Part 7

A csikós lószerszáma külömbözik a gulyásétól. Mind a kettő huszáros nyerget tart: de a csikós nyergének nincsen terhelője. Csak úgy van az a ló hátán, szabadon oda dobva. Megbámulni való ügyesség, a hogy a Pákozdi ebbe a le nem kötött nyeregbe fel tud szökni, jobb kezével odaszoritva azt a ló hátához. Urlovar, de még katona is, a legelső vágtatásnál lefordulna nyergestől együtt. Szőrén könnyebb megülni a lovat. Azt mondják, hogy így terhelő nélkül nem fárad ki olyan hamar a paripa. A szerszámon kivül oda van vetve a mén nyakába a huszonnégy méternyi pányvakötél, tekercsben. – Mikor lefekszik aludni a csikós, ennek a pányvának a végét odaköti a keze csuklójára: ugy ereszti a lovát legelni. Az okos állat jól vigyáz, hogy meg ne rántsa az alvó gazdáját, de ha gyanus alakot lát közeledni, hangos nyeritéssel költi fel az alvót.

A gulyásnak ellenben diszes, sallangos szerszám van a lován: magas tatárnyergét széles heveder szoritja a ló derekához, melynek drága rézcsattjai remekbe készültek. Hajdan e csattokat ezüstből is csinálták. A nyeregkápán pedig van egy szíjkarika a rézfokos számára. Ez a csikósnak és gulyásnak egyetlen fegyvere. Lőfegyvere nincsen.

A juhászt déczbunda takarja, nyáron kiforditva. A kondás bocskort visel és fekete gubát.

Kifogyhatatlan a hortobágyi puszta költészete, de érdekes annak a prózája is.

Az ingó vagyon, a mely a pusztán gyarapszik, közel öt millió forintot képvisel, s felülmulja a földterület értékét Ha barázdákra hasogatnák, gabonával bevetnék az egész Hortobágyot, nem hozna oly jövedelmet, mint a baromtenyésztés által. Az is bizonytalan jövedelem volna: a «sziket» meg nem hóditja semmi tudomány. Igy is azt mondja a hortobágyi gazda, hogy «két uristen kék ide: az egyik a ki öntözze a pusztát, a másik, a ki felszáritsa.»

S ennek a sajátszerü, helyi viszonyokhoz kötött gazdálkodásnak meg van a maga értelmi apparatusa, mely a tapasztalat százados hagyományaiból kifejlődve, az új kor észszerü javitásaival párosult.

Az ohati pusztát kivéve, mely egy ötezer holdból álló terület, s mely két bécsi vállalkozónak van bérbe adva, a kik ott már közel ezer embert telepitettek meg, s azok gyermekei számára iskolát állitottak fel, melyet száznegyven gyermek látogat, a többi egész Hortobágyon maga a városi tanács gazdálkodik.

A jószágigazgatást egy városi tanácsos viszi, a közbecsülésben álló, széles ismeretü, derék Rab László; ki maga ott tartja a főhadiszállását a hortobágyi csárdában; az egész gazdaságra felügyel. A gazdaság egész statistikáját, a puszták történetét a kis ujjában hordja, s a vendégek, a pusztalátogatók számára még házi patikát is tart.

A nagy csárdától óranegyednyi távolban, túl a hidon, a folyam mentében látjuk emelkedni a mátai puszta halmát. Egy termékeny fensík, melynek televényes talaján már szántott dülőket is találunk s egy gazdag kaszálót, mely a nemes fajménesek és gulyák ellátására szolgál.

E rendesen mívelt fensíkon találjuk a tiszti lakok csoportját. Biztosi lak, orvosok háza, állatgyógyintézet, mind szilárd téglaépületek; körülöttük ültetett park, gyümölcsös kert, rózsaliget, konyhakert, minden ház számára külön jégpincze; mivelt emberek igényeinek megfelelő kényelem mindenütt.

A főbiztos, két «mezőbiró»-jával képezi a közigazgatást, a rendfentartás közegét. Fegyveres csendőröknek itten tanyájuk nincs. – És öt év óta nem volt egyetlen egy tolvajlási eset sem a hortobágyi pusztán, a hol ötvenezer darab állat legel.

Ellenben számtalan eset, hogy másunnan futnak ide bitang állatok. Azokat rögtön elfogják, összekeveredni nem engedik; hanem elkülönítik egy körülkerített legelőn, míg a gazdájuk értük jön. Vérengzés, gyilkosság hiréből sem ismerős itten.

Az állategészségügyről három veterinarius orvos gondoskodik. Kettő folyton a pusztát járja, a főorvos az állatgyógyintézetet kezeli. Az is egy szabályszerüleg alkotott épület, külön kórházakkal a külsőleg megsérült és a belbajban, meg a bőrbajokban sinylő állatok számára. Most is tele vannak a kórházak. Ott láttam, a mit eddig kivihetetlennek hittem, egy meggyógyult csikót, melynek lába ketté törött s szerencsésen összeforrasztották.

A főorvos kezelése alatt van az állatgyógyászati patika is, teljesen felszerelve s ugyan ő kezeli az elővigyázati intézkedéseket.

Az a rengeteg nagy számu állat, a mely kora tavaszszal a Hortobágyra kijön, mind egyenként ő általa vizsgáltatik meg s csak az ő általa kiadott bizonyítvány mellett lesz befogadva a legelőre. Beteg állatot rögtön fel kell hajtani a kórházba; elhullottat azonnal feljelenteni s csak a kiküldött orvos bonczlelete után szabad eltemetni a marhatemetőbe. Ezzel lehetetlenné van téve, hogy valamelyik pásztor a gazdájának az állat bőrével számoljon be, a minek a husát maga használta fel, a hogy hajdan divott, a mikor megtörtént, hogy az egész Hortobágyon sehol sem volt marhadög, csak a Markovics görögnek a marhái hullottak egyre-másra. Ez most lehetetlen.

A mátai pusztán van végül Debreczen városnak két legnagyobb kincse: a törzsgulyája és a törzsménese. Amannak a tehenei igazán akkorák, mint egy bölény; emez most legujabban gazdagítva lett két pompás «Nonius» csődörrel a kisbéri állami méntelepből. Ezek tartják fel és nemesítik az országos hirben álló debreczeni ló- és marha-állományt. A gulyát is, a ménest is télire behajtják a városi istállókba; de itt is el vannak látva tágas, szilárd szárnyékokkal.

A hortobágyi pusztán, mondhatom, olyan rend és ügyelet van, hogy tanulhatna belőle egynémely vármegye.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A mi nagyrabecsült gazdáink, Nánássy Ferencz és Rab László tanácsosok, meg a derék főbiztosunk olyan jól beosztották, a számukra röviden kimért napok minden óráit, hogy mindent megismerhettünk, a mi csak a Hortobágy különlegessége.

Csak egy volt még hátra, egy forgószeles zivatar a pusztán. Ez a kivánságunk is be lett töltve.

Megmondta azt már a zámi pusztán a számadó gulyás, mikor a napfelkeltét néztük, hogy «a mikor a fölkelő nap így változtatja az orczáját, az nap délután mindig zivatart várhatni; a gulyát nem szabad a szélfogótól messze ereszteni». – És csakugyan megjött. A pásztorok időjóslata nem csal.

Ebéd után, három óra tájon, a mint a nagy hidról néztük a fenséges tájképet, egyszerre csak összepakolta a sátorát a délibáb s ügyes szinigazgató módjára, bucsuelőadás nélkül eltünt. Nádudvar felől bakacsin-sötét kárpit vonult fel az égre; – nem sokára valami fehér oszlop kezdte a fejét felemelni e sötétkék felhő alatt, mely egyre magasabbra tolakodott fel, lába alatt csak úgy porzott a talaj, mintha lángolt volna. Ott jön a szél menyasszonya! Nap süt és eső esik. «Az ördög most veri a feleségét!»

A nagy hidtól a vendéglőig alig több kétszáz lépésnél, de mire bejutottunk, már ott volt a fergeteg. Olyan gyorsan tud az végig tánczolni ezen a sima parketten. A felkavart szikpor fellege egymás után takarta el a karámokat s szűkebbre vonta a látkört.

És ekkor, a hidon keresztül jött sebesen ügetve egy csikós. Meg sem állt a csárda előtt, pedig látta a közelgő fergeteget; szemére nyomta a kalapját, két vállára vetette a tulipános szürét s neki vágtatott a mennydörgő zivatarnak. Gyönyörű látvány volt, a mint ezt a viharral daczoló lovast eltakarta a szembejövő porfelleg és zápor kárpitja.

Az volt a szélvész! A debreczeni uton sorszámra tördelte ki az akáczfákat. De nem tartott tovább félóránál. A mint kitombolta magát, megint csendes idő lett, kisütött a nap, millió esőcsepp ragyogott faleveleken, fűszálakon.

Kerestük a lovast, kit a zivatar eltakart. Az már akkor hetedhét országon túl járt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az alatt, mig a vihar tartott, a bennünket szivesen fogadott városi urakkal, ősi szokás szerint adomázgattunk.

Két adomát, a mit itt hallottam, feljegyzék magamnak.

A hortobágyi pusztát sok hirhedett férfiu meglátogatta már. Járt itt József főherczeg, a zámi pusztán is volt; az ifju Bismarck; – Wagner Sándor, a hires hazai festő; – és De Gubernatis gróf, a nagytudományu olasz iró.

Ezzel történt az, hogy mikor a Hortobágyon lakomát adtak tiszteletére: legelőször is egy debreczeni lakos felköszöntötte olasz nyelven, azután egy másik debreczeni úr francziául; egy harmadik áldomást mondott rá angol nyelven, egy negyedik német üdvözlettel emelt rá poharat, végre egy ötödik debreczeni hazafi tartott neki egy ékes dictiót, classicus latin nyelven.

De Gubernatis gróf csak hüledezett. S engedelmet instált, hogy ő ennyiféle nyelven nem tud megfelelni. Csodálkozását fejezé ki a fölött, hogy itt, a puszták városában, az ősmagyarok igaz törzse között, ennyiféle nyelvet értenek correctül!

«Hja! Minálunk a ki «akar» előre menni, az mehet előre.»

Ez az első anekdota.

Ez meg a második:

Volt Debreczenben egy hivatalánál fogva nagy tiszteletü alak, a kire, bár a nevét nem mondom meg, mégis mindenki rá fog ismerni. Ez egyszer elment a diákok examenére, mikor épen a német grammatikából nyakgatták őket. Egy diákról azt mondta a tanár: «ez a korhely egy szót sem tud németül.» – «Dehogy nem tud», – mondá a nagyérdemű vizitátor: «gyere ide csak fiam, majd én examinállak meg.»

Maga a főtisztelendő úr tudott németül; t. i. hogy két szót tudott: az egyik az volt, hogy «Pferd», a másik meg az, hogy «Mensch.»

«Hát mondd csak fiam, mit tesz az magyarul, hogy «Pferd»? A diák bátran felelé: «Lú!» – Nagyon jól van! Hát azt megtudnád-e mondani, hogyan mondja a nímet, hogy «ember»? – A diák tudta: «Mensch!» – Nagyon jól van fiam, Szekeres! tudsz te jól nímetül! Eminentiát kell neki adni.»

«Hja! Minálunk a ki pedig «hátra» akar menni, az pedig mehet hátra.»

Alá is ut, fel is ut! Ebben nekünk senki nem parancsol.

Az az Isten, a ki a szabadságot adta az embernek, észt is adott hozzá, hogy tudjon vele élni s jutott ebből a magyarnak is bőven. – S a kinek nem jutott, arra azt mondja a magyar, hogy «annál jobb, mert nem vesződik vele».

VŐLEGÉNY-VERSENY.

Tizenhét éves korában hagyta el a zárdát Arzinoë kisasszony, hogy atyja palotáiban elfoglalja a helyét.

Az atyjának három palotája volt: egy a Chaussée d’Antinon, másik Nizzában, a harmadik Biarritzban.

Arzinoë kisasszony tizenhét éves koráig nem látott más férfit, mint az atyját a ki minden születésnapján meglátogatta a zárdában öt perczre. Születésnapja épen karácsony szombatjára esett. A keresztneve pedig sehol sem volt följegyezve a naptárban. – Más uri gyermeknek évenkint háromszor szokás találkozni az atyjával: a Jézuska születésnapján, a saját születésnapján, aztán meg a nevenapján. – Az előre bocsátott körülmények indokolják a helyzetet, hogy ez a három találkozás egyetlen egyre redukálódott.

Arzinoë kisasszony mindig prémes pelisseben látta az atyját. Egyik évben tengeri vidra prémje volt, másikban fekete róka. És Arzinoë meg volt arról győződve, hogy az a prém épen olyan kiegészítő része a férfiúi nyaknak, mint az oroszlánnak a sörénye, a kondor keselyűnek a tollbodra, s a pongó majomnak a szőrgallérja, melyeket a természetrajzi díszmunkákban lefestve láthatott.

Hogy a férfiaknak egy pápaszem is van oda nőve az orrukhoz, az iránt sem lehetett semmi kétsége.

Mikor aztán a zárdából kikerült, akkor még egy évet otthon kellett töltenie, gyakorlati utónevelés végett.

Kapott saját udvartartást: hajlottkorú társalkodónőt, britt születésü misst, schweiczi komornát a legerényesebb cantonból, svéd énekmesternőt; lovagolni is tanították: madame Ciniselli oktatása szerint. Nagy gond volt rá, hogy semmi férfi és semmi franczia nő ne közelítsen hozzá, – a mig a tizennyolczadik évét be nem tölti. Nem azért, mintha a férfiak és a francziák iránti ellenszenvet akarták volna a szívébe oltani: au contraire! azért, hogy a mint azután a világba kilép, egyszerre varázsszerüen tünjék eléje az eddig nem sejtett valódi, igazi magas társaság. Szinházban is csak a balletot volt neki szabad megnézni. Regényfélét természetesen nem adtak a kezébe mást, mint a Contes Bleues-t.

Mikor Arzinoë kisasszony a tizennyolczadik évét betöltötte, monsieur Cascador megvesztegetett egy kalendárium-csinálót, hogy jan. 5-ére tegye be «Arzinoë»-t, «Telesphor» helyébe. Ezt a nevet úgy sem viseli senki; mert ha valakit Telesphornak keresztelnének, minden ember okvetlenül Telescopnak, meg Telephonnak híná. És így Arzinoë tizennyolczadik évében hozzájutott, hogy a nevenapját megünnepeljék.

Azon az éjszakán a Chaussée D’Antin makadámján végtül-végig álltak az urasági fogatok. A mi csak bel- és külföldi celebritás volt Párisban, az mind hivatalos volt a Cascador-palotába.

Monsieur Cascador neve nagyon jó hangzásu volt. Franczia orthographiával irva még jobb: «Cascade d’or» (Arany zuhatag!). Miként a zuhatag kifogyhatatlan, azonképen az ő milliói is.

Monsieur Cascador az amerikai petroleum-királyokat csak nevette, s a Rothschildeket csak tűrte maga mellett. Egy tollvonása biztosította az orosz államkölcsön fényes sikerét s egy kézmozdulata lecsillapítá a börzén a deroutot. Azt mondják, hogy még a politikai mozgalmakra is nagy befolyása volt.

Arzinoë kisasszony ezen a napon kapott először kivágott ruhát, s a füleibe boutonokat. A Figaróban két hasáb volt irva ez estélyről, s abból háromnegyedrész hasábot foglalt el magának a házi kisasszonynak szentelt eloge. Ha szabad hinni a reportereknek: az új jelenség minden eddigi szépséget elhalaványított, bájainak orkánszerü hatalmával. Ha maga Aphrodite istennő jelen lett volna az estélyen, nem tehetett volna egyebet, mint hogy kiszálljon galambok által vontatott hintójából s azt mondja az est csillagának: «tessék a helyembe ülni; én megyek nyugdijba!» Valóságos csillagfutást idézett elő. Értve alatta a minden országból idesereglett diplomatiai ügynökök és attachék melleiken és gomblyukaikban levő csillagokat, a kik mind utána futottak. Az angyaloknak el kellett hagyni a helyeiket a mennyországban hogy erre a specialis alkalomra mind átköltözzenek Arzinoë kisasszony szemeinek kék egébe.

Valóban merész gondolat volt, nem is mindenkinek van megengedve: a haját hosszan leeresztve viselni – (az első estélyen!) De a siker mindent kiment. Az ilyen hullámzó arany előtt el kell némulni minden törvénynek, még a divat törvényének is. Hozzágondolva még, hogy ennek a hullámzó aranynak még folytatása is van: tizenkét millió frank hozományban.

A hódítás hévmérőjeül az estélyre következett hét nap szolgálhatott.

Ezen napok alatt szokták (és kell) megtenni a reconnaissance viziteket. Mentűl későbbi napon, annál elegánsabb; de az oktáván túl már menthetetlen etiquette-sértés.

A látogatást tevők (a férfi nemből) rövid üdvözlet és eszmecsere után a kisasszony elfogadó termében, átmentek a házi úr appartementjába is s ott hosszabb időt töltöttek. Visszajövet bizonyos emotiót constatált rajtuk a kabátjaikat felsegítő komornyik. Ha ketten összetalálkoztak az előszobában, egymást nagyon haragos szemmel nézték végig.

A hetedik nap leteltével monsieur Cascador szinház után értesíté Arzinoë kisasszonyt, hogy az ő boudoirjában kivánja a theát élvezni; Arzinoë visszaizent, hogy nagy örömére fog szolgálni.

Cascador úr volt már hetven éves; de hogyha jól összeszedte magát, fekete frakkban, fehér mellényben, nem látszott többnek hatvannyolcznál. Finom, sima modora elfeledteté az életkorát, s a hölgyek, a kik vele beszéltek, valóságos charmeurnek nyiváníták. Arczkifejezését bizonyos világismerő, kritikus mosolygás tette érdekessé.

Saját leánya irányában is az volt a modora, a mely más hölgyekkel szemben: gyöngéd, figyelmes, lekötelező.

– Kedves Arzinoë. – Megbocsát ezért a szivarért? – Ha nem tűrheti: kioltom. – No hát nagyon köszönöm. Hát hogy tetszett önnek a mai előadáson Mirczvinszky?

– Mirczvinszky? szólt Arzinoë. Hát «az» énekelt?

– Nagyon szeretem, ha ön úgy hallgatta végig az előadást, hogy észre sem vette, hogy a világhirű lengyel művész énekelt. Önnek a figyelme másfelé volt lekötve.

Arzinoë kisasszony elpirult: védtelen volt.

– Egészen rendben van. Minden látcső ön felé volt fordulva. Nem csoda, ha ebben a kereszttűzben nem vette észre, a mi a szinpadon történik. Látta ön lord Girlsbyt? Ott volt a parquett-páholyban. Hát herczeg Taskendievicset? Az idegenek páholyában? – Azzal a nagy körszakállal? Chassepoul barátom (ott ült két hölgy között) egy perczre se tette le a kezéből a látcsövet: úgy könyökölt ki a támlányra, hogy a két hölgye az ő hátán keresztül volt kénytelen egymással fecsegni. A kopasz fejéről észre vehette: úgy világolt, mint a hold. A mi tábornokunk is egyre pödörgette fölfelé a bajusza hegyét, s insultálta a mellette elhaladókat, a kik a helyéből fölkeltették s megzavarták az önre bámulásában. A kis Nerion meg azzal akarta önnek a figyelmét magára vonni, hogy folyvást fenhangon fecsegett s a közönséggel lepisszegtette magát. Nem tettek önnél látogatást a páholyban, az alatt, a mig én felvonás közben az elnöknénél tettem udvarlásomat?

– De igen: mind az öten.

– Egyszerre? Ez alkalmatlan. Nálam külön-külön voltak.

– Mindegyik hozott a számomra egy gyöngyvirágcsokrot.

– Nálam is hagytak hátra valamit; de nem gyöngyvirágot. Mind az öten házassági ajánlatot tettek.

– Hogyan? Mind az öten engem kértek meg? Az sok.

– No nem úgy, hogy mind az öthöz férjhez menjen; hanem csak egyet kiválaszszon közülök.

– Hogy is híják őket?

– Nálam jegyzékben vannak: Girlsby Henry lord, Taskendievics Sergius herczeg, – Chassepoule Alfonz bankár, – Le Rongeur Achille colonel, – meg a kis Jules Nerion, a jó fiú. Igen jól ismerem valamennyit.

– Nekem is vannak róluk jegyzeteim.

– Már vannak?

– Hogy ne! Háromszor találkoztam már mindegyikkel. Egyszer az estélyünkön, másodszor a látogatásuk alkalmával, harmadszor a páholyban. Három találkozás csak elég arra, hogy valakit az ember megismerjen?

– Tökéletesen. No, és mik önnek a jegyzetei mindezekről a versenyző – urakról? (Majd paripákat mondtam.) Csak azért vagyok erre kiváncsi, hogy azután magam is kiegészíthessem a kegyed észleleteit a saját adataimmal, hogy azokat egybevetve, kegyed aztán a legkedvezőbbet választhassa ki jövendőbeli élettársul. Hát kezdjük a mylordnál: Girlsby Henry.

– Valódi gentleman. Finom előkelő modora mindenki irányában egyformán lekötelező. Hanem azért az egész társalgásán keresztül érzik valami irónia, mely soha sem sért, csak figyelmeztet; csak ha saját magáról van szó, akkor élesedik csipős öngúnynyá. Komolysága imponál. Keveset fecseg közönséges szólásmódokkal; de ha valami tárgyba belemelegszik, akkor költői lelkesedés gyujtja fel az arczát és ékesenszólóvá lesz. Szeretném őt egyszer, mint parlamenti szónokot hallani.

– No azt az egyet nem tanácsolom. Az rendes dolog, hogy a legműveltebb emberek, ha a parlamentben discurálnak, olyan gorombák lesznek, mint a rhinoczeros. Higyje el, kedves Arzinoë, hogy a legpsüttebb gentlemaneket kidobálnák a legutolsó korcsmából, ha úgy viselnék magukat ott, a hogy a parlamentben szokták. Azonkívül is a mylordnak van egy kis oka nem találni egészségesnek a parlament-ház levegőjét.

– Ah, van ok rá? Ez még érdekesebbé teszi. Mi az?

– Majd később megismertetem önt vele. Most csak a kegyed följegyzéseit vegyük számba.

– Én már készen vagyok.

– No hát ehhez még én hozzátehetem, hogy lord Girlsby Henry valóban igen előkelő aristokrata-sarj, a ki ha egy kissé megterhelte is a vagyonát játék, lóversenyek s más egyéb nemes szenvedélyek által követelt tartozásokkal: azokat könnyen rendbe hozhatja. Azt is tudom, hogy adott szavát – férfiakkal szemben, – fanatikus pontossággal meg szokta tartani.

– És nőkkel szemben?

– Arról majd beszéljünk később. Most térjünk át a második számra. Mi van önnél feljegyezve Taskendievics herczegről?

– Az orosz lovagnál különösen megigéz az a bizonyos búskomorság, a méla tekintet, mely csak koronkint enged meg egyes felvillanásokat a kedély világának; s ezek is egyszerre félbeszakadnak. És a mellett igen jó szivének kell lenni. Nem régiben közös jó barátnénk, marquise De Saulne, elvitt magával «queteuse»-nek. Sorra jártuk adakozás végett az ismerős világot, úgy hiszem chinai gyermekek megmentése volt a dicséretes czél. Mikor Taskendievics herczegnél is bekopogtattunk: ő a szokott mélabús tekintetével olvasá végig a gyűjtő-ivünk felhivó szózatát, s nagyot sóhajta: «szegény gyermekek!» Aztán fogta aranyfogantyús irónját, összeadta az eddigi gyűjtésünk számszerinti eredményét, s akkor maga ugyanakkora összeget írt alá, mint a többi társaság összevéve. Aztán kezünkbe adta a bankárjának szóló utalványt; s még csak a hálálkodásunkat sem várta be, úgy elmenekült előlünk.

– Ehhez még hozzátehetem a saját észlelésemet. A herczegnek az egyedüli fényüzése a jótékonyság. Ő nem kártyázik, nem lóversenyez. Semmi gyönyört nem szerez meg magának, a mi aránytalan nagy áldozatba kerül. Csak az a nagy búskomorsága a megdöbbentő.

– Talán titkos nihilista.

– Nem! Nem. Ezt az ábrándot ne fűzze ön a herczeg alakjához. Ő igazi telivér orosz főnemes, minden rangjával együtt járó előitéletekkel. Azt láthatja mindenki, hogy a ki a tenyerét azért nyujtja feléje, hogy valamit akar kapni, üres kézzel nem távozik el tőle, hanem a ki azért nyujtja neki a kezét, hogy egy parolát kapjon tőle, az ugyan számot vessen magával, hogy hány őse van a családfán feljegyezve?

– Hát én nekem hány ősöm van a családfámon?

Cascador úr nagyot nevetett e találó észrevételre.

– Kedves Arzinoë: a leány-kérésnél a férfi keze van tenyérrel fölfelé fordítva.

– De vajjon alamizsnát vár-e, vagy kézszorítást?

– Az elsőt semmi esetre sem. A herczeg olyan dúsgazdag, hogy a jövedelmeinek felét elengedi lopni. Üldözni látszik őt a szerencse. Nagybátyjai halnak meg, a kik rengeteg birtokaikat ráhagyják; a kormány vasutakat visz keresztül az erdőjein, a mik eddig semmit sem jövedelmeztek s egyszerre kincses tárházzá válnak. Német bérlők czukorgyárakat építenek a pusztáira, s legközelebb egy petroleum-forrást nyitottak meg a Fekete-tenger melletti birtokán, mely azóta az amerikai petroleumnak csinál diadalmas versenyt. És minden jövedelme oly biztos a herczegnek, hogy arra se politikai rázkódások, se mostoha időjárás, se pénzügyi válság, krach s más efféle befolyással nem bir.

– És mégis olyan mélabús.

– Az ám. Majd megmondom az okát később. Most térjünk a harmadik versenyzőre. Mit szól az én kedves barátomhoz, Chassepoule bankárhoz? Hogy kopasz a feje teteje, az nem titok. Ha maszkolni akarná, parókát viselhetne. De a kopaszság bizonyos nyilt jellemet árul el. Én is kopasz vagyok. Ez azt mutatja, hogy tud az ember élni. A sátoros czigánynak nem hull ki a haja soha. Egyébiránt milyen embernek találja ön az én barátomat?

– Már aztán az én kedves barátom Chassepoule egészen másforma ficzkó. Annak nem igen szántottak barázdát az arczára a bajok és gondok.

– Az igaz, hogy mikor beszél, olyan életvidám, hogy az ember egészen elfelejti…

– Hogy a homloka kilátszik a kalapja alól hátul.

– Úgy röppentyűzik az élczekkel, mint egy tüzijátékos.

– Hát még ha értené ön azokat az élczeket?

– Többféle értelme is van az élcznek?

– Van bizony. Ez a «szellem».

– Hát én azt mikor értem meg?

– Majd ha egyszer asszony lesz.

– De annyit még is megértek belőlük, hogy Chassepoule úr nagy hódításokhoz szokott a hölgyeknél.

– Egész fel Fortuna istenasszonyig.

– És a mellett jó szive van. Szereti segélyezni az inségeseket.

– És felruházni a rosszul öltözötteket. Hozzá teszem, hogy elég gazdag is hozzá, hogy ezt a nemes szenvedélyét kielégítse. Vannak neki még jobb élczei is, mint a minőket a salonokban elosztogat: hanem azokat nagyon drágán fizetteti meg a börzén.

– Ezt meg már épen nem értem.

– Bár én se érteném.

– Azt csodálom, hogy eddig meg nem nősült.

– Én sokszor biztattam, hogy tegye meg. Azt mondta, hogy akkor nősül meg, a mikor az én leányom férjhez menő lesz.

– Ah! Tehát itt is «spekulált»? Hát azok a hölgyek, a kik ott voltak vele a páholyban, talán rokonai. Én azt gondoltam, hogy az egyik felesége.

– No csak olyan «mostoha» felesége.

– Hát az megint micsoda?

– Hogyan magyarázzam ezt meg önnek, kis leány? Hát ezek olyan válfajai a hölgyeknek, a kik a megfordított hűtelenséget képviselik.

– Megfordított hűtelenség? Hogyan érthető ez?