Part 2

Talpas megugrik, vonít egy nagy csatakiáltást, körülszaladja az udvart, azután neki rohan a keritésnek, átugrik rajta a fák sötét árnya alatt, s az úri szolgaságból megy vissza a puszta rideg szabadságába, a hová a tilinkó szava menni parancsolta…

ÖREG DOBÓ A NAPIDÍJJAL.

A tanyai kézbesítő kétkerekű kordéja behalad Öreg Dobó Mihály tanyája udvarába. A kutyák rettentő módon ugatnak, a mi helyes is, mert az mindig bajt jelent, ha valahol a kézbesítő a kordéjával megjelen. Csakugyan, ide is egy félárkus kék papirost hozott, a mit Öreg Dobó Mihály hümmögve átvesz, mondván: – hejnye, fene teremti, mi van ebben?

A házba invitálja a kézbesítőt, és pálinkát tesz az asztalra.

– Jó, – mondja. – Nem csatló-lánczczal készült.

A hamisított pálinkába szokás ugyanis a spirituszt csatló-lánczczal belekeverni. A talpas poharakba önt, azután nézi a kék papirost.

– Hát mi ez igazság szörint?

Azt mondja a kézbesítő, olvasván:

– Ez idézés, bűnfenyítő ügyben. Majd oda kell vele menni a városban a Mars-térre, ahun a fegyház van.

Hm. Bűn, fenyítés, fegyház, e dolgok kavarognak Öreg Dobó fejében. Ő tekintélyes, vagyonos öreg gazda, s lám, bűn, fenyítés, fegyház. Mérgesen mondja:

– A katonák kaszárnyája van a Mars-térön. Mit akarnak ott én velem? Talán a bolondját akarják járatni én velem?

A kézbesítőnek azonban ez mindegy, különben is megszokta már az ilyen zsörtölődéseket.

– Nem pörösködik kend valakivel? – kérdezi.

– Én? – mondja tünődve Öreg Dobó – én nem, sönkivel. Hanem, nini, a Frantzia gyerök a multkoriban mögfenyögetött, hogy beád a fegyházba… Csakugyan. Itt legeltette a tehenet a rétszélen, az enyimet étette, hát hozzányultam egy kicsit.

– Mivel?

– Mivel? Hát mivel? Bottal. De nem nagyon, attul nem tört csontja.

No, akkor ez a baj bizonyosan. A kézbesítő a kordén szent János áldásával elmegy, Öreg Dobó pedig nézi a szobában a kék papirost az asztalon és tanácskozik az asszonynyal. Mert az ügyvéd nélkül is tudatik, hogy ez most már pénzbe kerül és nincs más mód, mint hogy fiskálist kell fogadni. A legközelebb eső hetivásáros napon ez meg is történik s a pörlekedés, vádaskodás és védekezés annak rendje szerint megindul a testi sértés ügyében. Öreg Dobó nem tagad semmit, csakugyan rávágott a legényre a bottal, lehet, hogy a fejét is érte, hogy ne sántuljon, de hát ő csak a vagyonát védelmezte.

– Ha a tekintetös úr – mondja a birónak – szintén így paraszti embör volna a tanyán, maga se csinálhatná másként. Mert ott nincs sarki röndér, a kit hivhassunk. Magunk védeközünk. Bitorolta a vagyonomat, hát lekergettem bottal a vagyonomrul. Én is legeltettem a más földjén ilyen surbankólegény koromban, engöm is megvertek érte, de nem möntem érte panaszra. Ha tötte, viselje.

Öreg Dobó most még fejtegetni kezdi, hogy nem lehet jó ez a mostani törvény. Ő ugyanis úgy gondolkozik, hogy az igazságszolgáltatásnak akkor volt elég téve, mikor ő megbüntette a Frantzia-gyereket. S lám, most még őt, a birót, hajkurászszák. Ki látott ilyent? Ám Dobó beszédével nem sokat törődtek, sőt meg is intik szónoklatáért. Azután kimondják az ítéletet: Kidukál három napi fogház, meg hatvan korona pénzfizetés.

– Hogy három napot köll ülni? – hördül föl Öreg Dobó.

– Az ám, – mondja az ügyvéd, – meg harmincz forintot fizetni. Ha nem fizeti, azt is leüli. Öt pengőre egy nap.

Arról ugyan szó sincs, hogy még a pénzt is leülje Öreg Dobó, ellenkezőleg, a napokat sem akarná leülni. Hiszen talán összedűlne a nagy tanya odakint szégyenletében, ha megtudná, hogy a gazdája börtönviselt ember. Nagy tanácskozások folynak e tekintetben most már az ügyvéddel, hogy miként lehetne elkerülni a börtönt.

– Nincs más mód, – véli az ügyvéd – mint felségfolyamodványt kell csinálni.

Dobó értetlenül nézi.

– Levelet kell írni a királynak – magyarázza a fiskális, – azután megkérni, hogy engedje el a három napot.

Mihályban némi büszkeséget támaszt, hogy ügyében a fölséges királylyal tárgyalnak, de azután szorongva kérdezi:

– Mekkora stempli köll arra a levélre?

De azért mégis csak beleegyezik, hogy írja meg a folyamodványt az ügyvéd, azután hazamegy s várja, hogy mi lesz a dolog vége. Sebesen szeret hajtani az Öreg Dobó, nem is áll meg hazáig, csak épen a Szubasa-halmánál; ott elérte a kifelé haladó Frantzia-gyereket s fölvette a kocsira, hogy még se menjen már egészen hazáig gyalog.

Az ügyvéd pedig megírja a folyamodást. Elmondja benne, hogy Öreg Dobó Mihály rendes, hű polgár, becsületes ember, sok katonafiat nevelt, soha se volt büntetve, rendíthetetlen híve a függetlenségi pártnak, – azaz hogy nem, ez utóbbit talán még sem írta bele, de kérte, hogy változtassa a királyi kegyelem pénzbirságra azt a három napot.

Jó idő eltelik ezután addig, míg egyszer levelet küld az ügyvéd, hogy menjen be Dobó a városba. No, választ írt a király, alighanem. Mihály vidáman halad ki a tanyából a kocsival a város felé. Mihályné pedig büszkén mondja a szomszédasszonynak, a ki átment hozzá a szent Antal tüzire való csiholó aczélért:

– Az én uram olyan embör, hogy még a király is levelezi…

Odabent az ügyvédnél azonban nem igen járnak ezek a büszkeségek és örömök. Mert azt mondja az ügyvéd:

– No, bátyám, jó hírt mondok. A fölséges úr elengedte a három napot. Fizet kend helyette hetvenöt koronát.

Öreg Dobó meglepődve hallgatja ezt.

– Mennyit? – kérdezi.

– Harminczhat forint ötven krajczárt. Ennyi az egész – feleli a fiskális.

Azonban Öreg Dobó a fejét rázza:

– Én ebbe nem állapodhatok bele.

Most meg az ügyvéd néz értetlenül Mihályra, mert nem ezt várta:

– Hát miért nem állapodhat bele?

Mihály mérgesen feleli:

– Mert nem jól van felváltva a dolog!

– Hát mi nincs jól fölváltva?

– Hát ez az egész istória, – mondja tüzelve az öreg Mihály. – Mert ha amazt a hatvan koronát, a mit lefizettem, nem fizettem volna, akkor egy napra tiz korona esött volna. Most mög miért követölnek egy napra huszonöt koronát? Hiszen ha hat ökröm mög egy bérösöm egész nap szánt, az se ér mög huszonöt koronát… Egyször tiz korona, máskor huszonöt korona? Hát mondom, hogy nem tudnak váltani… Én ebbe nem állapodok bele!

Ezt olyan határozottan mondja Öreg Dobó, hogy most már az ügyvéden van a megijedés sora. No hiszen szépen vagyunk. Hosszú instancziával valahogy kikérte a kegyelmet s most meg előáll a Mihály, hogy neki nem kell a kegyelem.

– No, az nem úgy van, Mihály bácsi, – mondja neki. – Hát csak nem akarja leülni azt a három napot, ha már eddig nem töltött börtönben időt. A leányaira, vejeire, fiaira, menyeire gondoljon! Hogy esne azoknak, hogy az Öreg Dobó odabent ül a börtönben, a laczibetyárok közt! Csak nem szégyenkezik vele?

Azonban Öreg Dobó állhatatos. Gondolkozik egy kissé, de azután kétszer is fölrántja a vállát:

– Hetven éves vagyok már, úgy se soká szégyönközök…

Ezzel mérgesen kimegy az ajtón, meg az irnokok szobáján keresztül az emeleti folyosóra, ott megint megáll, hogy hát mégis csak… mégis csak… az ügyvédnek is van valami igazsága. Lenéz az udvarba: bolond magasan laknak ezek a városi emberek; tanyán csak a ló szokott ilyen magasan lakni, az is csak esett korában, mikor a bőrét száradni a padlásra viszik. Hát… fene teremti.

Csak visszamegy, a mit az ügyvéd különben úgy is tudott, mert köszönés nélkül nem szokás távozni. Úgy tesz azonban, mintha nem venné észre Öreg Dobót.

– Hanem, úgy-e, – szól gúnyosan Dobó – mikor a gyerökök oda voltak katonának, olyan erősek voltak, mint a vasék, de azoknak csak hat krajczár napidíjat adtak, én mög öreg embör létömre huszonöt korona napidíjat fizessek? Aztán miért? Miért fizetöm én ötven esztendő óta azt a röttentő sok adót?

Az ügyvéd föl se tekint az irásából, egykedvűen feleli:

– Mert lélegzik kend.

– No, – mondja Dobó – nem tréfa beszéd az enyim!

– Az enyim se, – válaszol a fiskális. – Ha nem hiszi kend, próbálja meg. Mihelyest abbanhagyja kend a lélegzést, mindjárt nem fizet kend adót.

Öreg Dobó nem tud mit felelni erre a nagy igazságra, hanem szótalan kezdi kiolvasni az asztal sarkára a pénzt.

– No, itt van, – szól. – Hanem ha a levélnek mását küldi, beleírhatja, hogy Öreg Dobó nincs mögelégödve a napidíjjal…

Csakugyan haragos, mikor elkezel. El is megy a három farkashoz czímzett kocsmába, a melynek az ajtajára csak két farkas van kifestve, mert a harmadik Farkas maga a kocsmáros, ott kishúst eszik és két féllitert önt utána. Azután hazahajt, útközben gondolkodván a világi dolgok felől. Haragja útközben szomorúságra válik és otthon elpanaszolja az asszonynak, hogy milyen hadakozásai voltak: már megint elkivántak tőle hetvenöt koronát az urak. Egészen szomorú és megtört az ember. Az asszony vigasztalni próbálja:

– A Vilma lovat úgy is fölküldeti kend a tavaszra a Pestre az urak futtatására: hátha visszanyeri az uraktul?…

A KIS KADÉT.

A nyolczvanas évek második felében a zászlóaljunk lent állomásozott a török földön. Messze lent Herczegovina alatt, Novi-Bazárban, mint mondani szokás: az isten háta mögött. Nem igen törődött velünk senki, csak épen hogy szolgálat volt szigorú, de az itthon szokásos czopfokból alig volt meg valami. A török hadsereg, a melylyel együtt szolgáltunk, bizony ott a végeken nem sokra tartotta magát, láttam kivonult csapatnak kivont kardú tisztjét: csupa rozsda volt a kardja, mintha a föld alól ásták volna elő. No, a mi tisztjeink se nagyon parádéztak, ott általán nem is volt parádés egyenruha; a békeidő czifra külsőségei: díszkabát, csákó, teljesen hiányoztak. Némelyik tiszt fölhúzta a csizmáját, de a csizma füleit már nem dugta be a szárba, mivelhogy minek az ottan? Minek és kinek? Különben a legénység is csak úgy volt, még csak nem is borotválkozott, a kinek nőtt, hosszú szakállt eresztett s a húsz-huszonhároméves fiatalok csapata harminc-negyven évesnek látszott. Még olyan is szakállt eresztett, a kinek bajusza nem nőtt, ilyenformán elmehetett volna angolnak. Volt tiszt, a ki a kardbojtját végig beszegette sárga bőrrel, hogy kevésbbé kopjon, volt olyan is, a kié teljesen elkopott, a bojtjai helyett csak a nyele maradt meg, de mégis jó volt.

Mindezt különben csak azért beszélem, hogy elmondjam, hogy azon a helyen igazán nem voltak kényszerítő fölösleges kiadások. S a mellett a fizetés több volt, mint itthon. A legénység egy része nemhogy hazulról kért volna pénzt, mint szokás, hanem még ő küldött haza. A tiszt, ha talán némi adóssággal jutott is oda le, pár év alatt ott kifürödhette magát a bajból, ha az élet szekerén okosan ül. El lehet azonban mondani, hogy még sem történt meg ez egészen így. Abban a rendkívül nagy elhagyatottságban sokat korhelykodtak az emberek, többet, mint kellett volna. És hát a korhelykodáshoz valóságos úri szimbolum gyanánt kellett pezsgő.

A pezsgő…

Sajátságos dolog, hogy az úri mivolt akkor kezdődik el, a mikor előkerül a pezsgő. Még sajátosabb dolog az, hogy ez épen abban az időben a katonáknál volt divatos. Mert csak ezzel lehet dokumentálni azt, hogy valaki úr. A pezsgő-kultusz általán elterjedt minden országban mindazon csapatok tisztikaraira, a kik nem tartózkodtak az úgynevezett békeállományban. Bizonyos alapját meg lehet találni. A nem békeállománybeli csapatnál sohasem lehet tudni, hogy a holnapi nappal él-e még az ember, vagy pedig fölfordul valamely hegyoldalon: ennélfogva éljünk, a meddig élhetünk.

Odalent is lehetős terjedelmet vett a pezsgő. Pedig odalent drágább volt, mert az odavaló szállítása nehéz és költséges. De azért fogyott. Mikor eljöttünk onnan, a török helyőrség tisztikara egy darabig elkísért bennünket s ott a nagy havas hegyek aljában a Dzsélaznicza patak mentén pezsgős üvegekből dugókat durrogtatott. Pedig ezen igen tekintélyes egyenruháju, de mesésen szegény török férfiaknak fizetésével, úgy lehet, a fölséges szultán kincstárnoka talán még a mai napig is adós.

A pezsgő… Mostanában olvastam Verescsagin ezredesnek az iratait Chináról meg Mandzsuriáról. Ez a Verescsagin testvére annak a nevezetes festőnek, a ki Makarovval együtt elpusztult. Ez a Verescsagin a vezérkarban ezredes és könyvében sok olyan dolgot mond el ez az orosz tiszt, a mik még a sorok között is sejtetik azt a veszedelmet, a mik a nagy északi birodalmat dúlják. Ezek a részek ugyan a politika rovatára vagy úgy lehet a háború rovatára tartoznának, felőlük ennélfogva ezen a helyen sok beszéd nem lehet, de megemlíthető a Verescsagin könyveiben gyakran előforduló passzus: Wurde Sect serviert… Irataiban mondja a tiszteletreméltó és őszinte generális, hogy a hova csak betette a lábát úri helyre, akár khínainál volt, akár orosznál, akár mandzsunál; mindenütt wurde Sect serviert. Ő maga írja, hogy utóbb már csak koczczintani tudott, mikor a gazdag khínaiak és mandzsuk feléje tipegtek pezsgős palaczkjaikkal, de inni már nem tudott. Amazok azonban boldogan dőzsöltek a lében. Mibe kerülhet pedig ott, a föld tulsó oldalán az az üveg franczia pezsgő, a melynek még itt is magas az ára?

Elkalandoztunk a gondolatokkal. Hiszen jó, azt bajos volna tagadni, de a magyarországi pezsgő-szerelem is tisztán csak ott leli alapját, hogy uraknak látassunk lenni, mivelhogy azt isszuk, a mi a legdrágább. A franczia szereti a pezsgőt s mielőtt hajnali vadászatra menne, húst eszik és felhajt a sectből egy pohárral vagy kettővel is; a délelőtti früstüknél sem tartja megvetendőnek s ilyenkor megtörténik, hogy három franczia megiszik egy félüveg pezsgőt, a miért legfölebb másfél forintot fizetnek s tőle egész nap vidámak és kekélyesek maradnak – ellenben Magyarországon, mikor a különféle boroktól, úgynevezett finom boroktól és úgynevezett kocsisboroktól félálmosodva lévén az emberfia, ezek után boldog, ha nyolcz pengőjével vásárolhatja meg üvegjét a minél francziább italnak…

Gyerünk azonban vissza Novibazárba. Szép vidék ez így messziről nézve, mert nagy hegyei vannak nagyon s a szegény alföldi baka sóhajtva kérdezte, hogy ha ennyi áll ki belőlük a földből, menyi lehet még a hegy talpából a földben? E sivár és szürke hegyóriásokra szomorúan tekintenek az emberek és hiába néztek felőlük a hazafelé, nem láttak egyebet, csak hegyet, meg ismét hegyet. A nóta, a mi ott termett, mind szomorú, mind bús, mint az egész élet abban a nagy kietlenségben, a hol némely helyen el lehet gyalogolni félnap úgy, hogy egyetlenegy viskót vagy egyetlenegy embert nem talál az utas. Mély búsongó hangulatnak a vidéke ez, a mely a lelkeket megfekszi s így, a mi dal ott született, mind bánatos.

Voltak ott különféle katonák, származásban, nevelésben, gondolkozásban egymástól eltérők, de a legsajátosabbak voltak mégis a transportbeliek. Voltaképen minden kisebb csapat, ha úton van: transport, de ott lent ennek a szónak különös értelme támadt. Oly embereket jelentett, a kiket büntetésből küldtek le oda, miután előbb különböző katonai börtönökkel itthon megismerkedtek. Meg aztán lefokozottak, degradáltak, a kik nem maradhattak ott, a hol eddig parancsoltak és közlegénynyé máshova tették őket. Hozott egyszer a transport köztük egy fiatal, magas, halvány fiút, a ki akkor még az osztrák nemesség egyik büszke nevét viselte, de már csak a panganét verte az oldalát, a kard elmaradt: a kis kadétot már lefokozott állapotban küldték oda. Mi bűne volt, nem tudtuk, valami nagy nem lehetett, mert akkor a nemességét is elvették volna. Megsajnálta mindenki, mert nagyon csendes volt a fiú, mint általán az ilyen lefokozott emberek. Csak úgy teblábalnak a világban, várván sorsuk jobbrafordulását. Némely részük a katonai börtönökben nazarénus rabkatonákkal kerül össze, azoktól lemondást, alázatosságot tanul. És szótalan állják a sorban az alsóbbrendű gyakorlatok tanulását, a mit azelőtt ők tanítottak s ha épen olykor rájuk szólnak, hogy ezt vagy azt nem jól csinálták, nem bánják azt sem s készséggel csinálják újra, a hányszor csak tetszik…

Így volt a kis kadét is, keveset beszélt, hallgatott, tette, a mit parancsoltak, amaz egykedvűséggel, a mely nem bánja, ha akár holnap reggelre összedől is a világ. Ha érkezése engedte, csöndes estéken a hegedűjéhez folyamodott. A német dal különösen szentimeniális katona-nótákat ismer. A haldokló harczos például fekszik a csatatéren s föléje hajlik a kamerádja. S a haldokló harczos most búcsút énekel neki, meg minden szeretteinek, jó fertályóra hosszáig énekel versben, a mit más nemzetbeli haldoklótól joggal bizonyára nem várhatna senki. De a zenéje szép és búslakodó, aféle Trauermarsch, a mi akkor épen a szomorú embereknek nagyon tetszett és szivesen hallgatták.

A halovány fiú csak muzsikált, de közben előlépett. Ritka dolog, de megesik, hogy degradáltak apránkint újra felküzdik magukat. Ez bizony nem megy gyorsan. Előbb csak az egy posztócsillag jön, később a második, ahhoz már az altiszti bojt is, így tovább, kinek meddig sikerül. A kis kadét a három posztócsillagig jutott s már ekkor, de még előbb is, hirtelen fölnyilt a szeme. Már nem muzsikált a közkatonáknak, igen hetykén lépkedett s azon a vidéken, a hol az egyenruhánál nem azt keresték, hogy illik-e, hanem hogy meleg-e: ő már a magáét igazíttatta, hogy karcsú legyen benne és mutatós. Elnézték neki, hadd tegye; magasrangú rokonai is voltak. Azután mulatásba is kezdett, ebből a fajtából pedig ott csak kétféle van: vagy nagyon olcsó, vagy nagyon drága. Az utóbbiba fogott, így aztán hozzányult a pénzhez, a mit rábíztak. Hamarosan megfogták, elfogták, elvitték, később jött írás felőle, hogy lefokozták, nehány havi börtönt kapott s elvették a nemességét is. Azután elfeledtük, mert az eltünt helyébe újabb jön s a ki jön, az megy.

A másik esztendőben mi is útnak indultunk onnan hazafelé. Vasút még most sincs azon a tájon, nemhogy akkor lett volna s kilencz nap jöttünk, míg Serajevoig értünk, a hol kezdődik a vonatok járása. E kilencz nap minden huszonnégy órája a Nyugathoz hozott közelebb. Novibazárban még a lágy só sem fehér, hanem barnásszürke. Az első falu, a hol harangszót hallottunk, általános örömet keltett. Más helyen az, hogy a vendéglőben almásrétest lehet kapni. Ismét más helyen a gazeusnek nevezett limonádeot karolták föl barátságosan, mint régen látott dolgot. Serajevóban pedig este a vendéglőket kellett fölkeresni, természetesen az olcsókat, mert az úton már is lehetősen fogyott az aprópénz, nagy meg nem volt.

Valami kurta vendéglőbe tértünk, a hol zene szólt. A kisebbfajta szokványos osztrák vendéglő volt, a pódiumon a muzsika: egy húzós harmonika, egy flóta, egy hegedű. Gondoltuk ennélfogva az öreg Vas Anntallal innen az alsótanyáról, hogy hadd zöngjenek az hangászok és a hangászok csakugyan zengettek is. Valami tráridrumot húztak, azután elhalgattak. De rövid szünet után a hegedű kezdte szólni a bánatos nótát ama haldokló harczosról, a ki búcsúzik a kamerádtól. Az ismerős hangok rezgésbe hoztak némely húrt a szívekben s az emberek a hegedűsre tekintettek.

– A kis kadét – szóltak.

Csakugyan az volt, de fonnyadt, sápadt arczán látszott, hogy idő előtt öregszik. Mikor vége volt a harczos dalának, azonnal czigarettára gyújtott s a feléje menő régi ismerősöket is kínálta. Jó ideig tartott a beszélgetés, kínálták egy pohár borral, de nem kellett neki, csak czigarettáit szívta mohón, gyufát nem is használt, a fogyó papirszivar végéről gyújtotta meg a másikat.

– Sok ez a dohányzás – mondták neki.

– Hja, – felelte – most pótolom azt, a mi a börtönben hiányzott.

– De ebbe belepusztulsz, kis kadét – folytatták, még a régi, beczéző néven szólva hozzá.

A sárga arczon rövid mosoly jelent meg. Azután komoran tekintett a hegedűjére és kurtán válaszolt:

– Magam is azt szeretném, ha belepusztulnék…

MÁRIA-LÁTÁS.

A tanyára egyre sűrűbben érkezik a hír, hogy messze bent a pusztákban, túl az ötömösi határon, a Pálinkás-erdő sarkán egy fahegyben állandóan mutatkozik a szűz Mária. Úgy látták a libapásztor-leányok, a hogy rendszerint a rajzképeken láttatik: széles köpönyeg a vállain, fölötte egy hold, két csillag, karján a Gyermek. Más hír megint mondja, hogy a fa hegyében a gonosz látszatna lenni. Ismét mások vélik a pusztai asszonyok közül, hogy ott mindketten jelen vannak és Boldogasszonyunk csatákat vív a gonosz ellen népek jobbulására. Vannak, valóságosan vannak, a kik látták. Komoly, megállapodott koru tisztes gazdaemberek, a kik meghaladták Isten kegyelméből a hatvan évet a nélkül, hogy valaha hazugságon kapattak volna. Asszony is van, a ki látta, leány pedig tömérdek. Ezek által a földi népeknek üzeneteket küld. Másrészről pedig a gonosz van ott, kaszás csonthalál képében, másrészt pedig a kukoriczás útján az asszonyok előtt rettenetes ember emelkedik ki a földből és pajzánkodik, hogy az asszonyok eltelnek rémülettel és arra nem mernek menni.

– Bolondság – mondta elejében a kapás. – Már megint föltaláltak valamit az asszonyok. Azt mondják, egy leánynak azt mondta Mária, nem tesz előtte nyilatkozatot, a meddig fehér ruhában nem mén elébe. Gondolom, fehér ruha köllene a leánynak, az apja mög nem akar rulla tudni.

– Ej, ej, – véli Muladi Ferencz, a szomszéd – talán mégsem így van. Egy fehér ruhát két forintbul ma előállítanak.

Mindegy. A dolog ebben maradt, mígnem a szomszédból ismét hír nem jön, hogy a csépai embör nyilvánosan valóságosnak mondta az alsótanyai Máriát. A szomszéd tanyában ugyanis, mióta az asszony ura meghalt, külön szobát építettek, a hova olvasós asszonyok járnak szombat esténkint imádkozni. Ebben a külön házban padok vannak körül és szent képek a falon. Ájtatos és jó népek ezek. Van eset rá, hogy a messzi városból kihozatnak egy papot s oltárt készítvén a maguk tehetsége szerint, misét hallgatnak.

– A csépai embör is azt mondta, – szól egyszer a kapás – hogy a dolog valóságos. És hogy ott lösz az őszszel a hetedik nagy csodatétel. A laposban forrás fakad majd és abban mindönki möggyógyul, mán a kinek hogy van valami baja.

Így támad egyre jobban a híre a Mária-látásnak. Az első híradást még eleresztik fülük mellett az emberek, de a csépai embör beszédére figyelmet szokás fordítani. A csépai embör valahol Csongrád környékén lakik. Leginkább csőszködéssel foglalkozik. Kukoriczát, dinnyét, szalmát őriz, kerti csősz is némelykoron, már hogy minek van ideje. Esténkint pedig az igazakat mondja meg azoknak, a kik arra kiváncsiak. Sokan kiváncsiak, mert a csépai embör már régen űzi e foglalkozást. Muladi szomszéd, a ki lóhajtó ember és fuvarba szokott járni, említé, hogy száznál több asszonyt vitt már Csépára az alsótanyákról. Jó messze van pedig: tizenhét mértföld és az útja rossz. Mégis oly sokan mennek oda, igazságot hallgatni. Rendkívül igaz ember hírében áll és csodálatos dolgokat mond. Hogy im ő üzenetét küldte nála jártak által, hogy a fahegyben levő Mária nem tréfa, hanem valóságos jelenés, a hivők áradata indult meg az ötömösi puszta felé.

Mivelhogy vasárnap következik épen, elmegyünk megnézni. Muladi szomszéd, mint ilyen dolgokban teljesen járatos ember, vállalja a fuvart. Másként vasárnap nem mozdulna – mondja – a lovaival, de az ilyen dolgot szereti. Reggel korán eljön. Hajnali négy előtt kell útnak indulni, hogy délre visszaérjünk. Homály van még, a midőn kifordulunk a tanyából és köd, a mely itt is, nagy templomokat mutogat, továbbá házak ott is látszanak, máshol alacsonyabb hegysor. A jegenyenyárfák látszanak ilyennek. A tájék csendes, hallgatag, csak a kerék nyikorog a homokban. A kocsin sincs beszéd, mert még fázunk valamennyien a téli kabátokban. Csak jóval később, mikor apránkint feljön az égre a tűzgolyó és a reggeli szellő messze fújja a ködgúlyát, támad némi beszélgetési kedv.

– Jó sokat mögyünk, – mondja a kapás – de legalább mögnézzük a helyet, hogy mi ez? Talán még majd be is tiltják.

– Miért tiltanák? – kérdezi Muladi. – Nem úgy mén az. A csépai embört sem birják betiltani. Egy esetöt ugyan magam is tudok, de az még a régi világban történt, gyerök koromban. Feketeszélön a Török-tanyában jelent mög az ablaküvegben a Mária. Én is láttam. Széles zöld ruha volt rajta, fölötte egy hold, két csillag. Olyan volt, mint egy képfestmény. Csak úgy dült csudájára a nép. Hányták a pénzt be a szobába. A kétgarasosok jártak még akkor, mög huszasok. Nagyon elgazdultak volna a Törökök, de aztán a pandurok puskatussal benyomták az ablakot és széjjeltörték a képet. Mondják, hogy aztán az alsóvárosi templomban volt látható. Nem tudom… Hogy volt, mint volt…