Part 4

– Hát a jobb kezének mutató-újja úgy be van görbülve, hogy nem képes a puska ravaszát elrántani vele. Kipróbálták az urak a komissziónál: nem egyenesedett ki.

Csakugyan láttam a ficzkónak a mutató-ujját, hogy be van görbülve.

Az öregnek teljes bizodalma volt hozzám. Tudta, hogy én nem vagyok benfentes a katonáknál, a szája elé téve a tenyerét, súgott oda a fülembe:

– Ötszáz forintomba került, hogy azt a görbe ujjat ki ne tudja senki egyenesíteni az ujoncz-vizsgáló bizottságban.

– No az nagy hiba volt, szomszéd. Nem árt a legénynek egy kis katona-regulát tanulni.

– Hát mit tegyen az ember? Mikor az anyja úgy bolondul érte? Aztán az idén meg akarjuk a Tónit házasítani.

– Az meg nagyon korán van még.

– Hát mi nálunk ez úgy szokás. Mentül hamarább házasodik a legény, annál elébb megjön az esze: ennek pedig nagy szüksége van rá. Aztán a Lizi is arravaló már, hogy férjhez menjen. Ha tovább tartogatjuk, vén leány lesz, s rajtunk marad.

– Hát a kis Lizit veszi el a Tóni?

– Jaj, de az is megnőtt ám azóta! Félfejjel nagyobb, mint a nevelő anyja. Majd meglátja ön! Csak eljön a fiam lakodalmára?

– Ha szivesen látnak, s ha a dolgom vissza nem tart.

– No hogy szivesen látjuk, az bizonyos, a tensasszonynyal együtt. Szüret után lesz a lakzi: akkor önök is odakinn vannak még a Svábhegyen, s aztán ott tartjuk a lakodalmat a «Parizer»-nél. Az ott van az önök szomszédjában.

– Hogyan? A Pariser kocsmájában?

– Hát a mulatság kedvéért. Egyszer történik az életben: akkor hadd mulassa ki magát a legény. Elég sok ideje lesz még majd megbánni. Ott lesz a budakeszi banda.

No ez nagyon kecsegtető volt rám nézve. Budakeszi sváb paraszt művészek, csupa trombita, kis dob, meg öreg dob. Sátoros ünnepeken elég élvezetet szoktak szerezni nekem, mikor a szomszédomban jobb ügyhöz méltó kitartással negyvennyolcz óráig harsogtatják a Vagabundenpolkát, meg a Luiza-csárdást. Megigértem, hogy elmegyek.

– S megtánczoltatja a menyasszonyt?

– Az is kitelik tőlem. De hát a Jóska mit szól ehhez? Hisz ő volt szerelmes a Lizibe?

– Hja! a Jóskából nagy ember lett! mondá az öreg büszkén.

Én azt értettem a «nagy ember» alatt, hogy megnőtt s ahoz is gratuláltam:

– Hát hol van most a Jóska? kérdezém tőle.

– Nem tetszik tudni? szólt az öreg neheztelésbe menő bámulattal. Hát nem tetszett látni? Nem is olvasta! Ah! Akkor kérem tessék velünk együtt a szögletig jönni, ott majd megmutatom.

Vajjon mit mutat nekem az öreg az utczaszögleten?

Elmentem velük együtt egész a piaczig, a hol a leégett német szinház kormos előcsarnokának az oszlopai biztonság okáért deszkázattal valának elzárva. Ott pompázott egy ajtó nagyságu hirdetmény, melyen három törpe alak volt látható fantasztikus jelmezekben; alatta óriás betükkel veresben, zöldben nyomatva: «Die Liliputaner! Princzesz Lilli, Jean Piccolo, und Kiss Josi: Brillante Vorstellung!»

Az öreg odamutatott a mogyorófapálczája végével a huszáros alakra a három között s büszkén mondá: «Az ott az én fiam!»

– Ah önnek a fia a hires Kiss Józsi?

– No hát tetszett róla már olvasni?

– Óh igen! Hisz az már világhirü művész. No ma este elmegyünk a szinházba feleségestől, megnézzük a kis pályatársat.

– No annak nagyon fog örülni! Aztán a Tóni lakodalmáról meg ne feledkezzenek.

Hát biz’ én csak nem tartottam meg a szavamat. Német szinházba menni! Magyar irónak! Az ötvenes években! Az lett volna a «bableves.»

Meg más egyéb dolog is volt.

Én bizony soha sem szerettem a természet csodáit a művészi világban. Miattam itt járhatott Tom Pouce: a törpe admiralis; Donato, a féllábu tánczművész; miss Pastrána, a szőrös ábrázatu primadonna: én egyikre sem voltam kiváncsi.

Hanem a helyett meglátogatott engem maga Kiss Józsi.

A parányi művész igen komoly férfiu volt. Mikor felültettem az iróasztalomra, (hogy szemtől-szembe értekezhessünk egymással: különben nekem kellett volna a földre leülnöm) engedelmet kért, hogy szivarra gyujthasson. A havanna úgy illett a szájába, mintha én a bambusz pálczámat venném a fogaim közé.

A szokásos gratulácziók után, a mikkel régi ismerősök szokták egymást üdvözölni, én a legközelebb szőnyegen levő tárgyra tereltem át a beszélgetést.

– Hát ön itt lesz-e az «öcscsének» a lakodalmán?

A mire a parányi ember szomoru mosolylyal felelt:

– Az rám nézve nagyon kinos jelenet volna. Hisz ön nagyon jól tudja, hogy egykor minő gyöngéd érzelmek kötöttek engemet a Lizihez.

– Sejtettem legalább.

– Mi egymásnak voltunk szánva. És valóban találkoztak is mind a jellemeink, mind a hajlamaink egymással. Ő épen oly érzékeny, jószivü, mint én: én épen olyan gyöngéd, mint ő; hanem hát a végzet máskép rendelkezett fölöttünk. Ön látja, hogy én belőlem mi lett. Tulajdonképen, hogy mi «nem» lett? Maradtam öt esztendős fiunak. Pedig bajuszom, szakállam volna, ha nem borotválnám. A szivem most is hevesen dobog. De hát mit használ? Törpe vagyok. Játékbáb vagyok. Nincs helyem ezen az egész planétán. Nekem talán valami most felfedezett asteroidba kellene átköltöznöm, a hol hozzám hasonló emberek laknak. Itt pénzért mutogatnak.

Rá kellett hagynom, hogy ez bizony különös sorscsapás.

– Hát én a Lizit nem hibáztatom, hogy a Tónihoz megy férjhez. Az jobban hozzá illik: csak megbecsülje. De tartok tőle, hogy nem lesz vele boldog. A Tóni durva ficzkó. Nem arra való, hogy egy érző szívet kielégítsen. De hát az apám, anyám így akarja. Legyen meg. Én beleegyezem. A Lizi kelengyéjét én szereztem be a művészi keresetemből. De a lakodalmára nem megyek el. Az nagyon furcsa lenne. Kitelnék a Tónitól, hogy részeg kompaniába felhozatna egy tráncsértálat s azt mondaná, hogy én azon tánczoljak a menyasszonynyal. Én megyek egy várossal odább.

Mindezt olyan komoly arczczal mondta el, mint egy igazi férfikorban levő ember.

Én kellemesebb tárgyra igyekeztem átvinni a beszélgetést.

– De hisz önnek most már hozzáillő társai akadtak: Miss Lilli és Jean Piccolo.

– A bizony! Most már hárman vagyunk: apró holdbeli emberek. De az még tetézi a boldogtalanságomat. Látta ön a miss Lillit?

– Csak arczképben.

– Kár, hogy nem látta. Az a tökéletes mintaképe egy leánynak, negyvenöt centiméternyi nagyságban. Soha én tökéletesebb idomokat kifaragva nem láttam, se Thorwaldsentől, se Pradiertől s más modern és antik szobrászoktól. A feje sem olyan idomtalan nagy a testéhez képest, mint más törpéknél szokott lenni. Szája, szemei, orra mind arányban vannak tartva a termetéhez. És a mellett egy tökéletes kifejlett mylady. Eszes és kedélyes, olvasott, szellemdús. Ötletei csipősek. Valódi előkelő dáma, költői hajlamokkal.

– Ön úgy látszik, hogy belé szeretett.

– Természetes. A kerek földön ez az egyetlen lény volt, a ki hozzám illett. Az óriási nők után én épen úgy nem epedezhetek, mint Gulliver a királyleány után, a ki őt a mutató ujján lovagoltatta. És ő is látszott velem rokonszenvezni. Már tervben volt a végrehajtandó menyegzőnk. Párisban kellett volna annak végbemenni. Maga Eugenia császárné lett volna az örömanya, a ki bennünket kiházasit. A Saint Germain L’Auxerroi templomban lett volna a szertartásunk. Már be volt szerezve a parányi hintó, a két kis kutyányi lovacskával, mely bennünket a menyegzőre szállít, a mikor a fátum odahoz egy harmadikat, egy új törpét, a ki nálamnál még két centiméterrel kisebb.

– Ez a Jean Piccolo.

– Ez az, az átkozott! A ki még kisebb törpe, mint én! Könnyü a nagy embereknek, ha maguknál nagyobb emberre találnak, azzal biztathatják magukat, hogy utolérhetik, túl nőhetnek rajta, de hogy nőjjek én lefelé? Hogy hagyjam el visszafelé kisebbedve a versenytársamat.

– És így még a szerelemben is legyőzte a kisebb törpe a nagyobbat.

– Mindenben, uram! A művészetben is. A míg csak én magam vagyok a szinpadon, addig tapsol a közönség, de a mint ez a másik megjelen, ezentul övé minden tetszés. Kiadhatom én már a lelkemet is! Lehetek akármilyen hős! Ha legyőzöm is ellenfelemet, azt mondják: «Könnyü neki: hisz ez a kisebb.» Ha az embernek az ellenfele egy óriás: azzal szembeszállni, megbirkózni dicsőség: de hogy győzzön le egy törpe egy magánál kisebb törpét? Lefelé csak nem nőhetek. Meglássa ön, hogy ez még kényszeríteni fog, hogy a művészi pályáról lelépjek. Ámbár szép fizetésem van. Én azt nem költöm el. Mire is költeném? Ha nekem egy verebet sütnek meg, az nekem annyi, mint másnak egy kappan. S ha egy tele pohár bort tesznek elém, azt mondom, nem akarok én megfürödni, hozzák ezt nekem gyüszüben! Asszony miatt sem ruinálhatom magamat. Az az egy módom lett volna, ha még Lizit nőül veszem. De hát azt már elütötték a kezemről.

– Nyugodjék meg a sorsában, művész barátom, vigasztalám. Hát nem jegyezte fel magának, a mi a házuk falára belül van felírva, azt a régi írást, a hajdani refectoriumban?

– De láttam sokszor; azt mondják: barát-regula; de senki sem tudta megmagyarázni, mi az?

– Hát majd én feljegyzem önnek és megmagyarázom.

«Qui ca(pit/ret) uxor(em/e) lit(em/e) ca(pit/ret) atque dolo(rem/re).»

Hát ezt kétféleképen lehet olvasni: a szerint, a hogy az alsó, vagy a felső szótagot szúrja közbe az ember. Megmagyarítva pedig annyit tesz, hogy: «Ki feleséget vesz, perpatvart és bajokat vesz» az első szórakás szerint; a második szerint pedig: «Ki feleség nélkül él, nincs baja, sem galibája».

– Ejnye de jó volna, ha valaki ezt a mi házunk falára írt mondást még meg is svábosítaná, hogy a Tonele is megérthesse, mert annak ugyan úgy nem való a feleség, mint a medve kezébe a harmónika.

– Ilyen véleménnyel van ön a bátyja felől?

– Nem bátyám az nekem, hanem öcsém, azért, hogy akkora óriássá megnőtt. Azért még sem vált be katonának. Lettem volna csak én az ő helyén! Engem most is úgy hínak, hogy: a kis huszárkapitány. S mikor én a hozzámvaló kis paripámra felülök, nem félek a tűzes tatártól sem. Ez meg a hórihorgas nagy figurájával elbujik az anyámasszony köténye mögé. Guzsaly kellene az ilyen gyáva ficzkónak, nem feleség.

– Az apja akarta, mondám, mentve a dolgot, hogy otthon maradjon a gazdaságnál.

– No iszen szépen fog az gazdálkodni! A kocsmában! Ugyan kár volt az öregnek azt a sok pénzt kidobálni, hogy kivágja a katonáskodás alól. Előbb-utóbb koldusbotra fogja juttatni a szülőimet. Nem tanult az egyebet, mint inni, meg kártyázni. De bizony kuglizni is tud.

– E szerint ön nem fog elmenni a Tóni lakodalmára.

– Nem biz én. Azt meg épen nem tudnám elnézni, hogy teszi szerencsétlenné az én szegény jó Lizikémet ez a mihaszna ficzkó. Meglássa ön, hogy utóbb is nekem kell visszatérnem a művészi pályámról, hogy rendbehozzam az öregeim gazdaságát. Ezekkel az én parányi kezeimmel.

Maga is nevetett ezen a nagy mondáson.

Igazán nevetni való is volt! Mikor a markával félig sem érte át egy becsületes szénahányó villának a nyelét.

Eszembe jutott a hüvelycsik Palkó népmeséje, a miben a kis fiú az ökörnek a fülébe ül bele, s onnan pattogtatja a hosszú ostort.

A szüret után csakugyan meglett a «Makkos Máriai» párnak a lakodalma. Egész nap és éjjel szólt a dob és a trombita a Parisernél. Mi természetesen nem vettünk benne részt. Volt egy kis friss verekedés is. A nélkül nem is volna igazi lakodalom. Annak csak kell lenni, mikor a «Stockhohe Toni» tartja a lakziját.

Ez volt a népies neve: «emeletes Tóni».

Másnap már kidült a sváb zenekar a mulatságból, akkor czigányokat hozattak, azokkal folytatták. Este felé aztán a czigányokkal is összeverekedtek; utóljára a csendőröknek kellett a násznépet kiakolbólítani a kocsmából.

Láttam, a mint az «emeletes Tónit» támogatta az utczán a menyasszonya. Véres volt a félpofája, s az egyik szeme kéken, zölden körüldagadva.

Rettentőn fenyegetőzött, az öklét emelgetve egy pajtása felé, a kinek szintén csupa vér volt a képe; de ez mindig visszariasztotta azzal a szóval, hogy «megállj! feladlak, hogy nem görbe az ujjad! Beasszentáltatlak!»

Hanem azért még mindig tartotta a lakodalmát. Innen kikergetve, bevonult a násznép a zugligetbe a «Fáczán»-hoz. Nem kaptak már se czigányt, se klarinétost, egy sváblegény muzsikált nekik húzóharmonikával, a kinek egy másik kontrázott két papiros közé szorított fésüvel.

Mikor ötödnap bementem a városba, már akkor odalenn a Tabánban találtam Tóniékat a három hollónál; egy kintornás muzsikált nekik. Még ekkor is tartották a lakodalmat.

Ez már csak elég a boldogságra!

Több év mult el. Azokkal együtt az én kóborlási kedvem is elmult. A nyarat nem is töltöttük többé a Svábhegyen, hanem Balaton-Füreden, csak szüretre kerültünk haza.

Ilyenkor első gond volt tüzelő fát szerezni, a mit még mindig Grolléknál rendeltem meg, a kiknek szép nagy erdejük volt. Rendesen maga hozta az öreg a fiát.

Olyankor aztán, egy pohár bor mellett, megkérdeztem tőle, hogy vannak az otthonvalói? «Hát csak csendesen», szokta volt mondani. Egy szüreti napon megint hozta a szekér a felvágott «pirtli»-ket. Mikor a kocsi bedöczögött a hársfa-sétányunk alatt, azt hittem, hogy nini! a lovak magukban jönnek!» Aztán mikor odaért a kocsi a ház elé, akkor láttam, hogy «hohó! ember hajtja azokat.»

De micsoda ember!

A «Kis Jóska». A hirhedett törpe. Az apró művész, a ki Európa minden fővárosát bejárta, terjesztve a magyarok dicsőségét babszemnyi kiadásban. Úgy ült ott a bakon, mint a «hüvelycsik Palkó».

Mikor aztán az első üdvözléseket kicseréltük, én nem állhattam meg, hogy a fölötti csodálkozásomat ki ne fejezzem, hogyan lehet az, hogy ez a kis jószág szállítja ezúttal a szekér fát.

– Hát most a gazdaságnál vagyok, felelt röviden a csepp ember.

S aztán felszökve a farakás tetejére, elkezdte a guzszsal összekötött hasogatott facsomókat a szekérről lehajigálni. A faköteg nagyobb volt, mint az ember. De ennek, úgy látszik, a termetéhez képest olyan izmai voltak, mint a hangyának, mely magánál négyszerte nagyobb terhet elczipel. Azokkal az apró kezeivel csak úgy dobálta le egymás után a nehéz hasábokat is. Még csak ki sem fáradt bele. S a mint elvégezte a munkát, egy ugrással lenn termett a szekérről, mint a macska.

– Talán beteg az öreg, hogy nem maga jött a szekérrel? kérdezém tőle, a mint a fa árát átadtam neki.

– Igen. Fekszik, felelt a törpe.

– Csak nem veszélyes beteg?

– Csak a feje van betörve.

– Mi? Ki törte be?

– Hát ki törte volna be más, mint a fia: a Tóni? Nem új dolog ez már.

– Hát olyan ember volna a Tóni?

– Olyan biz az. Egész nap a kocsmában ül, iszik, kártyázik, kuglizik. Csak akkor jön haza, a mikor már a pénzéből kifogyott. Akkor aztán végig veri az egész háznépet, apám sem bir vele, mert nagyon erős.

– Hát a felesége, a Lizi?

– Hát arra már nem ösmerne ön rá. Az kész öreg asszonynyá lett a sok lelki nyomorgatástól, a mit el kell neki szenvedni. Megesik az embernek a szíve rajta. Azért is hagytam oda a művészi pályát, hogy a családunkon segítsek. Az a nagy kamasz tönkre tette az apámat. Nekem kellett őt a nagy bajaiból kisegítenem. A mi kis pénzt szereztem a művészetemmel, azt mind az ő adósságainak a törlesztésére adtam oda.

– Az öreg Groll adósságaira? Hisz önnek az atyja abban a hírben állt, hogy mindig van a ládájában egy ezer forint készpénz.

– Úgy is volt az. Az öreg még csak takarékpénztárba sem tette a pénzét, mikor summásan kapott a boraiért, vagy a buzájáért. A Tóni ugyan mindenfelé csinálta a sok adósságot. Legtöbb volt neki a «Kék kakas» kocsmárosnál. Az öreg hallani sem akart a fia adósságairól. Azt mondta, vegyék meg rajta. Hát egyszer azt a furfangot találta ki a Tóni az apám rászedésére, hogy összebeszélt egy országháborítóval. Valami kicsapott nótárius van ott a faluban, a ki a parasztok egymás közötti perlekedéseiből élősködik. Ez oda ment a «Kék kakas» kocsmárossal együtt az apámhoz, s rábeszélte, hogy adja ki kölcsön a heverő pénzét a kocsmárosnak. Elmondták neki, hogy a ládába zárt pénz olyan tehén, mely se nem tejel, se nem ellik. Ellenben ha váltóra kiadja az ezer forintját, abból három hónap mulva ezerszáz forint lesz. Akkor visszafizeti a kocsmáros. Az öreg elhagyta magát tántorítani. Ki hagyta muzsikáltatni a ládájából az élire vert tallérjait. Adtak neki róla váltót. A kocsmáros aláírta, a nótárius is. Az egyik elől, a másik hátul. Az öreg soha életében nem látott még váltót. Csak annyit tudott paraszt észszel, hogy a kapott pénzről szóló írást az adósnak alá kell írni. Az megtörtént. Akkor aztán azt kérdezte a nótárius az apámtól, hogy «no hát kegyelemed Groll uram elfogadja-e a a váltót?» «El bizon! Hogyne fogadnám el?»

– «No, hát akkor írja rá rézsut a váltóra, hogy: elfogadom Groll József. Az öreg nagy bölcsen azt is megtette. Örült aztán nagyon, hogy az ezer forintja helyett ezerszáz forintos váltója van a ládájában. A kicsalt ezer forinton aztán megosztozott a Tóni a másik két czimborával. Mikor aztán eljött a fizetés napja, a «Kék kakas» csak nem jelentkezett. Az öreg megunta a várást, rajta hajtott, követelte a pénzét. A «Kék kakas» szóba sem állt vele: azt mondta, ha baja van, menjen perelni. Még akkor is az öregem nem hogy valami becsületes ügyvédhez ment volna a váltójával, a ki felvilágosította volna felőle, hogy a pénzére keresztet vethet, hanem odaadta a váltót annak az országkerülő kicsapott notárusnak, hogy az hajtsa be: hisz ő van rá írva tanunak. Az meg aztán szaladt vele rögtön a törvényszékhez: az apámat a tulajdon váltójával beperelték, a melyen ő volt felírva «elfogadónak», három nap alatt el is itélték, meg is exequálták, még ő fizetett az adósának ezerszáz forintot. A Tóni azt is megosztotta a két czinkostársával. Azóta istentagadóvá lett, szidja az országot, a kormányt, a biróságot, az egész világot; pedig tulajképen csak a saját tudatlanságát szidhatná. A ki paraszt, az ne értesse a tintás ujját a váltóhoz; mert az harap!

Nagyon szomorú vége lett ennek a történetnek.

Egy reggel, átdőzsölt éj után, mámorosan tért haza a faluból a Tóni. Minden pénzét elvesztette a «Sipi» játékon. Aztán azt hitte, mint minden szenvedélyes játékos, hogy ha ő neki most pénze volna, hogy folytathatná a játékot, hát minden veszteségét helyreütné.

Az atyját épen az udvaron találta, munkában.

– Adj pénzt öreg! kiálta rá rekedt hangon.

– Hiszen csak tegnapelőtt adtam oda a tinónak az árát.

– Azt már elvitte az ördög.

– Hát keresd az ördögön, a ki elvitte.

– Keresem. Neked kell ide adnod. Vagy felgyujtom az asztagodat.

– Nekem már nincs se égen, se padláson egy árva forintom sem.

– Van a törpének.

– Az a törpéé. Azt az kereste.

– Világcsalással kereste! Komédiás volt! Az szégyenpénz.

– Ne szóld meg! Ha ő nem segített volna rajtunk, most házról-házra járhatnánk koldulni.

– Te vén salabakter, mehetsz koldulni, de én nem megyek.

– Hát talán zsákot fogsz hordani a Dunaparton, mi?

– Nem hordok én. Hanem agyonütök egy zsidót s mindjárt lesz pénzem.

– Hát még zsivány is telik ki belőled? Te istentelen.

Erre a szóra elkezdett czifrán káromkodni a Tóni. (Azt az egyet megtanulta a magyarból.)

– Engem zsiványnak mertél nevezni! Ezért kitaposom a lelkedet! Hol az a vasvilla?

A szegény apa, látva, hogy a fia egészen meg van dühödve, beszaladt a házba s magára zárta az ajtót.

Az pedig oly dühbe jött, hogy se Istent, se embert nem ismert többé. Felkapta a vasvillát, s rohant az ajtónak, esküdözve, hogy ma véget vet a göthös öreg nyomorult életének.

Az anyja meg a felesége oda rohantak hozzá, hogy kiengeszteljék: attól még dühösebb lett. Az anyját úgy meglökte, hogy az elterült a földön, a feleségének pedig megfogta a haját, annálfogva hurczolta az ajtóig, s annak a fejével kezdte az ajtót döngetni.

Ekkor odaugrott hozzá a kis törpe s megkapta a kezét, melylyel a Lizi hajfonadékait tépászta a Tóni.

– Bocsásd el ezt a szegény asszonyt, Tóni!

– Te is itt vagy? Te lidércz! Te milling! Azt akarod, hogy a holdba rugjalak fel?

A törpe birokra nem kelhetett az óriással; hanem arra képes volt, a mit egy vadállat meg tud tenni, hogy a Tóni kezét úgy megharapta, hogy az fájdalmában felordított s eleresztette a felesége haját.

Ekkor aztán az egész haragja a törpe ellen fordult; hirtelen torkon ragadta azt s felkapta a levegőbe.

– Hát megharaptál? Te macska! Te denevér! Most az egyszer nem szabadulsz ki élve a kezem közül! Ide szegezlek az ajtóhoz, mint a bőregeret!

S felemelte a jobb kezével a vasvillát, hogy fenyegetését végrehajtsa.

Abban a perczben felnyilt az ajtó, s kilépett rajta az öreg Groll. Pisztoly volt a kezében.

– Bocsásd el rögtön a bátyádat, vagy agyonlőlek! kiáltá a fiára.

– Majd csak előbb felnyársalom erre a vasvillára, mint a békát.

A törpének az arcza már szederjes volt a fojtogatástól, kezei, lábai vonaglottak.

A lövés eldördült. A nagy erős fiú szíven találva esett arczra az apja lábához.

E szörny-tett után egyenesen hozzám jött az öreg Groll, ezzel a szóval:

«Megöltem a fiamat! Már most engem is felakasztanak!»

Elmondta, hogyan történt.

Én aztán leírtam ezt az egész történetet s elküldtem azt a törvényszék elnökének.

A törvényszék a fiúgyilkos apát «egy évi» fogságra itélte: a legmagasabb kegyelem azt is elengedte neki.

… Egy tavaszi napon a svábhegyi kertemben egy szép spanyol meggyfát találtam hirem nélkül elültetve. Az öreg Groll hozta azt oda maga a villán, s ültette el – emlékül a megölt fiára. Azóta nagyot nőtt ez a fa; de gyümölcsöt nem hozott soha.

BASSZISTA ÉS SZABADSÁGHŐS.

(Egy hajdani karnagy elbeszélése után.)

Nem rég halt meg a derék Müller: – valahol Braziliában.

Sokan fognak még a budapestiek közül emlékezni az alakjára, a kik a hetvenes években a «Blumenstöckl»-ben vacsoráltak. Hatalmas kövér Falstaffi termete volt, gömbölyű, simára borotvált orczája háromszoros tokában végződött, a mit a természeti adományon kívül tartós gyakorlat hozhatott létre: neki volt a legnagyobb kaliberű torka, mindkét tekintetben, mind arra nézve, a mi rajta lemegy, mind arra, a mi rajta kijön. Ő volt a kerek világ legelső és leghirhedettebb basszistája.

A negyvenes években a bécsi karinthi kapui operaház közönsége gyönyörködött páratlanul tiszta zöngésű mély hangjában. Azt regélik róla, hogy egyszer a schönbrunni állatkert hímoroszlánját legdühösebb ordítása közepett elnémítá egy hangfutamával. De a miért különösen kegyében állott a bécsi közönségnek, az a gyönyörűséges lerchenfeldi dialektusa volt, a mit egész hamisítatlan mivoltában érvényesített minden szerepében. Akár Sarastro, akár Bartolo, akár Oroveso, akár Don Sylva került a keze alá, annak mind szépen fiakkeresen kellett a recitativoját elmondani.

Kár, hogy a szónoki tehetségével visszaélt. Ezt énekesnek soha sem kellene tennie. Az énekes daloljon; de ne deklamáljon.

A negyvennyolczas mozgalmak alatt Müller felcsapott népszónoknak. Lehetett látni azon napokban az arczképét a külvárosi boltablakokba kitéve, a mint a barrikád tetején állt, fején strucztollas kalabriai kalap, jobbjában hosszú, kosármarkolatú schläger, baljában háromszínű zászló. Akkor bajuszt és szakállt is eresztett.

Ezt a vendégszereplését természetesen rossz néven vette az intendatura, s mikor Windischgrätz visszakerült, a hős Müllert ugyancsak kerestették mindenfelé. Müller azonban sejtette, hogy a torkáról van szó. S mint afféle énekes, a ki félti a hangját, melegebb klima után látott. Szerencsére Németországban van operaház elég. Egy kisebb teriméjű reichsunmittelbar fejedelemség rezidencziájának udvari színházánál föllépett mint vendég. A hangja és az éneke nagyon tetszett, hanem a kiejtésén folyvást nevetett a közönség.

Az előadás után az uralkodó fejedelem odaküldte a szárnysegédjét a vendégművészhez, legmagasabb megelégedésének tolmácsolása végett. Igen szép volt mind a játék, mind az ének; csupán azt az egyet óhajtaná a Durchlaucht, ha a művész úr a tájszólás dolgában valamivel közelebb jönne az igazi némethez.

Az Achilles-sarkát pedig senki sem engedi sértegetni.

Az önérzetes művész valódi basszista-flegmával válaszolta a körmönfont izenetet:

«Wensz eám máj lerchenfeldrs ned schneidi gnua isz, szo kann er szi den Kraxeldorn von májn Puckel holn; werd i mi vor so an Firstn schenirn, ter szi von an Milimari a Rosz auszlájgn thuad, wenn er af a Wachtparad will.»[2]

A flügeladjutant nagyot nézett: – egy szót sem értett abból, a mit mondtak neki. «Nem fogom elmulasztani serenissimének uraságod legalázatosabb válaszát általadni.»