Part 1

TÖMÖRKÉNY ISTVÁN

*

NE ENGEDJÜK A MADARAT…

S MÁS HOLMIK

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1911

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

NE ENGEDJÜK A MADARAT.

Előzetesen természetesen bocsánat a mészárosipari segéd uraktól, de nekik is jobban illett, mikor még úgy hívták őket, hogy székálló-legény és olyan alkalmasak voltak a magyar csizmában, a melylyes fehér kötőben, oldalukon a lánczon csüngő és sárgaréznyelű fenővassal, hogy szinte gyönyörűséggel mentek a mészárszékbe húsért azok, a kiknek ez is a foglalkozásuk volt. Ma bizony bár a legények itt is, másutt is segédek és üzletvezetők, – kivétel azonban a hajózat, mert a hajózatnál hajóslegények vannak.

Azt lehetne most már hinni, hogy a hajózati legények mind csakugyan legények. Pedig dehogy. A nóta ugyan beszél hajóslegényről, halászlegényről, a kik különféle ifjú és bohó szerelmi történeteket művelnek; hiszen igaz, vannak ilyenek is, de nem mind ilyenformák. Nem lehet idővel mindenkiből kormányos, sem gazda; ez itten egészen úgy van, mint a katonaságnál, hogy nem lehet mindenkiből generális, hanem meg kell elégednie a kisebb kenyérrel. Ilyenformán a hajóslegény idő multával csak névszerint legény, amúgy pedig feleséges ember, a kire, ha itthon van, otthon főznek és mosnak. Mert ez a rendes állapot.

De mégis csak vannak ritkaságok. Némelyik emberen eljár az idő, de nem jut az eszébe asszony után nézni. Talán más volna a dolog, ha valamely leány megkérné. Azonban ez nem szokásos, a legény úgy véli, hogy ráér arra még, egyszer aztán csak kifogy az időből, mert az elhalad rajta is: marad azután magánakvaló vén hajóslegény. Különös életet folytat, tavasztól őszig ugyan épen csak olyant, mint a többi, hanem télire, mikor a hajók a jég közé befagynak s ő maga a szárazon marad. Ilyenkor várja, a míg elmulik a fagy, egyéb dolog amúgy sem lévén. Jár-kel a parton, ha süt a nap s nézi a jeget. Máshol ilyenkor nem igen szeret tartózkodni, mert a többi hajós is ott van. Az a kaszinó. Ott igen régi történetek adódnak elő különféle veszélyes hajózatokról, a mik történtek különböző országokban, mert ezek messzejáró emberek, hajóznak olykor a bajor vizeken, máskor lemennek Galatz alá a Vaskapun keresztül. A szótalan nép nyelve megered. Tavasztól őszig ünnepjük jóformán csak akkor van, ha kénytelenségből valahol part mellett hever a hajó. Ellenben a tél egyvégtében ünnep, mert nincsen munka. E dologtalanságban hát a víz széle az a hely, a hol az unalmas, szürke napból néhány órát beszélgetéssel eltölteni lehet. Ilyenkor hallani aztán, hogy miként lehet megfőzni a varjut, meg hogy lehet az előzködő hajó vontató lovait farkashájjal megvadítani, hogy mind szerteszalad, meg minden más egyéb ilyesféle beszédek történnek.

Ez nem mind igaz ugyan. Tudvalevő, hogy a messziről jött ember sokat beszélhet. Ilyenkor hallatszik:

– Csak nyomon beszéljünk…

A beszédek nyomán fogadások is köttetnek itten, egy garas ára pálinkába és egy fél sóskalácsba. Ez délelőtt történik, az emberek elóvakodnak a parti kurtaboltba a sóskalácsért, azután pedig hazamennek ebédelni, délután pipázván otthon szorgalmasan. De nem sokáig, mert négy óra tájban sötétedni kezd s hogy a világítóolaj ne fogyjon, inkább lefekszenek. Nyáron, ereszkedőben lefelé, úgysem alszanak éjszakákon át semmit.

Nono. A ki hazamehet. De mit csináljon az, a ki nem mehet haza. Bár hisz ugyan valóságképen mehetni mehet, de hova? A vén hajóslegény otthona csak egy kamra, a mit ősztől tavaszig hónapszámra árendába vesz, az is fütetlen; ebédet meg ugyan ki főzne neki? Tarisznyából él. Van néha otthon szalonna, kenyér, ha pedig nincsen, a kis kurtaboltban is meg lehet ebédelni a töpörtőt és a sóskalácsot. A mivel azután tökéletesen el van intézve a táplálkozás ügye. A hajós megszokta, hogy őszi hűvösökön a hajón a hideg «bas»-ban aludjon, hát a hideg kamrában is lefekhet, ha akar a suba alá, délután való pihenésre, csakhogy az idő teljen.

Ha pedig nem akar, elmegy a korcsmába. Ott sem szokás ugyan egy szál vendég kedvéért mindjárt délután megrakni a kályhát, de valami meleg mégis csak van, az ablakon ki lehet látni a partra, a jégre, a hóra, a miben varjak kergetik egymást. Továbbá lehet a sarokban szeliden aludni is egy kicsit: a helypénz meg van fizetve a kiparancsolt két deczi borral. A gazda a másik sarokban szunyókál, olykor felébred, mikor a pipáját a kezéből a földre ejti. Ilyenkor utánanyul. A vén hajóslegény is feltekint s látván, hogy a gazda felvette a pipát, rendben levőnek találja a dolgot s a sipkában és téli bundában újból alvásba kezd. Csend van. Odaát a konyhában némi zörgés olykor: mosnak vagy vasalnak, edények csörgése álmosan hallatszik befelé. Az óra ketyeg s a bormérőasztalon egy szódavizes üveg, melynek elromlott a csapja, néha csöndesen szipog.

Már úgy egész délután három óráig van az idő, az öreg harang szomorú kongó szava az ablakok fagyos üvegein át a nyugalom ezen csöndes télesti helyére beszáll.

– Aó! – mondja a gazda s egyebet nem tehetvén, felébred.

Hasonlókép teszi Jóska öreglegény is. Néznek egymásra. Hétköznap van, ilyenkor legfeljebb estefelé, lámpagyujtat után vetődik be egy-két vendég: utasok, a kik a víz hosszában gyalog haladnak valamerre s egy pohár melegítőre betérnek. Azt is leginkább állva iszszák meg, a tarisznyát a vállukról le nem veszik s haladnak tovább, tünnek el a hópelyhes éjszakába: menvén ily nehéz módokon a kenyér után.

Jó szerencse, hogy más hajóslegények is vannak a világon, nemcsak a Jóska. Jön a Lőrincz, márhogy Joó Lőrincz, a kit máskép Heveder Miskának is neveznek, de ilyenkor elő szokta venni a bicskát. Azt mondja:

– Adjon egy fél liter bort, Szücs úr!

Azt mondja a korcsmáros:

– Nem adok annyit.

– Már miért? – kérdezi a Lőrincz.

– Azért, mert grétára nem adok annyit. A tél elején, a mikor eldanoltad, a mit a nyáron kerestél, más helyen tánczoltál a biliárdasztalon, hitelbe most meg ideszorulsz. Ölégödj mög három decivel.

Amaz kénytelen elfogadni az ajánlatot. Lőrincz ugyanis hamarosan elkorcsmázta a pénzét s most már a tavaszi keresményre tartozik előre. Megfizetni megfizet ugyan, ha másképen nem: ledolgozza, mert hajósgazda a korcsmáros is, de másként bormérő-becsület, hogy semmiféle könnyűelméjűségnek tér ne engedtessék. Az erre vonatkozó irányító vers ezen elveket tartalmazza: Itt nincs hitel, Szabott ár. Ha nincs pénzed, Ne igyál. Idd meg a bort Hidegen, Tedd ki a pénzt Melegen. – Az is bolond, a ki meg nem érti.

Kiteszik Lőrincznek a poharat a középső asztalra, azátán újból csönd, ülnek hárman háromfelé. A míg olyan sötét nincsen, hogy egymásnak vaktában nekimenne az ember, nem szokás lámpát gyujtani.

– A míg egymást látjuk, – véli a bormérő – kár a világítóolajat fogyasztani. Darvadozzunk.

A darvadozás a sötétben való beszélgetés művészete. Arról is jó takarékosság szempontjából, hogy nemcsak a világítóolaj nem fogy, de a dohány sem, mert hiába szívja az ember a pipát, nem ér az semmit, ha nem látszik a füstje.

Ha a borban pedig muslicza volna, hát – hát akkor muslicza van benne. Nem túlságos baj. A buczkai bornak a muslicza a nemesi oklevele. A muslicza a spirituszból hamisított borba nem megy bele meghalni, halálát tiszta italban keresvén. Ez így állván, azt mondja Lőrincz:

– Hát baj van. A madarat kiviszik a városbul.

A sarokból ijedten szólal fel Miska:

– A madarat?

Lőrincz szomorú komolysággal ismétli:

– Azt. A madarat.

A bormérő mondja:

– Micsoda madarat? Talán megbolondultatok? Hát hagy vigyék, ha akár fáczánmadár is. Mi baj van abban?

– A Porkoláb Ignácz madara – adja magyarázatul Miska.

Tudniillik, vagy legalább is tudni kellene mindeneknek, hogy az Ignácz szintén hajóslegény s mikor télen be van fagyva a mesterség, madarakat tanít fütyülni. Feketerigókat. Ha van rá vevő, eladja. De van neki egy rigója olyan, hogy azt eddig semmi áron senkinek oda nem adta, annak híre van, az nyáron át a hajóban szokott fütyülni, de rettentő módon érti a fütyülést s bármerre, akár a Dunán, akár a Tiszán úszik a hajó, minden vízenjáró tudja, hogy a mely hajón a feketerigó ilyen borzasztó szépen fütyöl, ott, ugyanazon hajón tartózkodik Porkoláb Ignácz öreg hajóslegény.

Miért viszik ki a madarat a városból? Mi az, hogy kiviszik a városból? Mert a hajó, a melyen Ignácz a madárral van, akkor is egy darabja a városnak, ha akár a bajor vizeken úszik is. Nyilvánvaló tehát, hogy a hajó nem viszi ki a madarat. Mi viheti ki vajjon? Nem más, mint hogy Ignácz is csak öreg hajóslegény, tél van, a pénz elfogyott, el kell a madarat adni. Miska szinte felhördülve szól a sarokból:

– Ilyen csúfság régön nem esött mög a városon… Ilyen madarat!

Nem tréfabeszéd. A szomszédparti bormérőben egy túlatiszai rácz ember tizennyolcz pengő forintokat kinál a madárért és Porkoláb Ignácz nem tehet mást, mint hogy odaadja.

– Majd tanít másikat – véli a bormérő.

– Nem – felelik Miska és Lőrincz. – Ilyen csak egyszer adódik elő az életben, ilyen madár.

Miska elkeseredettségében még borozik egy darabig, vesz Lőrincznek is. Azután a tetthelyre mennek, hogy megakadályozzák a csúfságot. De nem lehet semmit sem tenni. Miskának van még ugyan kilencz pengője, de Lőrincznek alig csak pár garasa van. Ignácz is ki van fogyva egészen. A Pájó pedig, a rácz, különben közébük tartozik valamennyire, mert lovas hajóvontató, a tizennyolcz darab ezüst tallért csörögteti a keziben. Miska és Lőrincz bús tekintetet vetnek Ignáczra.

– Hát nincsen az egész városban, a ki segítsön? – kérdezi keserűen Miska. – Hát kimönjön a városbul a madár?

Ignácz elkényszeredetten néz rá a boros palaczkok mögül, a miket az alku könnyebb lebonyolítása czéljából már a Pájó hozatott.

– Majd tanítok másikat – mondja, épen csak hogy mondjon valamit, de maga sem hiszi, hogy igazat beszél. (Ilyen rigómadár, mint ez volt, nincsen több.)

Többen, a kik az asztalnál ülnek, sajnálkoznak. Csakugyan nem kellene engedni. Össze kellene inkább a pénzt hajigálni, ha már Porkoláb úgy áll, hogy még a madarat is eladja.

Azonban tél van. Munkátlan, hideg, szomorú, nyirkos és ködös téli este. Haj, a ki teremtette, haj…

Miska előtt már megint egy pohár bor van és üti az asztalt.

– Nem löhet az ilyesmit engedni. Pájó, a tavaszon belédvágom a csáklyát, ha azt a madarat a városbul kiviszöd, te gyíkfejű.

A gyíkfejű csöndesen mosolyog:

– Péz beszíl, kutyá ugát.

S ránéz a madárra, mely a szomszéd asztalon ugrál a kaliczkában, félig leborítva kendővel.

Most Miskában komoly harag támad. Ez a vontatós rácz így mer velük beszélni, magyar hajósokkal, pedig belőlük él a macskalovaival egyetemben. Lám. Miskában homályosan olyan gondolatok támadnak, hogy a rácz aligha verte el úgy a pénzét, mint ők; de azután más ötletre tér:

– Várjunk, várjunk csak! – kiáltja. – Nem köll odaadni a madarat. Majd én szót értök.

Miska ezzel, még Lőrinczet is otthagyva, kihalad a tetthelyről s miután türtőztetni akarja a haragját, az ajtót is szeliden akarja betenni, ennélfogva becsapja erősen. Nem baj no. Nem messze kell menni, csak épen néhány ház ellen a másik korcsmába, a hol ezelőtt volt.

Miska bebukik az ajtón.

– No, mondja – itt még most is sötét van.

– Hát – feleli a bormérő – mi volna, te hetrefüles. Nem tartok én hivogató lámpást, mit akarsz? Ha van vendég, möggyútom, ha nincs vendég, nem gyútom.

Már gyútja is. Miska e foglalkozást kissé bizonytalanul nézi. Fél szivar van a kezében, rágyujtana, de az asztalokon csak gyufatartók vannak, gyufa nincsen (a ködben megnyirkosodik ugyanis).

– Szál gyúfa sincsen? – mondja megint.

– Várjál, – feddi a székről a korcsmáros – látod, hogy a lámpát gyujtom. Majd azután adok egy szálat a zsebbül.

Kemény hangok. Miska kezdi érezni, hogy vesztett ügye van.

– Szücs úr, – szól Miska – Szücs úr, ez világéletben nem lát több olyan madarat Ne hagyjuk, Szücs úr.

– Hát mit csináljak én ebben a dologban, he?

Miska magyaráz:

– Hát, már nézze csak. Tizennyolcz forint a madár. Neköm van még kilencz pengőm. Majd csak kinyílik az idő. Adjon hozzá még kilenczet Ne engedjük a madarat a városbul. Nem bánom, azután, ha egészen magáé lössz is, de ne engedjük. Vögyük mög mutyiba.

A bormérő a pipa szárával kopogtat az asztalon.

– Hát bolondnak nézöl engöm, Miska? Hogy én pénzt adjak olyan madárért? A tágvakkot fujja, a közönséges marsot fujja. Le tudja híjni a kaszárnyaárestánczokat. A generálmarsot fujja mög a czapistrángot fujja.

– Fujja…

– Hát aztán azt gondolod, hogy nem volt énneköm ezökbül ölég katonakoromba? Mi? – Hát hiszen ha szórakozni akarok, ott van a belső szobában a muzsikáló óra, fölcsavarom, aztán a Rákóczi-indulót muzsikálja, nem a czapistrángot meg a generálmarsot, te?… Hogy még én alapodjak bele pénzzel abba a madárba? Ha ingyen hoznád ide, akkor is kivetném. Neköm ne fujja le a kaszárnyaárestánczokat, mert csak elszomorodok, hogy valamikor engöm is úgy fujtak le. Ha katona löttél volna, te is így gondolkoznál, a hogy én. Kossuth-nótára tanítsátok a madarat, akkor majd megvöszöm, de nem generálmarsra. Eredjetök föl vele Bécsbe, adjátok el a hadügyminiszternek… De ide ne hozd, mert kitekeröm a nyakát.

Miska megdermedve hallgatja a beszédet. A kezével lassan legyint a levegőbe: egyszer, kétszer, háromszor. Vége, vége, vége van a dolognak. Tönkre mentünk, sülyed a hajó… a politika ismét művészeti kérdésekbe ártotta bele magát. Szó nélkül áll fel s kimegy a partra, igyekezvén az ajtót csendesen csukni be, minélfogva becsapja. Innen ki kellett jönni, amoda vissza meg nem mehet, igéretét be nem válthatván. Különben is, amott nyílik az ajtó s a nyomában támadt fénysáv mutatja, hogy Pájó viszi is már a madarat.

Miska fölmegy a partra, a töltés koronáján leül. Rumunyok, szerviányok és egyéb népek országai felől szelid déli szellő fuvalma halad fölfelé a partok között, mint fecskéje a tavaszi olvadásnak. A havacska már olvadozik a jegecskén s a vizecske is itt-ott fölüti a fejét a gyengülő jegecske között. Minden hajósléleknek örvendetes ez. Miska most nem látja. A túlsó oldalon, a tápai rét felől munkában vannak ama bizonyos hat tótok, a kik ilyentájban hosszú rudakkal a holdat az égre feltolni szokták. A hold felszáll, rengve libegvén a ködben és az ébredő föld illatos páráiban. Nagy veres képével nevetve Miskára tekint:

– Ne beszélj, ne beszélj, – mormogja Miska – te is csak olyan akasztófára való vagy, mint a többi. Ilyen madarat kiereszteni a városbul! Már látom, hogy neköm is rácznak köll lönnöm…

Senki sem felel. Miska feje gyöngéden lehanyatlik. Csak a túlsó oldalról, a hol a száraz jegenyenyár tetején fahegyben ül egy vén varju, hallatszik feléje a kiáltás:

– Kár…

TALPAS ÚRI MÓDBAN.

Ha a kutyának sok a kölke, nem birja valamennyit kellő anyai gonddal fölnevelni, ennélfogva a felét elvetik. Ha hat volt, marad három, ha öt volt, marad kettő. Az elpusztultak a haláluk árán úgy építenek utat az élethez a megmaradottaknak. Ez általánosságban így van. De történnek kivételek is, mert az lehetetlenség, hogy kivételek ne történjenek, miután az ujjunk sem egyforma. A kutyák világában, a kutyai társadalomban a puli-kutya létezik ilyen kivétel gyanánt. Azt ugyan kicsi korában el nem dobják, hanem ott marad az anyja mellett, mindaddig, míg csak fel nem nő, hogy valamely embernél önálló foglalkozást vállaljon.

No, nagyra ugyan azért nem növekszik. Alig nagyobb, mint egy oláh sipka, de ha megnyirnák, akkor is csak a fele volna. Mert igen szőrmócz állat a puli, ő maga alig látszik ki a testi bundájából. Némelyiknek még a szeme sem látszik. Esős időben tele van ragadva sárral, földkolonczokkal a csunya kis jószág. A külső testállását tekintve, nincs is rajta semmi kedvelni való. Kiállításokra nem viszik, bár a mennyi esze van, nem is menne ilyen hiábavalóságokra. Neki ugyanis ez a kiváló tulajdonsága, hogy esze van.

– Több, mint némelyik embernek – véli róla a juhász, a kinek segítőtársa és munkás legénye az értelmetlen birkaféle népnek egybentartásában.

Hasonló módon vélekszik felőle a gulyásos ember is, a ki szintén pulikkal veszi körül magát, hogy nagy állatait, mérges bikáit a tágas mezőkön annak rendje szerint kormányozhassa. A nagyfajta kutyákról, komondorokról apránkint letelik a világ. Elvesznek és elfogyatkoznak. Régente kellettek a nyájhoz is, hogy az aféle kószabetyárt, a ki lóhátról lopta a birkát, leszedjék a lóról. Gulyához, méneshez is szükségesek voltak, éji harczokat víván ott a réti farkas ellen. De a lovon járó kósza betyár már elmult. A rétek elmulván, a réti csikasz is elmult. Ha nincsen panaszos, nem kell a biró, ha nincsen tolvaj, minek a perzekutor, a komondorok így apránként fölöslegessé váltak, csak némely tanyaházban tartanak még belőle egy-egyet magnak, egykori szép híréért. De a farkassal már nem kell háborúba állniok, az egykor a nyakukra vasalt szeges örvekre már semmi szükség sincsen. Azelőtt kellett ez nagyon, mert a farkas a kutyát a nyakánál fogva szokta elkapni. No de már nem jön le a farkas még az erdélyi országból sem. Mert a Maros partjain azóta megritkultak az erdők, nincsen már neki útja, amin át orozva leóvakodhatna jámbor alföldi pásztorok birkái után – szóval, bármit beszéljünk is, tény dolog, hogy a komondorok már csak czifraság gyanánt vannak, a hol vannak, ellenben a puli annyira szükséges, mint a falat kenyér. De drágább.

Mert a mi például a juhászos életet illetné, oda szükséges a szamár is. A szamár az elüljáró a birkák között, viszi a szűrt, továbbá a kanalat, bögrét, sót, paprikát, kenyeret, tarhonyát, hagymát, szalonnát egy zsákban, viszi olykor a juhászt a hátán s ha jó kedve kerekedik, úgy eltánczol a mezőn a birkák között, maga ordítván a tánczhoz a nótát, hogy azt nézni és hallgatni szórakozás meg gyönyörűség. És nem sok tartózkodik belőlük a föld hátán. Hosszú életűek ugyan, mert ritkaság az, ha csak minden ezredik ember látott is döglött szamarat, mégis kevesen vannak. És habár kevesen vannak is, mégis kint a mezőkön az értékük régi időktől fogva úgy van megszerkesztve, hogy két rendes, nyájjal járó szelid szamár együttvéve ér csak annyit, mint egy puli.

Van eset, hogy az úrféle is ráköti magát arra, hogy neki is kellene a szőlője udvarába egy puli kutya. Nem úrnak való pedig. Persze szerezni nehéz. Híre jár ugyan kint, hogy az a városi úr, a ki nemrég vett itt nem messze szőlőt, aztán nyáron át ide kijár, adna öt pengőt egy fia puliért. De az a hír csak úgy bemegy az embernek egyik fülén s a másikon kijön. Nem adnak rá sokat, vagy épen semmit sem. Legfeljebb nevetik.

– Mit kinlódik olyan dologgal, a mi nem neki való? Tartson agarat.

Azután hallomás volt a felől, hogy nem öt pengőt, hanem hetet is adna már. (Fiskális ember, telik a stemplibül…) De azért ezzel sem törődtek. Inkább szorgos gonddal ügyelnek a pulikra, a hol voltak, hogy el ne lopódjanak. Bár hiszen ilyen esetben bajos lopni, mert csak kiderült volna, hogy ki adta el a pulit a tekintetes úrnak és van törvénye a kampósbotnak meg a bicskának is. De mégis a pulikat most jobban szerették, kenyérhéjat többet vetettek nekik, ámbátor az ilyen szűk világban, a milyen most van, bizvást megeheti az ember maga.

Egy napon az úr, a hogy kocsin halad a szőlője felé, az útszélen a legelőn kisded birkafalkát lát, őrzi egy juhászlegény meg két puli. Szóba áll.

– Adjon isten.

– Adjon isten.

– Hát mire végzed, öcsém?

– Hát csak terelgetöm, hun erre, hun arra.

– Aztán hány ez a birka?

– Biz az nem sok, mert összevissza csak negyvenkettő, mert a többi eladódott – mentegeti magát a legény, hogy csak ilyen kis gond van rábizva.

Azt mondja az úr, bocsájtván a fulánkot a juhász szívébe:

– Sok ennyi birkához két puli.

A gúnyra a legény odaveti, hogy ő se maradjon alul:

– Talán maga az az úr, a ki kutyával akar keresködni?

– Nono – neveti az úr – nem akarok még vele kereskedni. Hanem az egyik pulidért adok tizennyolcz koronát. Az épen kerekszám kilencz ezüst forint. Hiszen ennyi bürgéhez elég egy puli, hallod-e?

– Hát az igaz – véli a juhászlegény – egy is el van velük. De hát nézze csak, egy testvér a két puli.

– No csak annak lesz jobb élete, a melyik a tanyába kerül. Mert ott a maga házában lakik, az étele kijár, meleg ételt eszik… No… hát tiz pengő, tiz ezüst forintos tallér kell-e érte?

A legény néz az úrra, a kocsira, a lovakra, szurkálja botvéggel a szikes homokot.

– Kétközben van már – gondolja magában a kocsis, pedig hiába gondolja, mert egyszer csak nagyot döf a bottal a homokba a legény és azt mondja:

– Nem eladó…

– Hát akkor gyerünk tovább – mondja az úr. – De ne felejtsd el, hogy a tiz pengő mindig itt van a puliért. Aztán azt se felejtsd, hogy ha a gazdád azt a negyvenkét birkát is eladja a többi után, akkor még az egy puli is sok lesz, nemhogy kettő.

A kocsi megindul, ezt az utolsó érvet ott hagyván gondul a legénynek. Hát hisz ez csakugyan, hogy csakugyan. Ez a falka úgy is folyton-folyvást vékonyodik. Egyszer csak elfogy. Azután tiz pengő. Sok helye volna nagyon, amúgy is az ősz bekövetkezvén. Csizma is elférne nagyon. Aztán a gondolatok világában fölbukkan egy tajtékpipa képe, a milyent bent a városban árulnak… A juhász egyszer csak nagyot kiált a kocsi után:

– Álljanak mög!

Meg is állnak, még vissza is fordulnak, tudják, hogy most már bizonyos az alku. Mikor megállnak a juhász előtt, a kocsis már azonnal szedi is elő az első ülés alól az üres zabos zsákot, a mibe majd beleteszi a pulit. A juhász szól a Talpasnak, a kutya előjön a juh mellől s néz az emberekre. A juhász fölemeli a háta bőrénél fogva s beleereszti a zsákba.

– No – mondja az úr – hát jobb lesz az így.

És a pénzt kiolvassa. Nem is papirpénzt, hanem ezüstöket. A puli nem vinnyog, de mozog a zsákban. Mit gondolhat ilyenkor a puli, tulajdon elárultatása felől? Ezt bizonyosan nem tudni. Elvégre úri kutya lett belőle. Ez bizonyára vigasztalja a juhászt is, mikor a kocsi tovább halad megint s ő egymagára marad a birkák közt a másik pulival.

Talpas elment, Talpast viszik. Nemsokáig ugyan, mert a hely nem messze van, a legelő oldalában, a szőlők szélén. Mikor Talpast a zsákból egy úritanya kerített udvarán kieresztik, első sorban szétnéz, hogy miféle hely az, a hová jutott. Egy pincsikutya meg egy vadászkutya barátságosan közelednek. Az első benyomások kedvezőbbé tétele céljából egy darab kenyeret hoznak a Talpasnak. A konyhából pedig valami meleg mosadékot. Sava is van, zsirja is van: ez jó. Nem is hagy meg belőle Talpas egy szikrát sem.

Most a gyermekek kezére kerül. Azok ajnározzák. Mindent elmondanak Talpasnak. Hogy a pincsi bent alszik a szobában, a Hector az ereszet alatt, a Talpasnak pedig háza van, rendes háza, fából készítve, belől szalmával kirakva, mellette egy csorba tál ivóedénynek, a mibe mindig friss vizet merítenek a kútból.

Ilykép a házban a félelem, hogy Talpas mint aféle vad pusztai bugris, idegenkednék az új helyzettől, teljesen megszünt. Talpas kezdte már másnap a kissé elhatalmasodott pulykafélét rendbeszedni s általán az udvarbeli ügyek után körültekintést mutatott. Pár nap alatt egészen megváltozott. Más világ ez. A hányszor a gazda eszik, annyiszor a kutya is. Különböző finom csontok, mert tanyahelyen leginkább csirkék, kácsák s egyéb gyenge lények evése szokásos. Talpas, mikor először érte langyos fürdő, utána olyan féktelen ugrándozásokat művelt örömében, hogy mindenek nevették s még az életúnt pincsi is kedvet kapott bohókás kutyajátékokhoz. Aztán megkefélték, szőréből a bozontot kifésülték, a szeme körül is lenyirták a szőrét, hogy jobban lásson. Talpason egyre jobban meglátszott az átvedlés, éjjenkint szorgos házőrzői szolgálatokat teljesített és az ételben duskálkodott.

Ez esték egyikén szintén vacsoráznak az udvarban az emberek, a kutyák az asztal körül. Jut mindeniknek étel, csont is, kenyérhéj is; almacsutka, kissé ütődöttebb szőlő nyalánkságok, a miknek Talpas ezelőtt a hírét sem hallotta. Szép szelid est volt, a falevél sem mozgott. Ekkor szinte libegvén a hold fényes sugárain, messziről halkan, szeliden pásztortilinkó szava hallatszik.

Talpas abbahagyta az evést.

A tilinkó csak szól, hol halkan, hol élesen, aztán nevet, majd pedig hosszú zokogásban elhal.