Part 3

Mikor aztán az öreg kitötyög az istállóba, s a szalmán fekvő ökörhöz lehajol, hogy annak a száját szétnyissa, s a végett egy kötelet vessen annak a szájába, akkor az apját kisérő Erzsi a kezébe adott kötelet hirtelen a gazda nyakába veti, s akkor aztán a fuldokló öreg embert ketten együtt könnyen megkötözik. Azért nem fogják megölni, csak épen megnémítják. Akkor aztán az adópénzt elemelik, a két lovat befogják a szekérbe, s reggel hetedhét országon túl lesznek, ismerős előttük már a tolvajok útja jobban, mint a pandurok előtt. Erre kezet is adtak egymásnak.

A terv kiviteléhez a Peti komolyan is hozzá fogott, a mennyiben a kivitelre szánt nap estéjén úgy megtraktálta az egyik szarvasmarhát jó friss luczernával, hogy az valósággal dobkórt kapott éjszakára; igaz lélekkel lármázhatta fel Csapó Márton uramat a veszély hirül adásával.

Az öreg a hivásra kijött a déczbundájával a nyakában, mire az Erzsi is előjött a konyhából a lámpással s eléje világított az istállóig.

Az öreg természetesen nagy dühbe jött, mikor meglátta a veszedelmes bajba jutott állatját, s az első dolga az volt, hogy a hanyagságban bűnös Petit egy hatalmas nyaklevessel üdvözölje.

Erre számított is a Peti. Volt oka rá, hogy az öreggel birokra keljen s dulakodni kezdjen.

Csapó Márton uram azonban, hajlott kora daczára is, izmos férfi volt s az ál-Peti nem birta őt a falhoz szorítani.

E tülekedés közben odakiálta hát az Erzsinek:

– Kapd fel azt a kötelet, s vesd a nyakába az öregnek!

Csapó Márton erre megrettent.

– Fiam! Te meg akarsz engem ölni?

– Én nem vagyok kendnek igazi fia! – dörmögé a ficzkó fogcsikorgatva. – Gyorsan Erzsi!

– De én az igazi leánya vagyok! – kiálta az Erzsi s abban a pillanatban a kötél-hurok az ál-Peti nyakára lett szorítva, a másik perczben aztán már ő volt az alomszalmára leteperve, s a két keze hátra kötve.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap reggel haza érkezett az igazi Csapó Peti.

*

Ez pedig igaz történet. S ennek is van története.

Püspökszentelésre mentünk Kassára. Együtt jöttek a bucsuzó bihari urak is, köztünk az erélyességéről és jó humoráról országszerte ismert alispán, az 1861-iki szolgabiró. More patrio leültünk tarokkozni, hogy ne veszszen hiába a drága idő: more consveto engem jól elvertek.

De tarokkozás közben az én alispánom ezt a történetet historizálta el kedélyes humorával.

A játék végén aztán szokás eldicsekedni vele, hogy ki mennyit nyert a nehéz küzdelemben. Végül maradtam én.

«Én nyertem a legtöbbet: egy kész novellát, a mit csak le kell irni, s nem állok jót róla, hogy még népszinmű is nem lesz-e belőle?»

A ROSSZUL OSZTOZOTT TESTVÉREK.

Ha tudná azt a budapesti közönség, hogy minő kincset bír a fővárosa közelében! Egy valóságos őserdőt, a minővel nem dicsekedhetik se Bécs, se Páris: talán egyedül München, olyan rengeteg fedi a budai határral szomszédos hegyeket, a melyben egész nap elbolyonghat még most is az ember, a nélkül, hogy kerítés, tilalomfa elzárná az útját; emberhangtalan völgyeket, melyekben még a népvándorlás le nem legelte a vad virágokat; csalitokat, a melyek még nincsenek teleszórva ludfertálytakaró papirosokkal. Magam még most is rá tudnék akadni a rejtett zugokra, a melyekben tavaszszal a gyöngyvirág, nyáron a csattogó eper terem: ismerősek előttem a sötét félkerek foltok a pagony pázsitján, melyekben bizonyosra találni minden esős idő után a pompás csiperke-gombát. Én tudom, hol találni őszszel a fehérgyümölcsű somot; hol sütkéreznek még a kigyók a kövek között; hol bujdokol az óriási csirkebéka, melynek olyan hangja van, mint egy rúgott borjunak. Én ez erdőkben még sasfészket is találtam és borzodut. Dehogy árultam volna el őket valami vadászembernek. A mókusoknak pedig három fajtájával állok ismeretségben. Az egyik lángvörös, a másik sötétbarna, a harmadik szürke, körülbozontos farkú. Azoké a bükkös erdő.

Azután ismerem azt az utat is az erdőkön keresztül, a mit nem jelez más, mint egy-egy mészszel rajzolt kereszt az ős cserfák derekán. Embernyom nem taposott ösvényt a puha harasztban. Így hivják a korhatag falevél-törmeléket a vén erdőkben. Mikor a magányos kóborló ez uton végig jár, olyan csend fogadja, akár egy templomban: a mit csak a feketerigó furulyahangja, a szajkó rikoltása s a favágó harkály kopogása szakít néha félbe. Ezen az ösvényen nem is szokott más járni, csak azok, a kik amott lent a tulsó völgyben laknak, meg a kik tudnak felőlük s esztendőben egyszer rászánják magukat, hogy ellátogassanak hozzájuk.

A völgyet úgy hiják, hogy «Makkos Mária völgye», németül «Maria Eichel».

Hajdan egy jámbor szerzetes-rend választotta ki e csendes rejtek-völgyet ájtatos remetesége helyéül: a Paulinusoké. Ők építették ott a kolostort, s a nagy terebély almafák ott a lankán még az ő ültetményeik. II. József nagy gyérítési műveletének áldozatul esett ez a szerzet s a kolostor a kerttel együtt dobra került: megvette egy becsületes budakeszi sváb. A családnevet nem igen szokták e tájon emlékezetben tartogatni; az első vevőn rajta száradt a «Kloster-Michl» név, a fiát azonban már «Krumpirn Hansl»-nak tisztelték, mivel hogy ő hozta be a budai hegyek közé a burgonyát; ennek a fia pedig már «Meier Seppl» név alatt volt ismeretes, a mi azzal volt indokolva, hogy tejgazdaságot tartott. A felesége maga hordta el a rendes vevőinek a tejet, még szamarat sem tartott hozzá; mindennap megtevé a hosszú utat a Makkos Mária völgyéből a városba, akár tél volt, akár nyár. Valamikor szép asszony lehetett: igazi piros-pozsgás, gömbölyű arczú, kékszemű sváb fizionomia; jó kedvű, barátságos teremtés, a ki azért fárad és dolgozik, mert ez neki mulatság, nem mintha rá volna szorulva. A birtokuk megért ötvenezer forintot.

Mikor nyáron kinnlaktunk a Svábhegyen, nekünk az Anna Midi hordta a tejet; már reggel hat órakor ott volt. Gyümölcséréskor is a legelső termését mihozzánk hozta; ha a csattogó eper, a tinórú-gomba ideje volt, azt sem vitte máshoz. Aztán a tüzelő fát is ő tőlük vettük: nekik szép nagy erdejük volt, a miből évenkint turnus szerint vágták ki az erdei ölfát. Olyankor maga jött a szekérrel a Meier Seppi.

Egy szót sem tudott magyarul. Hanem azért kifogástalan derék magyar ember volt, daczára a simára borotvált arczának. Ő vele történt az, hogy mikor 48-ban a budakeszi deputatioval (rendeletre) feljött a Budán regnáló Windischgrätz elé, a hatalmas hadvezérnek arra a kérdésre, hogy «no hát ti milyen érzelműek vagytok?» azt felelte, hogy «mi csak jó érzelműek volnánk valamennyien, hanem a papunk»… – «No hát – a pap?» – «Az egy valóságos megtestesült Schwarzgelb!»

Be is csukták érte két hétre. A mivel nagyra volt az egész atyafiság. Akkoriban így taksálták az embert: «derék ember, be is volt csukva».

Tőle kaptam a szilvafáimat is, a melyekkel a kertem lankája be van ültetve. Ő maga segített azokat elrakni.

Minden találkozásnál nagyokat parolázva egymás tenyerébe, megigértette velem, hogy egyszer meglátogatjuk az egész háznépemmel együtt az ő kis erdei tanyáját. Egyszer aztán beváltottuk az igéretet s egy szép délután nekiindultunk a kirándulásnak.

A budakeszi vágásig csak tudtam az utat, hanem ott azután kezdődik a rengeteg, a melyből csak jelek után lehet kiigazodni. Természetesen kocsiút is vezet a Makkos Mária völgyébe, de az nagy kerülőt tesz, s csak parasztszekérrel járható. A Meier Seppi azonban megigérte, hogy majd a Jancsi fiát fele uton elénk küldi; az ott fog ránk várni a Norma-fánál.

Pontosan a megállapított órában ott voltunk a Norma-fánál, a honnan a gyönyörű Fáczán-völgybe nyílik a kilátás.

Úgy látszott, hogy korán érkeztünk; mert a Norma-fa környékén még nem volt látható más emberi alak, mint egy kis gyermek, a ki ott ült egy bokor alatt s bodzafából sípot faragott. Ránézve, négy esztendős fiucskának lehetett becsülni, s az embernek az volt az első gondolatja, hogy ugyan hogy tudnak ilyen kis porontyot szülői felügyelet nélkül az erdőre bocsátani?

Addig is letelepedtünk a fűbe.

Erre a kis fiucska abbahagyta a sípfaragást s odajött hozzánk, emberségtudón köszöntve.

– Jó napot. Nem önök azok a vendégek, a kik a Makkos Mária-völgybe készülnek? – kérdezé tőlem.

– De azok vagyunk, fiacskám. A Meier Seppi fiára várunk, a ki bennünket odáig fog vezetni.

Erre az apró emberke hátravetette a fejét, szétfeszítette a vállait, a bodzafasípot kettétörte az öklei között és eldobta s azt mondá:

– «Meier Seppi» csak csúfneve az öregnek: azt Groll Józsefnek hivják. Én vagyok annak a fia, a Groll János (sic!), a ki önöket Makkos Máriáig fogom vezetni.

Csupa megenni való volt ez a máknyi-makkemberke, mikor ilyen büszke önérzettel lépett fel a családja becsülete mellett.

– Isten köszöntsön fel, Groll János, ha te vagy az, a ki minket kalauzolni fogsz! De hát nincs apádnak nagyobb fia náladnál, hogy téged küldött?

– Van, de az fél egyedül járni az erdőben.

– Hát te nem félsz?

A parányi embernek nagy szemei voltak. E kérdéstől még nagyobbak lettek.

– Mitől félnék?

Mondhattam volna neki: attól, hogy a mókus elkap; de nem akartam megsérteni.

– Ha tetszik, menjünk. Az anyám várja önöket.

S azzal megindult előttünk, akkorákat lépve az apró lábaival, hogy a felnőtt ember lépéseit szinte megközelíté velük.

– Majd elfáradsz, ha olyan nagyokat lépsz.

– Én mindig így szoktam járni.

Nekem eszembe jutott, hogy mikor ilyen kicsiny fiu voltam, az apám kivitt magával a szigetre, a kertünkbe, s hogy ne érezzem az elfáradást, két fűzfavesszőt vágott a számomra, az egyik volt a paripa, a másik ostor; én aztán vígan győztem a hosszú utat. Elmondtam ez emlékemet a sétáló társaságnak. Ennek a kis fiunak is kellene ilyen vesszőparipát vágni.

Erre a kis kalauz hátra fordult s azt felelé magyarul:

– Én igazi lovon szoktam nyargalni.

A válasznál még jobban meglepett az, hogy magyarul adta.

– Hát tudsz te magyarul?

– Az természetes.

– Hol tanultad meg? Hisz se apád, se anyád egy magyar szónak sem ura.

– Cserébe küldtek Pomázra magyarokhoz.

– Mikor?

– Oh, már az nagyon régen volt.

Nagyon régen? Talán hát még sem négy esztendős ez az apróság?

Az út lefelé kezdett térni, hegynek alá könnyű a gyalogolás: az én kis emberem úgy neki lódult, hogy a karaván női tagjai alig birtak vele lépést tartani. Egy párszor vissza is szólították. Ha nő szólt hozzá, veres lett az arcza, úgy elpirult, mint valami nagy siheder, és zsenirozva érezte magát.

Annál közlékenyebb volt irányomban: megismertetett az erdei út fortélyával, hogyan lehet eligazodni a sűrűben a bemeszelt faderekakról; megmutatta a határkövet, mely Buda város birtokát a kamarai erdőtől elválasztja. Útközben figyelmeztetett a mérges gombákra, melyeket külsejükre nézve könnyű összetéveszteni az ehetőkkel, ha feltöri őket az ember, kék-zöld szint váltanak egyszerre; a hol kocsinyomot talált az erdőben, kimondá a véleményét, hogy itt faorzók jártak bizonyosan az éjjel; s a mint egyszer egy az uton áthajló bükkfához értünk, ott megállt, előbb szétnézett, hogy messze maradtak-e a hölgyek? nem fogják-e meghallani? s aztán halk hangon közlé velem, hogy itt erre a fára akasztotta fel magát most tavaszszal egy magyar földesúrnak a fia, ott függött azon a kihajló ágon.

– Hát te azt hogy tudod?

– Hiszen én találtam rá.

– Tudom, szaladtál is haza ész nélkül!

– Haza nem; hanem be a krisztinavárosi kapitánysághoz. – Az apám hozta hirül, hogy falragaszokon hirdetik a fiatal úrfi eltünését, száz forint a jutalma, a ki rátalál halva. Én bejelentettem, hogy rátaláltam.

– És aztán még vissza is tértél ide a rendőrökkel?

– Vissza hát. Nálam nélkül le se tudták volna venni. A fa dereka vékony, csak én tudtam rá felmászni, hogy elvágjam a kötelet.

– Akkor te mennykő gyerek vagy.

– Meg is kaptam érte a száz forintot.

– Hát aztán mit csináltál vele?

– Betettem a takarékpénztárba.

Nézze meg az ember! Ennek a babszem jankónak száz forintja van a takarékpénztárban! Mikor én ekkora voltam, nem ismertem nagyobb pénzt a susztertallérnál, azt is ajándékba kaptam s aztán örültem, ha annyi árpaczukrot vehettem rajta, a mennyivel elronthattam a gyomromat. Ez meg már kapitalizálja a száz forintját. Mikor érem én ezt utol?

Az erdei rejtek-ösvény egy szép kies völgybe vezetett alá, melynek lankás oldalán tehenek legeltek. Óriási nagy diófák tartották eltakarva magát a majorházat, mely hajdan barátkolostor volt, a kápolnából lett konyha, az oltár helyén van a tűzhely…

«és miért ne? Itt és ott élhetünk az Isten kedvére».[1]

A teheneket egy kis szöszke leány őrizte, a ki egyszerre oda futott elénk, a mint meglátott bennünket.

– No te, Jancsi!

– No te, Lizi!

Ezzel a két szóval üdvözölték egymást s aztán elkezdtek versenyt futtatni, hogy ki jelenti be hamarább a vendégek megérkeztét a háznál. A kis ember megelőzte a nagy leányt, s még az a diófáig sem ért, már ő jött is vissza hozzánk.

– Talán nénéd az a Lizi? – kérdezém tőle.

– «Néném!» – szólt egész nehezteléssel a János. – Hogy volna nekem néném? Egy árva leány, a kit örökbe tartunk.

– Terringettét! De megharagudtál! Még megérem, hogy szeretőd a Lizi.

– Hát hadd legyen!

A derék Anna Midi már ott várt bennünket az ajtóban. Nem jöhetett kijebb, mert tésztát dagasztott, buchtlit készített a számunkra. Nagy volt az öröme a jó asszonynak, hogy meglátogattuk valahára. Alig találta a helyünket s erősen unszolt, hogy menjünk be a «tiszta» szobájába; de az én népemnek nagyobb kedve volt odakinn a szabadban telepedni le az illatos diófák alatt, a czövek-lábú asztal körül.

A kis Lizi nagyon frissen fölterített, s hozta poharakban, köcsögökben az édes tejet, aludt tejet, addig is, míg a buchtli kisül.

– Mindjárt megérkezik a gazda is, – biztatott bennünket az Anna Midi; oda lenn van a luczernásban a Tóni fiával; gyűjtenek, petrenczét raknak; tüstént itthon lesznek.

S mint a parancsolat, jöttek is már épen a kerten keresztül. Szép gyümölcsös kert volt; az új ültetés közül még kimagaslott néhány százados körtefa, almafa, a mi a barátoktól maradt; a cseresznye épen érni kezdett; egy fának a tetejében feketéllett az a szép ökörszem-cseresznye, a mit csak grátiából osztottak beteggyógyítónak, hatalmas kereplő volt rákötve a rigók elriasztására.

E fák közül kanyargott elő az ösvény, a melyen láttuk fölfelé jönni az apát és fiát.

Az apa czepelt a hátán egy egész kalangya luczernát, még tetejébe a kasza is bele volt vágva a szénába, a fiu pedig hozta a villát, a gereblyét, meg a vizes korsót. Nagy, hosszú siheder volt, de látszott rajta, hogy terhére van ez a nagyság; úgy szeretné vagy a kezét, vagy a lábát valahol elhagyni; de legörömestebb a fejét. Az volt nagyon az útjában.

Mikor megérkeztek a ház elé, az Anna Midi ráförmedt a fiura.

– Te nagy kamasz! Engeded az apádnak, hogy ő czepelje a luczernát a hátán.

– Ejh, asszony! – csitítá a gazda. – Nem bírja ez még azt.

– Legalább a kaszát hozhattad volna, te Tóni.

– Hát van nekem három kezem? – mordult vissza a fiu.

– Eredj, te goromba! Legalább hát előre siethettél volna, ha semmit se kellett hoznod. Hogy szedtél volna nekem érett cseresznyét a buchtlihoz. Mind csak arra várok még. No szaporán!

A Tóni felnézett nagy renyhén a cseresznyefára, félreszegett nyakkal.

– Letörik az én alattam! – S azzal levetette magát a luczernára, a mit az apja hozott.

– Eredj! – rivallt rá az öreg, – ne hidald le a luczernát, a mit én a teheneknek hoztam.

Akkor aztán eléugrott a kis Jankó, felkapta a füles kosarat.

– No majd felmászok én a fára mindjárt.

S azzal gyorsan, mint az evetke, felfutott a fa tetejébe, a legmagasabb ágakig, a hol a legérettebb cseresznyék voltak. Ő alatta nem tört az le.

Én az alatt beszédbe akartam elegyedni a hosszú fiuval.

– Hát tudsz-e magyarul?

Nagyott rázott a fején és vigyorgott.

– Noá.

– Nem jársz tán iskolába?

Ezen meg épen nagyot nevetett.

– O ná.

Az apja gyámolítására jött a fiának.

– Nem olyan nagy legény ám ez, mint a milyennek látszik. Ez még csak csigával tud játszani. Mit gondol az úr, hány esztendős? Most lesz kukoriczatöréskor tíz esztendős.

– No én tizenhatra taksáltam volna.

– Az ám. Óriás lesz ebből. Pénzért fogom mutogatni a vásáron.

– Azért is olyan tohonya, mert nagy növésben van, tevé hozzá a jó Anna Midi.

A fiu aztán ott hagyott bennünket, s a míg mi ő róla beszéltünk, odabenn a konyhában megette a kuglófhoz előkészített lekvárt. A kis Jankó azonban már tele is szedte a kosarát cseresznyével s hozta az anyjának.

A becsületes Groll József oda vonta magához a kis Jankót s megczirógatta a fejét; s aztán valami olyan furcsa mosolygással, a miben több volt a szégyenkedés, mint a dicsekedés, azt mondá:

– Hanem ez a kis vakarcs már tud magyarul: iskolába is jár. Ugy-e bár, Jánoskám, már szavalni is tudsz? No hát vágd ki a becsületünket.

Azzal félkézzel feltette a kis fiut az asztal közepére.

Az nem is nagyon kérette magát, csupán azt kivánta, hogy az anyja hozza ki az iskolai könyvét s nézzen utána, hogy ha bele talál sülni, aztán segítse ki.

Az Anna Midi egy szót sem értett magyarul: de a Jancsika ráerőszakolta, hogy legalább azt az egy verset, a mit ő tud szavalni, tanulja meg olvasni.

Vörösmarty «Petiké»-je volt a szavalmány.

De olyan becsületesen elszavalta azt a Jancsika, hogy csupa csuda volt. A feleségem azt mondta rá, hogy nincs az a szinész, a ki ennél ügyesebben tudjon előadni humoros költeményt. S olyan jól állt az ennek a kis arasznyi embernek, a ki alig érte fel a szájával a nagy vizes korsót.

– Hát ezt a gyereket mennyi idősnek tartja az úr? kérdezé az apa tőlem.

Sokat akartam mondani.

– Lehet öt esztendős.

– Az ám tizenöt. «Bátyja» ez ennek a nagy kamasznak: nem öcscse.

– No akkor ezek a testvérek ugyan roszszul vannak megosztozva, mondám én az öreg Grollnak.

– Az még hagyján szólt az öreg, hogy igy csontban, húsban az egyiknek nagyon is sok, a másiknak nagyon is kevés jutott: de azután a fej dolgában még rosszabbúl vannak megosztozva. Ez a hosszú égmeszelő, a ki nem tudom, hogy hová akar felnőni, már a harmadik esztendeje, hogy az iskolába jár, s még most se tudja a nevét becsületesen leirni: ez a kis vakarcs meg már minden mesét könyv nélkül tud, a mi csak az iskolakönyvekben van; egyszer elviszem magammal a szinházba s itthon elmondja az anyjának az egész darabot szóról-szóra. Ezt a nagyot meg ha a szomszédba elküldöm, hogy hozza haza a kölcsönkért szénavonyogót, hát rittig elhozza helyette a szomszédasszonynak a talkedli-sütőjét: már odáig elfelejti, hogy miért küldték.

Erre az Anna Midi is beleszólt a beszédbe.

– Hiszen csak ne maradt volna ilyen kicsi. Nem volna nekem ennél kedvesebb fiam: mert ez úgy tudja még a gondolatomat is. De hát szégyenszemre ilyen maradt. Nem tudom én, ki babonázta meg? Talán átlépték, mikor kicsiny volt. Próbáltam én ezzel már mindenfélét. Kenyértésztába beledagasztottam, úgy tettem a kemenczébe: azt mondták, ettől megváltozik a törpesége, de bizony csak nem nőtt ez meg a kenyérélesztőtől sem.

– Nem baj az, asszony, vigasztalá az öreg. Legalább kevesebb posztó kell neki a mándlihoz. Azért legény ez a talpán! Úgy elhajtja a lovat, akár egy kocsis. Nem is ijed ez meg az árnyékától. Nincs az a nagy kutya, a kitől megrettenjen, ha rátámad; úgy meghajígálja kővel, hogy elszalad esze nélkül. Kérem! Télen a nagy kamasz fél magában az iskolába járni; ennek a kicsinek kell kisérni, s megint érte menni. Ez meg csak úgy fütyöl, meg dalol, mikor egyedül jár az erdőben.

– Mit használ ez mind? Sohajtozék a jó Anna Midi. Azért mégsem lesz lesz belőle embernek való ember. Hiszen mikor négy éves volt, hát épen akkor halt meg a szegény Száli, a komámasszony; maradt neki egy kis leánya: két esztendős. Azt én magamhoz vettem, azzal a gondolattal, hogy majd ha megnő a két gyerek, s arravaló lesz, hát összeházasitom őket; ők veszik le rólunk öregekről a háztartás terhét. Szerette is egymást a két poronty. De már négy esztendő mulva a leány egy fejjel nagyobb volt a fiunál. Ma meg már úgy néz ki, mikor egymás mellett mennek, mintha dajkája volna valami kis ölbeli babának, a kit járni tanít. Pedig azért most is nagyon szeretik ám egymást. De hát hogy lehessen arra még gondolni is? Uram bocsáss! Hogy lehetne ennek valaki felesége?

Ez alatt a két testvér összekoczódott.

A hórihorgas cseresznyét lopott a kosárból, a mit a törpe teleszedett.

– Te! Ne pákoszkodj! inté a törpe, mert pofonváglak!

– Te-e? monda emez málé-szájjal. Te vágsz engem pofon? Leszálljak hozzád, hogy pofon üthess?

– De majd fölmegyek én hozzád! S azzal olyan gyorsan, mint a hörcsög, felugrott a nagy kamasznak a vállára, s olyan pofont adott neki, hogy csak úgy csattant. Mire az az öklét fölemelte, már akkor távol volt tőle.

Erre a lusta fiú a lábával rugott nagyot a törpe felé. De ez sem volt rest: hirtelen megkapta a nagy gyereknek a kirugott lába fejét, s olyat rántott rajta, hogy egyszerre az ülő testrészére zuhant.

Akkor aztán ez is haragba jött: felszedte a tagjait a földről s elkezdte üldözni a testvérét hosszú lépésekkel. Az futott előle az apró lábacskáival, szaporán mint az egér; de a nagy kamasz mégis csak utolérte, ha egyszer nekivetemedett: mikor aztán azt látta a törpe, hogy a másik nekiszorítja a sárgarépa-ágynak (atyjuk, anyjuk kiabált rájuk: «rá ne gázoljatok a répára!»), akkor egyszerre lekuporodott a földre, s a belebotló gyerek keresztül bukott rajta hasra. A másik perczben már a törpe a nyakán ült az elhasalt fiúnak, s két marokkal megragadva annak az üstökét, beleverte neki az orrát a sárgarépába.

A hosszú gyerek nem szégyelt bömbölni. Káromkodni már tudott, szidta az apja-anyja lelkét a törpének s fenyegette, hogy megöli.

Ez meg gyorsan felmászott előle egy fiatal diófára, oda a hosszú nem tudott felmászni; csak úgy rázta a fát derekánál fogva dühösen: de nem birta róla lerázni.

Utoljára az árvaleány járult közbe, csititgatva a nagy fiút, s egy darab vajas kenyérrel kiengesztelve a haragját.

De a kamasz még akkor is, mikor a szája tele volt, egyre fenyegetőzött: «Megállj, törpe! Nőjek csak meg! Legyek csak nagy legény! Majd eszedbe juttatom ezt.»

Ezalatt elkészült az uzsonna: mind hozzá ültünk. Az asszony és a fogadott lány felszolgáltak, a gazda a tehenek, ökrök után látott; a hosszu gyereket leültették a diófa alá, hogy tanulja a leczkét, s lehetett hallani a keserves bifflázását a hármas kis tükörből: «ne-fir-kálj-házak-fa-lá-ra-sem-ke-rí-tés-ol-da-lá-ra»: bizonyosan nem értett belőle semmit.

A kis törpe meg azzal mulattatott bennünket, hogy elprodukálta, a mit eltanult a minap látott szindarabból. Schiller «Haramiái» volt a szinmű. De én soha életemben remekebbül nem láttam Moor Károlyt és Moor Ferenczet egy és ugyanazon szinésztől eljátszani, mint a hogy ez a kis máknyi makk ember adta.

Hisz ebben egy nagy szinész veszett el! De hátha nem is veszett el?

Valami hét esztendő mult el e látogatás óta. Egy szép reggel Budapest legélénkebb utczáján találkoztam az öreg Grollal. Nem magában volt, egy legény is volt mellette: mind a ketten az ismeretes budakeszi svábmagyar parasztöltözetben voltak, vasárnapiasan kicsipve.

– Hát magát, Groll szomszéd, mi hordja itt a szép Váczi-utczában?

Az öregnek ragyogott a két piros orczája az örömtől.

– Hát ezt a kis gyerekcsét hoztam be magammal. Ön már nem is ismer rá, úgy-e bár?

Az a kis gyerekcse olyan szál legény volt, hogy nekem is úgy kellett rá felnéznem: öles ficzkó, széles vállakkal, domboru mellkassal, olyan egyenes, mint a fenyőszál, piros-barna arczszinü.

– Ez a kis Tonele, mondá az apja.

– Ejnye de megnőtt! mondám én, kezet szorítva az öreggel.

– Pedig még nőni fog, tevé hozzá az öreg.

– Gratulálok hozzá! s azzal a fiúval is kezet fogtam.

Az volt a legelső észrevételem, hogy az apának milyen kérges a tenyere, a fiúé pedig milyen sima és lágy: pedig akkora, hogy az én markomban alig fér el.

– Hát miben járnak itten a városban? kérdezém az öregtől.

– Az asszentáló komissziótól jövünk.

– Ah! No még egyszer gratulálok. Ugyan derék granátos lesz a Tóniból.

– Nem abból, mondá az öreg, hamisan hunyorítva, «untauglich»-nak találták a fiacskámat.

– Micsoda? Untauglichnak? Ezt a Sámsont? Ugyan mije hibázik?

Az öreg egyre mosolygott.