Part 9

– Mi ez?… – ordított a miniszterelnök úr – süket maga? Én ezt nem bírom… én ki akarok jönni a kádból… micsoda buta beszéd az, még emelni a hőfokot… hiszen megőrülök… vegye le gyorsan…

– Ahogy parancsolja, kegyelmes uram, nagyon helyes – bólintottam, újabb municiót dobva a kályhába, – mi mindnyájan el vagyunk tökélve, hogy semmiféle okból nem vesszük le a fedelet mindaddig, míg az egész világ és dicső csapataink ama szent eszme fenkölt koszoruját, a végső győzelem dicső babérja alatt, mindhalálig!!!

– Jézusom, mit karatyol maga – bömbölt a miniszterelnök úr – hogy én ezt ki akarom tartani? Micsoda őrültséget lefetyel maga… jaj… jaj… a fedelet…

– Csak méltóságod beszédét citálom (újabb rakomány a kályhára), nagyon jól tudom, hogy inkább tíz évig folytatja még a fürdőt, inkább utolsó csepp vérét hajlandó, semhogy a nemzet dicső akaratával szemben a gyalázatos ellenség teljes megsemmisítése előtt mindazonáltal, de inkább ámbátor!!…

És egy vödör szurkot öntöttem a fejére.

– Vizet!… Vizet!… – üvöltött a miniszterelnök úr. – Egy korty vizet.

– Úgy van! – mondtam lelkesen, újabb forró vedret ürítve ki az elszánt államférfi fejére, – ön most már nem elégszik meg azzal, hogy egyszerűen visszakapják az elfoglalt területeket. Értem és közölni fogom az igazgatósággal, hogy ön el van szánva bentmaradni a kádban, míg Belgium és Turkesztán méltó elégtételt nem kapott a gaz németektől!!…

– Vizet!… Vizet!… Egy korty vizet!… Egy korty levegőt!… Megdöglöm… Jaj… jaj.:

– Hogy parancsolja nagyméltóságod? A Dardanellákról tetszett beszélni, ha jól értettem? Meglesz. Teljes győzelem? Rendben van. Hogy nem tetszik csüggedni? Tudomásul veszem. Mi egyek vagyunk ama rendíthetetlen akaratban és elszánásban, miszerint, dehiszen, csakazértis! Ne tessék félteni, rakom már a kemencét.

A miniszterelnök úr válaszát már nem tudom szavakba foglalni, az ordításnak és vonításnak olyan szimfóniája volt az, hogy félóra mulva sietve hívtak Belzebúb elé, aki a harmincadik emeleten meghallotta ezt a rettenetes hangot és közölni akarta velem, hogy a legközelebbi közgyűlésen előléptet a második fizetési osztályba.

RÁGALOM.

_Háztartási alkalmazott_ (benyit a szobámba): Hé, izé, hallja csak, valami Állkapocs Samu keresi…

_Én:_ Köszönöm szépen, Marcsa kisasszony… (Magamban.) Állkapocs Samu… Állkapocs Samu ejnye, ki is ez? Ahá, tudom már… tyü, hát ez mit akar tőlem, hogy kerül ez ide? Hiszen ez az uriember, aki azt irta rólam az ujságban, hogy váltót hamisitottam, hogy bigámiában élek, hogy ujszülött gyermekemet vizbefojtottam és hogy kabátot loptam a Ligeti-kávéházban. Vajjon mit akar tőlem?

_Állkapocs Samu_ (belép): Alászolgája.

_Én_ (kissé zavartan): Mivel szolgálhatok?

_Ő:_ Állkapocs Samu vagyok. Ön ismeri ezt a nevet.

_Én:_ No igen, igen, de éppen azért, nem értem…

_Ő:_ Uram, ön rettenetes bajt csinált nekem…

_Én_ (csodálkozva): Én?

_Ő:_ Ön, ön. És önnek meg kell mentenie engem, ha már belevitt a slamasztikába.

_Én:_ De igazán nem értem…

_Ő:_ Dehogy nem érti. (Emelt hangon.) Ön engem feljelentett rágalmazásért. Tudja ön, mit jelent ez? A becsületem forog kockán! A becsületem! (Orditva.) A becsületem!

_Én_ (ijedten): Hát kérem… ön azt irta rólam, hogy izé…

_Ő_ (emelt hangon): Hogy váltót hamisitott, bigámiában élt, csecsemőt ölt és kabátot lopott. Csak tessék egész bátran kimondani, én nem szégyelem magam. Igenis, ezt irtam önről. Ön pedig erre feljelentett engem rágalmazásért…

_Én:_… No igen, miután…

_Ő_ (felemeli az ujját): Pardon, most én beszélek. Följelentett engem rágalmazásért, holott ön nagyon jól tudja, hogy mindabból, amit én önről irtam, egy szó se igaz. Ön egészen jól tudja, hogy nem igaz, mégis följelentett.

_Én_ (tátott szájjal): Mégis?!!… Hogy érti azt, hogy mégis?!

_Ő:_ Na hallja kérem, hogy hogy értem? Ha igaz volna, amit én önről irtam, akkor még valahogy menteni lehetne az ön eljárását. Akkor tudniillik nem fenyegetne engem az a veszély, ami igy fenyeget. Akkor a tárgyaláson az én ügyvédem bebizonyitaná, hogy mindaz, amit irtam, igaz, tehát nem követtem el rágalmazást – mire…

_Én_ (naivan): Mire?

_Ő:_ Mire fölmentenének engem, ugy-e? Ez csak tiszta sor. Ebben az esetben önre nem háramolna felelősség. De igy? (Fenyegetve.) Tudja ön, hogy igy, ahogy most áll a dolog, mi történhetik?

_Én:_ Hát azt gondolom…

_Ő:_ Ne gondoljon semmit, ön nagyon jól tudja, mi történhetik. Az történhetik, sőt egészen bizonyos, hogy meg is történik, hogy engem rettenetesen elitélnek rágalmazás miatt, talán be is csuknak… de a becsületemnek mindenesetre befütyülnek…

_Én:_ De már megbocsásson…

_Ő_ (emelt hangon): Ne szóljon kérem, nem lehet az ön eljárását menteni. Ön tudta, hogy nem igaz, amit irtam – mégis feljelentett. (Tremoló.) Hát eljárás ez? Hát emberség ez? Hát emberszeretet ez? Engem, akinek öt gyermeke van, akiket el kell tartani… engem, akit ön nem is ismert eddig, kiszolgáltatni a közmegvetésnek, a törvény durva szigorának, talán a tömlöcnek… De eltekintve a rettenetes következményektől, eltekintve attól, hogy gyermekeim koldusbotra jutnak, hogy feleségem megöli magát, ha engem elitélnek… eltekintve mindettől, mi lesz az én tiszta, folttalan, becsületes nevemmel?… Az atyám megfordul, ha megtudja, sírjában… (Zokogva.) A becsületem! A becsületem! (Ordít.) A becsületem!

_Én:_ No, de igazán, én…

_Ő:_ Ne beszéljen, ne mentegesse magát… Lássa be hogy ezt nem érdemeltem öntől, se én, se szerencsétlen családom, – lássa be, hogy meg kell mentenie engem… Ön nem lehet rossz ember, mint a többiek, akik kabátot lopnak, gyerekeket ölnek, váltót hamisítanak…

_Én:_ No no…

_Ő_ (legyint): Tessék csak hagyni, én ismerem az embereket, ilyenek azok! De ön nem tett ilyet soha, ön tehát jó ember… Ön nem tesz olyat, hogy romlásba dönt egy szerencsétlen, jobb sorsra méltó családot… Nem, ön nem képes erre, tudom… Éppen ezért jöttem fel önhöz. Holmi váltóhamisító kabáttolvajhoz nem mentem volna ilyen kéréssel, azt elhiheti.

_Én_ (fejemet vakarva): Hát kérem… egy kicsit bajos a dolog… én szívesen visszavonnám a panaszt… de nyilvánosság előtt történt a dolog és így…

_Ő_ (legyint): Tessék kibeszélni hagyni. Nem arról van szó, hogy a panaszt visszavonja, ezzel nincs segítve rajtam. Biztos felmentésre csak egy módon számíthatok…

_Én:_ És az?

_Ő:_ Úgy, hogy ön elismeri a váltóhamisítást és a többit, – ezt önnek meg kell tennie, csak így maradhat a lelkiismerete tiszta a furdaló vádtól, hogy tönkretett engem és családomat!

NYOMOZOM A DETEKTIVET.

Délben tizenkettőkor megyek haza. A szobaleány azzal fogad, hogy kerestek: – egy úr keresett, megkérdezte, hogy itt lakom-e, mióta lakom itt mikor szoktam hazajárni és hogy majd eljön délután.

Sikerült a szobaleány előtt nyugalmat szinlelnem, közömbösen azt mondtam, hogy jól van, köszönöm, – az előszoba jótékony félhomályában azt sem veheti észre, hogy elsápadok.

Gyorsan bemegyek a szobába, magamrazárom az ajtót, hogy egy kicsit összeszedjem magam és meg tudjam fontolni a legközelebbi teendőket. Az első és legfontosabb, természetesen, hogy innen azonnal el kell mennem, – de vajjon nem lesik-e már a kaput. A kávéházon keresztül megyek, aminek kijárata van az udvar felé, – esetleg egy kis álszakáll, az nem árthat. Bár személyesen úgy látszik nem ismer: legfeljebb személyleírása lehet. Mindenesetre meg kell tudni, befejezett nyomozás után küldték-e ki, elfogató paranccsal, vagy csak most van még folyamatban a nyomozás. Mert mind a két lehetőség más és más elhatározást követel részemről Ha kész elfogató parancsa van, akkor vagy rögtön elutazom, vagy jelentkezem, mielőtt rámteszi a kezét, ha azonban csak tartózkodási helyemet akarja kikutatni, hogy erről jelentést tegyen, akkor egyelőre elég, ha néhány hónapig ismeretlen helyen elrejtőzöm. Meg kell tehát tudnom, kicsoda a detektiv, hogy a rendőrségről van-e, vagy az ügyészségtől.

A kávéházon keresztül sikerült észrevétlenül lejutnom az utcára. Szerencsémre a harmadik házban lakik egy szinészbarátom. Odamegyek és elmondom neki a dolgot, azonnal leültet, maszkot csinálunk; fekete bajuszt és kis kecskeszakáll: így csak nem ismernek fel.

Visszamegyek a kapu elé. Nagyon nyugodtan és megfontoltan kell viselkednem – és főként a türelmemet nem szabad elveszítenem. Felcsengetek, hogy kerestek-e, vigyázva, hogy felülről ne láthassanak meg. Eddig még nem kerestek.

A kapuval szemben van egy kis kávémérés: ott ütöm fel a hadiszállásomat. Tótosan beszélek a pincérrel, most jöttem vidékről, még nincsen lakásom, majd itt fogok ebédelni.

Valahányszor ismeretlen megy be a kapun, várok öt percet, aztán átmegyek, fölcsöngetek, hogy nem kerestek-e. Csak ne tünjön fel a dolog.

Végre öt órakor délután egy alacsony, sárgafelöltős ember jelenik meg: otthonosan lép be a kapun, nem áll meg a címtábla előtt, fölfelé tart. Néhány perc mulva már jön is vissza. Érzem, hogy ez az. Megnézem, merrefelé tart – átfutok, gyorsan fölcsöngetek. Két perccel ezelőtt keresett ugyanaz az úr.

És most kezdődik a hajsza. Az utca végén látom meg a detektivet. Befordulni készül éppen egy boltba. Megállok a bolt előtt – mikor kimegy, bemegyek, megkérdezem, nem ismerik-e ezt az urat. De igen, szokott ide járni, a nevét nem tudják.

Este, egy vendéglőben, végre rábukkanok. A sarokban húzódik meg, egyedül egy asztalnál. Oldalt leülök, vacsorát rendelek és figyelem. Semmi feltünést nem találok egyelőre a viselkedésében. Most már meg kell tudnom az igazat. Lopva, hogy ne vegye észre, a ruhafogashoz megyek. Megnézem a kalapját. B. N. monogramm van benne. Ezen a nyomon indulok tovább.

Fizet, indul. Várok egy kicsit aztán megyek utánna. Sarkában vagyok, sötét utcákon keresztül kisérem. Arsén Lupinre gondolok, a sok detektivregényre, amit olvastam, de nem jut okosabb az eszembe, mint a régi és kézenfekvő módszer: utánnamenni, megtudni, hol lakik.

Ötödrangú szállodába megy be. Kikérdezem a portást. Annyit tud róla, hogy valami könyvügynök. A szívem megdobban. Agyafurt emberrel lehet dolgom, precizen és a legmesszebbmenő óvatos sággal dolgozik. Miért éppen könyvügynöknek adta ki magát? Általában a detektivek vidéki borkereskedőknek, kataszteri hivatalnoknak, adóellenőrnek szoktak bemutatkozni. Arról ismeri meg őket az ember. De ez alaposan dolgozik és eredetien. Könyvügynök! Persze, a könyvek révén akar a közelembe férkőzni. Rettenetes. Ugylátszik, a hurok szűkülni kezd a nyakam körül.

Szobát bérelek a szállodában, lefekszem. Reggel ott leskelődöm az ajtaja előtt. Mikor kijön, félreugrom. De meglát. Meghökken: lerohan a lépcsőn.

Végem van! Most a rendőrségre megy. Ha nem vagyok ügyes, most elvesztem. Az önfentartás ösztöne erőt ad. Kocsiba vetem magam és utána!

A pályaudvarra megy ki. Jegyet vált Pomázra. Borzasztó, ez az ember mindent tud. Hogy nyomozhatta ki, hogy tiz éves koromban Pomázon voltam egyszer. Pomázon adatok vannak, esetleg okmányok is gyermekkori életemről. Ezek bizonyosan mind ellenem szólnak, a modern pszichológia elméletei szerint bünözésre való hajlamaim bizonyítására. Alapos munka, annyi szent. Meg kell előznöm, együtt kell érkeznünk Pomázra.

A folyosón leskelődöm. Nem lát meg, azt hiszem, ha csak nincsenek tükröző készülékei, – de lehet, hogy lyukat fúrt a falon keresztül és azon vizsgál. Biztosan.

Pomázon sikerül előre leugranom a vonatról. Elbújok egy házikó mögött. Néhány perc mulva látom, arrafelé rohan. Sápadt, izgatott. Érzi, hogy nagy munkája befejezéséhez közeledik. Nem rejtőzhetem tovább, még egy pillanat és meglát. Hiába minden – elvesztettem a játszmát. Hogy is győzhettem volna? Legjobb, ha megadom magam, akkor talán rá tudom venni, hogy ne vasaljanak meg.

Elébetoppanok. Megáll. Rámnéz.

– Megadom magam, – mondjuk mindaketten egyszerre. Aztán ő folytatja:

– Nem birom tovább detektiv úr. Két napja próbálok menekülni. Jobb, ha bevisz, legalább megtudom végre, mivel vádolnak.

Leveszem az álszakállamat. Ő is. Felderül az arca.

– Kovácsik úr? Hát nem emlékszik rám?

– Várjon csak…

– A Pomázi Könyvterjesztőtől… Két évvel ezelőtt hoztam azokat a detektivregényeket… Gondoltam, már kiolvasta őket és vesz egypárat az újakból. Már kétszer kerestem a lakásán…

Most aztán itt állok és nem fogom megtudni soha, miért keresett volna a detektiv, ha csakugyan detektiv lett volna és keresett volna.

IGAZGATÓ ÚR.

_(Ábránd.)_

_Igazgató_ (bejön a helyiségbe. Mindenkit ünnepélyes izgalom fog el, áhítattal hallgatnak el az emberek és szívdobogva várják, hová fog leülni. A kártyások szórakozottan dobálják a lapokat, legjobb szeretnék abbahagyni és odasompolyogni valahogy az igazgató úr közelébe, de restellik bevallani. A kiszolgáló személyzet halk jelszavakban intézkedik. Az igazgató nem néz se jobbra, se balra, szigorú és megközelíthetetlen arccal, összehúzott szemmel egyenesen egy sarokasztalhoz megy, leül, gyors fejbiccentéssel honorál néhány mézédes mosolyt, aztán egy ujság olvasásába merül, jelezve, hogy ezért jött ide és semmi más óhaja nincs)

_Első Oszlop_ (habozás után feláll, megnézi az óráját, mintha menni akarna, aztán meggondolja magát és odalép az Igazgató úr asztalához. Rosszul palástolt izgalommal): Megengeded, kérlek?

_Igazgató_ (felkapja fejét, megnézi. Aztán kegyesen): Tessék.

_Első Oszlop_ (leül. Ordítva): Pincér! Nem látja, hogy az Igazgató úr itt van? Micsoda rend van itt?

_Pincér:_ Azonnal, kérem alássan, már megrendeltem a rendes italt.

_Második Oszlop_ (a másik szobából, ahol kártyázott, kisompolyog és lassan odaódalog az asztalhoz. Fesztelenül az első oszlophoz): Szervusz.

_Első Oszlop:_ Szervusz. Ülj le.

_Második Oszlop_ (az Igazgató úr felé): Megengedi?

_Igazgató_ (szigorúan megnézi. Aztán egy kemény mozdulattal): Tessék.

(Most komplett a társaság, a terem minden részéből irigyen és áhítattal nézik őket, nem mernek közeledni, mert tudják, hogy az Igazgató úr legföljebb a két Oszlopot tűri meg maga mellett, másokat egy fagyos és lesújtó tekintettel szokott elintézni, ha meg merik szólítani, vagy kérdezni merik. Igy szoktak ők ülni azokon az estéken, mikor az Igazgató úr megtiszteli a helyiséget, hármasban, megközelíthetetlenül, a hírnévnek és tekintélynek és komolyságnak szigetén.)

_Első Oszlop_ (torkát köszörüli. Könnyedén): Beszéltél a miniszterrel?

_Igazgató_ (kis gondolkodás után): Beszéltem.

_Második Oszlop_ (könnyedén): Nevetséges, amit akar tőled, – természetes, hogy csak úgy lehet a dolgot elképzelni, ahogy te méltóztattál mondani. A miniszter hamar be fogja látni ezt. (Legyint és óvatosan nézi az igazgató urat.)

_Igazgató_ úr (gondolkodás után, röviden): Remélem.

_Első Oszlop_ (könnyedén): Természetes.

_Második Oszlop_ (szintúgy): Hát persze.

(Szünet. A terem feszülten figyel, de egy hangot nem hallanak a szigetről.)

_Én_ (bejövök a terembe. Meglátom a szigetet. A szívem dobogni kezd, hirtelen elszánom magam és lábujjhegyen, észrevétlenül, oldalról megközelítem az asztalt. Egy darabig szívdobogva és félénken álldogálok, aztán mekegve az elfogultságtól és kínosan vigyorogva megszólalok): Pardon – szabad?… (Tétova mozdulattal mutatok az egyik székre).

_Igazgató_ (elhűlve a merészségen, meredten bámul rám. Nem is felel.)

_Első Oszlop_ (kínosan): Tessék?

_Én_ (fülig pirulva): Hát… hogy szabad egy percre… helyet foglalni… úgy gondoltam… (Vigyorgok.)

_Második Oszlop_ (lesujtó tekintettel, egyben csodálkozva, felhúzott szemöldökkel): Ja – leülni? Tessék. (A két oszlop egymásra néz. Az igazgató mereven maga elé, keresztül a fejemen.)

_Én_ (leülök az ülés legszélére, mint aki minden percben hajlandó felállani, ha szólanak. Tisztelethelyet hagyok az ülésen, mint a kérvényekben szoktak, ahol a papirt majdnem üresen hagyják csupa tiszteletből.)

(Kínos szünet. Ülök és zavartan vigyorgok.)

_Első oszlop_ (az Igazgató úrhoz): Bizonyos vagyok benne, hogy a miniszter nem is gondolta azt komolyan, hogy másképp is lehet, mint ahogy mondani méltóztattál.

_Igazgató_ (fagyosan): Remélem.

_Én_ (udvariasan nevetek, mintha az Igazgató úr egy nagyszerű viccet mondott volna): Hát persze… nagyon jó… már hogy is gondolta volna… nagyon jó… (Nevetgélek, de aztán elhallgatok, mert senki se nevet. Hosszú, kínos szünet.)

_Második Oszlop:_ Nem arravaló ember a miniszter. Nem gondolod, kérlek alássan?

_Igazgató_ (szünet után): Esetleg. (Nagy szünet.)

_Én_ (hogy valamit mondjak): Én is úgy gondolom, hogy nem arra való. Másféle hivatáskörben megfelelne… a képzettségénél fogva… (Szünet. Alázatos mosollyal): Nem tudom, igazat tetszik-e adni ebben… (Szünet.) hogy más hatáskörben… képzettségénél fogva… (Szünet. Köhögök.)

_Igazgató_ (az Első Oszlophoz, határozottan): A miniszter más hatáskörben sem felelne meg, mivel rossz államférfinek tartom.

_Második Oszlop_ (legyint): Természetes.

_Én_ (pirulva és alázatosan): Pardon. Nem úgy értettem, hogy milyen államférfi… hanem, hogy a képzettségénél fogva…

_Igazgató_ (az első Nagymesterhez): – Sehogy sem felelne meg, mert…

_Én_ (zavartan mosolyogva): Pardon… félre tetszik érteni… nem azt kérdeztem, hogy milyen államférfi… hiszen ezt… (szerényen és kedvesen) Igazgató úr, mint teljesen korlátolt és hozzánemértő ember nem állapíthatja meg – hanem, hogy a képzettségénél fogva…

_Igazgató_ (rámnéz, nem hisz a fülének, azt hiszi, tévedett. Keményen): Hogy tetszik mondani, hogy a miniszter korlátoltsága?…

_Én_ (pirulok-pirulok zavaromban, alázatos mosollyal): Jaj. Istenem, dehogy… nem tetszik érteni, olyan bután fejezem ki magam… (előzékenyen magyarázva): úgy értem, hogy izé… hogy az Igazgató úr… hogy ön; (meghajtva magam felé zavaromban) mint teljesen korlátolt és tehetségtelen ember nem is itélheti meg azt, hogy a miniszter milyen államférfi… hanem hogy a képzettsége…

_Igazgató_ (az Első Oszlophoz): De hogy mondja kérem? Nem értem. Hogy a… miniszter…?… Pardon, nem értem… hogy ki a teljesen…

_Én_ (egészen odavagyok zavaromban. Hebegve és vigyorogva): Hát izé… az Igazgató úr… úrnak tetszik lenni… úgy gondoltam… nem tetszik érteni?

_Igazgató_ (sápadtan emelkedik, megdermedve néz rám): Hogy én – hogy mi vagyok én?

_Én_ (felállok. Zsebredugom a két kezem, hangosan): Ja, maga! Hogy maga mi? Egy egészen ostoba és tehetségtelen, nagyképű fráter. (Megfordulok és zsebredugott kezekkel, ráncigálva indulok a másik asztal felé, mire hangosan a pincérhez): Tóni – egy feketét!

„SZUBJEKTIV LELET“

I. _Dr. Ugyanaz, délelőtt, a sorozáson._

_Dr. Ugyanaz_ (megtört tekintetű, bús, tönkrement emberi roncs, elgyengült férfierő, beesett szemek, tétova mozdulatok. Hajlott háttal, köhögve lép az orvos elé. Halkan suttogva beszél.)

_Orvos_ (miután az objektiv leletet felvette): Most következik a szubjektiv lelet, az egyén saját bevallása alapján. Hány éves?

_Dr. Ugyanaz:_ Öreg vagyok… nagyon öreg…

_Orvos:_ A nacionálé szerint harminckét éves.

_Dr. Ugyanaz_ (fájdalmasan): Nem az az öreg, doktor ur, aki messze van a bölcsőtől, – de aki közel van a koporsóhoz.

_Orvos:_ Szülei élnek?

_Dr. Ugyanaz:_ Élni éppen élnek, ha élet az, éjjel-nappal lelkiismeretfurdalások között fetrengeni, hogy ilyen szánalmas beteg korcsnak adtak életet, amilyen én vagyok, magamnak és az emberiségnek gyötrelmére.

_Orvos_ (a szívet vizsgálja): Vegyen lélegzetet.

_Dr. Ugyanaz_ (akkora lélegzetet vesz, mint egy kis kolibri).

_Orvos:_ Nem tud nagyobbat lélegzeni?

_Dr. Ugyanaz_ (rémülten): Még ennél is nagyobbat? Szent Isten, hiszen megreped a tüdőm. Még soha ennyi levegőt nem ettem egy harapásra.

_Orvos:_ Mutassa a nyelvét.

_Dr. Ugyanaz_ (legyint): Ne is nézze meg, doktor úr – a doktor úr érzékeny lelkű embernek látszik – nagyon szomorú látvány az én nyelvem, doktor úr… megmondom őszintén.

_Orvos:_ Volt valami szervi betegsége?

_Dr. Ugyanaz:_ Nekem? Tudtommal nem volt, – ha csak féloldali agyrák nem számít szervi betegségnek – tudniillik mindig arra volt gyanuja az orvosomnak…

_Orvos:_ Szokott szédülni?

_Dr. Ugyanaz:_ Csak a szédülést ne emlegesse, doktor úr, mert mindjárt összeesek. Kénytelen vagyok állandóan a kocsiúton járni, mert ha a járda széléről lenézek, mindjárt elszédülök.

_Orvos:_ Különben semmi panasza nincsen?

_Dr. Ugyanaz:_ Különben semmi. Ha így tartom a fejem, féloldalt, akkor valami tompa nyomást érzek a derekamban. Ha a derekamat mozgatom, ugyanazt a tompa nyomást a fejemben érzem. Néha olyan érzésem van a mellemben, mintha a fájós lábam sajogna, néha meg percekig nem tudok lélegzetet venni a fülemen keresztül. A vesetájon szaggató nyílalást érzek olyankor, mikor az orromat fúvom – néha meg úgy szeretnék sírni, magam sem tudom, hogy miért. Esténként, mikor hálni jár belém a lélek, sokszor olyan állapotban vagyok, hogy már alig találom meg az ágyat. Különben nem tudok semmit, ha csak azt a veszett kutyát nem, aki egy órával ezelőtt megharapott.

_Orvos:_ Ezek a foltok a karján mitől vannak?

_Dr. Ugyanaz:_ Ez? Ez semmi, egy pár hullafolt. Bizalmasan megsughatom a doktor úrnak, hogy már két hónappal ezelőtt meghaltam. Csak nem akarok elhencegni vele.

_Orvos:_ Jól van. Frontdiensttauglich.

II. _Dr. Ugyanaz, délután, a biztosító-társaság orvosánál._

_Dr. Ugyanaz_ (kihúzott derekú, délceg, villogó szemű fiatal atléta. Döngő léptekkel méri át a szobát. Érces bariton, ringó csípők.)

_Orvos:_ Hát kérem, amint mondtam, a díjszabás meghatározása attól függ, hogy milyen sánszai vannak önnel a társaságnak. Ha a vizsgálat kideríti, hogy egészséges ember, aki megéli a biztosított összeg lejárását, természetesen kisebb díjakat állapítunk meg. Hány éves?

_Dr. Ugyanaz_ (szégyenlősen): Jaj, Istenem, – szinte restellem… olyan bohó vagyok…

_Orvos:_ De hiszen a nacionálé szerint harminckét éves…

_Dr. Ugyanaz:_ Nem az a fiatal, aki közel van a bölcsőhöz, hanem, aki messze van a koporsótól.

_Orvos:_ Szülei élnek?

_Dr. Ugyanaz:_ Apám korelnök a „Matuzsálem“ című aggastyán-klubban.

_Orvos_ (szívét vizsgálja): Vegyen lélegzetet.

_Dr. Ugyanaz_ (akkora lélegzetet vesz, amekkorából szükség esetén egy-két hétig eléldegélhetne a tenger fenekén.)

_Orvos:_ Ne olyan nagyot…

_Dr. Ugyanaz:_ Még ennél is kisebbet? Hiszen megfulladok.

_Orvos:_ Mutassa a nyelvét.

_Dr. Ugyanaz_ (félméternyire kilógatva a nyelvét): Nézze meg ezt a nyelvet, doktor úr, nem azért mondom, – csak tessék bátran megtapogatni – ilyen nyelvet nem egyhamar lát a doktor úr Pesten – direkt gusztusom van rá néha, hogy leharapjam és megegyem, olyan friss és gusztusos. (Megveregeti a nyelvét.)

_Orvos:_ Volt valami szervi betegsége?

_Dr. Ugyanaz_ (sóhajt): Sajnos… be kell vallanom, hogy volt. Gyermekkoromban súlyos orrviszketésen mentem keresztül, de még idejében megvakartam az orromat és elmult. Azóta jól érzem magam.

_Orvos:_ Szédülni szokott?

_Dr. Ugyanaz:_ Sajnos, elég gyakran. Valahányszor repülőgépen ülök és a gép darabokra törve zuhan fejjel lefelé. Különben nem.

_Orvos:_ Egyéb panasza nincs?

_Dr. Ugyanaz:_ De igen… Nem merek disznók közelébe menni, mert gyakran megtörtént, hogy makknak néztek. És egy állandó szorongás van bennem, hogy annak idején, két-háromszáz év mulva, mikor már meguntam az életemet, nem tudok majd meghalni.

_Orvos:_ Jól van, köszönöm. (Megírja a biztosító-társaságnak a jelentést, melyben nem ajánlja fölvételre a jelentkezőt, mert a vizsgálat arra enged következtetni, hogy néhány év mulva tökéletesen meghülyül és munkaképtelen lesz.)

A BURDONBENGHI BUMERANG.

Monstre-film huszonkét részben, 316 felvonásban.

=Az ausztráliai „Ultrahyper“-cég felvétele.=

_Az első felvonás rövid tartalma:_

Kentudey, az ausztráliai elefántgyár igazgatója haragos viszonyban él legjobb barátjával, Ram-Ram bánya-kapitánnyal, aki évek óta üldözi szerelmével a szép Mág Maryt, a „prerik nősténybikáját“, ahogy őt egész Előindiában nevezik a vállain átvetett két pofaszakáll miatt, melynek titkát csak Ecrlton ismeri, aki egy buvárszállítmány menetleveléről lenyalt egy bélyeget, amit a vakmerő Tsinfu mérgezett cián-tortába kevert, a Kékfenekű Emberhangyász visszakaparítja és ezzel megmenti Ázsiát a fenyegető katasztrófától.