Part 2

Az ezeröles hegyfal egész Nona városa fölött zsarnokoskodott. A rektori palota igen nagy ház volt, mivel azonban a hegy tövében állott, mégis kicsi viskónak látszott, a benne lakó emberek pedig parányiaknak és gyöngéknek érezték magukat, akár a pincebogarak. Nem is bíztak a nonai rektorok soha a maguk erejében, csak a mérges furfangjukban és felsőbb hatalmak segítségében, amelyért éjjel-nappal könyörögtek.

Filippa ablakaiból nem lehetett az eget látni, csak a nagytemplom fekete falát. A falon harangfülke nyílott, abból a nap minden órájában csontváz pattant elő, mely sípcsonttal a kezében kongatta el az órákat. A nonaiak igen büszkék voltak erre a harangjátékukra.

A leány hazatérése után beállott az őszi esőzés. A szürke felhősárkányok gomolyogva vonultak végig a szűk hegyszoroson, néha oly alacsonyan repültek, hogy elnyelték a nonai tornyokat és ködszárnyukkal érintették a meredek tetőket. A nonaiak úgy éltek a páratenger fenekén, mint a kagylók a mély vízben. Filippa néhány napig csendben lapult meg szobája homályában. A rektori palota néma méhében lakott, feketén ásító boltívek és szürkén világító oszlopsorok között. A tölgyfával burkolt falon arcképek függtek, melyeknek keretéből régesrég meghalt emberek elmosódó, sárga arca és szúrós szeme tekintett alá.

Lassankint gyötrelmes nagy türelmetlenség hatalmasodott el a leány lelkén. Úgy érezte, hogy valami közeledik feléje, valami útban van, nemsokára már itt is lesz.

Egyszer este, mikor már égtek szobájában a mécsesek, magára zárta az ajtót és kinyitotta a nagy cédrusládát, melyet a napvárosiak ajándékoztak neki. A láda ott állott a fal mellett; pompás, szigoru és titokzatos volt, mint egy keleti király koporsója. Amint kinyitotta, édes és forró illat kezdett áradozni a szobában. A napvárosi asszonyok messzi keletről hozatták illatszereiket és Filippa jól ismerte szagukat.

A láda teli volt köntösökkel és ékszerekkel; egy részüket Leif használta, egy részüket pedig a menyasszonyának adta ajándékba.

Az antinonai napfény színpompájának szilánkjai ragyogni kezdtek a homályban. A nonai szürkeség megmámorosodott a selyem, a bársony, az arany és a drágakő bűvös villogásától.

Ezt az ezüstliliomokkal teli hímzett kék köntöst – Filippa megismerte! – akkor viselte Leif a vértje fölött, midőn őt lovára ragadta. A leány lehúnyta szemét és odaszorította arcát a köntöshöz és ekkor megérkezett az, aminek jönnie kellett. Visszatért a mult. Megint érezte a vágtató ló mozgását, az ifju karjának szorítását, arcát megint perzselte Leif lehelletének forrósága, szivét édes rémületbe ejtette Leif szivének dobogása. Ezuttal azonban a rabló magával vitte lelkét is, nemcsak testét.

Forró tavaszi fuvallat csapott Filippa lelkébe és megolvasztotta rajta a jégpáncélt. A zajlás megindult és a hullámzó mélységből csodák bukkantak föl, amelyeket a leány eddigelé nem ismert magában, csak rettegve sejtett. Most tudta meg, lám, hogy a jégkéreg alatt mindig is ott lappangott az ő nagy szerelme. Szerette Leifet, vágyódott utána, mielőtt még meglátta volna. Mikor az ifju rabló a lovára ragadta, mámoros öröm ujjongott a jégpáncél alatt. Leif volt az élet, a napfény és ő, a szegény, makacs kis pincebogár, most megsemmisülten ült a nyirkos sötétségben és azon töprengett, hogy milyen jó lett volna megvakulni és elégni a napváros tüzében.

A tekintete egy ametisztszínü női köntösre esett. Ez volt az első ajándék, amit Leif hozott neki. Hogy könyörgött akkor az ifju, hogy vegye magára! Most hát magára vette. A haját is kibontotta és ékköves abroncsot tett a fejére. Midőn a tükörbe tekintett, úgy találta, hogy nem szép. A haja gyér, a bőre sápadt, a válla sovány… A napvárosi nők arany sörényére, viruló testére és izmos karcsuságára gondolt és búsan mosolygott. Vajjon mit szeretett rajta Leif? Talán csak a nagy részvétet, melyet a nap fia az árnyék leánya iránt érzett.

Mandolinát is talált a ládában, azt elővette és ügyetlen ujjakkal kereste az édes és tüzes melódiát, melyet a vőlegénye egy éjjel az ablaka alatt énekelt.

De hamar abba hagyta megint. Az énekben csókról volt szó és eszébe jutott, hogy ő megtagadott a haldokló Leiftől egy csókot.

IX.

A nonai nagyrektor úgy tapasztalta, hogy leánya napról-napra fehérebb és vékonyabb lesz. Már-már megint olyan, mint tizennégy esztendős kisleány korában volt. A szemei azonban különös, mámoros tűzben égtek, mintha olyan dolgok látásához szoktak volna, amelyek nem földi embernek valók.

Megvolt a halottak őszi ünnepe. A nonaiak a hegyfalba vájt, sokemeletü halottvárosban tértek pihenőre.

Midőn Filippa meglátogatta a korhadásnak ezt az óriási raktárát, melynek ötvenezer számozott fülkéje volt, Napváros verőfényes, virágillattal telt és galambbúgástól hangos kolostorudvarára gondolt és ekkor megtudta, hogy van még kivánni valója a földön.

Jámbor ravaszsággal kezdte környékezni apjaurát. Különös látásokról és sejtelmekről beszélt.

Titokzatos hirnök jelent meg álmában és azt mondta, hogy neki, Filippának, a holta után a napvárosi temetőben kell pihennie, ametisztszínü normann-ruhában, kibontott hajjal, a feje alatt párnával, mely ezüstliliomos kék férfiköntösből készült. Koporsója legyen egy rézveretü cédrusláda.

A rektor úgy találta, hogy a dolog megfontolást érdemel. Ez talán a város szent patrónusának ujjmutatása? Nonának mindenesetre jó volna, ha valahogyan barátságra léphetne a normannokkal, mert a szaracén pogány újabban sűrün portyázgat a város tövében.

Filippa kérésére követeket küldött Vas Drogohoz, tisztázzák a kérdést. A követek ajándékokat is vittek magukkal.

A leány akkor már annyira elgyöngült, hogy nem kelhetett ki ágyából. A nonai tudós emberek azt mondták, hogy aligha fog is többet talpra állani. Filippa lehúnyt pillával, fehér két kezét összekulcsolva feküdt oszlopos nagy ágyában, mely a szoba közepén állott. A boltíves szobát feketeruhás asszonyok és férfiak töltötték meg, akik viaszgyertyákat égettek és halk mormogással imádkoztak.

Estefelé vinnyogni kezdett a nagytemplom lélekharangja. Ekkor visszaérkeztek a követek. Jól végeztek. Vas Drogo elfogadta ajándékaikat és azt mondta:

– A legény akarta a leányt, tehát feküdjenek együtt!

Az örökös eső azalatt csendesen dobolt Filippa szobájának ablakán. A leány ébren volt, de azért mégis álomképeket látott. Azt álmodta, hogy fekete, nehéz és reménytelen köd lepi el az egész világot. Csak egyetlen sziget emelkedik ki a gyász tengeréből, azon áll Napváros. Falai, tornyai és kupolái a fehéren izzó napfényben ragyognak, remegnek, majd hangokat adnak, melyek fölséges himnikus zeneakkordokban búgnak föl a vakítóan kék égboltozat felé. Ugyanazt a gyermekesen együgyü és mégis vérforralóan férfias csatadalt hallotta, amelynek hangjai mellett harcba szoktak vonulni a normannok.

Egyszerre csönd lett. Mélységes, várakozásteljes csönd.

Azután érces férfihang csendült meg a fényes magasságban.

– Én Leif vagyok, Vas Drogo legkisebb fia és téged, nonai Filippa, elviszlek apámuram palotájába!

Filippa ekkor kinyitotta szemét és az alázatos boldogságtól repesve mondta:

– Megyek, uram, megyek!

A láthatatlan Pokorny.

_Bevezetés._

Az idén május harmadikán éjfélig dolgoztam az elefánt-utcai lakásomon. Éjfélkor már akkora volt az írószobámban a dohányfüst, hogy ki kellett nyitnom az ablakot. Újból elmerültem a munkámba, de ekkor egyszerre megcsörrent az ablak és először egy emberi fej hajolt be az utcáról, majd egy egész ember mászott be hozzám. A szokatlan látvány annyira meglepett, hogy nem szóltam semmit, nem is keltem föl a helyemről, hanem írótollal az egyik és pipával a másik kezemben vártam, hogy mi fog történni.

A furcsa látogató bolyhos, kék fürdőköpönyeget viselt a testén és fürdőpapucsot tartott a kezében. A jelenlétem láthatólag nem lepte meg. Miután leugrott az ablakpárkányról, a lábára húzta a papucsot, majd kissé meghajtotta magát és így szólt hozzám:

– Én doktor Pokorny vegyész vagyok…

Zömök termetü, lángvörös haju ember volt. Zöldes szeme, feltünően domboru homloka volt, az arcát borotválta. Engem egy hússzínü amerikai buldogkutyára emlékeztetett.

– Mit akar itt? – kérdeztem, miután némileg erőt tudtam venni megdöbbenésemen.

– Tulajdonképpen azért jöttem, hogy egy üzletet ajánljak önnek…

– Engedjen meg, ön nagyon különös úton keres üzleti összeköttetéseket!

– Ott keresek, ahol lehet, – mondta száraz hangon a vörös ember. – A dolog ugyanis nagyon sürgős. Arról van szó, hogy részvénytársaságot alapítsunk.

– Most, éjfélkor? És miféle üzletről volna szó?

– Egy nagyhercegnő megszöktetéséről.

– Részvénytársasági alapon? Én mindig azt képzeltem, hogy ilyesmihez egy ember is elég.

– Tévedés. A szöktetőn kívül szükség van tőkepénzesre, aki megvesztegeti az őröket és megszerzi az ilyenkor mellőzhetetlen automobilt, szükség van továbbá ügyvédre, aki kiperli a nagyhercegnő anyai vagyonát és szükség van végül ujságíróra, aki megnyergeli a közvéleményt az ifju pár érdekében.

– És az utóbbi szerepet nekem szánta?

– Persze. Most még csak tőkepénzesre és ügyvédre lesz szükségünk.

– Szükségünk lesz egy nagyhercegnőre is, aki megszökik a kedvünkért.

– Azzal ne törődjék, az már megvan.

– Hol van?

– Hát hol legyen? Szanatóriumban.

Ez a kémikus doktor, a külseje és mindaz, amit beszélt, olyan álomszerüen valószínütlen volt, hogy már nem is csodálkoztam rajta.

– Mondja csak, doktor úr, honnan jön ön tulajdonképpen? – kérdeztem később.

– A Drégely-féle szanatóriumból szöktem meg. Itt van a közelben.

– Persze, persze, most már értem.

A Drégely-féle szanatórium országos hírü elmegyógyintézet. Ezzel a vegyésszel tehát szőrmentén kell bánni.

– Foglaljon helyet, doktor úr!

A vörös ember leült és kínálás nélkül belenyúlt a szivaros skatulyába.

– Ön persze furcsának találja mindazt, amit hall és lát, – mondta, miközben rágyújtott. – Én nem is csodálnám, ha futóbolondnak tartana.

– Dehogy is, ön nagyon jó benyomást tesz reám.

– Semmi udvariaskodás! Önnek az ügy érdekében meg kell róla győződnie, hogy épeszü ember vagyok. Kérem, intézzen hozzám kérdéseket a magasabb mennyiségtanból, vagy a vegytanból, mely speciális szakmám, vagy beszélgessünk politikáról és művészetről… Ráérünk, mert reggelig itt kell maradnom.

– Beszélgessünk inkább a nagyhercegnőről, akit részvénytársasági alapon meg akar szöktetni. Ha meg tud róla győzni, hogy ez reális üzlet, akkor számíthat a szolgálatkészségemre.

– Tényleg, legjobb lesz, ha beavatom önt titkomba. Fölteszem, hogy ön nem fog visszaélni bizalmammal.

A vegyész festői redőkbe szedte fürdőköpenyegét és beszélni kezdett. Elbeszélése meglehetősen hosszadalmas volt. Az ablakon már benézett a kék hajnal és ő még mindig beszélt. Leírom azt, amit tőle hallottam. Érthető okokból nem ragaszkodom Pokorny szavaihoz, az eseményeken azonban nem változtattam egy jottányit sem. Éppen azért magam csak az elbeszélés külső formájáért felelhetek, egyebekben azonban minden felelősséget Pokorny úrra kell hárítanom.

_Pokorny elbeszélése._

I.

Essünk túl mindenekelőtt néhány száraz genealógiai adaton. Az otrantói nagyhercegek egy trónjafosztott fejedelmi család sarjadékai. Ezt különben minden iskolásfiu tudja. A család évekkel ezelőtt, midőn a pretendens, vagy mint ők mondják: az uralkodó nagyherceg feleségül vette Quetsher amerikai milliárdos leányát, nagy birtokokat szerzett éjszaknyugati Magyarországon, közel a morva határhoz és azóta az esztendő egy részét hazánkban szokta tölteni. A család feje és egyetlen férfitagja mostanában Félix nagyherceg ő fensége. Egyetlen női tagja Antónia nagyhercegnő, Félixnek és az Istenben boldogult Miss Quetshernek leánya. Mivel az otrantói dinasztia házitörvényei elismerik a nőági örökösödést, a trónra való jogigények Antónia nagyhercegnő kezével együtt Félix ő fenségének unokaöccsére, Stromboli Viktor hercegre fognak szállani. Antónia nagyhercegnő gyermekkora óta menyasszonya Viktor hercegnek. Most már mehetünk tovább.

Félix nagyherceg nemrégiben arról győződött meg, hogy eddigi foglalkozása, nevezetesen a katonáskodás, a vadászat és a szerelem nem is olyan mulatságos dolog, mint ifjabb éveiben hitte, azért táborszernagyi ranggal nyugdíjba vonult, bérbeadta híres vadászterületeit, végkielégítést fizetett a barátnőjének és egészen az iparfejlesztésre vetette magát. Az ipar és a kereskedelem sorsa mindig nagyon érdekelte az otrantói házat. A nagyherceg többek közt elhatározta, hogy üveggyárat fog alapítani magyarországi birtokán, még pedig olyan gyárat, amely le fogja főzni a cseheket és a muranóiakat.

Rögtön nagy eréllyel hozzá is látott a munkának. Azon kezdte, hogy Franciaországba utazott és fölkereste vincennesi laboratóriumában a nagy Marcelt, az úgynevezett kristályfestékek föltalálóját, akit az üvegfestés terén a világ első szakemberének tartott. Ő fensége nagyúri naivitással azt az ajánlatot tette a nyolcvanöt esztendős, világhírü tudósnak, hogy jőjjön vele Magyarországra és legyen segítségére az üveghuták berendezésénél.

Marcel persze mosolygott ezen.

– Ha harminc-negyven esztendővel ezelőtt jött volna, akkor szívesen ragadtam volna meg az alkalmat, hogy megismerjem az ön szép hazáját. Én különben már régóta nem foglalkozom ipari kérdésekkel. Azt a rövid időt, amit a természet a számomra még tartogat, bizonyos vegytani és optikai problémák megoldására szeretném fölhasználni. Mostanában éppen a tibeti oldattal végzek kísérleteket.

– Olyan fontos dolog az? – kérdezte kedvetlenül a nagyherceg.

– Legalább is érdekes. Ha sikerül megtalálnom a tibeti oldat vegyi képletét, akkor azzal a tudattal halok meg, hogy marad utánam valami örökség. Ennek az anyagnak megvan az a különös tulajdonsága, hogy ideiglenesen érzékteleníti a szemidegeket.

– És mire jó az? – kérdezte a nagyherceg.

– Mondok egy gyakorlati példát. Ha ön, nagyhercegem, olyan ruhát vesz magára, amelyet tibeti módon preparáltak, akkor ön láthatatlan lesz minden ember számára.

Félix ő fensége meghökkenve nézett Marcel mesterre.

– Nem gondolja, hogy ez abszurdum?

Az öreg tudós, aki már kissé fecsegő volt, látható élvezettel beszélt kedves ideájáról.

– Abszurdum, amíg meg nem tudom csinálni. Az én tanulóéveimben abszurdum volt száz dolog, amit ma már megszoktunk. A telefon, a fonográf, a Röntgen-sugár, az aeroplán. A tibeti lámák és egyes hindu papi kasztok ősidők óta ismerték az oldatot és sok fakir-csoda ebben találja természetes magyarázatát. Ujabban elkallódott a receptje, az angol tudósok legalább hiába nyomoztak utána Indiában…

– És ön azt hiszi, hogy meg fogja találni?

– Azt hiszem.

– Tudja mit, kedves mester? Ha én volnék a francia kormány, akkor sietve lenyakaztatnám önt, mielőtt még elkészül experimentumaival. Mert ha ön megtalálja azt, amit keres, akkor fölborul minden törvényes rend. Aki láthatatlanná tudja magát tenni, az úrrá lesz minden királyi palotában, minden kincstárban és minden női hálószobában.

Marcel kissé kozákosnak találta a nagyherceg kifakadását, de azért nem neheztelt meg.

– Megnyugtathatom. A tibeti recept, melyet valamikor papok őriztek, a jövőben egy kicsi tudós kaszt monopóliuma lesz. Olyan embereké, akiktől nem kell tartaniok sem a királyoknak, sem a Rothschildoknak, legkevésbbé pedig a szép asszonyoknak…

Marcelt tehát nem vihette magával a nagyherceg, az öreg tudós ajánlata folytán azonban magával vitte a laboratórium első asszisztensét. Az asszisztens Marcel állítása szerint geniáils fiatal tudós volt. Egyébként földije volt a nagyhercegnek, amennyiben Magyarországon született. A neve Pokorny Péter volt.

Pokorny doktor három-négy napig időzött csak Félix ő fenségének tótvarsányi kastélyában, midőn máris tisztában volt vele, hogy az útja egészen hiábavaló volt. Itt sohasem fog gyár épülni, ha pedig mégis épülne, akkor sohasem fognak benne üveget csinálni. A nagyherceg elmés ember, de szeszélyes, makacs és tudatlan. Mindenkit szamárnak vagy csalónak tart, senkire sem hallgat, mivel szentül meg van róla győződve, hogy mindenhez jobban ért. Amellett rettenetesen fukar is. A doktor tehát elhatározta, hogy első alkalommal kurtán és gorombán megmondja neki a maga véleményét, azután csomagol és sietve hazautazik.

A programmba vett gorombáskodás azonban az ajkára fagyott, amint megismerkedett Antónia nagyhercegnő ő fenségével. Olyan női tipus képviselője volt, amelynek exisztenciájáról eddigelé nem is tudott a vegyész. Apai részről délolasz, édesanyja révén amerikai. Feltünően nagy, jó fél fejjel nagyobb, mint Pokorny, csontos és erős leány volt, amellett mégis könnyed, karcsu, lágy és nőies. Vastag, szőke hajával, halványarany, sűrü szemöldökével, széles, rózsás ábrázatával, sárgás szemével, fejedelmi tunyaságával egy jószívü nőstényoroszlánra emlékeztette a vegyészt. Talpig fehérbe volt öltöztetve, midőn először látta és a finom, fehér kelme gyengéden tapadt karcsu amazon-tagjaihoz. Inkább egészséges volt, mint érdekes, inkább kedves, mint elmés.

Pokorny már az első estebéd alkalmával észrevette, hogy a nagyhercegnő szeme újból és újból megpihen rajta. Ez a gyermekesen merész és asszonyosan forró pillantás, mely a félig lehunyt pillák alól feléje szállott, nagyon érthetően beszélt. Azt mondta: „Furcsa vagy a vörös fejeddel, de azért tetszel nekem. Reménylem, én is tetszem neked?“

A barátkozásuk olyan gyorsan, nyíltan és símán haladt előbbre, mintha nem is egy nagyúri palota stukkós termeiben, hanem valamelyik boldog óceáni sziget kókuszpálmái alatt találkoztak volna. Már bizalmas jóbarátok voltak, mikor első ízben beszélgettek négyszem között.

Félix nagyherceg ebéd után egy vastag havannával a szájában elszunnyadt a bőrdivány sarkában, Teplicz báróné, az udvarhölgyi ranggal fölruházott gazdasszony az ebédlőben rendezkedett, a fiatalok pedig a nagy kandalló mellett beszélgettek.

– Az a kép ott?

– A boldogult édesanyámé… Amerikai volt és nem bírta el az európai klimát, azért mindvégig igen boldogtalan volt.

A nagyhercegnő egy komor pillantást vetett Félix ő fenségére, akinek arcán álomközben valami léha kadétvonás jelent meg.

– Én azt hiszem, – mondta később Antónia, – akinek nincs semmi dolga és akinek mindenki engedelmeskedik, az mind szívtelen ember.

Pokorny összeszedte minden bátorságát.

– Nekem úgy mondták, hogy fenséged menyasszony. Viktor herceget emlegetik…

– Nekem is azt mondták, – válaszolt fanyar mosollyal Antónia.

– Milyen úr Viktor herceg?

– Vannak emberek, akiknek mindig hideg az orruk, mint a vizsláé és akik semmit sem akarnak megérteni. Én pedig szeretem az olyan embereket, akik bővebb magyarázat nélkül is megértenek. Kérem, adja ide nekem azt a rózsát a vázából!

Pokorny odaadta neki a virágot és vérvörös lett, mert úgy gondolta, hogy megértette a nagyhercegnőt, Antónia pedig keblére tűzte a rózsát és szintén elvörösödött. A Paillard-beli hölgyecskék, akiknek a vegyész érzelmi életében némi rövid szereplésük jutott, tulajdonképpen sokkal gőgösebbek és komplikáltabbak voltak, mint ez a gyönyörü princesz.

Másnap levél érkezett a vincennesi Marcel tanártól. A mester arra kérte asszisztensét, hogy utazzon haza haladéktalanul, mivel szüksége van reá nagyfontosságu ügyben. Pokorny a tibeti oldatra gondolt és izgatottan csomagolni kezdett. De azután még sem utazott el. Visszatartotta egy keskenytalpu, angolsarku félcipő, mely egy pillanatra megérintette lábát az asztal alatt. Igen rövid pillanat volt, de elég hosszu arra, hogy finom és forró női villamossággal telitse meg a vegyész idegeit.

Harmadnapra mégis elment Pokorny, de ez már nem az ő, hanem Félix nagyherceg érdeme volt. Ifjabb éveiben ő fensége sokkal több időt szentelt a nők tanulmányozásának, semhogy ősz fejjel Bartolo mesterré lehetett volna. Ő olyan róka volt, aki álmában is fülelt és lehunyt szemmel is látott. Meghallotta a nesztelen kis csókot, mellyel Pokorny ajka a nagyhercegnő ujjait érintette és meglátta az édes és megadó mosolyt is, mellyel Antónia a vegyész gyöngédségét fogadta.

A nagyherceg megvárta leányát a kis szalónban.

– Tudod, miért jöttem, Toncsi? Régóta szeretném már tudni, hogy mi van a velencei lánc végében, melyet a nyakadban viselsz.

– Óh, semmi, csak egy kis medaillon, – pirult a nagyhercegnő.

– És mi van a medaillonban?

Antónia nem válaszolt, hanem megszeppenve keblére szorította a kezét, hogy szükség esetén megvédje a titkát.

– Ha terhedre esik a válasz, majd megmondom én, – szólt mosolyogva a fenséges úr. – Három hónappal ezelőtt egy szőke hajtincs volt benne, a volt háziorvosom kobakjáról való, hat héttel ezelőtt fekete pamacsot őriztél benne, az meg a volt ügyvédem fején nőtt, most pedig egy lángvörös hajcsomó virít benne…

A nagyherceg kedélyesen megveregette Antónia pipacsvörös orcáját.

– No csak valld be, Toncsika, hogy ezúttal komoly a dolog, halálosan szerelmes vagy a fiúba, sokkal halálosabban, mint voltál a doktorba és a fiskálisba. Hát hiszen ez talán nem is olyan nagy baj, föltéve, hogy nem csinálunk bolondokat… Lehet ám okosan is beszélni a te jó öreg apuskáddal, sok mindent megért ő…

Antónia csodálkozva tekintett a nagyhercegre. Ilyen szelídnek még nem igen látta. Valami édes kis reménység vetett szikrát a szívében. Ha lehetséges volna? De nem, hisz képtelenség!

– Mésalliance! – sóhajtotta reménytelenül.

– Mésalliance? Tévedsz, Toncsika. Mésalliance volna, ha valami kis herceghez vagy grófhoz akarnál menni. De ez a vörös mérnök? Ez nem mésalliance, hanem betegség.

Antónia meghökkenve nézett édesapjára, a nagyherceg pedig kissé ellágyulva folytatta:

– Olvastad Róma hanyatlásának történetét, Toncsika? Ott voltak szép császárnék, akik a teherhordó rabszolgában látták a férfi ideálját és ma is vannak fehérbőrü, kékvérü ladyk, akik kinai kulikért és rosszszagu szerecsenekért rajonganak. Ez a túlfinomodás átka. Dekadencia. Te is ilyen dekadens vagy, Toncsi. Hatszáz esztendeig urak voltunk, most meg kell érte fizetnünk. Rád az igazi urak nincsenek hatással, neked lateinerek tetszenek, íróasztal-kulik, akik pénzért firkálnak és azt mondják: a becsület, a munka, a haladás! Te épp oly perverz vagy, mint a római császárnék, de erről te nem tehetsz, mert egy kegyetlen természeti törvény áldozata vagy. Nekem azonban apai kötelességem, hogy megvédjelek a benned lappangó betegség ellen.

A nagyherceg, miután elmondta ezt az ékes beszédet, gyöngéden homlokon csókolta leányát és a maga szobájába ment. Ott becsöngette a főkomornyikot.

– Nézze, Krauzinger, – mondta neki – vegyen maga mellé két lakájt és dobja ki azt a vörös mérnököt a házból.

– Mondjak neki valamit? – kérdezte Krauzinger.

– Ha kérdi, akkor mondják neki, hogy más parancs nincs.

Tíz perc mulva Pokorny bőröndjével a kezében már künn állott a címeres kapu előtt. Körülnézett, fölemelte a fejét és megpillantotta Félix ő fenségét, amint csendesen szivarozgatott az emeleti ablakban. Pokorny ekkor így szólt a nagyúrhoz:

– Hallja, nagyherceg, Párisban az Eiffel-torony fölött emberek röpködnek. Ott nevetségesnek találják az ilyen operett-fejedelmeket.

– A párisiaknak tökéletesen igazuk van, – válaszolt Félix – de most nem Párisban, hanem Tótvarsányban vagyunk.

Antónia nagyhercegnő akkor éppen a könyvtárban volt. A _décadence_ és a _perversité_ címü fejezeteket olvasta a lexikonban.

Másnap reggel, amint fölkelt és a hálószobája ablakához lépett, különös meglepetésben volt része. Egy-két kilométernyire a kastélytól hosszu alacsony dombhát húzódik el. A dombon, mely még az uradalmi szántóföldekhez tartozik, nagy táblákban érik a vetés. Az éjjel valaki gigantikus latin betűket tiport bele a vetésbe, a halványsárga alapon sötétlő betűk együtt ezt a szót adják ki: _Visszajövök!_

II.

Vagy három héttel Pokorny kilakoltatása után, vasárnap délben, fogat ügetett a varsányi állomástól a nagyhercegi kastély felé. A kocsiban borotvált képü fiatal úr ült, görnyedt testtel, furcsán összefonva szertelenül hosszú lábait. Az akácos ligetnél valaki rákiáltott a kocsisra, hogy álljon meg. Félix nagyherceg volt.

– Isten hozott, Viktor, – mondta a kocsiban ülőnek. – Köszönöm, hogy eljöttél. Kérlek, szállj ki, majd gyalog sétálunk haza.

A hosszu ember fanyar arccal fogadta az ajánlatot.

– Már megengedj, Félix bácsi, egész éjjel vonaton ültem és nagyon kívánkozom a fürdőszobába…