Part 4

Na jó, ha a doktor úr nem hagyja elmondani, hogy mit érzek és hogyan, akkor miből állapítja meg, hogy mi bajom van? Én igyekszem magamat precizen kifejezni, nem úgy, mint valami paraszt, aki azt mondja magának, fáj a hasam, akár agyhártyalobja van, akár vakbélgyulladása… Jó, hát a spulnit hagyom, de ez mi lehet, ez a furcsa reszelés a torkomban, nem is reszelés pontosan, hanem olyan viszkető bizsergésféle, tetszik látni, innen idáig – csak nincsen tüdővészem? Mondja, doktor úr, csak azt mondja meg, érez az ember tüdőrák esetében egy olyanféle nyomást a gégében, ami egészen a fülig terjed, de tulajdonképpen nem is nyomás, hanem olyanféle érzés, mintha egy kéz kinyúlna a tüdőből a bárzsingon keresztül és megfogná a gégét, de nem szorítaná nagyon, csak úgy, mintha el akarná engedni egy pillanatra, de megint megfogná… nézze doktor úr, ne áltassuk egymást, felnőtt ember vagyok és családapa, nincs szükségem rá, hogy kegyes csalással vigasztaljanak és szépítsék az állapotomat – hadd tudjak meg mindent, beszéljen hozzám őszintén és becsületesen, mint férfi férfihez és mondja ki nyiltan: hátgerincsorvadás-e vagy nem, mikor az ember egyszerre csak azt érzi, mintha két csigolya a tüdejében – ugyan kérem, ne tessék zavarni, hát nem a tüdejében, végre nem vagyok egyetemi tanár – szóval két csigolya, mintha összenőtt volna és az egyiknek a széle karcolni kezdi a másikat és ennek következtében minden lélegzetvételnél a gerinc belenyomódik a vesébe? Jó, jó elhiszem, de tessék már egy kicsit várni, még nem mondtam el mindent és ha a doktor úr nem hallgatja meg az embernek szubjektiv panaszait, akkor miből akar diagnózist csinálni? Én nem kérdezek semmit, én nem akarom befolyásolni, én nem mondom, hogy nekem mire van gyanum, én tárgyilagosan és elfogulatlanul azt állítom csak, hogy itt balra egy kicsit, a szív fölött, közvetlenül a két tüdőszárny alatt valami bugyborékolást érzek, így tesz kérem: pitty, pitty, de mintha a szívből indulna ki és nem mindig tesz úgy, csak ha az államat így leszorítom a mellemre és a karjaimat hátracsavarom és behunyt szemmel egy percig visszatartom a lélegzetemet – akkor rögtön úgy érzem, mintha fuldokolnék és a gyomromban elpattanna valami – nem lehetséges, hogy a szívemnek van valami?… nem úgy gondolom kérem, de hallottam, hogy a gutaütés első tünete szokott úgy kezdődni, hogy a lélegzet egy percre kimarad… és azonkívül a fülembe valami rémes zúgás is van… és ami a legborzasztóbb, doktor úr… amin talán gyors műtéttel lehetne még segíteni… hogy nincs elég levegőm… így, ha nyugodtan fekszem, nem… de mihelyt kinyitom a számat és egy szót próbálok mondani… mindjárt fuldokolni kezdek – ugyan, ne tessék már közbeszólni, azt akarom mondani, de nem jutok hozzá, hogy nem tudok beszélni… nem tudok beszélni…

ÓRÁK.

Gyerekkorom óta élő lénynek tekintem az órát. Ötéves koromban pillanatig se kételkedtem benne, hogy az óra, akár falon függ, akár zsebben ketyeg, akár állványon büszkélkedik, a háziállatok egy fajtája, olyan, mint a kutya, vagy a ló, szelidített állatfaj, csak nagyon elbutult és elfásult az örökös munkában. Meg voltam győződve (már akkor híve voltam a természetes kiváláson alapuló fejlődéselméletnek), hogy őserdőkben, valahol Afrikában talán, vad és szabad állapotban is előfordul, mint a vaddisznó, vagy a vadmacska – persze nem olyan művelt és szelid, mint nálunk, torzonborz ágakról lóg, durva láncon, félelmes hangon ketyeg, percmutatója baljóslatuan csillog, hol vadul siet, hol lustán késik – mint vadwekker esetleg meg is támadja az embert, reggel, mikor éhes. Valószínűen csapatostul fordul elő, öreg vadinga vezeti őket – vannak fajták, melyeknek csak nagymutatójuk van.

Az órák értelmi képességeit sohase becsültem sokra. Általában korlátoltak, fontoskodók és nagyképüek. A szorgalom és kötelességérzés példaképe az óra, de példaképe a szolgai túlbuzgóságnak is. Tehetségtelen fajta. Elve a vak engedelmesség és a rend – meggyőződése, hogy csak a szervezett munka viszi előre az emberiséget, akarom mondani az óraiságot! Minden óra legyen a helyén és teljesítse kötelességét a többit bízza a sorsra. Egyformán járni – ez a legfőbb ideáljuk. Bármi történjék körülötte – első a kötelesség. Iszonyú pillanatokban, melyekben összeszorult szívvel éreztem, hogy hónapokat és éveket élek át, hányszor bántott és sértett tárgyilagos ketyegésük, fontoskodó igyekezetük, amivel tapintatlanul belekotyogtak legnagyobb szenzációimba, el akarva hitetni velem szűklátókörű és földhözragadt világfelfogásukat, hogy egyik perc olyan, mint a másik. Semmi diszkréció nincs egy órában – mikor először öleltem magamhoz a nőt, akire tíz évig vágytam halálosan, a zsebórám pofátlanul és szemtelenül tovább kotyogott a zsebemben, ahelyett, hogy egy pillanatra elhallgatott volna, mintahogy finomízlésű ember elfordul és igyekszik magát elfelejtetni, ha látja, hogy fölösleges. De az óra az eltemetett ember zsebében is tovább jár, a föld alatt – korlátoltságánál fogva mindenre kapható, ami szolgai. Soha nem történt még meg, hogy egy óra ne jelezte volna pontosan a lejárt száz percet, ami az elitélt kivégzéséhez kell.

Normális működés közben a céltudatos és munkája jelentőségével tisztában levő hivatalnok benyomását kelti. Az az érzésed van, hogy vigyáz rád, számol helyetted, ellenőriz és figyel. Ha hármat üt, azért üt hármat, mert jól tudja, hogy háromkor el kell menned – kérlelhetetlen szigorral figyelmeztet erre, olyanvalakinek büszke önérzetével, aki tudja, hogy őt nem lehet megcáfolni, mert mögötte az órák világszervezete áll, csupa szervezett óra, akik a „mindenki egyért és egy mindenkiért“ államfentartó elv alapján szolidárisak vele, amikor hármat üt. De bezzeg mindjárt kiderül korlátoltsága és ötlettelensége, ha véletlenül magára marad a véleményével. Gyerekkoromban direkt elrontottam a faliórát, de úgy, hogy azért tovább járjon. Nincs valami nevetségesebb annál a buta és nagyképű fontoskodásnál, amivel egy elrontott óra hencegve elüti a féltizenkettőt, aztán csodálkozva néz körül, hogy a többi órák nem ismétlik és nem igazolják őt, mert hiszen fél kettő van. Olyan, mint egy hülye hivatalnok, aki pont aznap érdeklődik a főnök úr kedves feleségének a hogylétéről, mikor a főnök úr elkergette a feleségét.

Tehetségtelenségének egyik legjellemzőbb pontja az emberismeret teljes hiánya. Mint wekker, évekig állhat az ember szolgálatában és mindig újra összetéveszti azt az embert, aki lefekszik, azzal, aki felkel. Este a szónak szoros és a szónak átvitt értelmében felhagyja húzni magát, hogy reggel félnyolckor keltse fel azt az urat, aki este lefeküdt az ágyba. Félnyolckor aztán csodálkozik, hogy ugyanaz az ember, aki este megbízta, hogy feltétlenül keltse fel, dühösen a falhozvágja és pofonveri és belelő, mikor fontoskodva és abban a reményben, hogy most majd megfogják őt dícsérni, beleordít a fülébe.

Mint az embernél, egy kis egyéni ízt és tehetséget, néha a betegség vált ki az órából. Néha meghül, vagy náthát kap, ilyenkor sietni kezd, különvéleményt formál. Sajnos, nem igen érvényesül, mindjárt óráshoz viszik, meggyógyítják, megint egészséges és buta stréber lesz belőle.

Mindez persze nem az én órámra vonatkozik, nyájas olvasó. Az én órám a legjobb óra a világon, még a nagyapámtól örököltem, tíz éve nem volt igazítva, – mi? hogy a magáé tíz perccel többet mutat? ugyan, csapja a falhoz azt a krumplit! ez az óra soha még egy percet nem késett, úgy nézze meg!

IDEGKÓRTAN.

(Egy német professzor naplójából.)

_Első elemzés._

A páciens, L. kisasszony, igen sápadt, mikor klinikánkra jelentkezik. Nyaka feltűnően meg van nyúlva és igen sovány, arca előreálló, fehér, finom pihével borított – szája helyén – kóros elváltozás – két tompavégű, tojássárga színű kemény képződmény, egymást fedő, mintegy három centiméternyi mekkoraságban. Lábai fejlettek, lábujjai szétállók, az ujjak között hártyaszerű, sárga képződmény. Kezek elkorcsosultak, a törzshöz simulók, fehér tollakkal borítva. Alsótest is tollakkal borítva.

Még mielőtt a kérdéseket betegünknek feltennők, a meglepő eltéréseket hajlandók vagyunk neurotikus hisztériával összefüggésbe hozni. Feltevésünk szerint betegünk fiatalkorában kényszerképzetekkel küzdött, alsó tudatában elnyomott és átalakított traumák szerepelnek s e testi elváltozásokat ezek a lelki tünetek vonták maguk után.

Teendőnk: kikutatni ezeknek a neurotikus képzeteknek eredetét és okát s a tudat felszinére hozni. Legalkalmasabbnak találkozik dr. S. Freud álomfejtési módszere.

Ama kérdésünkre, hogy mit álmodott ma, a páciens első pillanatban nem akar válaszolni. Jellemző tünet: a beteg igyekszik takargatni az álmában megnyilvánuló libidit. Hosszas vallatás után kinyitja a száján kinőtt sárga, csontszerű képződményt s egy első pillanatra artikulálatlannak tetsző szócskát ismétel kétszer, ezt _gá_. Gyakorlott psikoanalitikus előtt persze nem lehet vitás, mit jelent e szócska: a kisasszony nyilván foglalkozott Freud elméletével s onnan ismeri a _Verdrängung_, magyarul _gátlás_ szócskát. Ennek két első betűjével akarja jelezni, hogy gátlások akadályozzák álmának elmondásban. A negativ módszerhez folyamodunk: tárgyakat mutatunk fel, hogy melyikre reagál. A módszer hosszas kisérletezés után eredményre vezet. Egy szem kukorica felmutatásakor a beteg hevesen bólint. Nyilvánvaló, hogy kukoricáról álmodott. Természetesen a _kukorica_ szó szimbolikusan értendő – feltehető, hogy egy _Rica_ nevű gyermekkori barátság zavarta meg a paciensnek felforgatott egyensúlyú lelki életét.

Sajnos, a további érdekesnek igérkező elemzést megakadályozta egy parasztasszony, aki ezzel a kiáltással: „hát ide futott be az a rusnya kácsa“ berontott a laboratóriumba és betegünket hóna alá csapva, eltűnt.

_Második elemzés._

Ny. páciens esetét egyik kartársunk említi fel. A kartárs elmondja, hogy a beteget egy mezőn találta, ahol kétségbeesett futással száguldott árkon-bokron keresztül, alig akarván szóbaállani ideggyógyász kartársunkkal, aki azt is megfigyelte, hogy a mezőn egyidejüleg, a páciens háta mögött három agár, két puskás ember, négy lovas vadász és több komondor futott, azonos irányban.

Ezen a páciensen is testi elváltozások észlelhetők: fülei igen hosszúakra meg vannak nyúlva, szája nyitva, szemei forognak és nyelve kilóg. Egész testét, barnás, fakó szőrzet borítja, arca megnyúlt, lábujjai kettenkint összeforrva.

Kérdéseket kartársunk nem adott fel, a beteg rendkívüli módon izgatott állapotára való tekintettel (tartani kellett a fülénél fogva, mert el akart futni, lihegett, egész teste remegett stb.), hanem megelégedett a tünetek pontos megállapításával. A beteg nem akart szóbaállni vele, jóllehet a legszelidebb és leglogikusabb, értelmes kérdésekkel próbálta a diagnózist megcsinálni. Mikor aztán arra próbálta rábeszélni, hogy idejöjjön az ideggyógyintézetbe, ahol meggyógyitjuk, a beteg rendkivül nyugtalan volt, folyton hátrafelé nézegetett a puskások és agarak felé és erővel futni akart.

Barátunk, igen helyesen megállapította 1. az agarakkal és vadászokkal szemben való dementiás jellegű _idioszinkráziát_; 2. a kifejezetten paranoiás jellegű _üldöztetési mániát_, amit az összes tünetek igazoltak. Sajnos, nem volt módjában behatóbban tanulmányozni az esetet, mert közben a puskás emberek és az agarak odaérkeztek, kivették kezéből a pácienst és elvitték.

A LEBESZÉLŐBEN.

Reggel levelet kaptam, hogy 131313 számú sorsjegyem megnyerte a 2 K 29 filléres főnyereményt és a 2,000.000 K-ás jutalmat, legyek szíves, vegyem fel. Nem tudom, mások hogy vannak ezzel a dologgal, én bevallom, nagyon örültem neki, lehet, hogy nem vagyok normális ember, de örültem. Mindjárt el is mentem hogy majd fölveszem de még nem volt nyitva a bank, lementem egy kicsit sétálni a Dunapartra.

Fütyörészve nézegettem a vizet, mikor egyszerre egy kemény tenyér nehezedett a vállamra.

– Térjen magához, szerencsétlen – mondotta hadarva egy magas, bústekintetű férfi.

Mire én:

– Tessék?

– Tegyen le végzetes tervéről, – folytatta a bústekintetű férfi és ásított egyet.

– Ugyan, hát mit gondol felőlem? – szabadkoztam.

A bústekintetű férfi, anélkül, hogy a karomat eleresztette volna, cigarettára gyújtott, megint ásítozott, megdörgölte a fülét, aztán barátságosan megveregette a vállam.

– Na gyerünk, gyerünk.

– Hová megyünk? – jegyeztem meg szerényen.

– A lebeszélőbe. Figyelmeztetem, hogy ne ellenkezzék, mert kénytelen leszek karhatalmat venni igénybe. Ha nyugodtan viselkedik, nem bántjuk.

Karhatalomról lévén szó, kábultan és rémülten követtem. Másfélórás gyaloglás után, mialatt egyetlen szót se váltottunk, egy külvárosi ház előtt állott meg kísérőm.

– Tessék bemenni, – mondta és egy kicsit meg is lökött.

Alacsony hivatalszobába léptünk, a szoba fölött ez állt, fekete betűkkel: „_II. számú Kerületi Lebeszélő Osztály és Iktató._“

Hosszú farács húzódott egy deszkaasztal mellett, több nyílással, melyek mögött hivatalnokok körmöltek.

– Menjen oda a harmadik rácshoz, – mondta nekem az egyik. – Kérem főlebeszélő úr…

Egy száraz hang:

– Mi az?

– Tessék felvenni az adatokat.

– Ugyan hagyjon békén nem látja, hogy el vagyok halmozva? Küldje a Kovácshoz.

– Jöjjön ide, – kiáltott rám valaki.

Alázatosan odamentem.

– Neve? – kérdezte a hivatalnok, anélkül, hogy felnézett volna.

– Kérem szépen, én…

– Neve?! – kiáltott rám fenyegetően.

Mondtam.

Ezután egy csomó adatot kért még, kitöltött egy blankettát, ideadta és becsukta a rácsot.

– Hová menjek ezzel? – kérdeztem tanácstalanul.

– A negyedik emeletre, 14. szám alá, Ungemütlich segédlebeszélő úrhoz. Ott lebélyegzik, a lebélyegzett íráshoz kér egy kitöltő-lapot, egy kijelentő cédulát, egy bejelentőt és egy feljelentőt. Ezeket átviszi az összeíró ügyosztályba, ott átvezetik a szelvényt a kihallgató jegyzőkönyvbe, a másolatot megkapja, azt a raktárban aláiratja és visszahozza nekem.

– Igenis.

Két óra se telt bele, ott voltam a Gyűjtő és Ellenőrző Osztály fogalmazója előtt. Nem lehetett elmenni, mert egy rendőr állandóan a sarkamban volt, azzal az utasítással, hogy magamra ne hagyjon, míg el nincs intézve a lebeszélés.

– Tessék, segédlebeszélő úr, ez az – mondotta a rendőr.

A segédlebeszélő rátámadt a rendőrre.

– Már megint tizenkettő után hozzák nekem a feleket? A fene essen ebbe a nyavalyás vircsaftba! Csak én legyek marha, a többiek urizálnak. Legközelebb, ha tizenkettő után jönnek, mindkettőjüket kihajítom.

A rendőr hallgatott, a segédlebeszélő rám kiáltott:

– Mit áll itt? Adja ide az irásokat.

Átadtam a tizenkét cédulát, amit közben összegyűjtöttem. Átvizsgálta őket, ásított, aztán a következőket mondta:

– Tegyen le végzetes tervéről… aoiá… de álmos vagyok… térjenvisszaazélet napsugarasmezejére… öböböböbö… azéletmindenkiszámára tartogatmég örömöket… megértette?

– Igenis, csakhogy –

– Ne feleseljen. Megigéri becsületszavára, hogy soha többé nem tör önnön életére?

– De hiszen én –

– Elég. Megigéri becsületszavára és kész, elmehet. És máskor ilyen ügyekben ne tizenkettő után tessék jönni, mert én nem vagyok a bérese az uraknak, tetszik érteni. Alászolgája.

Elsompolyogtam, de a következő percben képéből kikelve ordított utánam.

– Hé!… Hát az igazolványt én vigyem le az iktatóba?

Rémülten álltam meg.

– Ezeket vezettesse be megfelelő helyeken, iktassa át, bélyegeztesse le és vétesse fel… Majd a biztos úr útbaigazítja.

Kezembe csapta az iratokat és bevágta az ajtót. A rendőr ásított, aztán intett, hogy gyerünk, ő is szeretne már ebédelni. Megköszöntem a szívességét, borravalóul átadtam neki főnyereményt nyert sorsjegyemet, felkapaszkodtam az ablakra és leugrottam a negyedik emeletről.

BARÁTOM, A VÁLLALKOZÓ.

Délelőtt tízkor sürgönyt kaptam, hogy délután egynegyed ötkor jelenjek meg a Nyújork-kávéházban, rendkívül sürgős és számomra életbevágó fontosságú ügyben. Délután egy órakor újabb sürgöny érkezett, hogy ne egynegyed ötkor, hanem félhatkor jöjjek és ne a Nyújorkba, hanem a budai Filadelfiába. További sürgöny véglegesen és visszavonhatatlanul az Andrássy-kávéházban jelölte meg a helyet, az időt este féltizenkettőkor.

Megjelentem a megjelölt időben és helyen, ahol a pincér egy levéllel várt, a levélben az volt, hogy legyek szíves, fáradjak el azonnal az ujpesti Otthon-kávéházba, ott vár rám a sürgöny feladója.

Elmentem Ujpestre és beültem a kávéházba. Néhány perc mulva alacsony, szőke fiatalember jelent meg asztalomnál, bemutatkozott és leült. Kérdésemre, hogy ő hivatott-e, gyorsan bólintott, hogy igen. Megkérdezte, hogy vagyok és mit szólok hozá, milyen soká tart a háború.

– Hát bizony, – mondtam – éppen hogy eléggé. Már az igaz.

– És ki tudja még meddig tart – mondta.

– Bizony, csak az isten tudhatja – jegyeztem meg.

– Tessék elhinni, már vége lehetne – fűzte tovább.

– Majd csak vége lesz – válaszoltam.

Köhögött és a körmét kezdte piszkálni.

– Hát, kérem, – mondtam én – hát miről van szó?

– Hogy – hogy miről? – kérdezte.

– Úgy értem, a sürgönyök miatt…

– Ja, arról. Hát igen, kérem, egy vállalkozásról lenne szó.

– Értem. Miféle vállalkozásról?

– Hiszen éppen ez az. Ez az, kérem. Nagyon helyesen tetszik kérdezni, hogy miféle. Éppen emiatt akartam önnel beszélni.

– Állok rendelkezésére.

– Mert, kérem, az emberek mindenfélét csinálnak. Mondok, csinálni kellene valamit.

– Nagyon helyes.

– Csakhogy alaposan meg kell fontolni a dolgot. Ezért akartam beszélni önnel.

– No igen… nagyon megtisztelő… tehát…?

– Tudom, kérem, hogy azt nem lehet úgy egykettőre nyélbeütni.

– Mégis… talán nagy általánosságban tessék elmondani – talán lapvállalkozás.

– Azt most még nem mondhatom meg. Nem éppen lap. De esetleg az is. De ezt még meg kell fontolni. Nézetem szerint éppen ezt kell megfontolni.

Szünet állt be.

– Egyelőre az a fontos, – kezdte újra – hogy amig nem biztos a dolog, nem szabad senkinek beszélni róla.

– Kérem, kérem – biztosítottam.

– Mert még nem lehet tudni… az nem megy máról-holnapra… az nagyon veszélyes, ha előre beszél róla az ember… tetszik tudni, ellopják az ötletet…

– Persze – mondtam – és tekintve, hogy pénzről van szó, biztosan…

– Azt éppen nem mondhatnám. Pénz egyelőre nincs. Csak lesz majd, ha a dolog sikerül.

– Mégis, – mondtam óvatosan – milyen természetű dolog ez?

– Hiszen éppen emiatt akartam önnel beszélni, hogy milyenféle legyen. Mert azt elő kell készíteni, azt kell megfontolni. Nem szabad elhamarkodni, ha az ember sok pénzt akar keresni.

– Már az igaz.

– Majd ha aztán már lát az ember egy kis pénzt, – folytatta lelkesen – akkor lehet bátrabban csinálni. Ha nekem együtt lesz egy kis pénz, akkor én nem nézem a fáradságot.

– Oh, bizonyos vagyok benne…

– Majd meglátja, hogy én nem vagyok smucig ember. Én nem fogom eltitkolni ön előtt, ön ellenőrízhet majd, hogy mennyit kerestem a vállalkozáson… nálam lehet keresni, barátom…

– Meg vagyok győződve róla. Mégis, hogy kezdünk hozzá?

– Na, hát helyben vagyunk. Erről akartam önnel beszélni. Én az ön eszét nagyon sokra becsülöm és meg vagyok győződve róla, hogy ön segítségemre tud lenni… Ezért fordultam önhöz és senki máshoz… Nekem nem kell mindenféle ember, nekem maga kell, igenis maga… hozzám jöhet, kérem, Anatole France is, én nem bánom, akármilyen ember, énnekem nem kell…

– Nagyon köszönöm, – rebegtem – hát akkor miben lehetnék…

– Erről van szó, kérem. Én nem vagyok egy lángész, én ezt tudom, – ne tessék tiltakozni, nem restellem én – én magam nem igen tudnám – de ha ön nekem tud mondani valamit, amivel pár százezer forintot lehetne keresni… hát én nem feledkeznék meg önről, azt elhiheti… én nem kivánnám ingyen, mint sok gazember.

A pincér jelezte, hogy záróra van. Fölálltunk.

– Hát gondolkozzék – mondta.

– Jó, – mondtam – majd gondolkozom.

– És ha tud valamit, irjon rögtön.

– Majd írok – mondtam.

– Hanem egyet: diszkréció! Senkinek egyetlen szót se! Senkinek! Az ilyen dolog nem megy másképp! Mihelyt az ember elárulja, más csinálja meg. Csak bizza rám, maga fiatalember, maga ezt nem érti. Nem akarom, hogy megelőzzenek. Ennyiben maradunk: senkinek egy szót se!!

– Ennyiben.

– Alásszolgája.

– Alásszolgája.

Negyed egy volt és én ott ültem Ujpesten.

TUDOMÁNY.

– Kedves kolléga úr, érdekes esetből kifolyólag kerestem fel, mint olyan elmeorvost, akinek tudományos képzettségéről, az elmebajok megállapításában való megbízhatóságáról legalább úgy meg vagyok győződve, mint a magaméról.

– Nagyon kedves és igazságos, kedves kolléga úr. Nekem is az a nézetem, hogy az elmegyógyászatban körülbelül mi ketten vezetünk, holtversenyben.

– Bizonyára, kolléga úr. A helyesen megértett tudomány diadalát látom abban, hogy elmegyógyászati kérdésekben mi körülbelül megegyezünk. Azért kerestem fel, hogy közösen bizalmas kettesben, a „négy szem többet lát“ elv alapján beszéljük meg ezt az érdekes esetet.

– Csupa fül vagyok, kolléga úr.

– Annak a megállapításáról van szó, kedves kolléga úr, vajjon én, aki önnel e percben beszélek, őrült vagyok-e vagy sem?

– Nagyon érdekes kérdés. Már gondoltam rá magam is. Szóval ezt akarja velem megbeszélni?

– Ezt. Eleinte arra gondoltam, hogy mint az ország első elmeorvosa, ezt a betegséget magam állapíthatom meg magamról; de aztán eszembe jutott, hogy magamról lévén szó, mégis csak jobb lesz, ha konziliumot hívok egybe, legalább is két orvost, akik ehhez legjobban értenek. Meghívtam hát magamat és önt erre a konziliumra.

– Nagyon helyes, kolléga úr. Akkor talán mindjárt kezdhetjük is a tanácskozást?

– Parancsoljon velem.

– Egyelőre nincsen kifejezett véleményem erről az érdekes esetről. Mindenesetre érdekel, mi az ön véleménye?

– Az én véleményem az, hogy őrült vagyok.

– Mindenesetre megfontolandó vélemény olyan ember részéről, aki az elmebetegségekben olyan kitűnő szaktekintély, mint kolléga úr.

– Ön hízeleg, kolléga úr.

– Szó sincs róla. De térjünk a tárgyra. Abban ugy-e mind a ketten megegyezünk, hogy az őrültségnek mi a legfőbb ismérve.

– Hogyne, hogyne. A fix ideát gondolja, nemde, kolléga úr?

– Természetesen. Kolléga úr ezt nagyon jól tudja. Tehát meg kell állapítanunk, hogy van-e kolléga úrnak fix ideája. Abban, ugy-e, megegyezünk, hogy mit értsünk fix idea alatt?

– Hogyne. Fix idea, azaz téveszme alatt egy kényszerképzetet értünk, mely a különben helyesen, vagyis logikusan működő emberi értelemben automatice felvetődött, egy hibás képzetet önmagunkról, teszem fel, hogy valaki császárnak képzeli magát, holott nem az.

– Nagyon helyes. Hiszen mind a ketten tudjuk, hogy az őrültek, fixa ideájuktól eltekintve, egészen helyesen gondolkodnak. Nos tehát, lássuk, van-e kolléga úrnak rögeszméje? Mert ha nincs, ha minden gondolata helyes és logikus, akkor kolléga úr nem őrült.

– Úgy van.

– Nos tehát lássuk, van-e önmagáról rögeszméje. Hogy híjják, kolléga úr?

– Igy és így.

– Helyes. Rendben van. Kicsoda kolléga úr?

– Elmeorvos.

– Helyes. Hol lakik, kolléga úr?

– Itt és itt.

– Nagyon helyes. Ön tehát nagyon jól tudja, hogy ön kicsoda és micsoda, mert amit mondott, az szóról-szóra igaz. Önnek tehát nincsen rögeszméje önmagáról, ezek szerint az a nézetem, hogy kolléga úr nem őrült.

– Nekem pedig az a véleményem, hogy őrült vagyok.

– De hiszen nincsen rögeszméje! Hiszen tisztában van vele, hogy micsoda.

– Igen. Őrült vagyok.

– Pedig, mint láttuk, nem az.

– Igazán azt hiszi?

– Hát persze. Hiszen bebizonyítottam.

– Ohó, álljunk csak meg. Hiszen ha nem vagyok őrült, akkor az, hogy őrültnek hiszem magam, akkor ez egy hibás eszme, egy rögeszme!

– Úgy van!

– De hiszen akkor nekem rögeszmém van, hiszen akkor én őrült vagyok.

– Hát persze. Ha rögeszméje van, akkor őrült.

– Tehát őrült vagyok?

– Miután rögeszméje van, nyilván az.

– Ohó, álljunk csak meg. Ön azt mondja, a rögeszmém, hogy őrült vagyok. De hiszen tényleg az vagyok, az imént mondta. De hiszen akkor ez nem rögeszme, akkor ez egy logikus gondolat. Tehát nincs rögeszmém. Tehát mégse vagyok őrült. Tehát csak rögeszme, hogy mégse vagyok őrült. Tehát csak rögeszme, hogy őrült vagyok, tehát rögeszmém van, tehát őrült vagyok, tehát nem rögeszme, hogy őrült vagyok, tehát igazam van, tehát nem vagyok őrült. Mégis csak gyönyörű dolog a tudomány!

– A leggyönyörűbb, kolléga úr! De legalább annyira kell érteni hozzá, mint mi ketten.

TŰZRENDÉSZET.