Part 2

_Majom:_ Én játszom és ugrálok és kurjongatok, én igyekszem boldog lenni, örülni az életnek, élvezni izmaim játékát, érezni, hogy én én vagyok. Én művész vagyok, semmi közöm hozzátok. De amellett én tudós is vagyok. Az igazságot keresem, a megismerést. A társadalom én értem van, én egyéniség vagyok.

_Hangya:_ El fogsz hullani és tönkre fogsz menni. Mi jól látjuk, hová vezet ez a mértéktelen individualizmus. Mi építünk és készülünk és szervezkedünk és egy napon tunya és értéktelen, pöffeszkedő tested megtámadjuk és ledöntjük a földre. Te ügyes vagy és fürge, de mi rettenetesen sokan vagyunk, mert társadalmi szervezetünk lehetővé tette, hogy szaporodjunk. Ki fogunk pusztítani téged.

_Majom:_ A durva és ostoba tömeg mindig ellensége volt a lángésznek. Tudom, hogy az életemre törtök, tudom, hogy nem jó szemmel néztek, mert én tehetség vagyok.

_Hangya:_ Mi vagyunk az erkölcs.

_Majom:_ Tehetségtelenek vagytok, az az erkölcsötök.

_Hangya:_ Ami a tehetségedet illeti, csak annyit látok, hogy jól tudod utánozni azt, amit mások kitaláltak. A tehetség produktiv, barátom. Homályos származásod se enged mélyebb és igazibb képességekre következtetni.

_Majom_ (gúnyosan): A származásom? Nagyon érdekes. Talán a felekezeti viszonyaimmal nem vagy megelégedve? Hát te honnan származol?

_Hangya_ (méltósággal): Az én családfám a nemes hüllőkön át az ichtiosaurosig vezet vissza. Őseim óriások és sárkányok voltak, repülő csodák, földöntuli lények.

_Majom:_ No lám – kiderül, hogy te vagy az arisztokrata és én csak bitang jövevény. Származásoddal dicsekszel és hagyományokkal – szeretem az ilyen forradalmárt. Csak a múltra tudsz hivatkozni, mikor a jövőt hirdeted?

_Hangya:_ Enyém a jövő is.

_Majom:_ Majd kiderül. A te őseid szárnyas angyalok – nekem nincsenek őseim, vagy nem tudok róluk, nem kérkedem velük. De van egy unokám – nem hallottad hirét? _Embernek_ hivják – fiatal korában átment Európába és azóta – úgy hallom – nagyobb karriert csinált, mint valamennyi ősöd.

_Hangya_ (ajkát biggyeszti): Hallottam hírét. Kalandor. Nálunk járt egyszer. Szélhámos.

_Majom:_ Ó, te unalmas majom!

_Hangya:_ Te – te ember!

TÖRTÉNELMI MATERIALIZMUS.

„… a népek sorsát épp úgy törvényszerü szükségesség irányítja, mint a csillagok mozgását az ürben…“

_Tolsztoj_.

„… mi folytatjuk a háborút, ha kell, öt-tíz évig…“

_Rodzianko_.

Elő-India és Madagaszkár között, ahol most a tenger hullámzik, sok ezer év előtt szárazföld terült el és ezen a földön egy nagy nép lakott: a dravidák. Ezeknek fejedelme, Mikulás, igen jómódu és boldog ember volt, mindig volt neki pénze, nem úgy, mint nekem. Ha valami megtetszett neki a boltban, megvette, ha valami gusztusos volt és étvágygerjesztő, megette. Mikor álmos volt, lefeküdt aludni, mikor kialudta magát, felkelt.

Ilyen jól élt, de volt neki egy minisztere, Roczi Jankó, ez mindig unszolta, hogy menjen vele sétálni az országban. És hogy sétáltak, mutatott neki házakat, földeket, szép kerteket, ahol az emberek laktak és azt mondta:

– Látod, ez is a tied lehet, ha akarod.

– De hiszen ez más embereké – mondta naivan Mikulás. – Először is más embereké, nem az enyém, másodszor nekem nem is kell, mert már van annyi, amiből jól élek.

– Naiv vagy, – mondta Roczi Jankó – az embernek mindent el kell venni, amit lehet.

– De ugy se adják – mondta naivan Mikulás.

– El kell venni erővel.

– De ők többen vannak, tehát erősebbek.

– Az ám, – mondta Roczi Jankó – erősebbek, addig, amig _tudják_, hogy azok. De mihelyt elhiteted velük, hogy van valami, ami náluk erősebb, azt teheted velük, amit akarsz.

– És hogy hitessem el velük?

– Azt csak bízd rám, – mondta fölényesen Roczi Jankó – ahhoz neked gyenge a fejed. Az étvágyad ellenben erős, ne fojtsd magadba, te csak cselekedj, majd én megmagyarázom nekik, amit cselekedtél.

A szomszédban legelészett egy jókedvű bika, meghallotta ezt a beszédet és méregbe jött, hogy ilyen maszlagot be akarnak adni valakinek. Leszegte a fejét és dühösen nekiment Mikulásnak, hogy egy kicsit megöklözze, hogy vigyázzon magára.

Roczi Jankó erre felugrott egy tuskóra és elkezdett szónokolni.

– Ó nép, – mondta – látod-e a Törvényt fejed fölött? Ime a fajok öntudatlan feszülése, mely mint ahogy nagyon helyesen mondja Tolsztoj, éppen olyan törvényszerüség s előre elvégzett sors, mint a csillagok futása, vagy a fizika törvényei, ime szükségképpen magával hozta, hogy a nagy Bika rád rohanjon s pán-bika törekvéseivel megfojtsa a te nemzeti aspirációidat. Töltsed be te is a törvényt, mely tudósaink számítása szerint [01.png], abból áll, hogy visszatartsd azt az izét, még ha belepusztulnál is.

A Nép, egy nagy szőke fiú, letette kezéből a kenyeret, amit éppen majszolt és kék szemével ránézett Roczi Jankóra.

– Tényleg ez a törvény? – kérdezte.

– Igen, – mondta Roczi Jankó – te nem tűröd a pán-bika terjeszkedést, inkább elpusztulsz.

– Tényleg nem türöm? – kérdezte szeliden a nép.

– Tényleg nem tűröd – mondta lelkesen Roczi Jankó.

A Nép, nagy szőke fiú, gondolkodott egy kicsit, aztán nekiment a bikának. Szégyelte bevallani ugyanis, hogy nem érti azt a hosszú számot.

– No most, gyorsan, – súgta Roczi Jankó Mikulásnak – szaladj be a házába és edd meg, ami az asztalon maradt.

Mikulás éppen éhes volt, beszaladt és enni kezdett.

A Nép pedig verekedett a bikával, holott az erősebb volt és őt nem is akarta bántani. Egy pillanatra elfáradt, akkor megtörölte a homlokát és véletlenül hátranézett. Meglátta Mikulást az asztalnál, amint az ő ebédjét eszi. Ezen nagyon elcsudálkozott és már-már vissza akart fordulni.

– Gyorsan, gyorsan, – súgta Roczi Jankó – mert baj lesz. Vágj hozzá egy darab követ.

Mikulás felkapott egy darab követ és a Néphez vágta. Éppen homlokon találta, a Nép elesett, a bika keresztülgázolt rajta.

– Hát ez mi? – kérdezte csudálkozva a Nép.

– Na hallod, – magyarázta Roczi Jankó – hát ez a Természet Törvénye.

– Hogy a követ a fejemhez vágják?

– Dehogy vágták a fejedhez, – mondta Roczi Jankó – csak eleresztették. Hát nem ismered a fizika törvényeit? Hiszen már Newton megállapította, hogy a szabadon eleresztett kő 9.80 gyorsulással, vizszintesen elkezd repülni. Sajnos, éppen ott álltál és így kupán talált.

– Hja úgy, az más – mondta a Nép. – Ha a Természet Törvénye, az más. Az ellen hiába okoskodnék, abba bele kell nyugodni. Az más.

És nyugodtan meghalt, mert restelte bevallani, hogy mikor a nehézkedési törvényt tanulták, akkor éppen nem készült és így nem tudja biztosan, hogy az eleresztett kő függőlegesen esik-e, vagy vizszintesen.

MÁSODIK RÉSZ. BESZÉDES KÉP.

SZEMLÉLTETŐ STATISZTIKA.

Azt a bizonyos amerikai lapot olvastam az ágyban, amelyben azok a bizonyos ábrák vannak minden héten, például áll egy kis ember és mellette áll egy óriási nagy tojás, tízszer akkora, mint az ember, mire aztán az van aláírva: „how many of eggs does a man eat in his life“ (mennyi tojást eszik az ember életében). Vagy egy nagy ökör áll egy kis ember mellett, akkora, mint egy ház és a lap azt állítja, hogy én azt az ökröt megettem. Vagy egy akkora köröm, mint a Bazilika kapuja és az van róla, hogy az ember annyi körmöt vág le életében az ujjairól.

Ezután nagyot ásítottam, magamra húztam a paplant, behunytam a szemem, felébredtem, nagyot ásítottam, kimásztam az ágyból és bementem a fürdőszobába mosakodni. Egy kicsit nehéz volt, mert a szappantartóban egy akkora darab szappan feküdt, mint egy síremlék – öt méter széles és nyolc méter vastag. Az a szappanmennyiség volt, amit életemben elfogyasztottam. Egy balaton-nagyságú mosdótálban vad vihar korbácsolta azt a vízmennyiséget, melyet életemben már elhasználtam mosdásra. Oldalt, a mosdótál kies partjain az életemben elfogyasztott paszta- és krém-hegyek meredeztek. Ideje lesz borotválkozni, dünnyögtem magamban, hat méter hosszú szakálamat simogatva, – ennyi volt, amit eddig leborotváltam magamról.

Borotválkozás után leültem dolgozni. Gondolkodva mártogattam tollamat a tintatartóba – csak az volt kellemetlen, hogy minden bemártáskor fel kellett másznom a tíz méter magas létrára, mely a tintatartó szájához vezetett. Letéptem egy darabot a négy méter széles papirtekercsből, mely az életemben általam teleírt papirmennyiséget tartalmazta.

De nem lehetett dolgozni: rettenetes csöngetés rázta meg előszobám ajtaját. Tizenkét méter hosszú számlát hozott egy komor külsejű óriás: felszólított, hogy legyek szives és fizessem ki ezt a csekélységet – az életem folyamán kifizetetlenül hagyott számlák lisztája volt az.

Megigértem, hogy majd legközelebb, gyorsan fejemre tettem az Erzsébet-tér nagyságú kalapot és lesiettem a százmilliónégyszázezerhatszázhuszonkét lépcsőfokból álló lépcsőn, a kávéházba reggelizni.

A kávéház előtt mintegy tízezer főből álló sokaság fogadott. Különféle fiatalemberek voltak, abban a pillanatban, hogy odaértem, egyszerre, mint valami jól betanított hadtest, felémfordították arcukat és karban, oly menydörgéssel, hogy a budai hegyek visszhangzottak tőle, így kiáltottak rám:

? Szervusz, nem ismered meg az embert? Én vagyok a (itt hatezer név következett), akivel együtt jártál a hatodik bébe. Emlékszel (itt hatezer név), tanár urra? Hehehe. Hogy vagy, hogy vagy? Hova mész? Reggelizni mész? Na, nem bánom, jövök én is, úgyse diskuráltunk már régen.

Bódultan értem be a kávéházba, a sokaság utánam. Körülülték asztalomat és fülsiketítő menydörgéssel kérdezték karban:

– Hogy vagy különben?

Közben a pincér már elébem tette a párolgó gőzkazánt, amibe húszezer hektóliter kávé fortyogott. Kérdésemre, hogy mi az a tehénnagyságú és csodálatos őskori szörnyeteghez hasonló állat, amelyik a fejem körül kóvályog, nyájasan felvilágosított, hogy az egy kis tüdővész-bacillus – ennyit szíttam be életemben. Két kilométer hosszú és négy méter vastag cigarettát dugtak a szájamba. A pincér edénybe csurgatta a hat liter nyálat, ami a kávéscsésze szélén jelképezte azt a nyálmennyiséget, amit életemben a rosszul tisztított csészék széléről lehörpintettem.

Émelyegve ugrottam fel és kirohantam az uccára. Az iskolatárs-sokaság utánam és az ajtóban ágyúbömbölésszerű hangon suttogták karban a fülembe:

– Kérlek, adj egy koronát holnapig, de úgy, hogy senki se vegye észre.

Szétosztottam tizenkétezer koronát. A sokaság elszéledt, de nem sokáig maradtam egyedül. A mellékuccából mintegy tizenkétezer főből álló csapat rontott elő, egyenesen arcvonalomnak irányitva a támadást.

– Kérem szépen – mondta a tizenkétezer ember egyszerre, kicsit sértett hangon, csodálkozóan kifordított tenyérrel és felemelt szemöldökkel –, kérem szépen, miért nem felelt ön arra a levélre, amit hat hete írtam önnek?

Elvörösödtem és kapkodva dadogtam:

– Ejnye! Bocsássanak meg! ilyen bolond szórakozott vagyok! Elfelejtettem feladni, pedig meg volt írva! Ilyesmi még sohasem történt velem, ez az első eset, higyjék el, hogy nem feleltem levelére.

– Na és éppen velem? – mondta sértődötten a tizenkétezer ember egyszerre és egyszerre a mellükre mutattak mutatóujjukkal – éppen velem?

És hűvösen meglebbentve kalapjukat, sietve átmentek a másik oldalra, mind a tizenkétezren.

A következő, mintegy hétezer emberből álló csoporttal a Körút sarkán találkoztam.

– Jó, hogy találkozunk – fordultak felém hirtelen –, beszélni akarok magával. Már régen elhatároztam, hogy magával csinálni kellene valamit. Maga egy tehetséges, de élhetetlen ember, kell, hogy valaki, mint én például, aki a hóna alá nyuljon. Majd én beszélek holnap (hétezer név)-vel, ne féljen semmit, amíg engem lát.

És barátságosan megveregették a vállamat, mely félméternyire megdagadt.

– Én embert csinálok magából! Én vagyok az egyetlen ember, aki csinálni tud magából valamit! – kiáltották lelkesen.

Elfordultam, mert mintegy ötezer főből álló nőcsapat közeledett felém. Lelkesen és szenvedélyesen ragadták meg a kezemet. Mélyen a szemembe néztek és halkan, bensőséges hangon mondták, úgy, hogy legföljebb akkora zajt ütöttek, mint ötven hajótülök:

– Olvastam… ugy-e tudja, hogy olvastam… – ugy-e tudja, hogy megértettem, hogy az a cikk nekem szólt… hogy én vagyok az a nő, akire gondolt?

– Hát megértette – mondtam én szomoruan és bensőségesen mosolyogva és mélyen a szemükbe néztem. De a választ már nem hallottam, mert tízezer kéz ragadta meg a galléromat.

– Szervusz! – kiáltott tízezer hang.

– Szervusz! – mondtam én örömmel. – Egyetlen barátom!

– Egyetlen barátom! – kiáltott tízezer ember hangosan, hogy tőlük és magamtól megundorodva, szobanagyságú könnyet törültem ki szememből és felébredtem.

TEGEZÉS.

(Két úr találkozik az úccán. Tíz év óta ismerik egymást, soha nem voltak valami nagy barátságban, ha néha találkoztak, néhány hideg és udvarias szót váltottak és gyorsan elváltak. Öt nappal ezelőtt valami banketten kerültek össze, pezsgőzés közben pertut ittak. Most mindkettőnek azonnal ez jut az eszébe, de egyik se egészen bizonyos a dologban, vajjon csakugyan pertut ittak-e vagy csak úgy rémlik. Mindenképpen baj van, mert ha igen, akkor megsértődik a másik, ha az egyik nem emlékszik rá és azt hiszi, hogy megbánta – ha pedig nem, akkor pláne mit szól, ha most egyszerre csak tegezni kezdi. Viszont beszélni muszáj mert már megálltak mindaketten! Mindaketten elhatározzák hirtelenében, hogy megvárják, míg a másik megszólal és ahhoz igazodnak majd.)

_Egyik_ (barátságosan szorongatja a másik kezét és biztatóan néz rá): Áá…

_Másik_ (ugyanúgy néz rá): Áá… no lám… (nem eresztik el egymás kezét.)

_Egyik:_ No lám… ez már aztán kedves izé… találkozás… (mosolyogva és sürgetően néz rá.)

_Másik:_ Hát – merrefelé mégy… mégyegetünk errefelé?

_Egyik:_ Én csak úgy errefelé mégyegetek… megyengetek itten. Hát… őő… hogy vagyunk?

_Másik_ (boldogan, hogy magáról beszélhet; sajátmagáról egyelőre nincs kétség, hogy első személyben kell szólni): Ó, én megvolnék valahogy. Csunya egy meleg van, különben jól érezném magam. Nagyon megérzi izé… az ember a meleget – nem?

_Egyik_ (mohón): Bizony rettenetes. És még hozzá, hogy süt a nap!

_Másik:_ Az! nem elég, hogy olyan meleg van, még hozzá a nap is süt.

_Egyik:_ Ilyenkor nyáron minden összejön.

(Kínos szünet. Mindkettőnek sürgős dolga van, de nem mernek elválni, mielőtt nem tisztázódott a tegezés kérdése: mert elválni vagy „szervusz“-szal lehet csak vagy „alászolgájá-val“ – teritum non datur).

_Másik:_ Hát a… izé… a család micsinál? Sok a baj ilyenkor a családdal, mi?

_Egyik_ (bután): Milyen családdal?

_Másik:_ Hát a… (tréfásan) a családunk? A nagyságos asszony, meg a gyerekek?

_Egyik:_ Az én gyerekeim?

_Másik:_ A – persze, persze. A gyerekek.

_Egyik_ (nem érti még mindig): Hja, hogy az én gyerekeim – vagy…

_Másik:_ Na igen – csak úgy mondtam, hogy a „családunk“, ahogy mondani szokták tréfásan, hehehe.

_Egyik_ (kacagva): Hja, tréfásan! Hehehe! (Hosszú szünet, mialatt melegen szorongatják egymás kezét és nevetgélnek. Egyszerre az egyik észreveszi, hogy a másik ruháján egy bogár mászik.)

_Egyik:_ Vigyázz – vigyázzunk… egy bogár mászik itten – a…

_Másik:_ Hol?

_Egyik:_ A izén… a kabáton.

_Másik:_ Melyik kabáton?

_Egyik:_ A… ezen itten… a (tréfásan) nem az enyémen, hehe.

_Másik:_ Hát kién? (Mereven néz rá.)

_Egyik_ (kínosan viccelve): Nem mondom meg.

_Másik:_ Az enyémen? (Merően nézi.)

_Egyik_ (gondolkodik): Igen.

_Másik_ (rezignáltan lefricskázza a bogarat): Köszönöm. Nagyon kedves, hogy… hogy az emberek így figyelmeztetik egymást…

_Egyik:_ Ó, szót se érdemel.

_Másik:_ De, nagyon köszönöm.

_Egyik:_ Nincs mit, igazán csekélység.

(Hosszú szünet.)

_Másik:_ Hát – én mostan erre megyek majd…

_Egyik_ (ijedten): Máris?… Ugyan, olyan sürgős? Nem – nem beszélgethetünk még egy kicsit?

_Másik:_ Csak nem tudom, hogy… hogy nem alkalmatlan-e… az ember…

_Egyik:_ Dehogy, dehogy! Igazán annyira örülök, hogy látha… láthattuk egymást…

_Másik:_ Én is nagyon… hogy… hogy az ember láthatja egymást.

_Egyik_ (elszántan): Én fölfelé megyek a körúton. Nem tart – tartunk együtt?

_Másik_ (ellenkező irányban van dolga): Dehogynem, szívesen…

(Minden ok nélkül együtt mennek és mindenféléről beszélnek, politikáról, filozófiáról, versekről, üzletről, csupa általánosságokról, csakhogy ne kelljen egymást megszólítani. Mindkettő kínosan várja, hogy a másik megszólítsa egyszer.)

_Egyik_ (tizenkettőkor, miután mindent bezárnak): Hát – merre lakunk, merre lakunk?

_Másik_ (dühösen): Ki? Kicsoda?

_Egyik_ (megadással): Én.

_Másik:_ Hát én azt honnan tudjam?

_Egyik:_ Hja – persze… (rálép a lábára).

_Másik:_ Hu!

_Egyik:_ Mi az?

_Másik:_ Semmi… véletlenül… hehe… ráléptünk a lábamra…

_Egyik_ (sápadtan a dühtől): Kicsoda? (Bömbölve): Kicsoda?

_Másik_ (révetegen): Nem tudom…

_Egyik:_ Nem? (Pofonvágja.) Nesze, te piszok fráter! Most tudod? (Revolvert vesz elő.)

_Másik_ (boldogan): Persze, hogy tudom!… Szervusz!… Te, te, te…

(Egymás nyakába borulnak.)

ÁBRÁND ÉS VALÓSÁG.

_(Szin: Szerkesztőség, két asztal.)_

_MIMÓZA_ (a „Beteg színek“ szerzője, az ünnepelt költő az egyik asztalnál ül és ír. Hatalmas, tagbaszakadt rattanatas ambar).

_MÉSZÁROS (a „Férfilelkek“ szerzője, az ünnepelt drámaíró és publicista. Borongó, komoly, csondos ombor. Szeliden, hangtalanul lép be, összehuzódva megy az asztala felé. Mekegő szelídséggel):_ Megengeded kérlek, hogy itt írjam meg a cikkemet?

_MIMÓZA (felkapja a fejét. Bömbölve):_ Mit ordítsz? Megőrültél? Mit ordítsz? Nem tudsz ordítás nélkül bejönni? Muszáj az emberre ráordítani, mikor látod, hogy dolgozom? (Ir).

… _és lelkem, ez a csendes fájvirág_ _Hunyó zenékre némán visszaérez_…

_MÉSZÁROS_ (mekegve): Ne haragudj kérlek, muszáj gyorsan megírni… (Papirt, tollat húz maga elé, hosszan nézi a tollat, egy porszemet lepiszkál róla, bemártja a tintába, kihúzza a tintából, megint megnézi, a fölösleges tintát a tintatartó szélén visszacsurgatja óvatosan, hogy a toll nyílása szabadon maradjon, megint megnézi, lassan közelíti a papirhoz, mielőtt érintené a papirt, előbb párszor tempót vesz a tollal, kóvályog fölötte, azután csendesen, mint egy galamb leereszkedik rá és egyforma, apró betűkkel, oldalthajtott fejjel, írni kezdi):

_… Hadd vesszenek hát, bűzükbe rohadva, a férges pipogyák – hadd jőjjön hát a zabolátlan, a Tajtékzó és Megfontolatlan! Forgasson viharban bennünket, törje össze csontunk, tépje ki szájunkból a sima nyelvet, hogy torokból üvölthessünk fel végre az égre, – üvölthessünk és bőghessünk, mint a vadállatok, míg a tüdőnk kiszakad és csontunk összeroppan…_ (a tollat nézi, halkan maga elé, csendesen csóválva a fejét.) Ejnye, ejnye, ez a János… hogy megkértem, hogy tisztogassa a tollakat egy kicsit… már megint megakadt egy haj szálon… (tovább ír).

_MIMÓZA_ (felugrik): A kutya teremtésit annak a brantos képeteknek, hát mi ez, szerkesztőség vagy kaszárnya? (Bömbölve.) Nem érhetem el, hogy egy pillanatra befogjátok a szájatokat? Az istennek nem tudom ezt a rohadt vackot lekenni… (belevágja a tollat a papirba, tinta szétfrecscsen.)

_… Olajtaván a csendes bánatoknak_ _Úszom szelíden, hallgatag_ _Élek-e még? Vagyok-e még?_ _Nem is tudom…_ _Talán csak árnyék ez, ki köztetek van_ _S szelíd mosolylyal ül és nem beszél,_ _S a hangja, mint az ódon hegedűé_ _Oly halk… oly halk…_ _Talán csak árnyék, elfolyó kisértet…_

(Az összetört tollat odavágja, rikácsolva): Hogy dögölne meg, aki kitalálta… ilyen tollakat dugnak az ember csülkébe… most meg összetörött, a dög! Ez egy szerkesztőség? Csak ilyen részeg marhák bírják ezt ki, mint ti vagytok, akik a szájukba hagynak köpni…

_MÉSZÁROS_ (szeliden): Türelem… türelem… nem kell idegeskedni… az ember szépen odamegy a fiókhoz, kivesz egy friss tollat… (ír).

_… és most elég volt a megalkuvásból, a mindig-mindent-elsimítókból – elég volt a Türelmesekből! Elég volt a Kihelyezőkből, a Pótlókból, akik a rozzant házat csak tatarozzák, csak kenegetik – ököllel bele! ököllel és koponyával!_

_MIMÓZA_ (visszaül, öklével masszirozza a fejét, fuj csuklik, egyik kezével óriási vörös zsebkendőt vesz ki, bombardó-hangon fújja bele az orrát, miközben másik kezével ír):

_… Míg itt vagyok, e pár kis kósza órán,_ _Két szemem, ez a csendes, őszi lámpás_ _Mely temetők fáján lebeg_ _Nem akar látni, csak szépséget, álmot,_ _Szelíd eget, lágyrajzú régi csipkét_ _Mély szineket, lilát és gyönge zöldet_ _Beteg szépséget_ _Szépet, beteget…_

(Kifujta az orrát, egy percre leteszi a tollat, belenéz a zsebkendőbe, aztán összehajtja és zsebregyűri, tovább ír.)

_MÉSZÁROS_ (leteszi a tollat, nézi az egyik ujját, észrevesz rajta valamit, zsebéből kis spongyát vesz elő, másik zsebéből kis üveget, a spongyát bemártja az üvegbe, megmossa az ujját, aztán lenyalja, utána a spongyával megtörüli a nyelvét. Ir.)

_Hadd jőjjön egész dühével, támadjon ránk a Sors – egész dühével és ne tűszúrással, mérgező kis döfésekkel – itt van, itt van, kitárom mellemet, zuhanjon rá a szikla inkább, pusztuljak el egyszerre… ha kell…_

Ejnye itt cug van… (Az ablakhoz megy, ír.) Mimóza: (ír).

_Mert én már senkit meg nem szólítok_ _Senkit se bántok, semmit sem kivánok_ _Egy halk sóhaj a távol, tiszta égből_ _A sóhajom_ _Csak ezt dobom feléd, mint egy virágot…_

(Felordít.) Az ablakot!! Az ablakot!! (A tintatartót Mészáros fejéhez vágja.)

_MÉSZÁROS_ (szeliden): Milyen ideges vagy. Milyen ideges vagy! Hiszen be akartam csukni! (Meghal).

UGYANEZ FÉRFIBEN.

(Kis novella.)

Az igazgató úr megállt az ucca közepén és ragyogó szemekkel, majdnem hangosan monologizált.

– Nem… ez igazán nem közönséges szerelem, – mondta ellágyulva maga elé. – Mindig megvetettem azokat, akiknek elég volt egy csinos kis arcocska, hogy bedőljenek… Én ennek a lánynak a lelkét szeretem, az egyéniségét, az egész titokzatos és gyönyörű lényét, ami a szavaiból árad felém… A lelkét ismertem meg, a lelke tárult föl előttem beszélgetésünkben és én egészen megfeledkeztem róla, hogy másnemű teremtéssel ülök szemben… a lelkeink egyesültek… Milyen gyönyörű dolgokról beszéltünk… hogy megkaptak a szavai… mit is mondott? föl kellene jegyezni, olyan mély, olyan igaz dolgok voltak… csak én értem őt meg, senki más, csak én érdemlem meg őt… csak én fogom fel ennek a léleknek a szépségeit… Hogy is mondta?… hogy ő néha olyan különösen érzi magát… igen, igen, szórul-szóra ezt mondta… néha csak úgy néz maga elé és nem gondol semmire… istenem! milyen szép ez, milyen költői, de hány ember érti ezt meg, ezer közül? Hát mikor azt mondta, hogy sokszor úgy érzi, szeretne valahol máshol lenni, nem itt, ahol van… nem is tudja megmondani, hogy hol, valahol, ahol még soha se volt… milyen igaz ez, milyen csodálatos, hányszor éreztem ezt én is, csak nem tudtam, nem mertem így kifejezni… vagy mikor azt mondta, hogy az emberek nem arra születnek, amivé lesznek… ó, hogy beleláttam a lelkébe ezen a gyönyörű igazságon keresztül, amit csak én értek meg… vagy mikor sóhajtott és én megkérdeztem… most mondja meg, mért sóhajtott… és ő csak szomorúan mosolygott erre és azt mondta: ki tudja? magam se tudom… milyen mély és finom és csodálatos válasz volt ez, nem is kérdeztem tovább, csak éreztem, hogy ezt a lelket megértettem és csodálom…

Az igazgató úr szemei megnedvesedtek, gyorsan megtörülte, mert közben beért a hivatalba és vigyáznia kellett, hogy ne vegyék észre.

Az első dolog, amit az íróasztalán észrevett, az a bizonyos Schwarcz-akta volt, amit tegnap adott ki elintézés végett! Egy pillantást vetett rá és nagyot ordított:

– Fuksz!

Fuksz a másik szobából, ijedten ugrik be. Sápadt nagyhajú fiatalember.

_Igazgató:_ Hallja Fuksz, ez már mégis türhetetlen. Hiszen maga megint nem vezette be ebbe a nyavalyás aktába a mellékleteket.

_Fuksz_ (elpirul, lesüti a szemét, hebeg): Pardon… igazgató úr… bocsánatot kérek… kiment a fejemből…

_Igazgató:_ Kiment a fejéből? Hát mivel van tele a maga feje, hogy egy ilyen egyszerű dolog kimegy belőle… Hát mit csinál maga itt egész nap a pénzemért? Hülye maga?

_Fuksz_ (hebegve): Én igazán nem tudom igazgató úr… én sokszor olyan furcsán érzem magam…

_Igazgató:_ Furcsán érzi magát? Miféle buta beszéd ez?

_Fuksz_ (síránkozva): Igen… én magam se értem… néha csak úgy nézek magam elé és nem gondolok semmire…