Part 9

– Atyám nincs. Azt nem ismertem soha. Gyámatyát a törvényes hatóság nem nevezett ki a számomra. Fogadott atyám, a kinek a nevét nem mondom meg, ma felfedezte előttem, hogy ő nem igazi atyám, s mint kérőm lépett fel hatodiknak öt más kérő sorában, a kik közül az egyik egy kéjencz, a másik egy tolvaj, a harmadik egy nőgyilkos, a negyedik egy spadassin, az ötödik egy részeges; én a hirlapok hirdetményei között olvastam, hogy a franczia kormány az elitélt gonosztevők számára toborz menyasszonyokat, ezeknek adom az elsőbbséget: megyek Új-Caledoniába.

– Madame. Én önnek igazat adok. Az új-caledoniai vőlegények igen honett ficzkók az itthoniakhoz képest. Legyen ön megnyugtatva az amnestia iránt. Az ellopott arany kolibri, meg a szelencze, – megy a többiek után. A gyámatya tubákoljon más pixisből.

– Egyébiránt, a mint Új-Caledoniába megérkezem, azonnal el fogom küldeni a nekem járó ötszáz frankot a Mont de Pietébe, hogy az ellopott szelenczét adják vissza a gyámatyámnak.

– Az igen dicséretes szándék.

– Nem vállalná el monsieur ezt a megbizást a részemről?

– Igen szívesen; hanem akkor mégis meg kell önnek mondania a meglopott úrnak a nevét.

– Talán hallott ön már Cascador bankárról?

– Oh, hogy Cascador bankárról hallottam-e? Azt még Új-Caledoniában is ismerik. Van ott nagyszámú ficzkó, a kik neki köszönhetik, hogy a paradicsomba jutottak. Tetszik tudni: holmi lázadó bányamunkások, kik a vízműveket szétrombolták. Olvasta ön a prospectusunkat?

– Nagy figyelemmel tanulmányoztam.

– És így egészen a helyzet magaslatán áll kegyed? Tudja jól, hogy az új paradicsomban versenyző vőlegények egytől-egyig az akasztófától megmenekült félkézkalmárok?

– Tudom.

– Azt is sejti kegyed, hogy a hol a kókuszdió terem, meg a hol tengerikutyákra vadásznak, ott a paloták sövényből vannak készítve, s pálmalevelekkel betetőzve?

– De vannak ott kukoriczaszárból készült kioszkok is, fókabőrrel behúzva.

– Ah, ez már a renaissance korból való építkezés. Aztán ért kegyed valami házimunkához? Teszem föl a főzéshez?

– Tanultam valamit a zárdában.

– A zárdában? No ez rendkivüli.

– Volt ott egy oláh kisasszony nevelőben, az megtanított pattogatott kukoriczát készíteni.

– Nem értem. Mi lehet az?

– Egyszerű mesterség; csak lobogó tűz kell hozzá meg egy rosta, s öt percz alatt a málészemekből ízletes csemege válik, a mit az ember tarisznyában elvihet magával, és meg nem romlik soha.

– Sapristi! Hisz ez egy nevezetes találmány. Ezzel kegyed még egy új korszakot fog inaugurálni Új-Caledoniában! Az ottani lakosoknak épen az a bajuk, hogy nem tudnak mit csinálni a kukoriczájukkal. Ha megőrölik, keserű lesz; ha dohot kap, kiütéseket kapnak tőle a bőrükön. Kegyed ott egy ország jóltevőjévé fog lenni. Hogyan mondják? «Pattogatott kukoricza!» Elég! Nem kell több. Úgy fogom önt előjegyezni, mint praeferentissimét. Legelsőnek fog kiszállíttatni a hajóból. Fel tudja fogni ennek az értelmét?

– Nem én.

– Az a menyasszony, a ki legelsőnek szállíttatik ki, kapja a legderekabb vőlegényt. Fogadok rá, hogy egy hétszeres gyilkost fog ön kapni!

– Az nekem nagyon fog tetszeni.

– Elhiszem! A ki legtöbb embert megölt, az ott a legnagyobb tekintély. Az a dictator! Ott van az igazi világ! Köztársaság parlament nélkül. «A ki birja, az marja!» Ez az egész «Code Napoleon». A szigeten laknak tigrisek is. Aztán meg vad emberek. Ezek mind hússal élnek; s különösen elsőbbséget adnak az emberhúsnak. Az ilyen környezetben vajmi sokat ér egy olyan férfiú, a kinek a keze gyorsabb, mint az ellenfeléé.

– Meg fogom tudni becsülni, a kit a sors számomra rendel.

– Még egyet. Tud kegyed úszni?

– A mult évben tanultam. Trouvilleben általános bámulatot vívott ki az ügyességem.

– Az nagyon jó. Mert még azt is kötelességem kegyeddel tudatni, hogy az új paradicsom menyasszonyainak az eljegyzése némi formalitásokkal jár, a minők a mi világrészünk ethnographiájában nem ismeretesek.

– Tán a hullámok között történik meg az eljegyzés?

– Bámulatos találékonyság! Azt tetszik tudni, hogy az új-caledoniai kikötők mind el vannak zárva korallzátonyokkal, melyek hosszú vonalakban, néha félkörökben akadékoskodnak az öblök előtt. E miatt a hajók kénytelenek a nyilt tengeren horgonyt vetni. Sőt maguk a dereglyék is csak a zátonyokig képesek elhatolni s ott laviroznak addig, míg a telepítvényesek a zátonyszorosokon át begázolnak a tengerbe a dereglyékig, a fejükön hozva a csomagokat, melyek az általuk termelt dohányt s a zsákmányolt kutyafogakat tartalmazzák, s melyekért viszont cserébe olyan küldeményeket vesznek át, mikre nekik van szükségük. No hát, ha ezt tudja kegyed, akkor igen természetesnek fogja találni, hogy az élő szállítmánynyal, teszem föl a menyasszonyokkal, ezt a hosszadalmas eljárást nem foganatosítjuk: azokat egyszerűen beledobáljuk a hajóból a tengerbe. Az illetékes vőlegények ott állnak sorban a korallzátonyon: azok beúsznak értük s kifogják őket. Ki melyiket kihalászta, az az övé. Nem fulladhatnak a vízbe, mert a derekukra kapnak egy mentőövet. A ki azonban úszni is tud közülök, abban az előnyben részesül, hogy szabadon választhat: azon férfiú felé úszva, a ki által hihalásztatni kiván. Tetszik kegyednek ez az eljegyzési methodus?

– Jobban minden eddig ismert házasságszerzési szokásnál.

– Akkor aláirhatjuk a szerződést.

Hat hét mulva megérkezett a «Formidable» hadigőzös a Szent-Vincze kikötő elé. Az új paradicsom kissé messzecske esik Páristól. Az ottani emberek a talpukkal állnak felénk. Szerencse, hogy a föld nincsen üvegből.

A nagy hadihajó megérkeztét az egész franczia telep népessége várta a parton.

A szigeten van optikai telegráf és observatorium. A hajó távirati készüléke előre tudatta, hogy minő édes terhet hoz magával. Menyasszonyokat az áldott Európából! A házasulandó ifjúság mind a zátonyok szélén állt, úszáshoz való jelmezben: az öve mellé dugva – nem a vőlegényi bokréta, hanem egy méternyi hosszú kemény faczövek, mind a két végén szigonyos hegygyel ellátva; a szájában pedig, a fogai közé szorítva, tartott mindegyik egy öreg kést.

Mikor a legelső menyasszonyt a hajópárkányról a tengerbe ledobták, a korallsziklán álló férfisereg közül egy hatalmas athletai alak útat tört magának az ökleivel s fejtetőre beleugrott a tengerbe.

Azonban nem csak a caledoniai vőlegények vártak nagy epedve a menyasszonyokra; hanem a tengeri angyalok is: a hogy hosszú úszószárnyaik miatt a czápákat nevezik.

Egy díszpéldánya ez emberevő szörnyeknek szintén a menyasszony felé tartott.

Az úszó hölgy láthatta mind a két kérőjét a mély kék víz alatt maga felé tartani. Szép állat volt mind a kettő. Rettenetes szép. Mind a kettőnek nagy merev karikaszemei voltak.

Mikor a czápa el akarja kapni a prédáját, akkor egyszerre hanyatt fordul; minthogy a nagy, három fogsorral ellátott szája alól van a hasa fölött. Abban a veszélyes pillanatban, a midőn a tengeri szörny alteste megvillant, a férfi oda lökte magát hozzá a víz alatt, s a baljába kapott szigonyos czöveket a torkába dugta. Az összecsukódó rettenetes állkapczák fennakadtak a kéthegyű botban, s a szigonyba verődve, többet szét sem tudtak nyilni. A férfi pedig, baljával az erősen tartott karón csüggve, jobbjába kapta a nagy éles kést, s azt a czápa hasába taszítva, végig hasítá annak az altestét egész a szájáig. A halálra sebzett, tehetetlenné tett szörnyeteg ficzánkolva úszott tova, véresre festve maga körül a hullámokat, a férfi pedig felbukott a felszinre, megrázta a fejét és nevetett. Csak egy karhosszára volt már a menyasszonyától. Nem is sokat udvarolt neki; megkapta az övénél fogva, s magasra kiemelve a vízből, úgy vitte magával, hogy a koralléleken meg ne sértse a lábait. Úgy érkezett meg vele, társainak üdvrivallása mellett. Akkor aztán kivette a fogai közül az öreg kést.

– Hát tetszem-e neked, babám?

– Nagyon.

– Te is nekem! Becsületemre! Hogy hínak?

– «Arsinoë».

– Hosszú név. Az enyém csak «Tom». Menjünk a mairehez: írja be a neveinket. Teringettét! Ma egy kängurut lőttem; pompás lakodalmat csapunk.

Az a névbeírás pedig abból áll, hogy tűszurásokkal beletetovirozzák a vőlegény és menyasszony neveit mind a kettőnek a balkarjába. Onnan aztán nem veszhet el.

Hogy milyen boldog életet éltek? azt megtudjuk talán még időjártával.

KASSÁRI DÁNIEL.

I. A KINEK NEM ELÉG EGY SÜTÉSBŐL EGY LEPÉNY.

Egyikébe Budapest legfényesebb divatárukereskedéseinek egy elegáns külsejü úri ember lépett be. Olyan jó magyar arcza volt, hogy a czég főnöke magyarul üdvözölte, a mire ő azonban németül felelte azt, hogy nem tud magyarul.

Pedig egy valóságos Hunyady János-arcz volt: szépen kétszer is megcsavargatott bajuszszal, a minőt senki más nem visel, csak az igaz szittyaivadék. Viselete is magyaros prémes kabát volt, általvető zsinórokkal s a fején felhajtott karimáju, igazi somogyi kalap.

És azért mégis németül beszélt.

Az igaz, hogy olyan akczentussal, mintha Debreczenben tanulta volna nagytiszteletü Kerekes professzor úr alatt a német szót: a derdidaszszal megvetően bánt el; hanem a mellett egész folyékonyan beszélt: meg lehetett érteni.

– Mit tetszik parancsolni, méltóságos úr?

– Ruhát a feleségemnek, bársonyból, zöldből.

(Már az is rendkivüli állapot, hogy egy méltóságos úr rendeljen a maga méltóságos asszonya számára valami öltözetet: ezt a méltóságos asszonyok maguk szokták elvégezni).

– Szabad lesz oda küldenem – mértéket venni a méltóságos asszonyról?

– Nem szabad. Nincs itt. Messze van.

– Tehát kegyeskedjék méltóságod körvonalozni a méltóságos asszony termetét.

– Nekem idáig ér! – mutatta a méltóságos úr, a két szemöldökén végighuzva.

– Igen is. 168 czentiméter. Szabad a «taille»-ja után kérdezősködnünk?

(A czégvezető plurálisban beszél, mint egy lapszerkesztő.)

– Okvetlenül.

Azzal a megrendelő úr leoldá derekáról a szíjat s odamutatott, a hol azt a csat megfeküdte:

– Épen ennyi!

Derék termet! Épen 94 czentimeter.

– És a «büste» is megfelelő a «taille»-nak?

– No de még!

– Parancsolja méltóságod, hogy csipkékkel legyen diszítve a derék?

– Igen. Aranycsipkékkel és aranyzsinórokkal.

A chef a mutatóujja körmével megvakargatta a füle tövét.

– Ezt most nem igen viselik.

– Majd fogják.

– Uszályos ruha legyen?

– Két méternyire huzzon a földön. Körül aranypaszománttal szegélyezve.

– Nagyon jól van. Parancsolni méltóztatik méltóságodnak ő méltósága számára megfelelő coiffuret is?

– Majd rátérek. Előbb még egy öltözetet kérek a feleségemnek. Égszinkék selyemből. Mértéke…

– 168 czentimeter magasság.

– Óh nem! Csak idáig ér nekem.

A méltóságos úr a vállán huzta meg a keze élét.

– Az elébb azt méltóztatott mondani…

– Az nem az ön baja. Csak csináltassa a ruhát úgy, a hogy én rendelem.

– Derékban 94 cm!

– Ah, dehogy! Két araszszal át lehet érni. Nem kell elől kivágva lenni. Nincs semmi értelme. Végig fehér gyöngygyel legyen kihimezve. Ennek is épen két méter hosszuságu sleppje legyen. Már most lássuk a coiffureöket.

A boltossegédek egész halmazát összehordták a legujabb párisi divatszerinti fejdiszeknek. A méltóságos úrnak egy sem volt elég szép.

– Szabad kérdeznem, bátorkodék a chef, milyen szinü a méltóságos asszonynak a haja?

– Fekete.

Akkor aztán egyesült erővel kombináltak egy új fejdiszt melyhez arany csipkebodor, császárpiros bársonyszalag, szürke strucz-, vörös marabut- és fehér kócsagtoll lett hatásteljesen összeválogatva.

– Még egy másikat. Van paradicsommadár?

– Hogy ne volna! Van sárga is, van sötét szinü is. Fekete hajhoz kedvező a sötét szinü; szőkéhez pedig a sárga.

– No hát akkor ezt a sárgát a feleségemnek.

– Hisz az előbb azt méltóztatott mondani, hogy ő méltóságának a haja…

– Ne legyen önnek azzal baja. Maradok a sárgánál. Kaphatnék itt keztyüt is a feleségemnek?

– A milyent parancsolni méltóztatik. Zergebőr? tizenkét gombra? A la Sarah Bernhard? Rococo? Directoir? Renaissance?

– Mindenikből egy tuczatot.

– Szabad a kéz számát kérnem?

– Körülbelül akkora, mint az enyém.

– Tehát 8 és fél. Ezt elébb meg kell rendelnem. Mert 8-as számon túl nincsenek hölgyi keztyük.

– Hát kisebbek nincsenek?

– Oh igen! 7, 6 és fél, 6, 5 és fél.

– Még kisebb nincsen?

– Azok már gyermekkeztyük.

– No hát csináltasson ön egy tuczatot mindenféléből a feleségemnek 5-ös számmal.

A megrendeléseket pontosan följegyezte a nagy könyvbe az ügyvezető.

A méltóságos úr ez alatt körülnézegetett a pompás üzlethelyiségben. Meglátta azt a diszes hölgyalakot, a ki művészi mintázatu viaszbáb személyében a legujabb divatot képviseli a kapunagyságu tükörüvegtábla alatt a kirakatban.

Tetsző mosoly vonult el ajkain. A bajusza szárnyait végigsodorintotta.

– Hallja az úr! Nekem ez a ruha tetszik nagyon. Ezt szeretném megvenni a feleségemnek.

– Ezt is a feleségének?

– Igen, a feleségemnek.

– De már most zavarban vagyok. Nem tudom, hogy milyen mértékü termetre igazítsam át?

– Hagyja így, a hogy van. Épen ilyen illik rá. Megtartom az egész öltözetet így, a hogy van: ha eladó.

Azt sem kérdezte, hogy mi az ára?

A boltossegédek egymás szeme közé néztek: «ez valami bolond ember!»

A méltóságos úr pedig grand seigneuri fummával nézett el valamennyinek a feje fölött.

– És már most kérem a számlámat összeállíttatni: előre fizetek; mert nem tudom, hogy meddig maradok Budapesten.

A számla elkészült; a méltóságos úr egy futó pillantást vetett bele. Azzal kivett a kabátja zsebéből egy degez pénztárczát s abból kiválasztott két darab ezrest s odaveté a pénztárnok támlányára. A visszajáró pénzből a kisebb bankókat visszaseperte: azok csak ízék; nem terheli vele a zsebét.

Ez még sem bolond ember.

A czégvezető hármas bókot csinált a méltóságos úr előtt s kérte, hogy máskor is parancsoljon vele.

– Hm! dünnyögé a méltóságos úr, borotvált állát körülsimogatva. Pedig még kellene a feleségemnek valami. De itt nem látok olyat.

– Óh, mi előteremtjük akárhonnan! Csak méltóztassék meghatározni a kivánságát.

– Hát hogyan is mondjam? Volt az úr már az orfeumban?

– Jótékony czéllal összekötött ünnepélyes alkalmakon.

– Látta ott «la mouche d’or»-t. (Arany légy.)

– Oh igen.

– Hát egy olyan öltözetet szeretnék én a feleségemnek.

– A feleségének?

– Kérem: ne mondja utánam! Az csak az enyém. Önnek semmi köze hozzá. Tehát egy épen olyan costumeöt, mint a milyen annak van.

– Rózsaszin selyemmaillot, aranybarna topánkák, aranypikkelyes tricot-taille és corsette.

– Nem! corsette nem kell.

– De az szükséges.

– Nem szabad: mert czethal csontja van benne. Jó lesz a nélkül; ha mondom.

– És aztán arany ceinture.

– Az van otthon igazi aranyból, igazi smaragddal és saphirral: nem pierre de strassból.

– És végül arany casquette.

– Az is van a feleségemnek. Keleti gyöngyökkel.

– Elő fogjuk teremteni holnapig.

– Akkor még itt leszek. Lakom a Grand-hotelban. Ezt az utolsót szeretném mindjárt átvenni: a többit utánam küldhetik. Délig otthon vagyok a hotelben: az ebédet csinálom.

– Ebédelni méltóztatik.

– Ne igazítson ki. Én tudom, hogy mit beszélek. Az ebédet csinálom. Azért odajöhetnek. A mi készen van, azt pakolják jól be: magammal viszem. A mouche d’or costumért küldjenek számlát. Itt a czimem.

Azzal átadta névjegyét az üzletfőnöknek s méltóságos léptekkel eltávozott.

A boltsegéd urak mind összedugták a fejeiket, a mig a chef a czvikkerét kereste, s olvasták fennhangon a czimet.

«Alibegovich Kassári bég; a Ferencz József-rend lovagja, Dolni-Tuzlán, Boszniában».

Most támadt aztán világosság a rejtélyben. Ez egy új honpolgár; hajdani magyar nemes uraság, a ki mahomedi hiténél fogva fel van jogosítva három törvényes feleséget tartani; és a szerint kivételt képez a mi büntető codexünk paragrafusai alól, melyek a többnejüséget kegyetlenül sujtják. A boszniai polgártársnak ez nem csak szabad, hanem kötelesség.

Már most aztán a felől is meg lehetett nyugodni, hogy miért nem szabad halcsontnak lenni a ruhaderékban? Mivel hogy a mohamedi hitünek tiltva van a czethalból, tekenősbékából és az elefántból valamit a testén viselni.

II. ÖLTÖNYPRÓBA ÉS SZAKÁCSSÁG.

Leónak hitták azt a fiatal boltsegédet, a ki másnap a Grand Hotelbe elvitte a megrendelt «arany dongó» jelmezt Kassári Dániel urnak.

Ha hölgy lett volna a megrendelő, akkor kisasszony által küldték volna meg a czikket; de miután férfi volt, urat kellett ezzel megbizni. Természetesen – egy házi szolga vitte utána a dobozt.

Leó úr a legszelidebb és legudvariasabb fajtájához tartozott az oroszlánoknak, melyek Budapest sivatagain őzeket kergetnek.

A vendéglő portásától megkérdezte, hogy idehaza van-e ő nagyméltósága Kassári Alibegovich Dániel úr?

– Oda fenn van… mondá a kapus igen furcsa hanglejtéssel. Első emelet 28–29.

Leó úr fellibegett az első emeletre. Ott találkozott a szobapinczérrel a folyosón.

– Itthon van Kassári Alibegovich úr ő exczellencziája?

– Ott az ajtaja.

– Nem kegyeskednék bejelenteni nála? Itt a névjegyem.

– Nem lehet. Sietek.

Azzal felszaladt a pinczér a második emeletre, három lépcsőt ugorva egyszerre. Meg volt az ijedve: de mitől?

– Akkor hát kénytelen vagyok ajtóstól berohanni! mondá Leó úr, s azzal kivéve a bolti szolga kezéből a dobozt, azt utasítá, hogy üljön le addig a váró-padra, mig ő visszatér: lehet, hogy a dobozt vissza kell vinni, ha a jelmezen valami igazítani való lesz.

Azzal benyitott az ajtón. Az előszoba-ajtón nem szokás kopogtatni.

Az előszoba tele volt mindenféle alaku bőröndökkel, dobozokkal, faládákkal és tehercsomagokkal, a miket a főúr összevásárolt. Volt ott még hintaló is kettő. A legtöbb ládára fel volt irva, hogy «nicht umstürzen». Három feldöntött piramid alaku fakaliczkában pedig ugyanannyi papagáj dolgozott erősen, vastag kampós csőreivel feszegetve a kijárást elzáró sodronyokat.

Leó úr a czilinderét a hóna alá szorítva, a dobozt pedig a baltenyerén balançiroztatva, a jobb keze középujjának bütykével illem szerint bekoczogott a szárnyajtón s miután e jelzésre válaszadó hang nem érkezett, csendesen felnyitá az ajtót.

Abban a perczben egy éles női sikoltás hangzott a szobában. Leó úr egy hölgyet látott átfutni a benyiló szobába. A hölgy mind a két kezével az arczát takarta el. Leó úr előtt pedig egy marczona férfialak állt, könyökig felgyürt ingujjakban, véres kezekkel; az egyik kezében egy hegyes, éles kés: az is csupa vér.

Ő maga volt ez: Kassári Dániel bég. – De hogy forogtak a szemei!

Leó úr ijedtében elejté a dobozt is, a czilindert is. A czilinder kigurult az előszobába, a doboz begurult a lakóterembe s egész a tulsó ajtóig futott.

A bég pedig haragosan rivallt a látogatóra, – az egyik keze úgy állt, hogy most mindjárt torkon ragadja, a másikban meg úgy fogta azt a hegyes kést, mintha le akarná mészárolni.

– Megláttad az arczát?

– Nem én, kérem alássan! Semmit sem láttam! Esküszöm a prófétára, hogy közellátó vagyok.

– Az a szerencséd! No hát mit hoztál?

– Azt a «mouche d’or»-jelmezt, kérem alássan.

– No hát gyere beljebb. No ne félj semmit, nem eszlek meg. Látod: az ebédet készítem. S abban segített a feleségem, mikor ránk nyitottad az ajtót. Miért nem jelentkeztél elébb?

– Hiszen kopogtattam kérem alássan.

– Kopogtattál! A «kmét»-nek az ajtaján szoktak kopogtatni. Máskor ha egy bég ajtaján akarsz bejelentkezni: elébb lehuzod a papucsodat, ennek a két talpát összevered, aztán elénekeled a bebocsátási «szúrá»-t s vársz, a mig azt nem mondják odabenn, hogy «ins-Allah!» Könnyen halálba rohanhattál volna, fiacskám, ha megláttad volna a feleségemnek az arczát. Ennek a dija halál. Kénytelen lettem volna vele, hogy megöljelek.

Leó úr nem hagyta magát intimidálni: a két sarkára állt.

– Kérem: azt a mi törvényeink tiltják.

– Pipálok én a ti törvényeitekre! No hát szedd fel iziben azt a dobozt. Mi van benne?

Leó úr rettegve lépkedett a szomszéd szoba ajtajáig, a meddig a doboz elgurult; az az ajtó üveges: hátha madame épen ki talál rajta nézni? Allah kérim!

Sietett is mentül hamarább hátat fordítani az üveges ajtónak s visszatérni a felnyitott dobozzal.

Ekkor aztán szétnézhetett a szobában.

Dániel bég csakugyan szakácsművészettel foglalkozott. Egy asztalon volt a nagy húsvágó fatábla: azon tráncsirozta ő méltósága sajátkezüleg a tulajdon maga által leölt bárány konczait, apró darabokra nyiszálva, szakértő figyelemmel. Az asztal mellett volt egyfelől egy nagy kosár mindenféle főzelékkel; a kályha előtt pedig állt egy remekművü keletindiai bronzkatlan, mely alá faszénnel fűtöttek; a füst, hajlítható csövön a kályhába lett átvezetve; a katlan üstjében rotyogott valami folyadék: valószinüleg rizskását főztek benne. Dániel bég, mint igazhitü müzülmán, a más főztét meg nem izleli, hanem magával hordja a konyháját s a Grand Hotelben maga főz ebédet.

– No hát mutasd a portékádat, fiacskám! nyájaskodék Dániel bég, a mellett folytatva komoly munkáját.

Leó úr egyenkint kiszedegette a dobozból a holmit, először a gyönyörüen paszomántozott ruhaderekat.

– Nincs benne halcsont?

– Világért sincs.

– Hát mi az, a mi összetartja?

– Kaucsuklemez.

– Hát az miből van?

– Az a kaucsukfának a mézgájából készül.

– Mézgából? Te ifju! Meg ne fertőztesd ajkaidat hazugsággal.

– Esküszöm Mohamed prófétára.

– Csak esküdjél te a magad prófétájára. Az enyém neked hátat fordít. Hát még mi van?

– Ez pedig a selyem-tricot. Ez itten meg annak a tetejébe jön.

Az egy bordeaux-vörös rövidke culotte volt.

– Helyes.

– Ezek pedig a topánkák.

– Szeretem, hogy arany czafrangot is tettetek rá.

– Ez pedig itten az árjegyzék.

– No csak ne siess.

– Látom, hogy exczellencziád most el van foglalva a folyó ügyekkel. Majd várok odakünn az előszobában, a mig toilettejével el méltóztatik készülni.

– De csak maradj itt. Azt gondolod, hogy én olyan hülye vagyok, hogy zsákban veszek macskát. Ne azt nézd, hogy mint vágom én most koczkára a fodorhájat; hanem láss a mesterséged után. Előbb fel kell próbálni azt a ruhát, hogy ráillik-e?

Azzal háromszor a tenyerébe tapsolt.

Erre a benyiló ajtaja megnyilt s kilépett rajta az imént elfutott úrhölgy.

Egész európai divat szerint volt öltözve, hosszu, felhasított ujju fodros pongyolában, mely gyönyörü karjait egész vállig engedé láttatni. Hanem az arcza, török szokás szerint, el volt burkolva: valami lengeteg arany fátyol volt a fejére vetve s az álla alatt körülcsavarva, mely csak a két szemének hagyott nyilást. Orgyilkos szemek voltak! Lesből lövöldöző banditaszemek!

– No hát, segíts neki felpróbálni «ezt» az öltözetet! mondá Dániel bég Leó úrnak.

Leó úrnak nyitva maradt ijedtében szeme-szája.

– Én segítsek… ő kegyelmességének… felpróbálni… ezt… a kosztümöt?

– No hát ki más? Én csak nem segíthetek neki a faggyus kezemmel. Nem is az én tudományom, hanem a tied, ha szabólegény vagy. Láss hozzá!

S ezzel a nagy hegyes kést letéve a kezéből, két kisebb kést fogott mind a két kezébe; de nem azért, hogy azokat az ártatlan ifju oldalbordái közé furja, hanem hogy a birkamájat, tüdőt, vesét apróra összedarabolja vele.

De a paradicsom minden örömének a kilátásba helyezéseért sem hajtotta volna végre ezt a megbizást Leó úr. Azon gondolkozott, hogy merre lehetne most elillanni.

A deli úrnő aztán megszánta. Kivette a reszkető lovag kezéből az egész dobozt a benne levőkkel együtt s egy spanyol fal mögé eltünt velük.

Leó úr előtt tánczolni kezdett a világ.

Ha ez most ezt a kosztümöt fölveszi és előjön benne? Akkor jaj ő neki! Ha már az arczának a meglátásáért is meg akarta ölni a kérlelhetlen nagy uraság!

Pedig hát előjött.

Hüh, milyen elmeháborító tünemény volt! Abban az áruló jelmezben! Minő idomok! Képfaragó nem álmodhat szebb mintát Diána szobrához. Csak az arcza volt fátyollal letakarva.

Leó úr azt sem tudta, hova nézzen? Az eléje libbenő tüneményt nyelje-e el a szemeivel: vagy az asztal mellett husvagdaló bégre tekintgessen félre.

Az ugyan háttal volt feléjük fordulva; de szemben volt vele a nagy fali tükör, abból mindent megláthatott.

– No hát, mit bámulsz, mint egy sült hal? kiálta az ifjura. Nem tudsz neki segíteni? Nem látod, hogy a topánkát nem tudja maga begombolni?

Az igaz.