Part 10

– Becsaptam az ajtót és elszaladtam… Az éjjel beteg voltam az undortól és a dühtől… Oh, milyen ostoba a férfi! Egy fehérruhás fiatal hercegnő remeg az ajtaja előtt és ő egy festett arcu kurtizán előtt térdepel…

– Mi az kurtizán? – kérdezte Ágnes.

– Mitológia, amihez te nem értesz.

A két nő jó ideig némán feküdt a szénában és hallgatta a tücsökzenét. Végül megszólalt a kis leány:

– Ancilla nagyon tetszik az uraknak… Talán azért, mert szépen táncol?

A hercegnő hirtelen felkönyökölt.

– Ancillának fogalma sincs a táncról. Amit ő művel, az lábgimnasztika, semmi egyéb… Ha piruettet vág, akkor verejtékes lesz a homloka és megroppan minden csontja… Akarsz egy igazi piruettet látni? Cincogd el a forlanát, de gyorsan!

Ágnes megpengette a mandolinját, a hercegnő pedig piruettezni kezdett a gyöpön, kecsesen, szélsebesen és megfoghatatlan könnyedséggel, mintha acélrugóra járna minden tagja.

Aztán egyszerre nagyon furcsa, sőt nagyon ostoba dolog történt. Az történt, hogy Titus hadnagy váratlanul eltüsszentette magát. Hiszen lehet, hogy meghült a harmatos éjszakán. Olyan hangos tüsszentés volt, hogy visszhangzott tőle a sötétség. Kurjantásnak is beillett volna. Mire a gárdista fölocsudott ijedtségéből, mellyel saját ügyetlensége eltöltötte, már megint sötét és üres volt a tisztás. Az elefánttüsszentésével eloltotta és elfújta az egész tündértáncot. Csak a távoli bozót kacskaringós útjai felől hallatszott valami szapora dobogás, mintha magassarku cipőcskék szaladnának versenyt egymással.

Mit tehetett a hadnagy? Megszemlélte a svájciakat, akik példás rendben hortyogtak a parkkapu alatt, majd visszatért a tiszti őrszobába. Miután elküldte a lakájt és magára maradt, nem mászott ki az ablakon, mint újabban szokta, hanem reggelig föl-alá sétált a szűk szobában. Az agya erősen dolgozott, de azért nem sütött ki semmit, ami megérte volna a fáradságot. Ancilla azonban, a hófehér, a mámoros szemü, az édes lehelletü, sohasem tudta megérteni, hogy miért változott egy holdas éjjelen hideg ellenszenvvé a szép gárdista rajongó szerelme.

Szilveszteréji lovasok.

Gyémántködös, farkasleső éjszaka. Az országútat befújta a hó, csak a távírópóznák mutatják, hogy merre kanyarodik. A fehér hegylejtőről néma házsorok bámulnak le száz vörös ablakszemükkel.

Két ember megy az úton. Az egyik peckesen emelgeti hosszú gémlábait. Kurta zekét visel, a nyakára pedig hosszú kendőt csavart, melynek csücske a lapockáját verdesi. Kissé felöntött a garatra és a szája szakadatlanul jár. Éles, házsártos hangon parancsolgat és feleselget, mintha egy egész láthatatlan hadsereg lépkedne a nyomában. Ez a község részeges irnoka.

A másik kicsi, köpcös ember és kacsázva baktat a társa nyomában. A cseperkekalapja alatt hosszú fürtökbe kunkorodik a haja. Apatikusan követi az irnokot és dünnyögő hangon válaszol annak kérdéseire. Talán nincs is egészen tisztában magával, hogy mit csinál és merre jár e pillanatban. Ő a község részeges kántora, vagy mint arrafelé mondják: az orgonista.

Amerre mennek, ovális gödröket tipornak a mély hóba.

– Előre, előre! – harsogja az irnok. – Direkció: a keresztút! Öt perc múlva ott leszünk. Föl a fejet, ki a mellet!

– Hol leszünk? – kérdi álmosan az orgonista.

– A keresztúton. A Majdán-domb alatt. Éjfélkor majd katonásan a szeme közé nézünk a szilveszteri csudának.

– Miféle csudának?

– Hányszor mondjam még, hogy meglessük a szilveszteri lovasokat. A te fejed igazán olyan, mint a kémény, – semmi sem ragad meg benne… Szilveszter éjszakáján idegen lovasok vonulnak el a Majdán dombja fölött. Az első harangütéssel megjelennek, az utolsóval megint füstté lesznek. Száz esztendő óta jönnek-mennek, minden esztendőben egyszer. Senki sem tud róluk semmit, de sok éjjeli csavargó látta már őket. Aki meglesi őket a keresztúton, annak mondanak valamit. Valamit, amit csak az illető ért meg… Aki látja őket, azt kitöri a nehéz nyavalya… Mert a szilveszteri lovasok rettenetesen szomorú igazságokat mondanak… Magukkal hoznak mindent, amit az ember elmulasztott és elrontott életében… Vágyakozás és megbánás marad a nyomukban… Okos ember nem is áll az útjukba… A plébános úr okos ember és most puncsot főz a meleg szobában… A jegyző úr is okos ember és a felesége kövér tokáját simogatja… A paraszt a legokosabb ember és a dunnája alatt horkol… Mi azonban két semmiházi vagyunk, nekünk se dunnánk, se feleségünk, mi kimegyünk az országútra és a szeme közé nevetünk a szilveszteri kisértetjárásnak… Ki a mellet, föl a fejet!

Szerencsésen eltaláltak a keresztúthoz. Jó félórát kellett várakozniok, míg a falu tornya elkongatta az éjfélt. Az irnok azalatt föl-alájárt és szabadgyakorlatokat végzett a hosszú karjaival. Az orgonista mozdulatlanul állott egy helyben és buzgón szívogatta kialudt szivarját. Az útszéli távirópóznák azalatt halkan muzsikáltak a fülébe. Az orgonistának olykor úgy rémlett, mintha hatalmas vokálkórus énekelne. Tisztán hallotta a férfiak zengő basszusát és a nők édes szopránját.

– Mindjárt éjfél! – mondta halkan az irnok.

A domb felé néztek. Ott ezüsthasu hófelhők lebegtek az égen. Majd rés támadt a felhőkön és a hold bágyadt fénye mellett gyorsan szálló, sötét ködfoszlányok vonultak át a felhőkapun.

A nagy fehér csendben megkondult a távoli falu harangja. Éjfél van!

A két korhely kidülledt szemmel nézi a domb fölött torlódó felhőalakokat. Az irnok egyszerre valami rémült nyilalást érez. Lovasokat lát a domb fölött! A felhőkapu alatt piros lett az ég s a bibor háttérben tollas csákóju lovasok árnyékképei sorakoznak. Néhány lépésnyire a többi lovas előtt, karcsú telivér paripáján, a hajlott vállu öreg katona: a király… Sötét silhouettejét vékony aranysáv szegélyezi. Ő is, a többi is figyelmesen tekint a távolba… Most kis felhőfoszlány úszik feléje. A felhőből lobogó sörényü paripa lesz, a paripán hosszú termetü tábornok ül… A részeg irnok önmagára ismer a tábornokban. Most hirtelen megáll, katonásan tiszteleg a király előtt, – úgy látszik, valamit jelent a felségnek… A király többször bólint fejével, majd kissé előre ösztökéli lovát és kezet nyujt a tábornoknak. Az pedig, mélyen a lova sörénye fölé hajolva, kezet fog urával… Aztán egyszerre alaktalan köddé lesz az egész.

Az irnok egy ideig még az ég alját nézi, majd öklével a homlokára üt, a távirópóznának veti magát és keservesen elkezd sírni.

Az orgonista is feszült figyelemmel szemléli a felhőalakokat. Ő is lovas csapatokat lát odafönn, de egészen másformájúakat, mint a cimborája. Az ő szeme előtt fehér fényben tündöklő, titáni diadalivvé lesz a felhőkapu. Túlról, az ég méhéből, a lovas óriások beláthatatlan seregei özönlenek a kapu felé. Hatalmas csataparipákon ülő, sisakos, páncélos, ragyogó leventék. Fehér szakállu vének oldalán villogó szemü férfiak, márványarcu ifjak. Valamennyinek arcán a fenkölt rajongás, a nemes tisztaság és a halálos szomorúság kifejezése. Oly ünnepies lassúsággal haladnak, mintha valami túlvilági zene hangjaira mozognának. És mindegyiknek szíve fölött ott tündöklik a kereszt jele.

A részeg kántor valami rekedt üvöltést hallat, aztán ő is nekiesik a távirópóznának. Odafönn pedig lassankint összegomolyodik, elmosódik és eltünik a kép…

Jó időbe telik, míg a két cimbora annyira megembereli magát, hogy eszébe jut a hazatérés. A faluig szó nélkül mennek. Elől az irnok, mögötte a kántor. Az első kapunál kutyaugatás fogadja őket. Ekkor megszólal az irnok:

– Én ötvenhat esztendős vagyok… Ifju koromban katona voltam… Fölvittem a főhadnagyságig… Az iskolákban én voltam a legjobb tanuló, a csapatnál én voltam a legjobb tiszt… Ha ott maradtam volna, ma tábornok lehetnék. De én elittam a kardomat, a büszkeségemet, az életemet…

Az orgonista is megszólalt:

– A zeneakadémiának én voltam az első növendéke… Húsz esztendős koromban belekezdtem egy operába: A keresztes vitézek lett volna a címe… A nyitánya el is készült… Az egész zenei világ úgy beszélt róla, mint valami csodaalkotásról. Egy világtörténelmi kor rajongását akartam megzenésíteni… Nem tudom, mi lett aztán velem… Abbahagytam a zenét, abba az életet, abba mindent… Most ötven esztendős vagyok és botfülü parasztgyerekeket kántáltatok a templomban…

Elhallgatott. Némán mentek tovább. Később megint megszólalt az irnok:

– A korcsma még nyitva van, – mondta.

A mester.

A ködös őszi éjszakában olyan hivogatóan ragyog a kávéház, mint a tündérvár ablakai a pusztaságban. Már nagyon későre jár az idő, de azért a fülkében még együtt ül a rendes asztaltársaság. Az asztalfőn a mester. Erélyes arisztokrata-arcéle van, aminőt régi aranyérmeken lát az ember. Haja és szakálla, amelyet ellepett a korai dér, selymes fényü és sűrü, mint valami drága prém.

Tompa és kellemes csengésü hangja elhallatszik a kávéház legtávolabbi zúgába. Ma különösen jól van diszponálva és ilyenkor aforizmákban beszél. Egy-egy megjegyzésével össze tudja kapcsolni a legtávolabb eső dolgokat és szét tudja bontani az élet legszövevényesebb jelenségeit. Néhány jelzőjével villámos fényözönt tud árasztani emberekre és eseményekre egyaránt.

A társasága áhítatosan hallgatja. Mindenki önként alárendeli magát fölényes szellemének és boldog, aki napszámosmunkát végezhet mellette, egy-egy megjegyzésével újabb nyersanyagot vetvén szellemének izzó és tündöklő kohójába.

A pénztárban egy sápadt, sovány leány ül. Az arca nem csinos, a szeme azonban igazi asszonyszem: szelid, lelkes és tüzes. A mester sohasem beszélt a leánnyal, de azért állandóan érzi néma csodálatát, amely delejes áramként hízelgi körül. Még egyéb hallgatói is vannak. Az éjjeli pincérek és ott, az oszlop mögött, az úri korhelyek társasága. Azok félig kapatosan, bosszantó lármával törtek be, de aztán hamar elhallgattak és megkomolyodtak, és most már ők is ámuló hódolattal csüngnek a mester ajkán.

Az egész kávéház megtelik valami különös, bűvös fluidummal. Aztán észrevétlenül emelkedni kezd, minden márványasztalával, csillárával és tükrével együtt, emelkedni, mint a léghajó, a tüzes és tiszta mámor régiói felé, szédítő magasságban az élet szennye és szegénysége fölött. A mester e pillanatban fölséges. És szellemének szépsége visszaragyog a vendégek, a pénztárosnő és a pincérek arcán, mint a napfény az esővízben.

A mester beszélt. Egyszerre – mi az? Valami bántó zökkenés rázkódtatta meg. A tüzes szemü leány eltünt a pénztárból. Helyét elfoglalta a nappali pénztárosnő. Egy robusztus, közömbös arcu, halszemü asszony. A haját szigorúan lefésüli és szürke kendőt visel a vállán. A mester gyűlöli ezt a szürke színt, amely a józan, hideg és kérlelhetetlen reggel szimbóluma.

– Ilyen késő van már? – kérdi egy álmos hang.

A nagy ablakok mögött ott lappang a kék reggel. Künn, a távoli körutakon, zúgó villámoskocsik vágtatnak.

– Gyerek az idő! – mondja a mester.

Azzal megint beszélni kezd. De maga is érzi, hogy ő többé már nem az, aki volt. A rakétái erőtlenül puffannak szét az asztal alatt. Ennek talán a szürke pénztárosnő az oka, aki szigoru anyóspillantásokat vet feléje.

Egyszerre hideg légáram csapja meg a mester arcát. Az ajtó megnyilt és egy hat láb magas, öreg katonatiszt lépett a kávéházba. Szolgálati egyenruha van rajta. Meglátszik az arcán, hogy egész éjszaka úgy aludt, mint a bunda és hogy egyenesen a hideg zuhany alól jön. Ez az ember szinte brutális módon egészséges, józan és tiszta benyomást tesz. Undorodva elfordítja a fejét, amikor meglátja a mester asztalán a boros üvegeket, azután leül és reggelit kér.

A mester kísérletet tesz, hogy megállítsa a múló éjszakát. Bort rendel, feketekávét és szivart. De az éjszaka emberei között már bomladozni kezd a fegyelem. Az úri korhelyek nem törődnek többet a mesterrel, hanem kedvetlen hangon és ásítozva hánytorgatják, hogy ki hány óráig alhatik még. Aztán hirtelen fölkerekednek és elmennek. A mester keserü mosollyal tekint utánuk, mint szökő jobbágyai után a bukott fejedelem.

Megint két reggeli vendég érkezik. Az egyik kereskedőnek, a másik ügyvédnek látszik. Valami hivatalos útra készülnek. Mialatt sietve megisszák reggeli kávéjukat, az ügyvéd bélyeges papírokat rakosgat, a másik pedig sopánkodva hajtogatja:

– Ki fizeti meg az időveszteségemet? Én nem loptam az időmet!

A gondolat, hogy valaki úgy fukarkodik az idővel, mint az uzsorás a pénzével, mélységesen leveri a mestert. Mintha csak szilveszteri harangok kongását hallotta volna.

A reggeli vendégek mind sűrűbben szállingóznak a kávéházba. Ezek a koránkelők különös, ellenszenves emberfaj. Ők a mohók, a törtetők, a hivatalok és üzletek fantázianélküli igavonói, a karriércsinálók és vagyonszerzők. Ők azok, akik állati szorgalmukkal és szívósságukkal csúffá teszik a genie fejedelmi előjogait. Egyenesen az ágyból jönnek és az arcuk oly ügyes, józan és durva, mint a frissen meszelt fal. Kutyafuttába fölhabzsolják a reggelijüket, közbe falják az ujságokat, hogy megtudják, miként vélekedjenek az emberekről és az eseményekről. Lenéző és megbotránkozott pillantásokat vetnek az éjjeli emberek felé. És amint a mester újból beszélni kezd, tízen is rápisszennek az ujságjuk mögül.

A kíméletlen nappal meghódította már az egész kávéházat, csak a fülkében tartja magát még az éjszaka egy kis szigetje. A tegnapi emberek ott oly kopottan és bágyadtan kuporodnak egy csapatban, mint az álmos denevérek. Nem telik már semmi kedvük a virrasztásban, csak a kezdeményező tehetség hiánya tartja őket vissza attól, hogy hazamenjenek. A mester roppantul furcsa alakká vedlett. Megráncosodott és összelapult, mint a kilyukadt léggömb. A félarca kormos, az orra ferde, a szakálla pedig olyan, mintha kócból való volna.

A fiatalok közül az egyik megembereli magát és fölkel. Arra szedelőzködni kezdenek a többiek is. A mesteren nagy életundor vesz erőt. Szinte könyörög egyik-másiknak, hogy maradjon még. De ők, akik az éjjel boldogak voltak, hogy az asztalához engedte őket, most lerázzák magukról, mint a kullancsot és magára hagyják.

Most már végleg itt a holnap. A mester még egy kétségbeesett kísérletet tesz. Megtagadja önmagát és beáll reggeli vendégnek. Teát és ujságokat kér. A megalázkodása azonban hiábavaló.

A lapokból, melyeket átfut, csak úgy bömböl feléje a nappal, az élet, a valóság, minden kicsinyességével, korlátoltságával, laposságával, nagyképüségével. A nappal az ő ellensége. Az élet az ő szégyene. A valóság örökös és gyötrelmes szemrehányás, mely elől a barnapiros, fantasztikus éjszakába szokott menekülni.

Egy vidéki asszonyság jön a kávéházba, két piros pofácskáju gyermekkel és egyenesen a mester asztalához telepedik. A gyermekek a nagyapjukról csacsognak, akivel ma találkozni fognak. Ez a családias motivum végleg megutáltatja a mesterrel a kávéházat. Fizet és elmegy.

Amint bizonytalan léptekkel igyekszik külvárosi lakása felé, megcsapja lelkét a friss levegő és ekkor egyszerre széthull és porrá lesz minden fölénye és ereje. Ő most már csak egy szegény vén korhely, aki megint átfecsegett egy éjszakát.

TARTALOM.

Napváros 5 A láthatatlan Pokorny 33 Bucentoro úr 89 Békák a kútban 114 A becsületes ifju 140 Rendeske és a művész 153 A rabszolga 164 Lozenkó 175 Holdas éjjel 190 Szilveszteréji lovasok 201 A mester 207