bunyeváczok térdeltek, a kik a közeli szállásokról jöttek át. A búnyók ugyanis római katholikusok s így a magyar Máriát tisztelik, nem a ráczot. Álltunk csöndesen. Az erdőben szél suhogott, az erdőszélen apró pusztafiak hajkurásztak némely eltévedt pulykát, malaczot. Mindez akkor, bár a közvetlen közelben volt, csak olykép hatott rám, mint a hogy a városok délutáni szunnyadásában érinti az embert az utczai kocsirobogás. Akármit beszéljünk, itt, ha más nincs is, de templomi hangulat van. Senki a csöndet zavarni nem meri. Apránkint többen gyűlnek a fa köré. Köszöntenek és csöndben megállanak, nézvén a fát. A kapás ugyanezt kezdi lassan körüljárni, hogy hátha valahol a Máriát látná. Útja azonban eredménytelen.

– Sehogy se bírom meglátni, – szól.

– Én se, – mondják többen.

Valóban, hogy igazat mondjak, én sem látom, bármely oldalon kerülgessem is a fát. Mondták, hogy távolosabbról, a pusztából látszik. Oda is elmentem, de onnan sem mutatkozott. A fa előtt ezt sokan tárgyaltuk. Közben egy halovány, ragyavert arczú, kékesbe játszó szürke szemű leány jött oda.

– Ilyenkor – mondja – úgy sem látják, akárhogy akarják. Csak éjszaka látszik, mikor a sokaság itt van…

Ez, a ki szólt, libapásztor-leány. Egyike azon elsőknek, a kiknek a Mária mutatkozott. Téveteg nézésű, az arcza egészen fehér. Ha hirességét előzetesen nem tudom, legföljebb mellbetegnek nézem. Így azonnal hajlandó vagyok őt álomjárónak és rejtőzőnek nézni. Úgy lehet pedig, egyik sem a kettő közül.

A kapás szól hozzá:

– Te láttad a Máriát?

A leány nem is felel, csak int. Bizonyára sokan intézték hozzá e kérdést.

– Hol láttad?

– Amott az akáczfán, – szól, mintha álmában beszélne – ott volt fönt a fa högyében oszt forgott… körös-körül…

Szótalan álltunk. A vén kujon kapás mondja:

– Akkor bizonyosan azért költözött ide, mert itt hevesebb a szél járása.

A leány hozzám jön. Nem személyes okokból, hanem, hogy én a jelenlevő népek közt egyetlen vagyok, a ki pantallót hord.

– Nézze az úr, – s nyujt egy füzetdarabot – ebbül az egész történelmet kiolvashati.

A nyujtott füzetből látom, hogy a Pálinkás-erdő Máriáját nem én födöztem föl. Megvan már írva. Öt pénz az ára. Akkora az egész, mintha egy jókora üzleti levélpapirt négyrét hajtanak. Ilyformán kezdődik: «Ezen szentséget legelsőbb látta Dobó Örzse leányka, továbbá egy Dudora nevű leány s hogy több nevet nem említek, annak oka, hogy ezt az írást azonnal éjszaka nyomdába adtam, de azért név nélkül is tökéletesen igaz mindez.» Beszél aztán sok mindent. Nézem, hogy ugyan ki szerzette ezt a történelmet. Hát bizony ismét a Czudar Mihály nevét találom rajta. Darabját öt krajczárér. (Ily önzetlen szent cselekedetek után valóban kivánatos volna, hogy Czudar Mihály úr szintén helyet foglaljon állandóan valamely jó magos fa hegyében.)

Jön oda most vasárnapi fehér ruhában, fekete mellényben egy öreg gazda. Az ember ősz. A szabadkaival határos szegedi földről való, mint az a beszédén azonnal megismerszik.

– Az éjjel – mondta – legyütt a fárul a gonosz. Kaszával a vállán. Kara Viktornak igerte épen, hogy elkaszálja a nyakát, ha itt találja. Mert azt mondta, a gonosz van itt.

A libapásztor leány azt mondja:

– Az éjjel a gonosz volt itt. Harczolt a Máriával.

Az öreg ember így folytatja:

– Két leány ült itt az éjszaka az anyja ölében. Elrejtőzött mind a kettő. Előbb csak pislogtak, azután nehezen lélegzöttek. Utóbb a szemük héjja kifordult. Akkor látták a Krisztusfejet a fa derekán. Nézték. Szép nagy fejnek mondták. Utóbb legyütt a kaszás ember a fahögyrül. Éjfél után. Akkora már elmöntem. Ügön sajnálom. Szerettem volna szömközt lönni vele.

Sokat beszéltek még e fajtákat. Azonban, hogy délre hazaérjünk, kénytelen voltam az órát elővenni. Ez olyan jelzés, a mit szó nélkül is megért mindenki. Muladi a kocsihoz ment, Sebők pedig még egyszer körüljárta a fát, hogy hátha lát valamit.

– Éjjel gyűjjenek – mondta megint a leány – olyankor százak vannak itt. Nappal nem gyün le a fahögybül.

Éjjelre azonban nem maradhattunk. Muladi a lovak közé vágott s igen sebesen kezdtünk portyázni az erdő fái között, keresve akkora utat, a melyen a kocsi kifér. Meleg volt az úton és sütött a nap. A pusztaszélen a délibáb némely búzakazlakat vetett föl.

– Kend mit szól hozzá? – kérdezi Muladi.

– Én, – mondja a kapás – azt mondom, hogy ki se tudja, mi van itten. De valami van. De ez majd mögmutatkozik.

– Mögmutatkozik.

Szorgosan igyekezve, délre haza is értünk. Vasárnap lévén, üres volt a tanya, mindenek a városba mentek. Csendben voltunk és gondolkoztunk a látottakon. A városból a kocsi csak hétfőn reggel jön elő. Természetesen rajta van Roza néni, egy beszédes munkáshölgy, a ki errefelé az eleven ujságot képviseli. A kocsi még rendesen meg sem állt a tanyaudvarban, a midőn mondani kezdi a huszárt, a ki szeretőjét agyongyilkolta az utczán. Mikor ennek semmi hatása sincsen, hirtelen kezdi mondani, hogy a csépai embör mögmondta az alsóvárosi özvegyasszonynak, hogy a holt unokája azért nem nyughat, mert nincsen a fejére erősítve a szűz koszorú. A csépai embör látta a halottat, a mint mönt és folyton holtában fején a koszorút igazgatta. Roza néni mindezt amaz özvegy asszony tulajdon szájából hallotta…

… Már látom, hogy el kell a Muladi szomszéd kocsiján a csépai emberhez menni.

A HOLTAKAT LÁTÓ.

I.

Este van az idő már, munka után, sőt a vacsora is elmult s a fáradt, eltörődött emberek még egy kicsit beszélgetnek pipaszó mellett az ereszet alatt. Híre jár ismét egy hazajáró léleknek és ez a tárgy kölünböző földöntúli csodákra tereli át a beszédet. Az ereszet túlsó végén a sötétben ülnek vagy álldogálnak a fal mellett, de minél titokzatosabbra fordul a szó, annál jobban húzódnak a világosság felé. Beszélnek egy Fésüs nevű emberről, a kinek ördögi tudománya volt míg élt, s mikor a minapában meghalt, két hétig haldoklott, mert nem birt meghalni, míg ördögi tudományát át nem adja. Az úgy ment volna, hogy valakinek kezet kellett volna fogni a haldoklóval, a ki ekkor azt mondja: «négyön vöttem, négyön adom» s ezzel átruházta volna a kézfogóra a tudományt. De nem akadt senki, a ki kezet mert volna vele fogni s ezért tartott két hétig a haldoklása. Utoljára a söprővel fogott kezet s arra hagyván a tudományát, utána hamarosan meg is birt halni.

Ezt egészen komolyan beszélik, csak a végén nevetnek, hogy a seprőre maradt az ördögi tudomány, mely által tudott a holtakkal is beszélni az, a ki «négyön vötte, négyön adta.» Más tudománya pedig az volt neki, hogy le tudta hozni a csillagokat az égről és bevitte a szobába.

– Egyször mögint dicseködött evvel – mondja egy öreg – hát mondtam neki: hozd le a fiastyúkot… Hát csakugyan behozta a szobába.

– Maga azt hiszi, hogy a fiastyúk csillagai csak akkorák, mint amekkorának az égen látszanak? – mondjuk neki. – Nagyobbak azok, mint az egész Magyarország, hát hogy vitte volna be a szobába.

– Nem is úgy mondom én – feleli az öreg, – hogy magukat a csillagokat hozta volna be, hanem úgy tudta csinálni a tudományát, hogy mink odabent láttuk a fiastyúkot. Előbb eloltotta a szobában a lámpát, hogy tökéletösen sötét maradt a szoba. Akkor kimönt, kisvártatva begyütt. Behoztam, – mondja, – itt van a padmalyom… Ott is láttuk valamennyien a fiastyúkot mind a fiával.

A történet ebben a formában nagyon hasonlít a spiritiszták sötétszobás szeanszaihoz, s mutatja, hogy csakugyan nincsen új dolog a nap alatt. Ennél azonban még különbet említ egy másik öreg ember, bizonyos Sebők Jakab nevezetű, az előbb szólottnak testvére. Ő valami Takács nevű embert mond, a kinek olyan hatalma volt, hogy lelketlen tárgyakat meg tudott mozdítani a nélkül, hogy hozzájuk ért volna. Ehhez már többen hozzászólnak, a kétely általánosabb, mire Jakab bácsi ránt egyet a vállán, a mi annyit jelent, hogy nem bánom én, ha nem hiszitek is. Azután kurtán mondja:

– Hát pedig én magam is láttam.

– Mit látott kend?

– Azt mondta az a bizonyos embör, hogy a villát az udvarrul behívja a szobába. Leszúrta a favillát az udvaron a fődbe, aztán a szobaajtóbul mondta neki: Gyere be villa. A villa bemönt. Hun eggyik ágával lépött, hun a másikkal. Így-e, mint az embör.

S Jakab mutatni kezdte, mint haladt be Takács hivására a szobába a favilla. Czáfoló szót senki sem mondd rá, inkább elgondolkoznak fölötte, azután ismét ama hazajáró halottra kerül a sor. Azt általánosságban emlegetik, hogy csakugyan úgy van, a halott volt otthon és családját meglátogatta. Felesége igen sírt is azután, hogy bizonyosan valami baja van szegénynek a túlvilágon, de leánya, a ki előtt többször megjelent a látomány, megnyugtatta az anyját, hogy nem panaszol a halott semmit. Persze az emberek nem tudják úgy elmondani e dolgokat, mint a hogy Flammarion elmondja az ő eseteit, de hogy mondják mégis, az ténydolog. Állítják is, hiszik is, hogy a lélek olykor megjelen és látható, még a nagyon vonyító kutyáról is az a hit, hogy olykor lelket lát. Például azon Bernát János nevű lélekről, a kiről itt ép most szó van, levelet is kaptam. Egy ismerős tanyai küldte, a ki az unokája toktollával olykor «diktákat» szokott írni. Nagyobb bizonyság okáért itt az egész levél:

Az Lengyel Szónszéd jában Tőrtént Egy halót látás és még hózá veleis Beszél tek majd nem minden Napestéjén az Elhúnt Bernát Jánóssal az Léjanjga Etél es mondja Annyá Nak hogy az Édes apám megént it Vólt és Vele is Beszél getem és móndá Annya a Lánynak mit Beszélt apád hát semit sem mondá Az Lejány Tiszteletel Tőmőrkényi urnak.

Ez meglehetősen rövid «dikta», de a ki küldte, így véli igaznak s mások is beszélik. Ő ugyan úgy mondja, hogy a leány mondta: beszélt vele az apja, de mikor anyja kérdi, hogy mit, azt feleli rá: semmit. A levélből azt az értelmet kell kihámozni, a mi nincsen benne, hogy mint lehet ez? Emez az esti társaság ellenben úgy mondja, hogy csak panaszt nem mondott semmit a lélek a leánynak, vagyis hogy a lélek megjelenése miatt az anyjának sírásra oka nincsen. Ebben meg is állapodtak, bár vannak, kik azt tartják, hogy a lélek csak akkor jár vissza, ha valami baja van. Ha például valamely pénzéről vagy vagyonáról nem tett rendelkezést, vagy ha tartozott valakinek s azt fizetetlen hagyta, továbbá ha az utána maradt örökség osztásakor igazságtalanság történt, valamint ha bármely a lélekre is kötelező dologban rendetlenség maradt utána. A modern spiritiszta médium által idézett szellemet csak ebben a formában a hazajáró lélek elnevezés alatt ismeri a nép s ez a lélek nem levélírással és harmonika-húzással, hanem ablakveréssel, bútorok zörgetésével, köcsögök földhöz vágásával és bús sóhajtozásokkal ad tudomást jelenlétéről. Persze levelet nem is irhat, mikor a betüket nem ismerte, a harmónikahúzásához pedig errefelé leginkább csak a borbélylegények értenek. Igy a hazajáró lelkeknek nem marad más hátra, mint azon munkálatok, melyek a sóhajtozástól a cserépedényeknek a falról való leveréséig terjednek.

Ebből azonban nem lehet kitapasztalni, hogy voltaképen mit akar a jelenés? Miért jön haza? Miért láttatik egyik kapálni a földben, bár kapája nyomán a föld nem fordul s miért zörög a másik a konyhában a vizesköcsögök között, akár csak a macska? Nem lehet belőle megtudni, hogy mit akar, semmiképen sem lehet megtudni, pedig rendkivül él az élők lelkében a gondolat, vajon elhaltaik mily helyen, jó helyen s jó sorsban vannak-e? Öreg asszonyok, kiknek már nem igen van egyéb dolguk, mint a halálra való készülés, örökké ezzel foglalatoskodnak. Bár hiszen más is, a ki csak hivő. A mennyeknek napfényes és bájos országát, a poklok örökös lángjait s a purgatorium tisztitó tüzét, ezt az ideiglenes száműzetést itt szószerint szokás értelmezni s az élő lelkek fenekén fekszik az a vélemény, hogy azon léleknek, a mely hazajár, a túlvilági életben sorsa jóba foglalva nincsen. Ezért aggódnak is arányosan s ehez, gondolom, hozzájárál, hogy így pusztahelyen a halott emléke nincs összeforrva a sirhelyével s az azon levő fából faragott vagy kőből vágott emlékkel, mert bizony a sirok messzire vannak s oda jó, ha valaki évente egyszer ráér kijutni. A szülőanya lelkében is nem a kicsi virágos sirdomb az, a miről az elhantoltra emlékezik, hanem mindig csak azon formában látja, ahogy fején a fehér koszorúval a fejpárnán feküdt, s a hogy a szemfedő ráborult. Úgy látja olykor járni és kelni, álmában, képzeletében és mikor kukoriczát ültet s lába sarkával a szem számára a lukat a földbe fúrná, hirtelen megáll, mert úgy tetszik előtte, mintha a közön áthaladna a kis gyermek, fején a fehér koszorúval (de nem jól van a fejére téve a fehér koszorú.)

… Miután a szóban forgó léleknél arról van szó, hogy az özvegye sir s bár a lánya vigasztalná, hogy a lélek semmi panaszszal sincsen, az asszony ebbe még sincsen beleállapodva, azt mondja beszédközben egy ember:

– Mért nem üzentetnek a csépai embörhöz? Majd megmondaná az…

*

A csépai ember.

Bizonyosan hirét sem hallották, mert nem olyan emberek részére való ő, a kik ujságot is szoktak olvasni. A nép spiritisztája. Ez az elnevezés valóban ráillik annál is inkább, mert a modern spiritizmusról sem tudjuk valójában: van-e benne valami vagy csak áltatás az egész. Annyi bizonyos, hogy a nép egyes rétegei hisznek a csépai ember azon tudományában, a melynek erejével látja a halottakat, s meg tudja mondani, boldogok-e a túlvilágon vagy pedig valami bajuk van.

Híre öt-hat megyében elterjedt, mindamellett én, ki eleget érintkezem a néppel, mindössze három esztendő óta tudok róla, bár a csépai ember már valami tizenöt év óta van abban a foglalatosságban, hogy látja a halottakat. Ép ezen a nyáron lesz három esztendeje, hogy egy pusztai csoda megtekintésére mentem a Pálinkás-erdőhöz, a melynek a sarkán egy fahegyen a szűz Máriát látták, a mint forgott köröskörül, akkor hallottam legelsőbb említeni a csépai embert. De azóta gyakran lehet hallani a nevét, Hogy most ezt mondta meg, most meg amazt mondta meg. Csépa ide jó messze van, Szolnokmegyében s mégis erről a tájról is egyre zarándokolnak hozzá, nemcsak vénasszonyok, hanem különféle korú emberek is, a túlvilágon levő halottjaik sorsát tudakolni.

A benne vetett hitet növeli az ember egyszerűsége. Azok a csodatételek, a melyek a nép érdeklődését fölköltik, rendszerint üzletek szoktak lenni. Ha valamely kút vizében vagy ház ablakában meglátják a Máriát, ott hamarosan meggazdagodik az ájtatos tulajdonos a kegyes adománypénzekből, azonnal épül oda korcsma is, azután árulnak ott gyertyát, viaszkszobrot, szentképet, továbbá ponyvafüzetet a hely történetéről, mindent jó borsos áron. Igy azután terjed is a hírük, mert mindaz erősen hiszi és vallja, a kinek csak jövedelme van belőle s a ki esetleg kételkedni merne, annak elnyomják a szavát. A pécskai embertől, a hol szintén Márialátás van, kérdezték: «Csakugyan igaz, hogy kendteknél az árokparton megjelent a Mária?» – «Hát hogyne volna igaz» – felelte az ember – «mikor még a zsidó boltos is hiszi.» Hát miért ne hinné, mikor azóta négyakkora forgalma van, mint azelőtt.