Part 8

– Ejh! Kis feledékeny! Hát nem tanították önnek a nevelő-intézetben a thesiseket, synthesiseket és antithesiseket?

– De igen.

– No hát a thesis: «mi a hűtelenség?»

– Hűtelenség az, ha valaki nem szereti azt, a kinek tartozik vele.

– Tehát az antithesis: a megfordított hűtelenség…?

– Ha valaki szereti azt, a kinek nem tartozik vele.

– Helyes a megoldás.

– Én azonban még így sem értem.

– Lesz alkalma empyrice megérteni, ha a barátomhoz talál nőül menni. No de még többen is vannak. Mit szól ön a tábornokhoz?

– Az már aztán az igazi férfi! Egész megjelenése imponál. Csupa erőnyilatkozat minden szava.

– S annak megfelelnek a tettei is. Hirt, nevet szerzett magának Tonkingban, mikor a «fekete zászlósok» ellen harczolt. Akkor kikiáltotta a közvélemény a jövő hadjárat praesumtiv fővezérének. Nem gazdag ember: a fizetése nem több tizenhatezer franknál; de el tud belőle költeni nyolczvanezret.

– Hogyan? Csak nem kártyás talán?

– Azt mondják, hogy valami politikai párt poussirozza. Nagy jövendő vár reá. Ha bizonyos párt kerül a kormányra, hadügyminiszter lesz; s mikor az ágyuk mennydörögnek, akkor aranyeső esik. Nem megvetendő kilátás: egy historiai nevü férfiu hitvesévé lenni.

– Én még is valamennyi között legkedvesebb alaknak találom a kis Neriont.

– No lássa! Egészen egy véleményen vagyunk. Ez a legszelidebb fiatal ember a világon. Csupa kedélyesség. Mindenkinek megengedi, hogy a rovására tréfáljon, s semmiért meg nem haragszik. Ez igazán az a férfi, a kire az asszonyok azt mondják, hogy az ujja körül csavarhatja az ember.

– Azt szeretem benne, hogy egészen ideálista. Meg, hogy mindenben egy nézeten van velem. A míg mások tánczolnak, mulatnak, ő leül mellém és beszél művészetről, irodalomról, utazásairól.

– Egész éjfélig.

– Igen. Akkor bucsút vesz és eltünik. Megmondja őszintén, hogy ő éjfél után már nem társaságba való. Igen rendes életet él.

– Valóban nagyon rendes életü ifju. Szabad öntől még egy csésze theát kérnem?

A míg Arzinoë e kivánságának eleget tett: Cascador úr a zenélő burnótszelenczéjét muzsikáltatá az asztalon, melyből egy rugó megnyomására egy pompás kis kolibri ugrott elő, s az csicseregte el, tollászkodva, berzenkedve az egész bordalt «Borgia Lucrecia»-ból. Arzinoë nagyon gyönyörködött a kis bohókás madárban: Droz testvérek remekművében.

– Ha tetszik, önnek adom. Mondá Cascador úr.

– Minek? Hisz a mi az öné, az az enyém is.

– Helyesen van mondva. No hát térjünk a felvetett thémánkra. Talált ön valami választást a versenyző kérői között?

– Igazán nehéz az elhatározás.

– Hát én majd segítek önnek azt megkönnyíteni. Lássuk az éremnek a sasos oldalát. Tudva van, hogy a férfi medaillonjának az egyik felén ott van a kép, a másik felén meg a sas.

Ilyen sasunk mindnyájunknak van. Némelyiknek egy fejü, másiknak kétfejü; de mindenesetre ragadozó madár. Tehát vegyük őket sorba.

– A kis Nerionra vagyok a legkiváncsibb: ugyan miféle sas lehet annak a hátán?

– De csak tartsunk rendet: a hogy startolnak az úrlovasok. Első a sorban Girlsby lord. Ennek a paripájára, mint többször nyertes telivérre, legtöbb teher rakható. Tavaly nyáron ennek a gentlemannak a neve nagyon sűrűn volt a hirlapokban olvasható.

– Az akkor lehetett, mikor a nevelőzárda fejedelemnője a hirlapokból (pedig oda igen kegyes lapok járnak) ollóval rendesen kivágott valamit, mielőtt a kezünkbe adta.

– Azt nagyon helyesen is tette. Tanult kegyed obabenn görög mythologiát?

– A mennyi épen a nevelési rendszerrel összefér.

– Ismeri talán a «minotaurus» regéjét?

– Azt igen jól. A minotaurus egy ökörfejü szörnyeteg volt, a kit Minos király bezáratott a Daedalus által épített labyrinthba, s a kinek az athenaeiek tributumképen évenként tizenkét szűzet tartoztak áldozatul küldeni; míglen Theseus, Ariadne fonálgombolyagának segélyével a szörnyeteget a labyrinthban felkereste és megölte.

– No hát erről a minotaurusról volt szó a lapok kiollózott hasábjain.

– A ki a krétai labyrinthban lakott?

– Nem. Ez a londoni labyrinthban üzte kegyetlenkedéseit; de még nagyobb mérvekben, mint a krétai: mert ez minden héten követelt egy új áldozatot; tehát évenként ötvenkét szűzet.

– De csak nem ette meg őket?

– Au contraire! Inkább megtraktálta őket pezsgővel és lúdmáj-pástétommal.

– Hát hisz az nem is olyan nagy bün.

– Hiszen semmi sem bün addig, a míg valami ujságiró meg nem tudja. De hát egy ilyen modern Theseus utána járt e titkos gonosztetteknek s azután irtóztató lármát csapott a londoni szűzáldozatok miatt az új minotaurus ellen, a ki senki sem más, mint a mi szeretetreméltó lordunk. Az ügy utóljára a parlament elé került, ott is nagy port vert föl; utóljára is a parlament kénytelen volt egy új billt hozni, melyben kimondatik, hogy a londoni leányokat elcsábítani tizennyolcz éves korukon alól nem szabad.

– Hát tizennyolcz éven túl szabad?

– Akkor sem szabad, csakhogy a tény nem kerül a bünügyi codex, hanem csak a polgári codex itélete alá.

– Ezért kellett a lordnak Angliát elhagyni?

– Ezért is.

– Hát bizony elég nagy hiba, ha egy férfinak a hajlandósága minden héten megváltozik.

– De annál még nagyobb hiba is van.

– Én ezt tartom a legnagyobbnak. Ha valaki képtelen állhatatosnak lenni.

– És még annál is van nagyobb hiba. Ha valaki nagyon is állhatatos olyan szerelemben, a mely minden isteni és emberi törvény szerint meg van tiltva. Ezen népiesen hirhedetté lett kicsapongásain kívül van még a mi ifjú lordunknak egy sokkal vétkesebb szenvedélye, a melyről csak az előkelő körökben suttognak. Évek óta él tilos viszonyban az ángyával: a bátyjának a feleségével. A bátyja ellen-tengernagy. Ezért lett a királynő által minden britt területről kitiltva.

– Akkor legyen egygyel több britt terület rá nézve a mi házunk is.

– Most következik hát az orosz herczeg. Taskendievics özvegy. A mit tud felőle a világ, mind ajánlatos az egész jellemére nézve. Csupán csak egy kis fekete pont van az életében. Ez a feleségének a meghalálozási módja. Együtt utaztak a Schweiczba. Naponkint tettek gyalog kirándulásokat a havasokra: egyedül, kisérő nélkül. Egy este a herczeg egyedül magában tért haza. Azt mondta, hogy a felesége, a mint egy nemesgyopár-virágot le akart szakítani a szikláról, hirtelen elszédült s lebukott az ezer lábnyi mélységbe. Az összezúzott nőt feltalálták a hegyszakadékban. A hullát bebalzsamozottan ólomkoporsóba zárva küldte haza Oroszországba Taskendievics: ott nagy pompával temetteté el a családi sirboltban. Azonban ezen balesetnek véletlen tanui is voltak: egy kecskepásztor, ki a hegyoldalban heverészett és egy német tourista, ki egy távoli hegytetőről távcsővel kisérte a sétáló párt. A herczegről azt beszélik, hogy ő maga taszította le a feleségét a meredélyről.

– Hisz akkor az egy daemoni jellem.

– Tanúk vannak ellene, a kik hallották, hogy heves czivakodása volt az asszonyával a megelőző napokon. A baleset napján a megszokott havasi vezetőt hamis ürügyek alatt távolította el magától. Legsúlyosabb rá nézve a két szemtanu vallomása. Az orosz hatóságok vizsgálatot indítottak ellene. És most csak az a kérdés, hogy a herczeg pénze nyomja-e le a serpenyőt, vagy az igazság? Ha nem sikerül a kecskepásztorra kisütni, hogy idiota, s a német touristát a vallomása visszavonására rábirni, a mi szép herczegünk aligha el nem sétál a Koliván tóhoz, ólmot bányászni.

– Hát ez az ő búskomorságának az alapja? No, a kit ilyen öntudat terhel, annak nem szeretnék a második felesége lenni.

– Chassepoule bankár barátunkról már nem mondhatnám, hogy az álmát nagyon zavarnák az áldozatainak kisértő szellemei.

– Vannak ilyen áldozatai?

– Maga sem tudja a számát. Az ő mestersége az ilyesmit megengedi. Egy börzei deroute, a mit az ő genialis feje hozott szinre, rendesen tragikus következményekkel jár. Hanem az emberélettel ő olyan könnyen bánik, mint egy drámaíró. E tekintetben ő nagyobb Shakespearenél. Aztán az eszközökben sem igen válogatós. Gyémántvidéket, petroleumtájat «megsózni» épen olyan könnyen megy nála, mint a «tatárkacsákkal» – hamis táviratokkal – felforgatni az üzletvilágot, vagy mesterséges «Ring»-ekkel egy egész világrész szegényeinek a szájából kiszedni a betevő falatot; államhivatalnokokat megvesztegetni, államtitkokat ellopatni, az ő különös erényei közé tartozik.

– Hisz akkor ez egy gazember!

– Hogy volna gazember? Hiszen mindig nyer.

– Hát csak az a gazember, a ki veszt?

– A játékban mindig. Aztán ugyanazokat az eszközöket másnak is szabad használni. Ha neki szabad csalafintáskodni, másnak is keze ügyében van ugyanaz a tréfa. Ő is folyvást az életével játszik. Húsz milliója van; de az mindennap koczkára van téve. Vagy hatot, vagy vakot! Ha egyszer vakot talál mutatni a koczka, akkor neki sincs más teendője, mint a zsebébe nyulni, nem abba, a melyikben a tárczája van: abba majd belenyulnak mások; hanem abba, a hol a cyankali van. Azt mindig magával hordja, készen áll minden eshetőségre. Egyszer egy jó barátja a tönkrejutás szélén állt, odament hozzá könyörögni, hogy segitsen rajta, külömben kénytelen lesz öngyilkossá lenni.

«– – – Barátom, mondá Chassepoule; pénzt nem adhatok; hanem itt van a zsebemben a cyankali: ezt megoszthatom veled.»

– Csaknem hihetetlen! Hisz a bankár minden jótékonysági intézménynél ott szerepel, mint jóltevő.

– Hja: az neki reklám.

– Nem gondolok rá többet. Hát a tábornok?

– Ennek csak az az egy hibája van, hogy nagyon szeret verekedni.

– Hát hisz az egy katonánál erény.

– Az ám. Csakhogy nem a poroszokkal szeret verekedni; hanem fiatal petit crevéekkel, a kikre féltékeny.

– Hát féltékeny?

– Borzasztó módon! Othello hozzá képest valóságos methodista prédikátor. Ha az ő imádottja egy oldalpillantást mer vetni valami csinos dandyre: az a gavallér másnap holt ember. A tábornok úgy szurkálja fel a kard hegyére a vetélytársait, mint a lepkegyüjtő diák a pillangókat a gombostűre. Egész gyűjteménye lehetne belőle. Azonban megeshetik, hogy egyszer majd ő is emberére talál, a ki őt spékeli fel.

– No én miattam ne öljön meg senkit; maga se haljon meg. És így szerencsésen eljutottunk az utolsóhoz: az én kedvenczemhez, a kis Nerionhoz. Ennek a jó, szelid, rendes fiúnak csak nincs semmi bűne.

– Igazán nincsen. Ez nem vét senkinek: saját magát kivéve. Mint tapasztalhatá ön: éjfélkor rendesen eltünik a társaságból. És akkor rendesen haza megy. Egyedűl marad, bezárkózik a szobájába. És akkor elkezd egymagában inni. Minden reggel úgy feszítik fel az ajtaját az inasai s előkeresik ágy alól, asztal alól holt részegen. Az orvosok lemondtak róla. Rövid időn delirium tremenst fog kapni.

– Mi az a delirium tremens?

– Szószerint «reszkető hagymáz», különben «iszákos düh». Az őrjöngő mindig szomjas, mindig kábítóbb italokra vágyik: bor után cognacot, absynthot, siberiai galóczapálinkát kiván inni, utoljára csak az aether elégíti ki a vágyait. Ha nem ihatik, rossz kedvü, szeszélyes, a fejét nem birja, minden tagja reszket, üldözési mániában szenved, aludni nem tud; mihelyt lefekszik, egereket, patkányokat lát maga körül futkosni, azok után kapkod dühösen; ha aztán megint hozzájutott a szomjazott méregitalhoz, akkor tréfás lesz, felvidul, bohóságokat beszél és cselekszik; utoljára lefekszik, mint egy darab fa s néz ragyogó szemekkel a magasba, és beszél viziókról; a mik majd rémületesek, majd érzékhevítők s ez nála az álom. Mikor egyszer-egyszer abbahagy minden ivást, akkor igen kedves ember; de nagyhamar visszaesik megint.

– S ezek az én kérőim?

– De vannak még többen is: ezek csak a kiválogatottak. A többieket be sem mutattam önnek: azoknak csak hibáik vannak, kárpótló előnyök nélkül. Most már választhat ön e közül az öt közül, a melyik legjobban tetszik. Annyit biztosan mondhatok önnek, hogy ilyen az egész társadalom, a mit én ismerek.

Arzinoë fölkelt a kerevetről s odalépve Cascador úr elé, azt kérdezé tőle:

– Ugyan mondja ön meg: miért világosított fel engem ezekről a körülményekről? Hiszen ha ilyen az egész társadalom; ha a házasulandó férfiak között az az öt, a kit ön a bandából kiválasztott, még a diszpéldányok közé tartozik, akkor lehetetlen volna, hogy egyetlen egy házasság létrejőjjön a czivilizált világban. Én azt hiszem, hogy a férjhez menendő leányok bekötött szemmel nyujtják a kezeiket. A vőlegényeik jellemének árnyoldalairól nem beszél nekik senki: talán nem is ismerik meg azokat soha; maradnak boldog tudatlanságban. Vagy ha megtudják is a hibákat, mint asszonyok, akkor már kötelességük azokat eltűrni: talán feladatuk azokat megjavítani. Szokása talán más szülőknek is a férjhezmenendő leányukkal ilyen modorban ismertetni meg a kérőket?

– Nem szokása az senkinek. Legalább én nem tudok rá analog esetet.

– Hát akkor miért kellett épen én nekem abban a kivételes szerencsében részesülnöm, hogy azokat, a kik a kezemért versenyeznek, a legsötétebb árnyoldalaikról ismerjem meg? Azt akarta ön, hogy egyikhez se menjek nőül?

– Azt.

– Megengedi ön, hogy találgassam ennek az ön különös gondoskodásának az okát?

– Szabadságában áll.

– Ön úgy látszik, hogy gyülöli a magasabb körök társaságát?

– Nem jobban, mint a többit.

– Talán arra a világra akar ön figyelmessé tenni, a hol az emberek munkával töltik el az életüket?

– Bizonyosan mondhatom önnek, hogy még eddigelé minden úgynevezett szorgalmatos ember, a ki egyszerre valami gazdag házasság által nagy uraságra tett szert, még több bűnt és bolondságot tudott elkövetni, mint a kik abba beleszülettek.

– Hát a megfordított eszmejárásra nincs eset, hogy a gazdag leány osztotta meg a szegénységet azzal, a kit megszeretett?

– Oh igen sok eset van rá. Százat tudnék önnek elmondani. Herczegkisasszonyok, myladyk, bankárok leányai, az előkelő világ «star»-jai szereztek ilyen meglepetéseket a családjaiknak; az egyik elutazott az apjának a lovászával, a másik egy czirkuszbeli clownnal kötötte össze az életét; tudok olyat, a ki egy czigánynak a sátorát választá otthonának, sőt olyan is akadt, a ki egy versfaragóhoz ment nőül (sátor nélküli czigány!) De mindannyinak siralmas vége lett. A nyomor nem jó társalkodó. Száz eset közül kilenczvenkilenczben a himes pillangó visszaváltozik csunya hernyóvá: a férj halálra kínozta a miatta magasból leszállt nőt.

– És a századikban?

– Az asszony ölte meg a férjet. Az esküdtszék fölmentette.

– E szerint tehát nekem nincs más választásom, mint visszamenni a zárdába s felvenni a fátyolt.

– Még van önnek egy kérője, a ki méltó arra, hogy kezét és szívét neki adja.

– Egy kérőm, a kit nem ismerek?

– Nagyon jól ismeri őt.

Arzinoë nagyot bámult e szóra. Sok férfit látott már, a mióta a világba bevezették: egy-kettőnek az arczát meg is jegyzé emlékében; de ismeretségnek az nem nevezhető. Hasztalan keresgélt, nem talált semmit.

– Osztályunkhoz tartozik? Kérdezé Cascador úrtól.

– A legismertebb név az országban és a külföldön; a legion d’honneur, és számos külföldi rendjel tulajdonosa; tagja a senátusnak.

– És vagyonos?

– Olyan vagyonos, hogy önnek mindazt a pompát és kényelmet megszerezheti, a mihez itthon hozzászokott. A kinek nem kell az ön hozománya: egyedül ön maga.

– Annyira szeret?

– És nagyon régen. Biztosan mondhatom, hogy senkit mást önön kívül nem szeret. Hű rabszolgája fog önnek lenni, a ki türni fogja a szeszélyeit: a mik okvetlenül lesznek, mihelyt férjhez megy.

– S mi hibája van?

– Egyetlen egy hibája van: az, hogy már nem fiatal. Hanem azért beválik férjnek, jobban, mint sok huszonnégy éves ifjoncz, a ki nagyon sietett élni, s a milyenekből áll a mi «arany fiatalságunk». Özvegy ember, a kit az első felesége is, mint a férjek mintaképét, hiresztelt el az ismerőseinek, s a kihez repülve sietne Páris bármelyik hirhedett szépsége, ha a kezét nyújtaná neki; de a ki a felesége halála óta senkivel sem kezdett liaisont, azért, mert önt tartotta szem előtt.

– Ki lehet ez a ritka derék ember? Beszéltem én ezzel valaha?

– … Most is vele beszél ön…

– Kegyed? Cascador úr? Hisz kegyed az atyám.

– Én nem vagyok kegyednek az atyja, s a megholt feleségem nem volt kegyednek az anyja. A feleségem szerencsétlen volt legmagasabb női hivatásának elkövetkeztekor: gyermeke holtan jött a világra. Az orvos nagyon sok chloroformot talált vele felszívatni. A míg aztán az accoucheur azzal volt elfoglalva, hogy a tetszhalott anyát életre hozza: én összebeszéltem a sage femmeal – ugyanabban az órában jött egy fölösleges gyermek a világra, a kinek az anyja pinczérnő volt egy café chantantban. Az eladta az anyai jogát ezer frankért. Mire a nőm életre tért, már akkor egy szép kis eleven leánygyermek sírt mellette az elefántcsont bölcsőben, valenciai csipkékbe pólálva. Ő soha sem tudta meg a kegyes csalást. Abban a hitben élt és halt meg, hogy az a szép gyermek, a ki az ő gondjai alatt felnevekedik, az ő szülötte. Én azonban évről-évre láttam azt fejlődni, s megerősödött bennem az elhatározás, hogy a midőn abba a korba fog ön jutni, a melyben a férjhezmenetelre kell gondolni, fel fogom önnek fedezni születésének a titkát s saját kezébe teszem le sorsának elintézését.

Arzinoë azt hitte, hogy álmodik.

Cascador úr minden intézkedést megtett, hogy őt ébrenlétéről meggyőzze.

– Itt vannak, kedvesem, az ön dolgára vonatkozó mindenféle bizonyítványok. Először is az orvosi jelentés arról, hogy nőmnek holt gyermeke született: ez a Nr. 1. Azután a Nr. 2. a szülésznőnek a bizonyitványa, miszerint mademoiselle Sally Japonnak újszülött leánya az én házamhoz lett becsempészve. A 3. alatt megtalálja ön az igazi anyjának, Sally Japon kisasszonynak az elismervényét, mely szerint az újszülött leányát ezer frankért nekem átengedi s szülői jogairól lemond. Még egy negyedik irat is van. Ez pedig a Salpêtriere gondnokának a hivatalos schédája, szabályszerűen rovancsolva: azon tartalommal, hogy ezelőtt két évvel az ott gyógykezelés alá került Sally Japon diphteritisben meghalt. A schéda hátlapjára fel van jegyezve, hogy a montmartrei temetőnek hányadik táblája, sora és száma alatt lett elhantolva. Mindezekből meggyőződhetik kegyed, hogy én kegyedre nézve egy tökéletesen idegen férfi vagyok. Jogom van ugyanazzal a kérdéssel közelíteni kegyedhez, a mivel a többinek: «akar-e hitvestársam lenni?» Ha akar, akkor az öné a millióim, a palotáim, az uradalmaim, egész a muzsikáló szelenczémig, minden. Ez előmutatott iratokat nyilvánosságra hozzuk. Az anyakönyvi adatokat kiigazíttatjuk s semmi akadály nem áll közöttünk. Én semmi erőszakolást nem használok ön elhatározására. Kezébe adtam a bizonyítványait: ha tetszik önnek, a tűzbe dobhatja. Akkor én nem fogom bebizonyíthatni, hogy ön nem az én leányom. Láthatja ön, hogy nem fenyegetem azzal, hogy tagadó válasz esetére kiteszem önt az utczára. Ön elhatározhatja magát tetszése szerint, akár arra, hogy az öt kérőjének a neveit egy kalapba dobja, s a melyiket kihúzza, annak adja a kezét, akár arra, hogy itt marad a házamnál s együtt lakik velem, azt tudva, hogy ön itt senki más, mint Sally Japonnak a szép hajadon leánya. Ön senki mással, mint saját magával, nem fog vitába kerülni, erről az egyről biztosítom.

Ezzel Cascador úr magára hagyta Arzinoët.

A leány sorra vette, átolvasta újra meg újra a kezében hagyott iratokat. Meggyőződhetett belőlük, hogy a mit Cascador úr mondott, való.

Azután végig gondolt mind azon, a mit az öt kérője felől hallott a hatodiktól – és arra a vég meggyőződésre jutott, hogy ez a hatodik a legfélelmesebb: a ki túltesz a többieken.

A «Hôtel de Ville»-el szemközti palotának a kapuja fölé van kitüzve egy háromszínű zászló, melynek fehér sávján ez a felirat olvasható: «Bureau du Paradis».

«A paradicsom irodája!» Ez már csak eléggé érdekes czím arra, hogy a kinek a szemébe ötlött, megálljon a kapu két oldalán óriási betükkel nyomtatott prospectus előtt, és olvassa, hogy mit árulnak a paradicsomban, és mi áron?

«A köztársaság oltalma alatt!»

Ez a sor czinoberveressel van nyomtatva.

«A hadügyminiszterium pártfogása mellett.»

Ez meg ultramarinkékkel.

Következik fehér betükkel fekete alapon.

«Menyasszonyok kiházasítása!»

Aztán mind a négy szélén a placardnak arany betükkel:

«500 frank kelengye!»

Az apróbb betükkel nyomtatott sorok aztán elmondják a feltételeket.

A kamara felhatalmazta a hadügyminisztert, hogy az új-caledoniai franczia telep férfi tagjai számára határozatlan számú, férjhezmenésre alkalmas, hölgyeket toborzzon össze s azokat államköltségen rendeltetésük helyére elszállítsa.

Következik a természetrajzi indokolása annak, hogy miért legyen Új-Caledonia a paradicsom?

Terem kókuszt, tengerit és dohányt. Sport tengeri kutyákra. Pénzérték: egy kókusz = tíz tengerikutya-fog; – tíz tengerikutya-fog = egy rúd dohány; tíz rúd dohány = egy «isa» (eszményi pénz) tíz isa = egy minőségű asszonyszemély; – árak fokozatosan a minőség szerint fölfelé, egész száz isáig. E szerint átlagos árt véve, lehet mondani, hogy egy férjhez menendő hölgynek az értéke az új paradicsomban: = 50 isa; = 500 rúd dohány; = 5000 tengerikutya-fog = 50,000 kókuszdió: a mi nem megvetendő egyenérték.

Vőlegény van elég. Jön még több is. Új-Caledonia Francziaországnak a fegyenczkoloniája. Oda szállítják azokat a válogatott gonosztevőket, a kik élethossziglan való deportáltatásra szereztek érdemeket: ide számítva a gyujtogatásért elitélt communard urakat is.

Minthogy azonban Új-Caledoniában ilyen exorbitans nagy ára van a szép nem képviselőinek: a franczia kormány kész az itthon constatált fölösleget az új világrésznek átengedni. Vállalkozók ingyen elszállítást és ellátást nyernek, s partra szálláskor ötszáz frank kiházasítási összeget kapnak.

Nagyobb biztatás okáért előlhátul ujjmutató jegyekkel odaszegezve, olvasható e megnyugtató záradék:

[1.png] Hölgyeknek, a kiknek valami multjuk van: a szerződés aláirásakor, teljes amnestia biztosíttatik. [2.png]

Nappal nagy csoportokban szokták olvasni ezeket a fényes hirdetményeket; s kiki aztán megtéve rájuk a maga tréfás észrevételét, megy odább: a bureau ajtaján senki be nem lép. Este hét órakor meggyujtják a villanylámpásokat, melyek verőfényükkel megvilágítják a két nagy placardot: egész éjfélig. Akkor még többen olvassák, még nagyobbakat nevetnek rajtuk; de a bureau ajtaját még akkor sem nyikorgatja senki. Éjfél után eloltják a villanyt; a kapu alja sötét lesz; akkor aztán kinyilik a bureau du paradis ajtaja; s nem hiányzanak az alakok, a kik besuhannak rajta: némelyiknek selyemruhája van. A ki bement, vissza nem jön: még sötéttel szállítják zárt kocsiban Toulonba, a hajóhoz.

A bureau főnöke egy derék, becsületes kiszolgált tengerész, a ki több ízben megtette az útat Új-Caledoniáig, míg a szemei meg nem romlottak, s a kormánypadot a bureaupaddal nem lett kénytelen fölváltani. Egyenes lelkű jámbor ember, a ki nem árul zsákban macskát. Elmondja egész őszintén a vállalkozónak, hogy miféle körülmények várnak rá a paradicsomban, s minthogy a szemei rosszak, tökéletesen közönyös eset rá nézve, hogy a berovancsolt hölgyecske szép-e, vagy kevésbé szép? s hogy az életkora csakugyan nem haladta e meg a 29 esztendőt; a mennyit be szokás vallani hivatalosan.

– Szabad önnek a nevét kérdezni, madame?

(A vállalkozókat kivétel nélkül «madame»-nak szokás titulálni.)

– Nevem Arsinoë Japon.

– Ar–si–noë? Bizonyos ön felőle, hogy csakugyan ez a keresztneve?

– Itt van a keresztlevelem.

– Nagyon különös. De egészen rendben van. A keresztlevele szerint épen 18 éves. Első qualitás. Ötezer tengerikutya-fog értékű. Szőke ön, vagy barna? Nem igen jól látok.

– A hajam veresbe játszó aranyszőke.

– Veresbe játszó aranyszőke! S ön nem talált Párisban foglalkozást? Jól van. Nem az én feladatom. Van önnek valami multja?

– Van.

– Példának okáért.

– A gyámatyámnak elloptam egy burnótszelenczéjét, egy zenélő kolibrivel a tetején s azt zálogba vágtam 500 frankért.

– Ellopta. Zálogba vágta. Éjjel?

– Az alatt, a míg aludt.

– Házi tolvajlás. Büntetése másfél esztendő. Mikor történt ez?

– Ma.

– És a pénz, a mi e vállalkozásból származott?

– Már nincs meg.

– Már nincs meg? Hová tette ön azt?

– Egy sírkövet rendeltem meg az anyám számára. Az anyám neve Sally Japon. Meghalt két év előtt a Salpetrierben; el van temetve a Montmartreban.

– S nincs önnek senkije, a ki a sorsa felett rendelkezik?