Part 11

A kapitány este parancsban adta ki a századnak, ha a század szamár és ő kikéri magának, (a kapitányok mindig kikérnek maguknak valamit) hogy ilyen ostoba mesékkel valaki rémítgetni merje a legénységet. A ki meghalt, az nem mászkál a sziklák oldalában.

A parancs parancs, a század hallgatag állván haptákot, beismerte, hogy szamár és elhallgatott.

*

Az ódon régi házban csendes minden. János huszár egyre öregszik, a cseh vadász egyre butább, a vadgesztenyefák egyre hozzák szúrós gyümölcsüket, minek nem veszi hasznát senki. A nagy szobákban egyedül jár fekete gyászban a fehérhaju asszony és várja, hogy az idők folyásában neki is eljőjjön a napja.

Az órák, a napok, a hetek, a hónapok telnek s ő unja is magát itten. Semmi dolga már, csak az imádkozni valója szaporodott meg.

Azelőtt egyért, most kettőért.

De kettőért-e?

A káplár meséjét azóta hallotta már ő is. Csodálatos történet volt az, a mit kiszínezett a fantázia. Lehetséges-e, vagy nem – nem törődtek vele az emberek, az érdekes és gyorsan váltakozó események akkori világában különb történeteket is beszéltek.

Odalent is csendes már minden. Azok a kardok, miknek élét kiverte lent a yatagán, ma már kenyérvágó kések valamely békés pék asztalán itthon.

Azután egyszer egy kis csomagot hoznak neki a postán. Neki csomagot? Ki gondol még ő reá az élők közül? A papiron idegen keletű betűk, a bélyeg – az «odavaló.»

Bent egyetlen sor sem, egyetlen szó sem. Mindössze három darab azokból a halovány illatú kövi rózsákból, a miket csak azon hegyek teremnek, a hol a Carst a Balkánnal ölelkezik.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

«Ők» már hárman vannak.

ÖREG CSELÉD.

Valaha a tanyában télen is eleven volt az élet, bár télen a gazda a hosszú éjszakák és rövid, homályos nappalok elől a városba óvakodik. Kitekintés csak olykor van, ha a pinczében a borokat át kell fejteni, vagy ha a törkölypálinka főzése megindul. Az mindkettő fontos és érdemes dolog, gazda nélkül meg nem is történhet, de bizony máskor, téli időben heteken át sincs odakint mit keresni. De azért csak volt ott mozgás és élet, mert kint lakott Tóni, a kapás. Feleségestől, gyerekestül, lányostul.

A cseléd olyankor éli világát, mikor nincsen munka, legfeljebb rőzseaprítás, a néhány jószág ellátása, meg tisztogatás és rendben tartása a holmiknak, hogy ha már ilyen időben a gazdaság nem szaporodik is, legalább ne pusztuljon. Azonfelül aztán leölik a malaczot, ha van, mert ha nincs, akkor nem ölik le. Egy kis tort is szokás csapni. Másrészt ők elmennek másfelé torokra. Szombaton a lányok a szoknyákat vasalják, a miben vasárnap a csárdába mennek tánczolni. A gyermek az iskolába jár; reggel elmegy, csak este ér haza, ebédet ott tarisznyázván, mert távolos kissé az oskola. Este hazajön és akkor olvas a könyvből. A kapáshoz pedig emberek jönnek a szomszédból telektálózni. Vagy ő megy más felé. A szobába a padkára ülnek a kemencze mellé, annak a fala hátukat igen alkalmasan melegíti. Ott beszélnek mindenféléről, leginkább oly dolgokról, a mikhez nem értenek: mert a mihez értenek, azt úgyis mindnyájan tudják; az arról való beszéd fölösleges.

Ez azelőtt így volt, de most már nincs ebben a formában az állapot. A kapás felesége elhalt, mert nem volt élhetős s nehány gyermek is még apró korában ledugdosódott a földbe. Mások megházasodtak, ismét mások férjhez mentek, a legutolsó gyerek pedig béresnek állt. Ez nem egyszerre ment, ehhez az idők folyása volt szükséges s közben a kapás megöregedvén, ím, öregségére egyedül maradt. Maga lenne az egész tanyában, természetesen nem számítván a kocsist, kit kocsinjáró foglalatossága hol erre, hol arra hurczol, de amúgy is, ha otthon van, állataival tartózkodik egy födél alatt.

Ily öreg ember életének így egyedül a téli idők között mi haszna volna s neki miben lehetne kedvtelése? Ha jól keressük, bizony semmiben sem lenne. Csak úgy búsongna, lógna erre-arra, emlékezve a régi dolgokról, a taliánokról, kikkel hadakat folytatott régente s a Venécziáról, melyben szolgálta a császárt, mikor még Venéczia a némethez volt tartozandó.

De nem maradt még sem egészen egyedül, mert történt, hogy tanyára kikerült a Palkó. Szerfölött sajátságos életsorsú ember ez a Palkó. Valaha kereskedő volt, jómódú bőrkereskedő, amúgy származására nézve bolgár. Egy napon aztán tönkre ment, a boltot be kellett csukni s ő maga minden tartozását becsülettel megfizetni óhajtván, egy árva krajczár nem sok, de még annyi sem maradt a zsebében. Mindebbe egészen rendén belenyugodott és más foglalkozást keresvén, beszegődött cselédnek. Olyan bizalmas mindenesnek a ház körül, a ki rendben tartja az udvart, pinczét és fáskamrát, ért a piaczozáshoz, tud almát árulni és megnyúzza a nyulat. Ilyen életben volt azután hosszú és sok esztendőkön átal, dolgát mindig szorgosan és becsülettel végezte, kedvetlenségek és régi emlékek nem bántották; olykor beborozott s ilyenkor maga elé meredve a földre, gondolkozott és igen jóízűeket nevetett hozzá. Csak későbben, a mint öregedett, kezdte gyötörni a bánat; ekkor történt meg vele, hogy a pálinkához folyamodott s utóbb teljesen rabja is lett. Már nem birt elmenni az utczán a pálinkásboltok ajtaja előtt, hogy be térjen; húzta befelé a pálinkáshordók szaga. Garasait arra áldozta, az étel nem kellett, a legjobb úton volt arra, hog hamarosan elpatkoljon a bajában. Már hasznát se igen lehetett venni; ha korholták, nevetett; mennél jobban korholták, annál jobban nevetett.

Az öreg cseléd megmentésére nem mutatkozott más mód, minthogy száműzni kellett a tanyára. Ott pálinka nincs; ha van: lakat alatt van; hitelbe se lehet venni, pénz pedig a kezéhez nem jutott. Lehetett volna ugyan, hogy csak úgy belepusztul a méreg elvonásába, mint belepusztult volna magába a méregbe, de nem így történt. Elszokott a pálinkától, beleszeretett a tanyai kút édés vizébe, lesoványodott csontjaira apránkint húst is szedett s ma megint a régi, vidám, dolgos Palkó. A kúra teljesen bevált.

Ekép egy helyett két öreg van a tanyában s egy szobában ketten igen csak elférnek. Ők egymással szemben bizonyos kötelességeket vállaltak magukra, egyben bizonyos jogokat élveznek, mint a hogy ez dukál is. Meg van állapítva, hogy a szoba söprése, a lámpa tisztántartása mely napon kire tartozik. E dolgokban igen szigorú rend van. Például Palkó a szakácsné, ellenben az öreg Tóni a szobalány.

Ez úgy értelmezendő, hogy Palkó főzi az ételeket, ellenben az asztalt meg nem terítené magáért a kerek világért sem, miután az a Tóni dolga. Az ebédet egész rendben megfőzi a szabadtüzes konyhán s akkor Tónit fölkeresi:

– Kész az ebéd, igyeközzön teríteni.

S a vén ember, a ki valaha piemontiakat és francziákat szedegetett a szuronya hegyére, siet villákat tisztogatni az ebédhez.

Estefelé ujságot olvasnak, az öreg Tóni csak a fülével, mert másként nem ért hozzá. De Palkó fölteszi szemeire a komoly és nagy igazlátót s azon keresztül úgy olvas, mint a parancsolat. A kapás a padról, a melyen aludni szokott (szőlőpásztor-ember természete nem igen veszi be az ágyat) tünődve hallgatja, hogy ugyan olvassa-e, vagy ha olvassa, mikor olvassa az igazit?

Az igazi, a mit a kapás várna, meglehetősen nevezetes dolog volna. A dolgot ugyanis úgy kell venni, hogy van egy miniszter odafönt a Budában (valahol egész közel a király mellett lakhatik az), a kinek szokása, hogy szép papirosleveleket ád, de azonfölül aranypénzt is osztogat az olyan cselédnek, a ki egy gazda kenyerét eszi régidő óta. Hát már volt is a határban, a ki ilyesmit kapott, de ezeknek a szolgálati idejét a kapás mindig fitymálva emlegette, a miben neki egy kevés igazsága is volt. Mert hisz nyolcz évet, tíz évet szolgálni egy helyben: ez valóban csekély dolog az ő harminczegy esztendei szolgálatához képest.

S legkülönösebben pedig, hogy ezelőtt katona volt s különféle csatákban vitézkedett. A kapás nem ok nélkül tünődhetett hát azon, hogy ugyan miért nem tekint már vagy egyszer ő feléje is az a budai miniszter?

Az ujság azonban, a mit a Palkó olvasott elő neki, mindenről beszélt, csak erről nem, a mi előfordul a közönséges életben, mert hiszen Bodóné is mindenről beszélt, mikor a bor árát kérték, csak épen a bor áráról nem. No, ilyen épen az ujságlap is. Bár az újságlap, szegény, csakugyan nem tehetett róla, hogy az öreg Tóni dolgáról így hallgatni kényszerült. Bár Tóni dolgát egy időben már próbáltuk, írást is adtunk be róla, az obsitjával egyetemben, valami három év előtt, mikor ép gazdasági kiállítás volt itt, a hol öreg cselédeket is jutalmaztak. De bizony hiába vártuk, nem jött felelet a levélre, pedig Tóni azon huszonöt forintokból, a mik akkor esedékesek voltak, igen erősen szándékozott egy malaczot venni. De nem jött no, hát hiába, ha egyszer nem jött. Idő multával járni kezdtem az ügyet, de nem volt ott semminek foganatja. Irtam levelet föl az Egyesületbe, hogy hiszen ha más érdemesebbet találtak méltónak a jutalomra, az is nagyon jól van, de legalább az obsitját küldenék vissza. Mert azt szereti az öreg s vele együtt szolgált katonatársai már elhalván, ez a papir az egyetlen tanubizonyság arról, hogy annak idején nyolcz évet, hat hónapot szolgált idegenben, fegyverben.

Onnan ír azután szíves levelet Rubinek úr, hogy sem a levélnek, sem az obsitnak még csak a színét sem látták. Hát bizony az akta, mielőtt odaért volna, valahol elkallódott, a mi alighanem nem ezzel az aktával esett meg legelőször a szép Magyarországon. Valamely hivatalban tüzet gyujtott vele a kemenczébe az apró fa alá a szolga s nem jutott eszébe, hogy ezzel az aktával egy nála jobb és hűbb szolga téli malaczát tüzelte be.

Azonban hát: Isten neki, fakereszt. Az ilyesmi ellen nem lehet semmit sem tenni. Bár az öreg kapás aligha gondolkozott így. Talán vétek is: Tóniról rosszat tételezni föl, de úgy tetszett olykor, mintha sunyítva nézne rám. S bozontos ősz haja mögött a koponyában ilyféle gondolatok vannak.

– Ez is valami hírös tekintetös úr löhet; fölkezelte bizonyosan a pénzömet, de most eltagadi…

Mondani azonban nem mondta s valószínű, hogy az egész vélekedés is alaptalan.

… Karácsony hetében a kocsis üzenetet vitt ki a kapáshoz, hogy öltözködjön föl és úgy jőjjön be a városba. De úgy öltözködjön, hogy most újra sorozás lesz: régi katonáit akarja fegyver alatt látni a király. Az izenetre a kapás sejteni kezdett valamit s mosolygott. Palkó jólelkű nevetéssel kisérte; ő szegény egyebet nem adhat, ezt azonban boldogan adja.

Hát másnap bejött a kapás. Tisztára ki volt kefélkedve és borotválkozva a vén ember. Azután fölvonult a városházára. (Van ott a városházába egy másik nagy ház, ott a falon képben van a király, de olyan akkurátosan van benne a képben, mintha épen mostan akarna kilépni belüle.) Ott Tóninak több másokkal egyetemben odaadták a földmívelésügyi miniszter papiroslevelét rámában. És tenyerébe, melyet puskaagy, metszőkés, kapa egyformán keménynyé tenni segített, aranyakat olvastak. Ez nagy dolog volt. Az öreg beszédeket hallgatott, kézfogásokban részesült s végezetül mindezek annyira a lelkére szálltak, hogy teljesen elszótalanodva ért haza, már a városi házhoz, hóna alatt a szép rámába kötött papirossal.

Még otthon sem szólt. Csak mikor hóna alól a rámát kikapták s nézni kezdték, mikor az öreg cselédnek még öregebb gazdája is nézni kezdte és mondta neki:

– Te, Tóni a jó reggelét, ez már csakugyan szép dolog –

akkor a vén ember könnyei lassan megeredtek s boldogságában sírva könnyezett.

A mi pedig az ötven forintnyi aranyokat illetné, azok a mellényzsebben épen csak hogy megmelegedhettek, azok mentek a takarékba, ott is sürgős helyre, mert Tóni tavaly a vakarcsot is férjhez adván, némi adósságot szedett magára. A kép is csaknem, hogy itthon maradt, mert mondták Tóninak, hogy ne vigye magával, mert boldogságában az úton a kocsival hátha valahol megállnak s azután majd a ráma üvegje betörik. De Tóni oly sóvárogva nézett a képre, mit tőle elszakítani akartak, mint kedves játékára a gyermek szokott. Hát nem lehetett tőle eltagadni a képet, de különben igérte is, hogy gondját viseli s az egész úton kezében tartja.

Elmentek. Harmadnap újév lévén, Palkót hozta be a kocsi városba, mert szükséges, hogyha öröm ér egy részt, érje a másrészt is.

– No, hát Palkó, az öreg Tóni mit csinál?

– Hát, – mondja Palkó nevetve – mindig csak az új képet próbálja föl a falakra. Hogy hol volna legalkalmasabb?

– No, aztán?

– Hát még nem ért vele véget. Mert sehol se elég szép a hely. Mindig különbet keres neki.

… Úgy nézem, ha az öreg Tónin állna, még új házat építtetne a miniszter képinek.

BOCSÁNAT.

Mikor jöttek volna el éjjel táncz után a legények a bálból és haladtak volna a sötét homoki közökön át, a miket a holdfény elől beárnyékolnak az öreg szálas jegenyék, Kádár Vinczét csakugyan leütötték. Már hogy hogy történt, a felől senki sem tud semmit, annyi bizonyos csak, hogy egész délután kötekedett a Vincze, táncz közben kivette a leányokat a másik keze közül, másokra meg rátánczolt, estére kedve pedig valóságosan vesztit érezte. Bort locsolt a többire, a szivarját szivarszívó szopókába tette, aztán kiégette vele a másik ruháját, majd meg a bandával veszkődött. Értetlen volt a csárdás, (a városból került ki oda), nem igen tudta még magát viselni, nem hogy rendet tartani értett volna, de még azt sem tudta, kinek adjon hitelbe, kinek nem. No, bele is pusztult hamarosan, aztán elszármazott onnan, bár hiszen azért Kádár Vinczét csak leütötték még akkor éjszaka a közön. Ez már nem kötekedésből történt, hanem itt a harag meg a bosszú is beleártotta magát az ügybe, mert ha csak épen ingerkedésből állt volna a dolog, ott kapják közre a bálban a leányok előtt, s löknek rajta jó egynéhányat, hogy kilódúl s itt-amott beüti a fejét, a mely majd beforrt volna ugyan, de a szégyenítés is megtörtént. Vad dolog az ilyesmi is, de van olyan leány, a ki szereti nézni, mert voltakép elvadult formájában nem más ez, mint a hajdani tornajáték, ott is esett halál, itt is a szemtől-szembe való harczban, a mik egy pár tetszetős szem kedvéért vívattak ott, vivatnak itt. Azonban Vincze leveretése alkalmával alattomos volt az öldöklés, megszúrták, főbeverték, leütötték: vérbe nem fagyott ugyan, mert bár nyár volt, a vér akkor is csak megalszik omló állapotában, de mert a később jövők fölemelték, s vitték hazáig, fölzörgették a tanyát, ott azt mondta Vincze; – Jaj, édös szülém – azután pedig csakugyan és végkép meghalt.

Másnap a halál irányában mozogni kezdtek a pusztázó városi lovas katonák, a kik igen kegyetlen nagy csattokat tesznek azon szíjjakra, a miknél fogva a derekukra oldalazzák a kardot és a vastag kardok pengő játékot űznek, pengvén hol a sarkantyún, hol a kengyelek vasain. És járták körül a határt, keresvén azokat, a kik a holtat halottá tették. Többfelől szedték össze a fiatalabb népet, de nem igen akartak azok tudni a halálról semmit sem. Szokás tagadni az ilyesmit, sötétség volt ott is, sötétség a vizsgálatnál is, bár hiszen világító gyertya a törvény, a míg el nem fújják.

Láttak ámde a két pusztázó lovasok és mentek egyenesen bizonyos Hibás Szélpál Antal tanyájába, a Lőrincz gyerek végett. Megrettenve nézett rájuk Szélpálné, és azt mondta, hogy alighanem borzalom történt már megint és istentelenség. A katonák a Lőrincz gyereket keresték, anyja szíve vertében elállt, hogy miért is kereshetik, Lőrincz előkerült. Lőrincznek mondták: – Te is az ölők közül való vagy.

– Nem mondhatom – mondta Lőrincz és az anyjának a lelke örömében röpdösött, hogy lám, nem való a vád. De a kopott dolmányosok csak tovább feszigették ezt-amazt, hogy látták Lőrinczet velemenni a halottal, Lőrincz a tett helyen volt, Lőrincz is a halál elhívói között volt, botját azután megrettenve elvetette az útszéli szőlőbe, ott megtalálták, a meggyfabot finom pirosas hajába bele is vannak bicskával faragva a szö bötű, a lö bötű, továbbá a fö bötű meg a vö bötű, mely utóbbiak Frantzia Veronkát jelentenek, pedig tudvalévő, hogy Veron végett történt a halál.

Lőrincz fehérre válva mondá:

– Nem mondhatom… Nem tudhatom… Nem igaz ez a beszéd.

De a midőn az öregebb kopottdolmányos mondaná neki:

– Lélökre Lőrincz, odafönt is laknak

Lőrincz a beszédre feleletet adni valóban mit sem tudott.

Lőrinczet tehát vitték befelé a sarczolásba, urak közé, kihallgatásokba, börtönök falába, ló előtt.

*

Hogy az egyetlen fiú a tanyából ily gyalázattal teljes módon távozott. Hibás Szélpál Antal az ablakhoz ment és kinézett az ablakon. Azután az asszony zokogását sem tűrhetvén, az udvarra ment, hogy majd gondolkodásában a kerítésbe fogódzik, de jó is, hogy kiment, mert jött az ember, a ki ki volt küldve, hogy Vincze temetésére hivogasson. Sapka volt a fején, mert harmatos időben nyáron is elillik, továbbá rá is volt a fejére kötve a gyászfátyol, a használatos öreg fátyol, mely a Kossuth Lajos képén szokott békés időben tartózkodni a tiszta szobában. Hát mentek ők is a temetésre kocsival, csak a béres gyerek maradt otthon, az is sírt, mikor eljöttek, mert félős volt neki a hely, miután a kutyák már másfél nap óta nem úgy ugattak, mint máskor. Torkukból panaszos, üvöltő ének szállt a jegenyefák tetejei felé s volt pók, a mely ezen időben a padmalyról hirtelen eséssel egyenesen az elhurczolt legény ágyára ereszkedett. Pedig az igazsághoz tartozandók a pók, kutya, zöldbéka, ökörfarkkóró. Ennek is az egész szára teli van virággal az idén: majd meglátjátok, hogy ennél telebb tél nem volt a világon.

A kocsin az asszonynyal Szélpál elment, a halott tiszteletét végig megadták s amarra gondoltak, a ki – úgy lehet, hiába – a börtönt szenvedi és éli a sötét rabság szenvedéseit, akárcsak, ha a Sándor idejében állna a világ. Végig menték a temetőig a halott útját, szótalan. Szólni nem mertek, mert az ő kocsijuk volt a menetben az utolsó és tudvalevő, hogy temetéskor a halott lelke mindig az utolsó kocsi utasai fölött repked.

Félesztendőt vetettek össze-vissza odabe a városba a Lőrincznek azok az urak, a kik az igazságot a könyvekben keresik, hát egy este a tavaszi csatakba Lőrincz kiér a városból. Már épen csak hogy majdnem lefeküdtek Szélpálék, az asszony már neki is fogott, csak Szélpál nyüglődött az asztalnál borotválkozás irányában, mert ez szombaton történt, azaz hogy nem is szombaton, hanem szerdán, de utána ünnep következett, bár hiszen mindegy az úgy a maga valójában. Tehát Lőrincz hazaért s a kutya vakkantott elébe pár szót az udvaron, mondván: de rég láttalak, hé!

A legény nem sok ügyet vetett rá: a bugyolával, a mit a karjában tartott, a házba fordult s kissé meg is bukott a küszöbfán, mert idebent a városon még a börtönben sincsen küszöbfa, annyira kitanultak vagyunk mink itt a városon a világi életben. Hát bebukott az egyiken, be a másikon és ott állt szülei előtt. Sötétben haladván jó időt, kissé megkáprázott a szobabeli világosság előtt s alig bírta, Istennel köszöntvén, kimondani a jó estét. Mindkét szülő hirtelen örömmel fogadta a kivánságot, anya úgy, a hogy volt, sietett feléje, míg Szélpál előbb letette a borotvát és mondá:

– Hallod-e, Lőrincz?

– Hallgatom, apám – mondta a fiú.

Hibás Szélpál folytatta;

– Mink azóta nazarénusok löttünk. Igazság nélkül itt senki sem tartózkodhat. Mondd mög, Lőrincz, benne voltál az ölésben?

Lehajtja fejét a fiú és hallgatott egy darabig, aztán szól:

– Benne.

Az apa szól:

– Mögszenvedtél érte?

– Mög.

Az anyja megrettenve húzódott hátra.

A czókmók, a mit Lőrincz a karjában tart és a miről okos észszel azt lehetett volna hinni, hogy a testi ruháját hozza benne haza, ekkor mozogni kezd és némi vékonyka sírás hang hallatszik az alacsony házban.

– Itt találtam a közön, az árokban – mondja Lőrincz. – Valaki oda kitötte. Jó szöröncse, hogy lábbal állította az árokoldalhoz, mert hogy esött az eső, már folyik benne a víz… Még belefulladt volna…

Megilletődések pillanatai ezek.

– Lélök helyött lélök – mondja csendesen az asszony és Lőrinczhez lép, hogy elvegye tőle a gyermeket. – Fönséges Jézus, a kezedet csókolom.

Hibás Szélpál Antal pedig a csülkös tányért, a miből vacsoráltak, az asztalon Lőrincz felé tolja. És a mellényzsebben kotorászván, tulajdon bicskáját nyújtja a véres kezű fiának, mondván a mindeneket megbocsátó szülői szívvel:

– Ögyél, Lőrincz…

Kis alacsony tanyai gerendás szobában a petroleumlámpás szelid szeretettel világít…

TARTALOM.

Ne engedjük a madarat 3 Talpas úri módban 19 Öreg Dobó a napidíjjal 30 A kis kadét 40 Mária-látás 51 A holtakat látó 71 Luk a házoldalban 113 Homokból élők 123 A buczkai születése 139 A bakancstalp 153 Kolónia-élet 167 A közigazgatási vályu 179 A tehén leánya 189 Figuracsinálók 199 Katalin-bogár 208 Az utas 215 Rágyujtás 225 Egy szökevényről 240 Öreg cseléd 267 Bocsánat 278

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

18 |illalos páráiban |illatos páráiban

32 |most m r |most már

52 |emelkedik kí |emelkedik ki

52 |h;r nem jön |hír nem jön

135 |mennek a ga zdá hoz |mennek a gazdához

226 |llenben kézben |ellenben kézben

241 |mint a legtöbbb |mint a legtöbb

251 |szolgálatot ethanyagolta |szolgálatot elhanyagolta]