Part 3

_Igazgató:_ Néz maga elé és nem gondol semmire? Akkor menjen el barátom a hülyék intézetébe, ott kezelik az ilyesmit… és ne álljon be irodába…

_Fuksz:_ Ne tessék rám haragudni igazgató úr… én is sokszor úgy érzem, hogy szeretnék máshol lenni, mint ahol vagyok…

_Igazgató:_ Máshol? Ugyan! Talán nincs megelégedve a szövet-osztálylyal? Talán a gummi-osztályba szeretne kerülni? Csakhogy ott nem kellenek ilyen hülyék, mint maga, aki még a szövet-osztályban se felel meg.

_Fuksz:_ Nem is tudom hol… hová… ahol még soha se voltam…

_Igazgató:_ A Frimmbe, fiam, a Frimmbe. Odavaló maga.

_Fuksz:_ Az emberek nem arra születnek, igazgató úr, amivé lesznek…

_Igazgató:_ Ne mondja. Tud még egy pár ilyen hülyeséget? Nem szégyeli magát, ahelyett, hogy mentegetné a lustaságát, mindenféle marhaságot dadog…

_Fuksz_ (nagyot sóhajt).

_Igazgató:_ Mit fuj? Mit fuj? El akar fujni?

_Fuksz_ (szomorúan mosolyog): Ki tudja… Magam se tudom…

_Igazgató_ (dühbejön): Maga se tudja? Hát majd meg fogja tudni! Elsején mehet a fenébe, akkor majd fogja tudni! Vigye ezt a piszkot! (Fuksz fejébe vágja az aktát. Fuksz el. Maga elé, dühösen.) Ilyen félkegyelműt küldenek a nyakamra.

VIZSGÁLAT.

_Beteg:_ Tudniillik arról van szó…

_Dr. Modern:_ Hogy miről van szó, azt most még nem lehet tudni.

_Beteg:_… nekem itt a mejemben…

_Dr. Modern:_ Mejjemben, gyomromban, lépemben, az semmi. Igy nem lehet diagnózist csinálni. (Erélyesen): Totális vizsgálatnak fogom alávetni. Addig nem lehet gyógyításról beszélni.

_Beteg_ (hápog): Tudniillik…

_Dr. Modern_ (erélyesen): A szubjektiv panaszok nem világítanak meg semmit. Át kell vizsgálni alaposan a szerveket. Magának szerencséje van, hogy Európa egyik legmodernebbül felszerelt klinikájára került, ahol egyesítve megtalálja a legújabb műszereket. János!

(Három szolga lép be, megragadják és meztelenre levetkőztetik a beteget.)

_Beteg:_ Azaz, hogy bocsánatot kérek…

_Dr. Modern:_ Most ne beszéljen, mert a légzőszervek vizsgálata következik. János: a capillációs villanyakkumulátort!

(Villámlás, mennydörgés. A szoba elsötétül, majd vakító kék fény robban fel. A fal kinyílik és egy bonyolult gépezet fordul ki dörögve a középre. Piskóta alakú ágyféle, forgatható gőzdugattyúval, két oldalt üveghengerek, felül szivattyú, alul regulátor, elől táviró-készülék, hátul Telefon Hírmondó. Az egész kisértetiesen zúg és reszel.)

_Beteg_ (sápadtan): Jézus Mária…

_Dr. Modern:_ Üljön ide…

_Beteg_ (rémülten): Erre a három szögre?

_Dr. Modern:_ Ne beszéljen, csak üljön rá, az acélszögek a test súlya alatt benyomulnak és felhajtják a kémcsöveket a forrasztó készülékbe. Üljön le.

_Beteg_ (leül. Abban a pillanatban az ágy háromrét hajlik, két kampó megragadja a beteg két lábát és felemeli a plafon felé, a hasát lenyomja egy szelep és a fejét lefelé kifordítja valami. Szája fölé egy hosszú üvegcső ereszkedik, végén két méteres kaucsuk csővel, amiben sziszegve duruzsol valami rémesszagú folyadék.): Jajajaj, segítség…

_Dr. Modern:_ Ne ordítson… Nyissa ki a száját… gyorsan, mert a protoplazma befolyik a tüdejébe és cianózist kap…

_Beteg_ (rémülten kitátja a száját. Abban a pillanatban a kaucsuktű benyomul az orrába, egy kis üveglámpa pedig a torkán keresztül átszalad az orrüregbe és bekapcsolódik a kaucsukcsőbe. A villanylámpa bent, a gége fenekén, kigyul. Hörög.)

_Dr. Modern_ (a cső nyílásán keresztül, ami a beteg torkában van, négy méter finom acéldrótot dug be, aminek a végén horgocskák vannak. Az egészet máslira köti, aztán távcsövet vesz elő, homlokára égő magnéziumos lámpát erősít, kis acéllétrát vesz elő, beengedi a beteg orrlyukába és valami piros folyadékot csöpögtet a talpára. A beteg hörög.): Csönd! Tartsa a lábát egyenesen, a tüdejét szorítsa fel, a gégeporcot nyomja vissza a mandulákra, az Eustach-féle csövet a füljárattal fogja be, mert különben nem látok be a bárzsingba!

_Beteg_ (szeretné megkérdezni, hol van a füljárat, de nem tud mozdulni.)

_Dr. Modern_ (óvatosan kihúzza a drótokat, kiveszi a létrát, a kanalakat visszadugja és eloltja a lámpákat): Hát, kedves barátom, a tüdejének és a gégéjének semmi baja. Mehetünk tovább. Álljon fel!

(Két szolga lekapcsolja a félig ájult beteget a székről. A tüdővizsgáló gép kigurul.)

_Dr. Modern:_ Következik a gyomorvizsgálat. János! (Villámlás, mennydörgés. A plafon kettéválik és hosszú gummicsövek ereszkednek le. A földből villamos-szék emelkedik ki.) Üljön le!

_Beteg_ (leroskad a székbe. Abban a pillanatban két kampó szétfeszíti a száját és összeszorítja az orrát.)

_Dr. Modern:_ Fülen át lélegzeni. Fülen át lélegzeni! (Két gummicsövet leereszt a beteg gyomrába, aki öklendezni kezd.) Ahá! Jön már a jó kis gyomorsav! Lehet analizálni! (A csöveken át kicsurgó folyadékot beereszti egy bonyolult retortába, amibe különböző folyadékokat önt.)

_Beteg:_ Ö… ö… ö…

_Dr. Modern_ (számol): Két rész klórsavas káli… négy százalék sósav… az annyi mint… huszonnyolc… (megveregeti a beteg hasát). Maga egy boldog ember, barátom, pont huszonnyolc százalék sósava van… kutyabaja a gyomrának… Mehetünk a szívre… János! A Röntgen-inkvizitort!

(A szoba elsötétül. Túlvilági kék fény, kisérteties zugás. A beteget megragadja egy acélkéz és felemeli a levegőbe, két karját kifeszítve. Előtte sebesen forgó acélkorongon lila villamok sisteregnek. Földalatti moraj. A sötétből egyszerre rémes, vigyorgó csontkoponya közeledik, vigyorgó fogakkal. Szemben, egy higanytükörben felemelt karokkal bólogat egy élő csontváz, üres szemgolyóit forgatva és fogait csattogtatva.)

_Beteg_ (zokogva): Isten legyen kegyelmes, bűnös lelkemnek! (Elájul.)

_Dr. Modern_ (a sötétből, diadalmas hangon): No látja, barátom – csak a totális vizsgálatnak van teteje! Magának kutyabaja, semmi elváltozás nincs. Csak a szívidegek vannak meglazulva. Egy kis billentyű-neurózis az egész – magának nem szabad sok feketét inni, sok szivart színi – és ami a fő: tartózkodnia kell minden izgalomtól! A legkisebb izgalom végzetessé válhat!

REGÉK BOLDOG VILÁGA.

Te három esztendős vagy csupán, ó gyermekem, az élet játszi virány számodra, te még virágot szedhetsz minden ágról, nem tégedet büntetnek meg húsz koronára, amiért a növényeket rongálod, hanem engem – te még nem ismered a rettentő életet, mely csupa bűn, mocsok, szenny… a te számodra az élet egy boldog tündérálom, regék boldog világa, mintahogy fentebb jelezni szerencsém volt… Hallom, anyád mesél neked éppen – ó hallgasd csak a tündérmesét, hidd el, hogy az élet ilyen tündérmese – az élet, mely számomra kegyetlen Zola-regény, szertelen, durva valóság, bűn, szenny, mocsok és izé, hogyhíjják, szóval olyan mosdatlan.

Anyád mesél neked… hadd figyelek én is, hadd fürösztöm lelkem a rege boldog aranyködében, hadd felejtem el, hogy férfi lettem, cserepéldány, sárga cserepéldány… Igen… már ugyis elfelejtettem a tündérmeséket… hadd hallom, miről is szólnak…

Éppen Hófehérkét meséli… a királyné ül a tükör előtt és nagyon haragszik Hófehérkére, hogy az szebb nála… Nono. De csunya egy hiú nő ez a királyné – aféle negyven éves lehet, „veszedelmes életkor“, ilyenkor szoktak ezek féltékenykedni. Karin Michaelis kancellár – akarom mondani írónő. Kellemetlen téma. Hadd hallom csak – mi!? Megmérgezi Hófehérkét? No de ez már… ez már egy kicsit… mérgezés, női féltékenység miatt… hiszen ez egy detektiv-regény… Édes fiam, meséljen valami mást annak a gyereknek, hiszen én se tudnék ettől elaludni, ha komolyan venném.

Hamupipőke… az már igen… az egy finom dolog, ahogy emlékszem… hallom csak. Aha, hát mégis eljut a bálba… de hazaszökik… a királyfi csak a cipőjét találja meg… kijelenti, hogy csak az lesz a felesége, akié ez a parányi cipő… a mostohatestvérek levágják a lábujjukat, hogy felmenjen a a lábukra… Hallja, kérem, hagyja abba azonnal, hisz ez hajmeresztő! Tudja miket adott be ennek a szegény ártatlan gyereknek?! Cipő után beleszeretni egy nőbe!! Tudja mi ez? hisz ez a legperverzebb szerelmi elfajulás… _fetisizmus_. Miért nem olvas fel neki mindjárt Kraft Ebingből? vagy Blochból? Fetisizmus, halmozva öncsonkítással… a legborzalmasabb deliktumok… hiszen tönkreteszi azt a gyereket… fogjon gyorsan valami másba.

Jancsi és Juliska – na hát persze, ilyesmiről kell beszélni, kedves, ártatlan gyerekekről, tündérekről… Mi?! A szülők ott hagyják az erdőben a két gyereket? Gyerekkitevés? No de mégis… Hja igen, a vasorrú bába, az ám… hogy is van csak? Beteszi Jancsit a ketrecbe… hizlalja? Mi?! Hogy majd megeszi aztán?!… Jézus Mária, hagyja már abba, hisz nekem hideg megy végig a hátamon – ez már mégis elvetemültség, hisz ez közönséges antropofágia, emberevés, olyan rémség, amiről nekünk törvényünk sincsen, amihez a legádázabb rémregényíró se mer hozzányúlni… hagyja abba, gyorsan…

Az már igen, a királykisasszony, meg az elvarázsolt királyfi… Ilyesmiről kell mesélni, ez az igazi tündérmese… Bár egy kis jogtalan hipnózis szerepel, úgy látom itt is… node sebaj, ennek a mesének legalább tanulságos vége van, ha jól emlékszem. Igen, tudom már – a királyfi disznóvá változik… de a jószívű királykisasszony azért nem undorodik tőle… megsimogatja… meg is csókolja… Elég! Elég! Végképp meg akarja mételyezni a fiamat?!… Tudja, mi ez, amiről itt szó van!… hisz ez szodomia! a legmélyebb posvány… a fertő mélye… a társadalom elfajulásának történetében a legsötétebb lapok… Sodoma és Gomorha… kéneső… Marquis de Sade… Retif de la Bretome… titkos kiadások… rendőrség… rákfene… borzalom…

Dehát ez mégis hallatlan, hát ilyenek ezek a tündérmesék? Ez a regék boldog világa? És micsoda fordulatok. Amit eddig hallottam, lépten nyomon a legsötétebb bűnök, gyilkosság, bosszú, ármány, irígység lopás… Micsoda emberek ezek… micsoda világ, ahol még a vénasszonyok is hiúak és bosszúállóak, „szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, különben menten zöldbékává változtattalak volna“ aszongya; – micsoda világ, ahol a munkaadó szerződési csalásra szólítja fel a bérmunkást, amikor ravasz fondorlattal tudtára adja, hogy nála „három nap egy esztendő“: – micsoda világ, amelyben zsarnok, gonosz királyok a felelős parlament és diplomácia megkérdezése nélkül holmi személyes előnyökért nyakra-főre odaigérgetik a „fele királyságukat?“

Édes fiam, – vegyen elő, kérem, egy francia regényt és mesélje el azt a Gabinak: – az egy erkölcsös történet, ahol a bűn elveszi bűntetését.

A DRÁMA.

_A nagy drámaíró_ (egyedül sétálgat az úccán. Magában): Hja, bizony, bizony. A terminus egyre jobban közeledik. Jövő hónap közepén szállítani kellene azt a nyavalyás darabot, amiből még egy sort se írtam meg, annál az egyszerű oknál fogva, hogy halvány dunsztom sincs róla, miről szóljon a darab. A címet még csak bemondtam a legutóbbi hatezer korona előlegnél, de erről a címről semmi nem jut az eszembe… Én nem tudom, mi van velem, az utóbbi időben, ha gondolkodni kezdek, mingyár megfájdul a fejem, itt hátul… ha meg drámatémákat próbálok kitalálni, akkor elől is fájni kezd… Hja, ja… azok meg azt hiszik, már kész is vagyok vele… én nem értem, némely ember honnan szedi azt a sok témát… azt szokták mondani, az élet, az egy nagy drámaíró… adhatna nekem kölcsön egy vázlatot…

_Ifjú rajongó ujságíró_ (meglátja a nagy drámaírót. A szíve elkezd dobogni, vakmerő ötlete támad… Micsoda nagyszerű szinházi riport lenne, ha most ki tudná venni az öregből a legközelebbi drámájának a témáját! Harminc koronát úgy megadna érte a „Szinház és Lósport“ főszerkesztője, mint egy krajcárt… Sietni kezd, darabig kerülgeti a mestert, köszörüli a torkát, végre rászánja magát): Alászolgája, kedves mester…

_Nagy drámaíró_ (gyanakodva): Jónapot, jónapot…

_Ifjú_ (boldogan hadarva): A mester biztosan már nem is emlékszik rám… Az öltözőben voltam bátor bemutatkozni… a „Más felesége“ bemutatója után…

_N. D.:_ Ahá, emlékszem, emlékszem… (Nem emlékszik.)

_Ifjú:_ Egy nagy-nagy kérésem volna a mesterhez… egész életemre boldoggá tenne…

_N. D._ (leereszkedően): Na, csak bátrán, ki vele. Autogramm?

_Ifjú:_ Nem… nagyobb dologról van szó… A Szinház és Lósport küldött a mesterhez… már két napja hajszolom… A szerkesztőm azt mondta, kétszeresére emeli a havi fizetésemet, ha interjút tudok csinálni a mesterrel… amelyben a mester elárulná legközelebbi darabjának a tárgyát, amit senkinek nem akart eddig elárulni…

_N. D._ (idegesen): Nem is… nem is árulom el… Erről tegyen le, fiatalember… Ismeri az elveimet… egy szót se a bemutató előtt…

_Ifjú_ (leverten): Ó, istenem… pedig már hetek óta próbálom kitalálni… Ismerem a mester grandiózus stilusát… és a cím után már gondoltam is mindenfélét…

_N. D._ (megáll, ránéz): Ugyan! Megpróbálta kitalálni, a cím után? Na, ez érdekes.

_Ifjú_ (felbátorodva): Bizony! Tegnap egész éjszaka azon törtem a fejem, hogy mit jelenthet a titokzatos smaragdgyűrű?

_N. D._ (nagyon érdeklődve): Na és?

_Ifjú:_ Na és mindenféle jutott az eszembe… elgondoltam, hogy vajjon milyen hallatlanul érdekes, titkos vonatkozása van ennek a kőnek a főhőssel, ahogy mi a mester óriási ötleteit ismerjük…

_N. D._ (könnyedén, de figyelemmel): Na és… hát mit gondolt ki, fiatalember?

_Ifjú:_ Ugyan… a mestert úgyse érdekli!

_N. D._ (kegyesen): Dehogynem… Ha el tudja találni a témát… nem fogom letagadni, hogy eltalálta…

_Ifjú_ (boldogan): Igazán?

_N. D._ (bólint): Miért ne? Hiszen ha eltalálta, úgyis rá fog jönni a bemutatón…

_Ifjú:_ (ragyogva): Hát akkor…

_N. D._ (kegyesen mosolyog): Hát csak rajta…

_Ifjú_ (tapogatózva): Hát azt gondoltam, hogy a hős nem lehet más, csak egy világhírű…

_N. D.:_ Világhírű… na… na?

_Ifjú:_ Mérnök…

_N. D._ (elfintorítja az orrát).

_Ifjú_ (mohón): Orvos…

_N. D.:_ Aha… aha… közeljár…

_Ifjú_ (boldogan hadarva): Tudtam!!… Tudtam… És annak az orvosnak van egy felesége, aki… (kutatva néz).

_N. D.:_ Na? Na?

_Ifjú:_ Aki nem szereti az orvost…

_N. D.:_ Aha… aha… maga nagyon ügyes detektiv lenne, fiatalember…

_Ifjú_ (boldogan): Ugy-e, eltaláltam? Nem szereti az orvost és meg is akarja csalni valakivel…

_N. D._ (türtőztetve magát): Na, nem éppen…

_Ifjú_ (aggódva): Vagy nem akarja éppen, de kisértésben van…

_N. D.:_ Igy már inkább közeljár…

_Ifjú:_ Mire az orvosnak egy különös, groteszk ötlete támad… amilyen csak a mesternek juthat eszébe…

_N. D._ (megáll, izgatottan): Na?… Na?

_Ifjú_ (sápadtan gondolkodik. Kutatva): Hogy… próbára teszi… a feleségét…

_N. D._ (drukkolva): Na? Na?

_Ifjú_ (boldogan): Közeljár? Óriási! Tudtam! Még pedig úgy teszi próbára… hogy… hogy…

_N. D._ (izgatottan): Hogy?

_Ifjú_ (tapogatózva): Hát… mondjuk… hogy például azt állítja, hogy megvakult… pedig nem is igaz…

_N. D._ (egy pillanatig áll. Aztán sápadtan, de türtőztetve magát): Fiatalember… maga nagyon ügyes… Biztos, hogy magától jött rá, mert még senkinek nem beszéltem a témáról…

_Ifjú_ (kitörve): Eltaláltam!? Eltaláltam!?

_N. D._ (ünnepélyesen): Eltalálta. Gratulálok.

_Ifjú:_ Óriási! Gyönyörű téma! Ilyen igazán csak mesternek juthat az eszébe!

_N. D._ (kegyesen): Ugy gondolja? Én is azt hiszem.

_Ifjú_ (félénken): És… és… megírhatom az intervjut…

_N. D._ (kis habozás után kegyesen bólint, gyorsan kezet fog a fiatalemberrel, megbillenti a kalapját): Na, isten vele…

_Ifjú_ (boldogan): Mester… hogy köszönjem meg…

_N. D.:_ Csak hagyja… nem tesz semmit… (gyorsan elmegy. Magában izgatottan.) Óriási! Remek téma… Az orvos vaknak tetteti magát… De mindent lát… és az asszony nem tudja megcsalni, mert… (lihegve megáll.) Óriási! Ilyen jó témám még soha nem volt… Rohanok a dirihez… azonnal felveszek még hatezer előleget… (Elrohan a szinház felé.)

_Ifjú_ (ellenkező irányba siet. Magában, boldogan.): Óriási! Ilyen jó riportom még sohasem volt… Mi az, hogy harminc? Negyvenet fog adni érte a szerkesztő… Rohanok, felveszek rá még husz korona előleget… (Elrohan a Szinház és Lósport szerkesztősége felé.)

FILMGYÁRTÁS.

_Szin:_ igazgatói szoba, _személyek:_ az igazgató, a rendező, az operatőr, két szinész, három szinésznő, egy szabó, egy borbély, egy oroszlánszelídítőnő, egy főhadnagy, két néger, egy kinai óriás, két összenőtt gyerek, egy kellékes, két egypúpú és egy kétpúpú teve, egy lírai költő, mint az éppen szóban forgó „Álom“ című filmdarab szerzője.

_Igazgató:_ Nem bánom, akkor az maradjon, de legfeljebb tíz-tizenkét méter.

_Operatőr:_ Húsz.

_Igazgató:_ Tíz. A bankár kijön az ajtón, körülnéz. Felirat: Húsz év mulva. Meglátja Laurát, idill, vizió, az a jelenet, mikor húsz év előtt lemászott a hágcsón.

_A költő:_ Ez nem jó lesz, igazgató úr, hiszen neki nem is szabad tudni, hogy Laura már nem akar…

_Igazgató:_ Ne beszéljen nekem ostobaságokat. A bankárnak muszáj benne lenni a harmadik felvonásban.

_A költő:_ Miféle bankárnak?

_Igazgató:_ Mifélének, hát neki, Lux Pálnak.

_A költő_ (kétségbeesetten): Bankár? De hiszen az nem bankár, az csillagász…

_Igazgató:_ Csak volt. Nem lehet csillagász, honnan veszek én csillagász tornyot, nem mondaná meg? Bankár lesz.

_A költő:_ De hogy fedezhet fel egy bankár egy új csillagot?

_Operatőr:_ Nagyon szépen. A csatorna végén kibujik, körülnéz, most panorámát csinálunk, utána premier plan, amint észreveszi.

_A költő:_ De…

_Igazgató:_ Ne beszéljen mindíg bele, Alanyi. Ne zavarjon bennünket, holnapután reggelre nekem kész kell lenni a külső felvételekkel. Tyü, a propellercsavarról egészen megfeledkeztem! Sipos, megvannak a propellercsavarok?

_Kellékes:_ Hogy lennének meg? A lakatos harminc koronát kér letétbe.

_Igazgató:_ Maga vadállat, most jut eszébe? (Telefonál.) Hallo, hallo!

_Tevehajcsár_ (arabul): Kérem, én nem várhatok, tessék megmondani, jőjjünk, avagy ne jőjjünk.

_Igazgató_ (a telefonba): Kösse le annyiér, de nekem délutánra szállítani kell a negativokat… (Maga elé teszi a kagylót, kifelé beszélve): Megvan, tudon már, hogy csináljuk: Elemér már akkor beleszeret a táncosnőbe, mikor még csak álmában látja…

_A főhadnagy:_ Az nem lehet.

_A szinész:_ Dehogy nem. Egy degenerált grófról van szó, arról el lehet képzelni!…

_Az oroszlánszelidítőnő:_… hogy egy álomszerű árnyékba szeret…

_Operatőr:_ De az húsz méterrel több és virazsirozni kell… és két Wolframmal több…

_Igazgató:_ Ha álomszerű szerelem, akkor kettővel több? (A telefonba): Halló… halló… szaladjon át Vereshez küldjön két Wolframmal többet…

_Szinész:_ Igy jó lesz.

_Igazgató_ (habozva): Hát legyen degenerált?

_Szinésznő:_ Á, fenét legyen.

_A költő:_ De igazgató úr, hiszen a gróf…

_Operatőr:_ Ugyan, hallgasson.

_Igazgató:_ Nem bánom, legyen degenerált. Hm, de ha degenerált, akkor nekem holnap fél kilencre itt kell lenni a csőnek, beforrasztva… Sipos! telefonáljon a káposztásmegyeri vízművekhez…

_A tevehajcsár_ (arabul): Ejnye, a fűzfánfütyülő rézangyalát, meddig várjunk még?

_Szinésznő:_ Kérem, igazgató úr, azt a nagy jelenetet, amikor le akarok lépni a trambulinról, de valami titokzatos erő visszatart, nem lehet megcsinálni.

_Igazgató:_ Hogy a micsodába ne lehetne megcsinálni?

_Szinésznő:_ Mert én azt nem tudom megcsinálni, azt nem lehet kihozni.

_Igazgató_ (felugrik): Nekem akarja beadni, hogy azt nem lehet kihozni? Ide nézzen, itt áll a teve, jobbra – itt áll maga, már mint én – egy szerelmes nő, aki éppen leszáll a tevéről, a trambulin szélére lép… sötéten maga elé néz… (megjátssza)… kitárja a karjait… (megjátssza)… a keblei pihegnek… (megjátssza)… egyszerre eszébe jut minden, maga elé néz sötéten, de nőies kacérsággal… (megjátssza)… nekem akarja beadni, hogy egy ilyen nőt nem tarthat vissza valami titokzatos erő? Ne vegyen engem palira, fiam.

_Operatőr_ (meggyőződéssel): Látja, hogy lehet.

_Rendező:_ Csak bizza ránk.

_Tevehajcsár_ (arabul): Hát mi lesz?

_Operatőr:_ Harminc méteren kihozom a titokzatos erőt.

_Kereskedősegéd_ (bejön): Alásszolgája.

_Igazgató:_ Kitől jön?

_Segéd:_ A papirgyárból. Elhoztam a műszalámit.

TEHETSÉG.

Az öltözőben ültünk és vártuk a felvonás végét. Egyszerre taps hangzott fel kívülről.

– Mosonyi nyiltszini tapsot kapott – jegyezte meg Palló, az intrikus gúnyosan. – Megint nem lehet majd bírni vele, a tehetségtelen hülyével. De utálom.

– Jó, jó, – csak hülyézd! A háta mögött mersz csak beszélni róla – mondtam neki, – te is félsz tőle, mint a többiek, mert tudod, hogy elbizakodott és hirtelen haragú. És erősebb is nálad.

Palló csöndesen mosolygott. Aztán egyszerűen ezt mondta:

– Hát tudod mit. Figyelj ide. Én, aki csakugyan gyöngébb és gyávább vagyok ennél a Mosonyinál, most, öt percen belül, itt előtted, ezt a Mosonyit kékre-zöldre verem, agyba-főbe püfölöm, hülye és piszkos gazembernek nevezem: – és ő nemhogy bántani nem fog engem, de boldog lesz és legjobb barátjának nevez.

Nem volt időm felelni, mert kívülről felzúgott a felvonásvégi taps. Pillanat mulva kipirult arccal jelent meg Mosonyi hatalmas atléta-alakja.

– Őrület, – lihegte, – már harmadszor hívnak ki…

Ebben a pillanatban felugrott Palló, odaugrott Mosonyihoz és teljes erővel mellbevágta.

Egy pillanatra megdermedtünk. Mosonyi is rámeredt Pallóra, nyitvamaradt a szája.

Palló azonban szélesen vigyorogva nézett rá és mégegyszer felemelte az öklét.

– Te disznó! – kiáltotta vidáman és lelkesen ujjongva és még egyszer mellbevágta – ördögöd van! Hogy csináltad ezt? Óriási voltál!

Mosonyi elvigyorodott.

– Úgy-e? Úgy-e jó voltam? – mondta boldogan.

– Mi az, hogy jó voltál! A kulisszák körül néztelek!… Hogy sütötted ki ezt a hatásos trükköt?!… Te… te gazember… (és teljes erővel vállbarugta az öklével) úgy-e mindig mondtam, te disznó, hogy egyszer még megmutatod… (újabb box).

Mosonyi boldogan tántorgott.

– Igazán drága vagy – mondta ragyogó szemekkel, – hát észrevetted?

– Mi az, hogy észrevettem? Ahol művészet van, öcsém, azt én észreveszem…

– Milyen kedves vagy…

– Ne ugass közbe, barom! Te tehetség vagy és punktum. Disznó tehetség vagy, csirkefogó, ami igaz, az igaz! Te… te… te nyavalyás… (hasdöfet) te dög… (szügyetupa) csak azt szeretném tudni… (ököllel a szemgödörbe) honnan a csudából szeded ezt a fene nagy büdös tehetséged?

Mosonyi, kék foltokkal a szeme alatt, hebegett a boldogságtól.

– Ó, édes Pallókám… tudod, hogy mindig szerettelek… köszönöm, hogy ilyen kedves vagy hozzám…

– Mi az, hogy kedves vagyok? Fenét vagyok kedves. Miért legyek kedves? Nem is lehetek kedves egy ilyen utolsóhoz, mint te… de hát mit csináljak, ha egyszer tehetség vagy? Azt nem lehet letagadni!… Hülye állat vagy (újabb püff), de tehetséged az van! Nem is értem, egy ilyen piszok, utolsó analfabéta, mint te… (harsogó nyakleves), egy ilyen tökkelütött, hájfejű gazember… (fültövönvágás, rögtöni daganattal), egy ilyen söpredéke az emberi fajtának…

Mosonyi itt egy percre mégis meghökkent. – Tessék? – mondta.

… honnan veszi azt az istenáldott igazi őstehetséget… folytatta nyugodtan Palló.

Mosonyi arca ismét felragyogott. Mondani akart valamit, de az ügyelő rontott be, hogy siessen a lámpák elé, még mindig tapsolnak.

Mikor visszajött, félrevonta Pallót és ezt mondta neki:

– Pallókám, – tudod, nekem sok ellenségem van itt a szinháznál… de most már látom, hogy egy igaz barátom is van, aki nem irigyel, hanem elismeri a tehetségemet… Köszönöm Pallókám… Mindig számíthatsz rám… Igazán nagyon kedves voltál…

INFLUENZA.

Jaj, doktor úr, én nem tudom, mi ez… mit gondol? Attól félek, kezdődő csúcshurut… nem, nem, a pulzusomat hiába nézi, ez valami olyan belső láz lehet, tudja, hőmérővel nem lehet lemérni az ilyesmit, mert a fejem meleg, a lábam pedig hideg és a melegség szaladgál bennem, ahol mérni akarja, ott egyszerre elmúlik és átszalad máshová.

Mondja, ez mi lehet, itten, az oldalamba, nem, lejebb, egy olyan szorító érzés, nem fájás, hanem olyan, mintha húzódnék valami, vagy mintha az izmokat spulnira akarnák rácsavarni… dehogy kérem, tessék csak engedni, precizen akarom kifejezni magam: olyan igen, mintha az idegeket egy spulnira akarnák rácsavarni, de nem egy gömbölyű spulnira, hanem egy szögletesre, amire nem megy föl, tetszik érteni? és mondjuk, mintha mégis erőltetnék ezt a spulnit, tetszik érteni? tessék elképzelni, itt van a spulni, na már most így elkezdem húzni az izmokat…