Part 6

A juhász karámja megint másforma: annak már belül van a tüzhelye, s a belsejében vetett ágy van és tulipántos láda, a falakon főzőeszközök, czintálak, a gerendákról gomolyás zacskók lógnak alá. Ennek már kinn lakik a felesége a pusztán, télen nyáron. Apró gyerekek játszanak a szalma között, kis csibe, kis kácsa szaladgál a ház körül. Olyan juhász karám is látható, mely szigetmódra körül van árkolva; az árok vizzel tele s a vizen át hid vezet a kunyhó udvarára, mint egy kulcsos várba.

De kertet nem látni sehol. Csak a csalán, meg a papsajt, az emberi lakásnak ez két hű kisérője, veszi körül buján a karámot.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az idő kitisztul, a felhők eloszolnak, semmi szél nem leng már; s ekkor egyszerre elkezdi a délibáb a maga tündérjátékait. A láthatáron tenger terül szélyel, mely sebesen futó hullámokat látszik hányni s a futó hab tetejéből sötétzöld erdők, szigetek emelkednek elő. Az elhagyott karám, melyet az imént meglátogattunk, egyszerre emeletes palotává magasodik fel, s az ujvárosi templom felkap az égbe s bazilikává nő meg. Majd egy szép hosszu várost látunk, fehér házak soraival: nem város ez, hanem legelésző ökrök. A tenger lassankint elnyeli a távolt; úgy hogy az ökrök a láthatáron látszanak állani, s a láttani csalódás mammuthokká nagyítja az alakjaikat. Az optikának minden szabálya fel van forgatva. A távol álló tárgy lesz nagyobb, a közelebb álló kisebb. Elénk támad egy emberi óriás a láthatáron, a ki úgy látszik, hogy apró sertéseket hajt maga előtt: mikor közelebb érnek, akkor látjuk, hogy az óriás egy simpla gulyásbojtár, az apró állatsereg pedig kétszáz fiatal bika egy csoportban. Majd megint egy gályákból álló flotta látszik a tengeren át felénk vitorlázni: rájövünk, hogy azok legelésző lovak. Mikor közelebb megyünk hozzájuk, hogy kijönnek a délibábból, egyszerre úgy eltörpülnek, hogy alig látjuk őket. Néha a délibáb felkapja a láthatár alatt mélyen fekvő helységek ábráit a szemünk elé s olyan közel hozza, hogy az utczákon szaladgáló ebeket ki lehet venni; a Hortobágy egyszerre tele lesz városokkal. Ezt különösen reggelenkint látni. Az sem tart sokáig. Máskor meg azt látjuk, hogy két ménes legel egymás fölött, az egyik a földön, a másik a levegőben. A házaknak, tornyoknak visszképe úgy látszik meg a délibábban, mintha csendes tó tükréből verődnék vissza, de azt is megteszi a délibáb, mikor jó kedve van, hogy a házat és a visszképét a tetejével, a tornyot a hegyével megfordítva ragasztja össze.

S ez a tündéri játék így folyik napestig: mentül égetőbb a napsütés, annál tüneményesebben.

Azt hiszem, hogy ha ide a Hortobágyra egy várost építenének, ott senki sem dolgoznék soha: minden ember az ablakában ülne, s a délibábot nézné egész nap, mint a hogy nézi most a puszták pásztor népe.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Harangszó nem hangzik a pusztán: csak a nap állása tudatja velünk, hogy ebéd ideje van.

A hortobágyi csárdában vár bennünket a jó magyaros ebéd.

A behivott csikósok számára is fel van hordva a lakoma a nagy ivó szobában.

Azonban a nap egyik hősét, a Pákozdit hasztalan hivogatják: nem akar bemenni, nem akar a lakomához ülni. Tanácsbeli urak, vendégek, festők, magam is eleget invitáljuk: de csak nem jön: nem kell neki se étel, se ital, s az okát sem mondja meg, miért nem?… Hát csak nem!

Végre aztán kivallja, hogy van a csárdásnak egy szép leánya, a kit ő nem akar többé látni. Két éve már, hogy felfogadta: s állja ma is a fogadását. – A régi pusztai regény. – Szép volna leirva: de az egész történet a csikós titka, s mikor azt nekünk elbeszélte, a becsületünkre bizta, hogy nem adjuk tovább.

Mit lehetett tenni. Ha a csikós nem akart az ivóasztalhoz bejönni, ki kellett vinni az ivóasztalt a szabadba; ott azután hozzá ült a csikós, s az ő kedvéért a többi pásztorok is odatelepedtek. A nagy ivószobában nem maradt más, mint a sorozásra gyülekező legények Balmaz-Ujvárosból.

– Hát ilyen a csikós adott szava: bizonyítá doktor Deli Mátyás, a ki jól ismerte a csikós történetét. Van itt egy öreg csikós, a kivel meg az történt, hogy ezelőtt husz esztendővel, egy vásár alkalmával, mikor a konvencziós lovát eladta, erősen betalált venni az áldomásból, s széles jó kedvében egyszer csak berontott az úri étkező szobába. Én épen ott ültem az asztalnál, s mellettem egy számadó juhász, csendesen poharazgatva. «Ejnye te szemtelen juhász! rivalt fel a csikós; még te a tekintetes úr mellé mersz ülni! Te juhász!» s azzal úgy csapta pofon a jámbort, hogy az asztal alá fordult szegény. Én lehordtam a garázdálkodót, hogy mer ide betörni? «Hát csak tánczolni akarok, tánczosnét keresek.» – «Eredj a pokolba! nincs itten neked való tánczosné!» – «Dehogy nincs, deb’zon van!» s azzal nyalábra kapta ezt a nagy öntött vas kemenczét s ezzel kezdte járni a kuferczest, s addig járta, mig össze nem rogyott. Kétszázötven forint volt a bugyillárisában, azt reggelre ellopták a vásári tolvajok. – Helybeli nem tette. – Másnap aztán odajött hozzám nagy töredelmesen: «éj be nagyon bánom, a mit tegnap tettem! Hogy a kétszázötven forintomat elvesztettem, azon nem búsulok; de hogy a tekintetes urat megbántottam, azt átallom nagyon. Már most büntetésül felfogadom, hogy husz álló esztendeig nem iszom se bort, se pálinkát.» – S megállta, hogy húsz esztendeig nem ivott mást, csak vizet. Ilyen a csikós adott szava, hát még a gulyásé?

Fülöp János uram igazi diszpéldánya az alföldi gulyásoknak. Lóháton a nyeregben ülve is athletai alak, szép szabályos, értelmes arcz; s ha leugrik a lóról, megreng a föld alatta. Öles a termete. Ez tartott hozzám felköszöntőt a többi pásztorok nevében: rövid talpraesett mondásokban. A pusztai gulyásnak harmincz kötetből álló könyvtára van a vályog falu karámjában s ismeri azokat a magyar költőket, a kik a magyar nép számára irtak, jobban, mint – majd megmondtam, hogy kicsodák?

Becsüli is valamennyi pásztor ember.

Később a másik Fülöp is oda jött, az öregebb, öcscsénél alacsonyabb. De valóságos érzelmes, nemes vonású magyar arcz: ez is számadó gazda; mind a ketten világot láttak már s tekintélylyel birnak az urak előtt is.

III.

Aztán akad egy magyar parasztlegény (nem czigány), a kinek hegedüje van. De bizony olyan szépen el tudta húzni a legkedveltebb csárdásokat; pedig soha se tanulta senkitől a hegedülést. Ez alatt odavetődött egy juhász gazda is. Ősz haja volt már, s az göndör fürtökben borult a vállaira; de fiatal arcza s pompás villogó ép fogsorai, mikor megszólalt.

«Ha megengednétek, édes fiaim, hogy egy szegény juhász is közétek ülhessen», mondá nagy szerényen.

«Üljön közénk, apám uram», mondának a fiatalok, helyet szorítva a számára a közös padon, s megadták neki a becsületet, azért mert öreg ember, daczára annak, hogy juhász.

S a hogy a doktor Deli Mátyás mondá: a mint a boros palaczkot a juhász elé tették, ez rögtön rákezdte a dalolást; s aztán folyt belőle a dal vége szakadatlan.

Festő művészeink a borozó társaságot siettek rajzolni, én pedig a juhász mellé telepedtem poezist tanulni.

Olyan nóták azok, a miknek a verse és dallama együtt születik a pusztán, s mind a pásztor életet jellemzi. Egy pár szakaszt elfogtam az emlékezetemmel.

«Két hete már, ha nem három, Mindig a gazdámat várom: Ahol jön már szamárháton, Mi felénk tart, a hogy látom.»

«Jó napot, édes bojtárom! Van e hiba? van-e károm? Nincsen hiba; de nem is lesz; Még ez a nyáj kezemen lesz.»

«Esteledik, alkonyodik, Gulya, ménes takarodik, A számadó káromkodik, Három bojtárja bort iszik.

Egyik iszik a Kadarcsba, A másik a Hortobágyba, A harmadik a Megyesbe, Hej keringős teremtette!»

«Mikor a juhász bort iszik: Szölke szamár szomorkodik. Ne szomorkodj szölke szamár: Majd elmegyünk a nyáj után.»

«Hat jó kutyám farkas nyomán, Két bojtárom két oldalán, Magam megyek a derekán, Szölke szamár a hátulján.»

Ez mind a boldog pásztoréletből; végül aztán a betyáréletből is:

«Vizen sáron az állásom: Még ott sincsen maradásom. Ha szaladok, megkergetnek. Ha megállok, megdöngetnek.»

Utoljára aztán a zene és dal mellett a csikós, a gulyás tánczra kerekednek, s eljárják azt az igazi pusztában született friss magyart, a mit hiába utánoznak az urak a fényes parketten: tégláspadló kell ahhoz, meg csikós legény.

S ez így megy változatosan késő estig. Az iró és művész vendégek kedveért vasárnap van ma az egész pusztán.

S az egész mulatság alatt egy durva, egy csintalan szót, egy sértő mondást, egy kötekedést nem hallani. A ki meg akarja ismerni az igazi «elegáns» magyar embert, az menjen ki a Hortobágyra.

Magam is, meg a művésztársaim mind együtt üldögéltünk a pásztor gazdákkal a borozó asztal mellett, odajött a doktor Deli Mátyás is s ő is koczingatott velünk: «Én vagyok ám ezeknek az apjuk valamennyinek, s elmondhatom, hogy az én fiaim között egy rosz ember sincsen.» A számadó gulyás rámondá, hogy «igaz! Nem türnénk el magunk között a rosz embert: elüznénk a pusztáról.»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy debreczeni jó barátomtól hallottam, hogy nem régiben két csikós legény között egész lovagias természetü párbaj folyott le a pusztán.

A kihivás becsületkérdés miatt történt, furkós botra, lóháton: egész szabályszerüleg, párbajtanuk segédkezése mellett. A furkós bot komoly fegyver. A vivók egyike bezuzott fejjel hullott le a nyergéből, keményen helybenhagyva.

A magyar csikós nem ront egymásra orozva; nem késsel; nem rálesve; nem is a harag első dühében, vagy a bor mámorában: – megvárja, mig a düh és a mámor elpárolog, s akkor gyürkőzik neki; találkozást ád: «gyepre bajszos!»

Ez is egyike a faj nemes vonásainak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A mig a mulatság tartott, a festő művészek az érdekes népalakokat rajzolták, a mit azok büszkén tűrtek. Hatalmasan tudtak pozirozni! Kivált a fiatal Pecze.

Egyszer azt kérdi az egyik a rajzoló művésztől, hogy mi az a jószág, a mivel most azt a papirost csiszolja?

– Ez magyarul gumilásztikum: pogány nyelven «ruggyanta».

– Mire jó az?

– Hát ha az ember valamit elhibázott a plajbászszal, ezzel kitörülheti.

– Mi lehet annak az ára?

– Tiz, húsz krajczár: a nagysága szerint.

– Hol lehet azt kapni?

– Minden papirkereskedésben.

– A volna nekünk jó.

A festő azzal felajánlotta nekik, hogy ezt a drága kincset kétfelé vágva, megosztja közöttük.

Mély hálájukat fejezték ki érte.

Ne tessék rosszat gondolni!

Nem «számokat» kiigazitani való a gumilászti a számadó csikós kezében; hanem csak neveket. Mert ezeket adja vissza olyan nehezen az engedetlen plajbász, kivált mióta sok idegen hangzású is keveredett a gazdák közé. Például a Schweiczer Nepomuk nevét a világért sem tudja másként leirni a számadó, mint úgy, hogy «Váczi Pamuk» s e miatt ujra kell irnia a számadó levelét. Most már ezen a bajon segitve lesz a gumilásztival. Csak a nevet kell kitörülni, ujra irni: a többi megmaradhat.

Igy hatolt be ismét egy darab civilisatio a pusztába.

S tovább folyt a táncz, a nóta:

«Hej húj! Göndör a babám: Szeret is az engem igazán.»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Estére egy kis halászat is lett rendezve a Hortobágy folyamában. Két példánya a pákászok kiveszőben levő fajának egy hálóvetésre egész tele kassal húzta ki a széles, nagy pikkelyü kárászt, a miből jóizü vacsoraszaporitó lett hamarjában. Az alatt mi «festő-kagylókat» szedegettünk a folyam sárlepte iszapjában. A pusztának még halai és hüllői is vannak.

Hajdanában még hires madarai is voltak: a sasok és dögkeselyük. Mikor még az elesett lovat ott hagyták a pusztán – saharai módon – a hol elhullott, s annak az elfogyasztására más világrészből is eljöttek a levegőég nagy ragadozói. A népajk emleget egy csikós legényt, a kinek az volt a furfangja, hogy egy lenyúzott állatbőr alá elbujt, lyukat vágva annak a hátán, s mikor arra leszállt valami keselyü, hirtelen kinyult a kezével a nyiláson, s megkapta a nagy madarat a lábánál fogva s lerántva a lábait, ott tartotta addig, mig a lesben álló társai odarohantak s a keselyüt agyonverték; de már ennek a nemes mulatságnak vége, a mióta az elhullott állatoknak eltemetése törvény szerint meg van parancsolva.

Az állathulláknak körül korlátozott temetője van a legterméketlenebb szikes pusztán: valamennyit odaviszik, ott fejtik le, s aztán mély gödrökbe elhantolják.

Nem igen étvágyingerlő tárgy biz ez; de jellemző adat a hortobágyi életről, hogy az elhullott állatokat még nem rég is felhasználták. A pásztor ember nem hiszi azt, hogy a magától meghalt állat husa nem olyan használatos, mint a leölté. Mikor a mi csikósunkat magasztaltuk, hogy milyen derék egy legény, közbeszólt a hortobágyi korcsmáros. «Az bizony, mert ez még döghuson növekedett fel! De a mióta a kaormány betiltotta az esett marhát, azóta a fiatalság mind elaljasodik.»

Az volt ugyanis a szokás, hogy ha tulok esett el, azt nem hagyták a keselyüknek; hanem a husát felapritották, bográcsra hányták, megabálták, s azután gyékényre kiteritették, a napon megszikkasztották. Ezt a «szikkasztott hust» aztán, zsákra rakva, aként használta fel a gazda, hogy mikor bocskoros levest (eczetes hagymás lé rántással) főztek, annyi marokkal dobott bele, a hány vendég számára készült a vacsora.

Tiltva van már! Nem engedi a miniszter!

Mondják is zúgolódva, hogy mi baja a miniszternek azzal, hogy mi fő a szegény pásztor bográcsában?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

IV.

A pusztai élet azt kivánja, hogy korán feküdjünk, mert korán kel a nap. Pedig a mit meg kell látni, az a napfelkölte a hortobágyi pusztán.

A legelső kakas-szóra, éjfél után két órakor felébresztenek bennünket: «reggeledik» már.

A hortobágyi pusztán a legelső szürkületet úgy hiják, hogy «hajnalperczenés.»

A derült ég tele van még csillagokkal: ottan ragyog a «kaszás csillag», az «Isten szemével». A csoportos «fiastyúk», a lefelé forduló «gönczöl szekere» a «bújdosók lámpása», – a «tengerbekacsintó», – a «menyország ablaka», hanyatlóban már a «kereszt csillag», melyhez hajdanában a «szegény legény» fel szokott pillantani, mikor lovat lopni indult, s ha akkor azt sóhajtá «Isten segits!» soha meg nem fogták (a hogy tudós Lugossynk feljegyzé); a csillagsereg között a fogytán levő hold ezüst sarlója világit; a keleti láthatáron pedig már világosodik az ég.

A sápadt hold és a sápadt hajnal kettős derüjében minden emberalak valami tündéries megvilágitást nyer, minden alakot két árnyék követ keresztben. A sikságot még sötétség lepi. – Nagy távolban csillámlik egy pásztortűz a mezőn.

A csárdában kész már kora hajnalban a jó meleg reggeli; mire az elköl, előállnak a fogatok; elől a pusztai biztos könnyű két lovas csézáján, utána az ötös és négyes fogatokon a művész had, a közkedveltségü és nagymiveltségü városi tanácsos, Nánássy Ferencz (nekem különösen régi jó barátom) kalauzolása mellett, a nagy gulya látogatására.

Letérünk az országútról délirányba, s benne vagyunk az igazi pusztában, a «zámi» határban. A csárda, a mátai dombos liget, a Hortobágy füzfái lassankint elmaradoznak mögöttünk, s fél órai vágtatás után sik mezőkön át, siskás tocsogókat keresztül vágva, ott vagyunk hajnali három óra tájon a puszta közepén. Itt van az igazi puszta.

A végtelen messzeségben, a mennyire szem lát, nincs egy halom, egy élő fa, egy karám, egy nádkúp, még egy kútgém sincs, mely irányt adhatna: nincs semmi más, mint a két «kiterjesztett erősség»; fenn a még mindig csillagos ég, alant a sima bársonyzölddel bevont föld, a mit egy vakandturás se zavar meg. Az ember úgy érzi magát itt, mint a szélcsendes tenger közepén. Semmi élő állat, se távol, se közel; se repülő madár, se dongó bogár, se futó nyúl, se fonó ürge, se békászó gólya. A teljhatalmu «semmi» uralkodik itten.

De még is van egy hang, mely életet hirdet. Ez a légben járó pacsirták éneke. Szemmel feltalálhatatlan kisér bennünket a magasban végtül-végig ez a száz meg száz égi énekes, a kinek zengő kardala a puszta közepén, e felséges templomban dicséri az Istent. És e pillanatban valami földöntúli kéjteljes nyugalomérzet fogja el idegeinket. Azt érezzük, hogy kivül vagyunk a világon, megszabadulva a czivilizált élet minden szabályaitól, nyomoruságától. A végtelen kerek sikságon nem vezet egy ösvény, nem egy kocsinyom: a ki itt járatlan, eltévedhet benne, mint egy őserdőben, köröskörül nem lát semmit, a mi tájékozná, a mi barangolásának előre vagy hátra irányt adna. Mikor köd van a pusztán, maguk az ittlakók is elbódulnak benne.

Órahosszant, vágtató futamban eltart e felséges kép: az égre már feljött a nap kengyelfutója, a hajnalcsillag, a harmatos füben együtt fut velünk valami messze nyuló szivárványos dicsfény a sik földön, s csak ekkor tünik fel előttünk a látó határon valami sötét folt: az első ültetett erdő a zámi pusztán, melynek akáczfái között rejtőzik a csikós karám, s ezzel egyidejüleg kezdenek kiemelkedni a föld hátáról egyes púpok: egy magasabb domb, három alacsonyabb: tatárhalmok a nép nyelvén, irtó csaták emlékei; a hol megbontják a domb zöld pázsitját, mindenütt csontok jönnek a napfényre. Egész helység volt itt hajdan. Most úgy híják, hogy a «zámi puszta». A csonthalmokon kivül egy templom kőmaradványai beszélnek a rég elmult életről. Egy sárfalból készült karám, egy nádból épült vasaló, egy deszka szélfogó, és egy csordakút a hajdani piacz egész ékessége. A három kútgém, keresztbe álló gerendáival úgy tünik fel a távolból, mint a valóságos Golgotha.

A mi a puszta nevezetességét képezi, az a «nagy gulya». Ezerötszáz tehén, idei borjuval, nagy számú bikákkal egy tömegben.

Mikor megérkezünk, még alszik az egész tábor; nem a zöld mezőn hevernek: szeretik a kényelmet, van egy feketére lehevert nagy szérü, a hová éjszakázni járnak. Még valamennyi fekszik; az ezernyi czimeres nagy szarvak erdőként magasra emelve, csak a legvénebb bika, egy elefántnyi állat, fekete kormos fejével, pupotvető nyakával áll magasan a csorda között. Meg sem mozdul egy is, mikor kocsijainkkal körül hajtatunk az alvó helyük mellett. És ezek teljesen szilaj állatok, a mik télen-nyáron kinn vannak a pusztán, a szabad ég alatt. A teheneket nem fejik, tejgazdaság nincsen: azok csak borjútenyésztésért vannak. Eladni csak falkánként lehet belőlük, s elégszer megesik, hogy mikor az eladott falkát már beterelték a Tiszaparton a hidasba, akkor egyszerre előveszi őket a puszta utáni vágy: keresztül ugrálnak a komp szélén, kiúsznak a Tiszából s visszavágtatnak a zámi karámhoz: az eladó visszafizetheti a pénzt a vevőnek.

Ezt a tréfát a lovak is megteszik. Sok hortobágyi mén visszaszökik a «két viz» közül az uj gazdájától a régi szabadságba, s magával hoz hámot, kötőféket. A mult télen a város méneséből hatvan darab beszélt össze s tél utóján kitörtek a debreczeni istállóból s meg sem álltak a négy óra járásnyi mátai pusztáig: ott pihentek meg a jól ismert szénakazlaknál.

Napfelkölte előtt megtekintjük még a karámot, melynek belsejében szép sorban vannak felakasztva a bojtárok összegöngyölt bundái, aztán meg a «magyar wertheimcassa». Ez egy fiatal borjúnak a bőre, melynek mind a négy lába meg van hagyva körmöstűl; a nyakán a nyilás, a mi lakatra jár: ebben tartja a bojtár a maga kincseit, pipáját, dohányát, só-paprikatartóját, meg az igazságát. Pénz, az nincsen benne. Mire való volna a pénz itt a pusztán?

Ez alatt a talyigás, egy értelmes okos beszédü legényke, kék ingben, gatyában, az ing pirossal kihimezve tarkán, megfőzi bográcsban a reggelire való «tésztás kását», legelőbb minket kinál meg vele: jó izü eledel; többet ér a kávénál meg a pálinkánál; aztán a bojtárok ülik körül a bográcsot, hozzálátva hosszunyelű gömbölyü czinkanalaikkal. Lassan esznek, látva, hogy két piktor rajzolja a csoportjukat vázlatos könyvébe.

«Most kél a nap!»

A naptár szerint ugyan öt perczczel későbbre tette az astronomus a nap keltét; de hiszen azt minden ember tudja, a ki nem az iskola mellé járt, hogy a mit most látunk, az nem a naptest maga, hanem csak annak a csalképe, a melyet a légkör a láthatár alul kiemel, mielőtt a nap valósággal feljött volna.

Az itt látott csudálatos optikai képet, melyet még eddig semmi természettudós művében leirva nem találtam, csak is az itteni légrétegek különössége szerint lehet kimagyarázni. Ugyanazok a külömböző sürüségü, egymás fölött fekvő légrétegek, melyek a délibáb csalképeit előidézik, működnek a nap feljövetelénél a zámi pusztán. – Meleg reggel van, a lég ózonnal tele. – A nap képe, mint egy csoda nagy tűzhalom tolakodik elő az égtől élesen elvált földhatár mögül. Fél első percz mulva a domborulat kicsúcsosodik s a napkép gúla alakot vesz föl; – másik fél perczben a nap ötszögletüvé lesz; – azután elhagyja a látóhatárt s félperczig olyan lesz, mint egy oldalt fekvő tojás. Akkor el kezd alul összeszűkülni, felül domborulni, mig egy tökéletes gomba alakját veszi föl. Az ember kaczagni szeretne rajta, ha olyan fenséges tünemény nem volna. A gomba nyele lassankint összecsücsörödik, úgy hogy a napábra alul czitromot mimel, – majd elmulik az alsó csücske; de helyette a napábra felső részén támad összeszükülés, úgy hogy az egy római urna alakot vesz föl. S az alatt nincs semmi fénye, puszta szemmel lehet bele nézni: mintha valami istenrokon tündér csinálna játékot a felséges tűzgolyóval a halandók gyönyörködtetésére. A «hajnal délibábjának» lehetne ezt nevezni.

A debreczeni urak azt mondák, hogy ez rendes látvány itt a zámi pusztán.

De ez a tünemény maga megérdemelné, hogy a világ minden természettudósai ide vándoroljanak és ennek a titkát találgassák.

Egyszerre aztán véget vet az isteni játéknak az igazi nap, szerteszét lövellő fény-mindenségével.

Eddig csak a pacsirták éneke zengett; de a mint a fényes napsugár szétlövell a pusztán, egyszerre felzendül a barmok zenéje. Egy tömegben feláll a tábornyi, szarvemelő sokaság s a maga hangjával üdvözli a hajnalt s indul a zöld mezőnek a kolompos vezetése mellett.

Ez aztán a kardal! Ezer bömbölő mély hang szakadatlan egymásba kapó zenéje, melynek disharmoniája maga a leghatalmasabb symphonia. Valamennyi tehén mind bőgve hivogatja a fiát s igy vonul végig előttünk, folyvást riadozó, bömbölő chorusban az impozans tömeg, mely, hogy ha felbőszül, nincs az a fegyveres hadsor, a mit keresztül ne törjön.

Jaj volna annak az idegen embernek, a ki csak egy borjut is megpróbálna ebből a gulyából elvinni! Hanem az ismerős bojtárok biztosan járnak keresztül-kasul az állattömegen s igazságot szolgáltatnak közte. Arra nagy szükség van. Mivelhogy vannak a négylábuak között is olyan lelketlen anyák, a kik a kisdedeikről nem akarnak gondoskodni. Ezeknek kötelet kötnek a szarvára, odavonszolják a karámhoz: annak erős korlátja van tölgyfából. Az engedetlen tehén fejét hozzá kötik egy duczhoz, s aztán odaviszik alája a szegény kis sovány, pálczalábu bornyucskát s bracchialis hatalommal megszoptatják. Ha pedig a borju már tinónyi nagyságra megnőtt s még mindig szopni akar, fatáblát kötnek az orrára, a melytől legelhet, de nem szophat többé.

Kiegésziti a puszták rendőrségét a három hatalmas, fehér bundás komondor. Kutyákat csak a gulyás és a juhász tart; a kondás és a csikós soha. A sertések széttépnék, a lovak agyon rugdalnák a kutyát.

A pásztorok viselete ma is az, a mi régen volt. Pörge kalap, lobogós bő ingujj, derékban oly kurta, hogy a meztelen has télen-nyáron kilátszik alóla munka közben, azon felűl pitykés pruszlik, félvállra vetve csattos szíjon a tulipános szür, bevarrott ujjakkal, a derékra kötött szíjba dugva a sallangos kostök, aczélostul, meg a tarka kendő; bő gatya, ránczos torku csizma, a melyikre «egy» sarkantyu van ütve, csak az egyik lábra, vagy ha kettő, akkor pengős. Kiegésziti a viseletet a felül keresztül vetett karikás ostor, a mit minden pásztor maga fon magának nagy művészettel, s a nyelét kiveri réz és ezüst sodronynyal, vagy beönti ólom czifrázattal.