Part 10

János erre mérgesen kicsap egy hatost az asztalra s megy. Az ajtót egészen kitárja, úgy lép át rajta. A lépcsőn visszafordul:

– No, – mondja – hallja kend. Ide se gyüvök többet.

Tóth Fekete tudvalevőleg lovaskatona volt, minélfogva huszáros zsebje van a nadrágján. A balkezét mindig ebben a zsebben tartja, van benne két régi négykrajczáros, egy Mária huszas, három Libertás-pénz, ezeket szokta csörgetni vele. A balkéz lassan és óvatosan kihuzódik a zsebből, egészen addig, hogy a mutatóujj a szabad levegőre juthat. A mutatóujj meredten mutat a zsebszélről az ajtóra. Tóth Fekete a János fenyegető szavára elütőleg dörgi:

– Leginkább tögye be kend az ajtót, mert így nagyon luftos az ájer…

EGY SZÖKEVÉNYRŐL.

I.

A nagy, ódon fekete házban egy öreg asszony lakott. A régi épület a forgalmas, zajos utcza közepén olyan volt, mint egy nagy darab elhagyatottság, a százados fák olyan szomorúak, a réz oroszlán a nehéz kapuban oly antik zöld volt s oly néma nyugalommal tartotta fogai között a kalapácsot, hogy szinte félve néztek reá az emberek. Az utcza gyerekei az iskolából jövet elvégezték pajkos játékukat minden háznál, de e komor, sötét falak mellett csöndesen, szépen mentek el, a mint nekik egyébként minden fal mellett elmenniök kellene. Abba a házba nem kiabált be a napernyőcsináló, nem csöngetett lármásan a vizes ember s a félkezű verklis, a ki harmincz év előtti nótákat zörgetett, nem mert beállni a keréken járó bandával a kapu alá, a hirdetés-ragasztó emberek nem merték odaakasztani a ház oldalára a polgármester megátalkodott és kétségbeejtően egyforma kiáltványait – igen, így féltek e háztól mindenek, pedig a házban csak egy öreg asszony lakott.

Ezt az öreg asszonyt úgy hívták, hogy Woodenné, ámbár igazság szerint Kardhordóné volt ő. Az ura volt Kardhordó Wooden István, a régi Kardhordók és a brit Wooden baronetok egyesült családjának sarjadéka, erőszakos kedvű magyar. Miután sokan úgy kezdték találni az ő idejében, hogy a nevük idegen s bizonyos bélyegadó révén magyar nevekhez jutottak, a büszke úr haragba jött, mert nem akart mindenkivel egyforma nyelven neveztetni. Struczczpolitikus volt az öreg, mint a legtöbb az ő idejebeli emberek közül, a pipát igen dühösen fújta, igen lármázott igen hosszú, magasra kanyarodó bajusza volt neki, sasorra, széles vállai és hatalmas járása s tekintélye volt már csak ezeknek alapján is, ámde e tekintélynek ő csak annyiban vette hasznát, hogy midőn letette a Kardhordó nevet s csak a Wooden-t használta, a midőn leverette a házról a kardhordó pánczélos ember czímerét s csak a Woodent hagyta ott, három kutyaformát valami mezőn, a mi épp olyan volt, mint három kicsi nyúl a kerti salátában, – nem nevette meg érte senki.

A felesége sokkal jobban szerette, semhogy nevette volna s azért a nagy szeretetért történt aztán, hogy a midőn Wooden meghalt s a lelke fölfelé törekedvén, nagy dilemmában lehetett az úton, hogy vajjon a Kardhordó ősökhöz térjen-e meg, vagy pedig amazokhoz, a kik talán még most is csattos czipőkben járják odafent fellegekből álló útjait a mennyországnak – hogy ezen halálozás tökéletesen letaszította Woodenné arczáról egyszer és mindenkorra a mosolyt, elállította szivében örökre a vidámságot és szomorúvá tette az asszonyt, az asszony a házat, a ház a gyerekeket, a verklist s a polgármesteri kiáltványokat, a melyek pedig már elég szomorúak voltak amúgy is, ex offo.

Magára maradt a nagy házban, a hol, a nélkül, hogy parancsolták volna, lassan-lassan csendesre vált minden. A finom fekete lovak aczélpatkói egyre ritkábban csattogtak az udvar gránit koczkáin, a nagy batár elegáns, úri lármája ritkán hallattszott, mert szinte sohasem húzták elő a kocsiszínből, pedig olyan szép czímerek voltak az oldalán. János huszár, a folyton folyvást fiatalodó János huszár egyszer csak abban hagyta a deres sasszárnyak viaszkolását s engedte az Árpáddal bejött magyarok büszkeségét téltul lógni lefelé, mint ama bizonyos taliánok arra lent Pádovában, a kikkel egykor verekedett, s a kik köztudomás szerint igen rusnya népek.

Valóban csodálatos dolgok történnek olykor. A nagyságos asszony ő méltósága, a mint megint hallgatagon ülne a kietlen nagy szobában, szeliden mondta egyszer, hogy bántja a folyosón az a nagy sarkantyúpengés, mert igen visszhangos s másnap János leszedvén a csizmáiról a sarkantyúkat, lealjasodott olyanra, mint a többi inasnépe a háznak, a kik úgy csusszannak a padimentumon, mint fűben a gyík. Lám, mi marad meg Jánosból, az egyenes magyarból egy szomorú asszony kedveért.

El kell azonban mondani azt is, hogy néhanapján volt valami kevéske vidámság a házban. Nyári napok voltak ezek, az udvar nagy gesztenyefái széles zöld leveleiket benyujtották a csurgó sárkány fejébe s teleszórták töviskes gyümölcscsel a köveket. A nap belátogatott közöttük, az ablakok nyitva voltak, ódon szekrényekből levendula illat áradt elő, a konyhában csörögtek s pókhálós üvegeket hoztak fel a pinczéből.

A batárt kihúzták a lakatos szinből s olyan csodálkozva nézte végig a cselédnép, mint a pusztai csikós a parádés kalapját, a mit egy évben csak egyszer kap ki, midőn lejön a birtokra az uraság.

Itt is az uraság jött, a nagyságos ifiúr, Kardhordó-Wooden Endre a katonaiskolából, a gyönyörű szép kék mentében, a sárga zsinórokkal, a lakkczipőkben, a miken finoman pengett a kicsi ezüst sarkantyú, a fényes szablyával az oldalán, a piros sapka hetykén a feje tetején, kék szemében az élet nevetése, piros ajkán az élet kaczagása: János huszár önmegtartóztató ember, mert annak idején ime milyen szenvedélyeket állott ki a taliánok között, de a midőn az aranyos Endre úrfiért ment ki a batáron a vasútra, alig tudta megállni, hogy meg ne ölelje ezt a helyre huszárkölyköt… édes, gyémántos, drága Bandi fiú… Régi ház volt ez, régi népek, régi szivek, régi cselédek, nem értjük már meg manapság az ilyesmit.

Az asszony hogy várta otthon! Nem volt még akkor öreg, csak a bánat, az éjszakai olvasás, mert örökké a férje naplóit tanulta, öregbíték. Nemcsak az ablakok nyiltak ki e napokon a házban, hanem kinyiltak a szivek is, a szemek csillogtak, mindenki friss volt, ügyes és eleven, még a zenélő órát is felhúzták a folyosón s az bolondos régi dolgokat muzsikált a napfényes meleg délutánokon.

Ez így volt minden esztendőben néhány hétig, a míg a vakácziót töltötte a fiú, kiből Isten szent segedelmével vitéz katona, előkelő állású úr lesz valaha.

– Egész hadakat fog ez komandérozni és neki viszi a magyarokat minden néven nevezendő ellenségnek – vélte János a cselédszobában ebéd közben s kocczintott az unalmas, zöldruhás vadászszal, a ki pedig szintén egy volna a néven nevezendő ellenségek közül, mert csak cseh az istenadta.

Woodenné e napokban ismét olyannak érezte magát, mint a régi időkben, mikor ő fiatal volt, Kardhordó élt s e szép nyulánk, karcsú fiú a folyosókon futkosott, beszélt és kaczagott. Az ő szívében ez a fiú már nem is volt az Endre gyerek, az ő szívében ez a fiú maga volt a Szeretet, az anya isteni szeretete egyetlen gyermeke iránt, a mi szétterjedt az egész házban, a hol mindazt gyöngédséggel, tisztelettel nézték, a mi az Endréé volt… oh, hogy minek is kell neki elmenni ismét

Az élet azonban tele van nevetséges fogalmakkal s nehány bizonyítvány kedvéért, a mit az év végén kiadtak az iskolában, elszakítja a fiút az anyjától. Míg a szabad idő tartott, együtt voltak mindig, Woodenné annyit tudott beszélni a fiúnak az atyjáról s az oly áhitattal hallgata mindezt. Naponkint kilovagolt, nehány ismerőse volt a városban a régiek közül, azokat fölkereste, egyébként csak otthon ült mindig, az édes anyja mellett, a ki boldog volt teljesen e napokban és imádkozott az istenhez hálaadást, mert engedi szent kegyelemmel, hogy az ő édes gyermeke ily jó, ily derék, ily egyszerű életű legyen a férfivá érés ez éveiben is, a midőn pedig tudnivaló, hogy sokan elvesztik a józan eszüket s az elveszett józan eszekre oly ritkán akad egy-egy becsületes megtaláló.

– Én édes jó fiam, mennyire szeretlek én téged.

Azután el kelle menni a fiúnak ismét. Ez az ötödik esztendő volna épen. János a szemeit törülgette, s úgy kellett vigasztalni a vén gyereket, hogy ne sírjon, nem tart ez sem örökké. Még egy év kell mindössze Endrének, egy esztendőcske csak – vigasztalta önmagát Woodenné, a midőn arra gondolt, hogy most már e két havi boldogság után ismét tíz hónapig úgy éljen egyedüllétben, szomorúan, a férje naplóival foglalkozva s írva egyre a szeretettől áradó, hosszú leveleket a fiúnak a märisch-weisskircheni katonaiskola szürke falai közé.

II.

Woodenné minden befolyását felhasználta, hogy Endre azután, midőn a veisskircheni iskolától búcsút vett, haza jöhessen szolgálni. A hadtestparancsnok, a vén ősz tábornok, valamikor régi jó barátja Kardhordó-Woodennek és személyes ismerőse az özvegyének, csak nehezen volt rávehető erre. Fejtegetésekbe bocsátkozott, hogy az nem jó, nem czélszerű, a fiatal katonák elpuhulnak otthon, különválnak a többitől, megmásítják ama bizonyos testületi szellemet és szenved a szolgálat. Elmondta, hogy mi a szolgálat, hogy az szent s mindezt Woodenné, a ki e szent dologgal látta körülvéve fiát, áhitatos figyelemmel hallgatta végig. Végül azonban a tábornok engedett, elhatározását megmásította s Endre hadnagy, a helyett, hogy fent Wielostoskában járná csapataival a határt, és unná a kietlen életet a lengyel hegyekben, hazajött.

A szomorú házban újra vidám napok kezdődtek, de csak egy időre. Mennyi poézis, mennyi melegség, mennyi öröm volt az első napokban ez az élet, mig unalmassá nem változtatta a megszokottság. A fiatal tiszt, szinte gyerek még, lassan végig kezdte csinálni azt a léha, mire sem való életet, a mit az unott, egyforma helyőrségi szolgálat változatossá tétele czéljából rendeznek lelkük, egészségük s tárczájuk rovására a katonák.

Woodenné, a ki a távolban levő fiára nagy szeretetével földöntúli tulajdonságokat rakott, lelkében megbántódva vette észre e teljesen köznapi nyilvánulásokat. Az első véres szem, az első átmulatott éjszaka után való zavart tekintet, rekedt hang, a ki nem aludt mámor száraz jelenete reá nézve olyan dolgok voltak, miket eddig sohasem látott s az öregvő asszony, ki egyedül férje emlékének, vallásának s fia bálványozásának élt, a lelke ezen három szentsége közül megrendülni érezte az utóbbit. Más az, ha fárasztó gyakorlatok után porosan sáros lovon tér haza a fiú, mintha éjjel jön meg pezsgős hangulatban, fellármázva az egész házat, feldöntve mindent, a mihez ér és szétdobálva füstszagú ruháit a folyosón.

Pedig csak a végét látta azon mulatozásoknak, a miket az éveken át egy katonaiskola szigorával a falak közé zárt fiú most, hogy beleszabadult az életbe, elkövetett. Az őrült hajrá, a mi naponkint ismétlődött, a vendéglők külön szobáinak titka maradt s neki legfeljebb halvány sejtései támadhattak azon arányban, a mint a fia egyre jobban költötte a pénzt.

Utóbb jeleneteik is voltak. Elvégre is nem oly gazdagok, hogy az ablakon lehetne kiszórni az aranyat. Az egykor édes, szép jó Endre fiú pedig lassankint belefásulva az élet mindazon részébe, a mi nem a gázlángok tejüvegjei alatt, zeneszóval és pezsgőpohárral a kézben telik el, az előző napi mámorral az agyában oly modorban beszélt vele, a mitől Woodenné megrettent. Hogyan, ez az ő fia volna? Sokkal erősebb volt, sokkal régebben meghalt a férje és sokkal régebben hozzászokott ahhoz, hogy az ő nézete legyen dolgaiban az irányadó, sem hogy sírni tudott volna, könyörögni a rossz útra tért gyermek előtt, nem, csak beszélni tudott vele. A bálvány jó tulajdonságai elfogytak, a máz lehullott s csak egy dorbézoló czifra báb maradt belőle, minden benső tartalom nélkül. Olykor be is zárták, mert a szolgálatot elhanyagolta.

– Ennek rossz vége lesz – mondta neki az anyja szárazon. – Én nem sokáig tűröm ezt az életet. Nekem ilyen fiú nem kell.

Az morogva távozott s végig csörgött kardjával a lépcsőkön.

Nem sokáig tűri ez életet – mondá az anyja… Ej, mit, asszonybeszéd. Nem érdemes gondolkozni rajta.

Utóbb már alig beszéltek egymással. A hadnagy megmondotta otthon, hogy a társai között kell étkeznie. Ez parancs.

Ritkán találkoztak.

Egy napon két sanyarú arczú úr igen alázatos képpel korcsolyázott be Woodenné elfogadó termébe s egy papirlapot adtak át neki.

– Mi ez? – riadt föl félve az asszony.

– Ez kérem – mondta az egyik, erősen igyekezve azon, hogy egyik szemével belenézhessen a másikba – ez egy megóvatolt váltó négyezer forintról.

– S mi közöm nekem ehhez?

Az egyik úr mosolygott s a másik is mosolygott, mintha igen vidám, humorisztikus kérdés volna ez.

– Nagyságod neve van rajta.

Ez a csapás úgy hatott reá, mintha villám ütötte volna. Férje halála óta nem érzett szivében ily sajátságos megrezzenést, ily lélekzetállító ijedelmet. Kezei reszkettek, a mint a papir átvette s megnézte rajta az aláírást. «Özvegy Kardhordó Wooden Mihályné» – ez volt rajta.

Rettenetes. Az írás az Endréé. Oh, ki hitte volna ezt. Mereven megszédülve bámult a papirra, ha az idegenek ott nincsenek vele a szobában, végig veti magát a földön s ott zokog.

Így azonban nem volt más tenni való, szó nélkül ki kellett fizetni az egészet s jó képet csinálni a hitvány játékhoz. A mint az emberek elmentek, gondolkozni kezdett a dolog felett, valósággal kétségbeesett. Majd az a gondolat erősödött meg az eszében, hogy elkergeti, elűzi a fiút a háztól, majd hogy áthelyezteti innen. Hideg tervek kergették egymást láztól égő agyában, utoljára beléjük fáradt és sírt.

Az nap sírt egész nap. Az úrfi este sem volt otthon. Woodenné aggodalmasan feküdt le s a gondolatai nem hagyták aludni. Reggel felé elszunnyadt, de alig pihent, újra fölébredt valami vad lármára, a mely a szürkületben az utczáról hangzott föl ablakaihoz. Zaj, lárma, zeneszó, kocsik robogása. Azután egy rekedtes, erős kiáltás.

– Megállj!

Megismerte Endre hangját s kiugorva az ágyból, az ablakhoz futott. Több kocsi haladt az utczán a ház felé, az első a kiáltásra a kapunál megállott. Woodenné mondhatlan utálattal nézte a jelenést. Két kocsiban a banda, mely most is erősen huzott valami őrült nótát, a klarinétos éles sikoltása fölverte az egész utczát. Azután nehán teljesen elázott czimbora, Endre s három nő, a kik kaczagva tartották kezükben a pezsgős poharat s Endre úr el-elbicsakolva folyton önteni akar nekik.

Az asszony fent az ablakban úgy nézett le az utczára, mint egy rémlátó s a szívét elfogta a keserűség. A banda húzta, az ékes kompánia leszállt a kocsikról s nagyon vidám állapotban, ingadozó léptekkel ment a kapuhoz. A házak ablakaiban – sok nyitva volt már – megjelentek az emberek s szintén nézték a nagy ódon épület kapujában egybegyült társaságot. Odabent rivalogva szólalt meg a csengetyű, melyet Endre kint teljes erővel rángatott.

S ráadásul még egy jelenet következett. Az utczán befordult a tejes kocsi. A fiatal legény, erősen hajtva jó lovait, megállott a ház előtt és – valószínűleg soha nem látva ilyent – bámulva tekintett le a dülöngéző társaságra.

– Eredj a kocsiddal innen.

Ezt kiáltotta rá Endre. Woodenné nem hallotta, hogy mit felelt a fiú, csak látta, hogy Endre, láztól égő arczal, egy ugrással fölveti magát a kocsira s lerugdossa egytől-egyig a tejes edényeket. Az utcza, a melyet pezsgővel locsoltak az előbb, most tejet kapott. A fiú kétségbeesetten kezdte védeni a gondjaira bizott vagyont. Endre megütötte. E pillanatban a zajtól megijedt lovak megindultak vágtatva az utczán a kocsival. Woodenné látta, hogy Endre kardot ránt, végig vág a fiún, az véres fejjel lebukik az utczára a köcsögök cserepei közé, utána Endre is leugrik, a lovakat az utczasarkon megállítja egy rendőrőrjárat A sebesültet, a ki ájultan fekszik a földön, fölszedik, a vezető jegyzőkönyvét veszi elő.

Az ajtó megnyílik s a társaság élén, a véres kardot nagy diadallal, mint valamely commandeur tartva, a feje fölött, halad Endre s utána kaczagva zudul be a kapubolt alá az egesz társaság. A banda új nótába kezd, ő nagyságaik énekelnek hozzá, a társaság fütyül, zajong, lármáz s csörögve halad föl a lépcsőkön.

Azután egyszerre elhallgat minden. A lépcsők legfelsőbb fokán, a hevenyén magára kapott fekete ruhában áll az öreg asszony s lekiált.

– Vissza! Ki ebből a házból.

A banda ijedten vonul hátra, a chansonette-kisasszonyok kissé megrezzennek, de már ő reájuk nem sok hatással van az ilyesmi.

Endre nem tudta, mit tegyen, a czimborák támolyogtak, egyik kezében a kard, a másikban egy pezsgős üveg: igen nehéz alkalom ilyen reggeli találkozásra.

– Mama… – motyogta.

Amaz ott fent hidegen folytatta s erős szava a visszhangos tornáczban úgy megerősödött, hogy az egész ház hallhatta:

– Itt nincs mama, a mint hogy fiú sincs. Én elűzöm önt ebből a házból.

A fiú megtántorodva lépett vissza a lépcsőfokról a kapubolt alá. Lehorgasztotta a fejét, az üveg kiesett a kezéből, a kardot azonban húzta maga után, vérnyomokat hagyva vele a padlón. Ment kifelé s lassan, huzódozva, megcsendesülve ballagott ki utána a megrettent társaság az utczára.

A hátuk mögött becsapódott az ajtó.

Világos reggel volt már, az utczák tele néppel, a város életének támadó lármája egyre erősbödött.

Azután többfelől erős kürtszó hangzott, a mely megrázta a katonákat. Látszottak itt-ott gyalogos kürtösök, a lovasság trombitásai, a mint fujva, gyorsan járták be a várost az utánuk csoportosuló néptömeg élén.

– Allarm… allarm…

A mámor elszállt. Mindenfelől katonák siettek a kaszárnyák felé.

A mozgósítás Bosznia felé el volt rendelve, harmadnap indult az ezred.

III.

Második hónapja járta lent az ezred a Michailowits-Brdó szakadékai között a haláltánczot. Nem teljesen jó mesterség ez, mert végtelenül idegen minden, a tájék, a fák, a kövek, a bokrok. Az emberek káromkodtak, ebbe fogózván a hegyoldalakon, hogy le ne essenek. Itt-ott volt valami csetepaté, egyébként hol esett, hol nem. Ha nem esett, nem volt víz, ha esett, nem volt egy csöpp száraz hely. Nem csillogott már semmi, a ki béke idején templomparádén látja a kinyalt regimenteket, ugyan elcsodálkozna az ilyen szennyes világon. A rozsda befog mindent, a szíjjak kiveresednek, a ruha szétszakad, az arczokat borostás szakállerdő fedi s a legénységnél a nyakravalóra varrni szokott fehér vászon fogalma végkép kitűnik az emlékezetből. Hozzá egy hitvány guerilla-hadjárat. A gyalogos katona csak fölveszi a harczot, az utána kuszhat a bozótban az ellenségnek és beleverheti a szívébe a szuronyát, s ez az ilyen elvadult állapotban ép oly jól esik, mint a zeneértő embernek valami finom hangverseny, – de a lovas csak megy előre-hátra az úttalan bozótban, öszvérnek való sziklás meredélyen s azt sem tudja, honnan támad reá valamely elrejtett hosszas mordályból a golyó.

Krivoscsie népe pedig a legjobb úton volt oda, hogy kiirtassa magát az utolsó emberig. A kesetyümadarak igen kövérek voltak ebben az esztendőben, mert rájuk is ügyel a gondviselés és összeveszejti néha az embereket a levegőbeliek táplálása okáért. Nem akart vége szakadni a komédiának, a herczegóczot ha tízszer földhöz verték és megtaposták, tizenegyedszer is fölállt s nem akarta hagyni az ő kietlen hegyeit meg a két pár kecskéjét. A hol az emberek kidőltek, előjöttek a hánokból az asszonyok, ezek a csontos, feketeszemű nőszemélyek és puskáztak férjük holtteste fölött.

Még csak az kellett hozzá: asszonyokkal verekedni. Micsoda dicstelen, áldatlan munka. Szeretett hazánk népe ez alkalommal ugyan egy véleményen volt. Itthon is szidták a kormányt, ott lent is szidták a kormányt s ezt érdemes följegyezni, mert ritkán van ily szép egybehangzó nézete az egész nemzetnek. Az emberek pusztultak, a nélkül, hogy haláluk árán előbbre vitték volna az ügyet. A ki megmaradt, azt elkeserítette a rossz élelmezés. Egyébként végezte a dolgát mindenki, mint a hogy a medve is tánczol, de nem a maga jószántából.

… Egy ember azonban volt az ezredben, a kinek így is jól ment minden. Wooden Endre e csúf, zivataros napok alatt legalább nem ért reá azzal foglalkozni, hogy mi lesz vele.

Bár tudhatta, hogy azért a saját külön kivonulásért, melyet a mobilizirung reggelén rendezett, mi vár reá.

*

Az ilyen idegenben való véres csavargásoknak van egy különösen bántó aktusa. A kikben van egy kis humor, litániának nevezik.

A litánia az a szép jelenet, mikor valamely bevégzett csetepaté után este az egymásra hordott fenyők lobbanó tábortüze mellett az őrmester iszákjából előkerül az elegáns nevű Präzenstandesliste. Ez nem ötlábu borjú, sem nem fehér elefánt, hanem egy széles rubrikás papirfüzet, szétrongyolva már egészen. Ez a századnévsor.

Azután olvasni kezdik s ez a litánia. A ki meg van, az szól a neve után: jelen. Néha aztán nem szól senki. Újra ismétlik a nevét. Újra csönd. Nincs. Hol van? Hol lehet? Ki tudja? Becsületes hadjáratban szépen lefekszenek az emberek a csatamezőn, kezüket a sebre nyomják s meghalnak együtt s másnap minden halottnak a zsebében megtalálni az írást, mely rövid szavakkal elmondja, ki volt, hova tartozott, hol kell megölni halála hírével a feleségét. Itt azonban, e bozótos föl-le világban, a hol még a nép nyelvéből is kivész a «sík» fogalma, úgy tünnek le az elevenek az élet szinpadáról, mint Kratky-Baschik szinházában a nagyszakállu zsidó, a kit agyonver a Paprika Jancsi.

Az ilyen csönd, a mi így a nevek olvasása után támad, valami rettenetes. Hát ez is? Az is? Ugyan a lova merre lehet?

Egyszer olvassák:

«Lieutenant von Wooden.»

Senki sem szól reá. A második szakasz legénysége között, melynek parancsnoka volt, mozgás támad, de szót nem hallani.

«von Wooden!»

Nem, hiába kiabálják akár reggelig. Nincs. Volt.

A neve után odaírják azt a pár sort, a mit a polgári halállal elhalt embernek a sírkeresztjére vésnek.

A tisztek, a kik ismerték a baját, egymásra néznek.

– Jobb is neki így…

Másnap azonban egy káplár két emberével, a mint a kutató szolgálatból a táborba tér, csodálatos jelentést tesz a kapitánynak. Hogy ők látták Wooden hadnagyot. Fent a szikla tetején, oly magasban, hogy az égre rajzolódott alakja kétszeres nagyságúnak látszott, összefont karokkal, hajadon fővel állt s nézett le a mélybe, a hol a lovak patkói csattogtak a köveken. Állítólag reá is kiáltottak volna. Erre az alak a sziklapárkány mögött eltünt s helyette egy fiatal leány jelent meg, a bennszülöttek ruhájában. Szép fiatal bosnyák leány, fekete haja úgy lobogott a hegyi szélben, mint a zászló. Az nézett utánuk hosszasan.

– Ostobaság – mondta a kapitány s egész erővel fogott megint a bádogdoboz felnyitásához, a melyen belül egy tíz év előtt megölt borjú darabjai várnak konzervpörkölt alakjában a föltámadásra.

Akár ostobaság, akár nem, a káplár azt mondta a őrtűz előtt, hogy ő erre meg is esküszik, ha kell. A többiek a tűzbe bámulva hallgatták.

Azután öt nap folyton esett az eső, a sziklák olyan tiszták voltak, mint egy hollandi szoba, hatodnapra kiderült, Montenegró felül föltámadt a havasok között a szél s ennek viharában folytatni lehetett a munkát, minek hivatalos neve: militärische Operationen im Occupations-Gebiete.

A Metálka-sziklák között, lovát kantáron vezetve mindenik, nyomul előre a csapat. Az ősrengeteg üvölt a viharban s egy-egy kidöntött fenyő a tetőről megvágódva, szertelen ugrásokkal zuhan a mélybe.

– Itt láttam a multkor… – mormogja a káplár.

Azután nagyot kiált, hogy hangja felülmulja a zivatar zaját.

– Ott van!

Föltekintenek. A meredélyes sziklán, a hol istenkisértés menni, fiatal férfi, sugár, karcsú alak, gyorsan halad fölfelé. Egyik fenyőtől ruganyos erővel löki magát a másikig, egy hasadékot átugrik, a túloldalon elesik, újra felkel s megy följebb, egyre följebb. Fent a szikla tetején nehány füstfelleg foszlányait kapkodja el a szél: ott ház van bizonyosan a párkány-szirteken belül.

Ez az ember azonban török ruhába van öltözködve, ránczos bugyogó, fekete rajta – veres öv a derekán.

Bolond, hisz az török! – nevetik a káplárt.

– Dehogy! Nem ismerik meg?

Az alak fent már a szikla tetején, még pár másodpercz s eltűnik. A mint az utolsó ugrást teszi, a fehér turbán a fezzel leesik a fejéről.

– Nézzétek! – kiabált a káplár. – Nem török, haj van a fején! Nézzétek, most egészen ő az…

Eltünt. Ki menne oda fel egy fegyvertelen bosnyák legény után?