Part 2

– Biz a czimboráimat mind megették a vad emberek, mert azoknál ez a szokás; de én nagyon megtetszhettem a szerecsenkirály leányának: azt hozzám adták feleségül.

– No né! Álmélkodék Klára asszony, – a mi fiunknak királyleány lett a felesége!

– Az ám, – folytatá a Peti, a harmadik darab szalonnát gyűrve a pofájába. – Huszonkét gyermekünk lett a boldog házasságból. Tizenhárom princz, és kilencz princzesz.

– Huszonkét gyerek? te Peti! Kilencz esztendő alatt! Számítá utána a rektor.

– Hja! hosszabbak ám ott az esztendők, mint itt. Tetszik tudni: a meleg mindent kitágít.

– Az tudva vagyon.

Ismét Terka néne kezdett a kikérdezéshez.

– Hát aztán jó dolgod volt-e ott Szerecsenországban?

– Akárcsak a paradicsomban. Gyalog soha sem jártam; csak mindig struczmadáron lovagoltam.

– Hát aztán mért hagytad el ezt a jó helyedet mégis?

– Nagyon meguntam a sok kolibri-májat, a mivel traktáltak. Aztán meg ott az a szokás, hogy mikor az embernek egy fia születik, annak a nevét feltätoválják az apának a bőrére, hogy el ne felejtse.

Ezt mondva, felgyűrte a legény mind a két karjával a lobogós ingújját, kimutatva a meztelen karjait. Azokon csakugyan voltak mindenféle ákombákok kék és veres pontokkal tätoválva.

A két asszony a kezeit csapta össze bámulatában. No már ilyesmire csakugyan nem lehet másutt szert tenni, mint Szerecsenországban.

– Utoljára aztán elkáromítottam magamat: de biz én nem hagyok a bőrömbül kalendáriumot csinálni! Megszököm! – Tettem volna én azt már hamarább is: csakhogy Szerecsenországban soha sincs éjszaka. Ott mindig süt a nap. Hanem egyszer jött egy napfogyatkozás. Akkor olyan sötét lett, hogy a szerecsenek mind megvakultak. Én is hirtelen felhasználtam a jó alkalmat, felkaptam a struczmadár csődörömre, s egy vágtatással áthajtottam Európába.

De már ez vastag tréfa volt Maksa uramnak.

– Hát a földközi tenger mit vétett édes öcsém?

Ezzel is csak a Petinek adott újabban szarvakat.

– Így van ám az, rektram, mikor az ember teljes világ-életben ki nem megy Bozonkárul. Hát nem hallotta hirét, hogy a legujabb időkben a híres Lesseps a szuezi csatorna által összekötötte a két világrészt egymással? Hát azon jöttem keresztül.

Maksa uram csakugyan hallott már valamit a szuezi csatornáról; de ilyen alaposan még meg nem magyarázták neki, hogy tulajdonképen nem a szárazföldet, hanem a tengert metszi keresztül.

– Hát aztán hová kerültél?

– A legközelebb eső országba, Francziaországba. De ott nem volt maradásom; mert ott már olyan sok az ember, hogy felének nappal aludni kell, s csak éjszaka jöhetnek elő, mert különben nem lehetne járni az utczákon. Innen hát nagy hamar átvándoroltam Anglusországba.

«No megállj! Itt megcsiplek!» mondá magában Maksa uram. S aztán fennhangon az kérdé:

– Miféle alkalmatossággal mentél át Frankhonból Angolhonba, Peti öcsém?

– Hát mifélével? A magam két fakójával.

– Micsoda? Gyalog? te! A calais-i csatornán keresztül. Nem vagy te szent Kristóf, a ki gyalog gázolta át a Verestengert.

– Ejnye de jó, hogy ezt is megtakarítottam! mondá Peti. – Külömben még én maradnék benne a hazugságban. Hát nem tudja rektram, hogy a franczia nagy csatorna alatt már alagut van építve?

S azzal előhuzta a tárczájából azt a valamelyik képes ujságból kivágott képes leirását a La-Manche csatornát átszelni készülő merész tervnek, mely szerint egy Calaistól Doverig nyuló tunnel a kontinenst a szigetországgal gyalog sorban összekötné.

Maksa uram minden ujabb támadásnál nagyobb-nagyobb kudarczokat vallott.

Végre, hogy tökéletes legyen a számadás: Petinek még Amerikába is át kellett utazni.

– No de ide már csak gőzhajón utaztál?

– Nem! Mert én oda a tengeri kigyón utaztam.

– Tengeri kigyón! kiálta fel Maksa uram, végig ütve a törökmegyfa-pipaszárával az asztalon. De már azt csakugyan megeszem!

– Hát itt van. Egye meg rektram!

S e szóval a harmadik igazolványt is előkotorászta valahonnan a szalonnarakások közül a világlátott fiu, a melyen a tengeri óriáskígyó a maga rémséges valóságában volt leábrázolva, kisérve a vele találkozott hajóskapitányok hiteles bizonyítványaitól.

– S mikor szokott a tengeri kigyó közlekedni?

– Minden esztendőben, a mikor a kovászos uborka érik.

Félbeszakítá az examinálást az udvarra becsörömpölő szekérnek zörgése. Csapó Márton uram szava volt odakinn hallható: az érkezett haza a szalontai vásárból.

A felesége eléje sietett; azonban a gazda már nyitotta az ajtót s visszafelé tolta az asszonyt, mintha nem akarná, hogy kimenjen a pitvarba.

– Megjött a Peti fiunk! sikongatá örömmel az érkező fülébe a jó Klára asszony.

– Megjött? (Márton gazdának erre a szóra egy kicsit édeskés lett az arcza, azután egy kicsit savanykás, végtére egy kicsit keserkés.)

Édeskés lett, mikor a felesége nagy örömét meglátta, de savanyu lett, mikor a neki bemutatott ficzkót eléje prezentálták.

– Micsoda? Hát ez akar az én Peti fiam lenni? Ez a ragyabunkó!

A Peti csak úgy félcsipőre állva dült a pohárszékhez.

– So’se voltam apám uramnak nagyon inyére.

– «Ez is trafál», – jegyzé meg rektram. – Mindig ungorkodtak!

A két asszony azonban két oldalt fogta Márton gazdát, az egyik a jobb fülét, a másik a bal fülét vette ostrom alá, utoljára ugy agyba-főbe beszélték, mint a kétfenekü dobot, hogy ez a valóságos Peti gyerek: itt járt, ott járt; erre emlékezik, arra emlékezik; még a vakszemén ejtett kakasvágás is megvan rajta, hogy utoljára Csapó Márton uramnak az édesből savanyúra vált arcza keserüvé áporodott, s azt mondta hogy:

– No hát, üsse part! Ha ti ráismertek ebben a nyeletlen furkóban a mi Peti fiunkra: «legyen lúd, ha kövér». Én nem bánom. Nem hiszem, de elhiszem. Legyen itthon a «magagyütt János». Nekem úgy is szükségem van egy szolgalegényre. Két új ökröt vettem. Lesz, a ki ezután az istállóra vigyáz, s az állatokra almoz. Legyen ő hát az én Peti fiam. Üssön meg a kuruti ménkü!

A két asszonyember magánkívül lett örömében, hogy a gazdát ilyen engedelmes kedvében találta. El sem tudták gondolni, hogy mi lehet a motoszkája ennek a nagy kegyességnek. Különben ő kegyelme nagyon is házsártos szokott lenni. Míg egyszer aztán csak ő maga rukkolt ki vele.

– No ha te, anyókám megtaláltad az elveszett pulyádat: – én meg visszaszereztem az eltévedt leánykámat.

Erre aztán a jó Klára asszonynak az ábrázatja lett egyszerre keserü is, meg savanyu is.

– Micsoda? Az Erzsi leányt?

– Az ám. Az Erzsi leányzót.

– Hogy jutott kegyelmed hozzá?

– Bizony nem valami nagyon dobra ütnivaló módon. Hát a szalontai vásáron meglát a főszolgabiró úr. Tudod: az «uj.» Az a «régi». Rám ismert. Azt mondja: «No Csapó Márton, hát megkerült-e már a Peti fia?» Igaz jó lélekkel felelhettem neki, hogy biz az még maig is oda van. Nem tudtam, hogy már ti megfogtátok. «No hát mondok én kelmednek valamit Csapó Márton. Én aligha rá nem találtam a lányára. Most fogtam össze egy banda kóborló czigányt: azok között van egy fiatal leány, a kinek a képe sokkal fehérebb, s a haja szőkébb, mint hogy czigányfajta lehetne. Vallatóra fogtam: annyit meg tudott mondani, hogy valamikor itten kapták el kóbor sátoros czigányok; de már se az apja, se a saját maga nevére nem emlékezett. Jöjjön fel a vármegye házára: nézze meg, nem ismer-e rá? Megköszöntem a grácziát s felmentem hozzá a vármegyeházába. Odahozatta elejbém a leányt. Hát bizony tíz esztendő nagy idő. Az elém állott leány sehogy se talált bele abba a formába, a mibe én a mi Erzsikénket utoljára láttam. A mozdulatjai, meg a beszédje is egészen czigányra vallottak. Ő sem igen akart rám ismerni. De aztán a szolgabiró úr előfogta, kikérdezte: addig-addig, míg kisütötte, hogy őtet bizony kis-leány korában elrabolták a czigányok: azóta kitanították holmi kötélen tánczolásra, meg más affélére. Végtére kivallá, hogy van ő neki egy ereklyéje: egy kis pillangós papucs, a minek a párját elvesztette akkor, midőn elrabolták. Minthogy félpapucs volt, hát megmaradt. Ez is előkerült az ereklyetartóból. Most tudtam meg csak, a szolgabiró úr mondta, hogy vannak a czigányoknak ősi ereklyéik: drága billikomok, aranyból, ezüstből, vertmunkáju ezüst tálak, a miket kóborlásaik alatt hátrahagynak a székvárosban egy ismerős ötvösnél, s csak a lakadalmaikon vesznek elő, akkor aztán isznak aranypoharakból, de mezitláb. Ezek között megtalálták az Erzsike félpapucsát is.

Ezzel elővette a táskájából Márton gazda a bizonyságtevő pillangós czipőcskét, Klára asszony kikereste a tulipántos ládából annak az itthon talált párját, s nagy lett az asszonyemberek bámulása, hogy az a két czipő bizony tökéletesen egy pár. Nem lehet a felől semmi kétség!

– Elhozta kegyelmed a leányt? kérdé Klára asszony.

– Itt van. Bezártam addig a fáskamrába, hogy meg ne szökjön.

– Hozza kegyelmed ide.

De nem kellett azt hozni, mert már nyitotta az ajtót, s bedugva rajta a fejét, csak úgy köszöntött be:

– Egy kis mesterségem van, behozhatom?

– Hát te hogy jöttél ki a zárt ajtón keresztül? Förmedt rá Márton gazda hüledezve.

– Hát csak ráolvastam s kinyilt. Bibast dádé! Hát te azt hiszed, hogy be lehet zárni fáskamarába a czigányt?

– No hát kerülj belül egészen.

Erre aztán a leány egészen kinyitá az ajtót s besompolygott rajta.

Tökéletes sátoros czigány volt. Barna is, piros is, arcza naptól megaranyozott zománczú; hamis fekete rigó szemekkel: nevetésre, hizelkedésre, csufolódásra álló szájjal; csakhogy a haja egészen szőkesárga volt: olyan mint a selyembogárnak a motringba legombolyított selyme. A mellett azonban boglyas volt: látszott rajta, hogy az utolsó lakodalomkor fonták be legközelebb, itt-amott egy száraz búzavirág, egy szalmaszál kalásza ragadt közéje, hanem azért a farkinczája végén pántlika volt belefonva.

A viseletén meglátszott, hogy ő lehetett a vajda kedvencz leánya, mert minden drágaság fel volt rá rakva; a nyakában gránát, kláris, sárga borostyánkő (mind hamis), kék üveggyöngyökkel, hat sorban, bő ujju, sok ránczu patyolat-ing a derekán, a mi olyan barna volt már az állhatatos viseléstől, mint a dicső Yzabella királynéé, a ki felfogadta, hogy addig nem vált inget, míg a Jeruzsálemig indult férje vissza nem érkezik. Ezenfölül volt egy szerviánka, a mi gránátszínű lehetett valaha; gimbes-gombos, paszomántos, csakhogy a két könyöke kinézett belőle, ott az ingujj is ki lévén kopva. A karcsu derekát gombos tüsző szorította körül, az tartotta rajta a lelógó skárlátpiros szoknyát, mely csak térdig ért, minthogy kapocs és kötő hiányában nagyon fel kellett húzni az öve alá, hogy le ne essék. Annálfogva a valamikor fehér alsó szoknya himzett szegélyével, messze kilógott alóla előlhátul, s csajkosan tapadt a lábszáraihoz. Egyébiránt harisnyája is volt, a jobb lábán kék, a ballábán rózsaszínü.

S mind ezekhez piros bársony topánkái oldalt pengős sarkantyúkkal.

– No hát nem tudod, hogy hogyan kell köszönni, mikor egy tisztességes házba belép az ember? Inté meg a leányt Márton gazda. Azt sem mondod, hogy «ökör mász be keetekhő!»

– Dehogy nem tudom, monda a leány, s azzal két csipőjére téve a kezeit, rákezdé a nótát:

«Czigányasszony sátora, Kigyulladt a hátulja; Beleégett a vajdája, A vajdának a leánya Ihajja hajja!»

S a mellett eljárta a maga bokázó tánczát, hogy csakúgy csörgöttek bele a sarkantyúi. Ezt a beköszöntést elvégezvén, felkapott egy tányért az asztalról, s neki indult tányérozni.

Hát ő így tanulta a tisztességes házhoz való beköszöntést.

– Hagyd el, hagyd el! Nem így kell azt! Csitítá őt Klára asszony. Jaj, de rosszul szoktatták azok az Istentől elrugaszkodott czigányok! Azt kell mondani, hogy «adjon Isten jó napot kegyelmeteknek mind közönségesen» s aztán kezet csókolni apádnak, anyádnak, nénédasszonynak, rektram előtt pukedlit csinálni s akkor a kályha mellé állni, a kezedet összetenni.

– Hát éhes vagy-e?

Erre azt felelte a leány, hogy:

– Csak én ahhoz a füstölt szalonnához odafenn a kéményben hozzá férhetnék.

– No hát van annál jobb is, mondá Klára asszony, s azzal előkereste a délről eltett maradékot, a töltött káposztás tálat s kitette az asztalra.

A leány mindjárt neki esett az öt körmével a tálnak.

– No no, csak nem fogsz a körmöddel kiszedni a tálból, mint a macska?

– Hát ha nincs bicsakom? Elvették a pandurok.

– Kanállal szokás abból kivenni szépen tányérra. Oktatá Klára asszony jószívüleg. S azzal maga szedett ki neki egy rózsás tányérba tölteléket, dagadót, szalonnát, meg jó füstölt kolbászt.

– Istenem, istenem! Milyen okos kis leány volt ez hét esztendős korában!

Azzal markába nyomta a kanalat.

– No hát ülj le és egyél.

A leány úgy fogta fel a leüléssel való kinálást, hogy egyenesen a földre kutyorodott le, a lábát maga elé szedve.

Egy «kerülök-fordulok» alatt tiszta volt a tányér. Hanem már akkor megint nem volt semmi kanál a kezében.

– Hát az ujjaiddal kell kitörülni a tányért? riasztott rá Klára asszony. Hol a kanál?

– Kanál? Kanál? Hát hol a kanál? szólt, felugorva a földről a leány.

– Te dugtad el valahová!

– Keressék meg nálam.

A két asszony közrefogta a leányt, megmotozták, össze-vissza tapogatták, szoknyát, ingujjat megvizsgáltak: a kanál csak nem jött elő.

– Tolvaj van ennél a háznál! erősködék a leány. Adjanak csak nekem rostát, majd kivetem én, hogy ki lopta el a kanalat?

Nem is várta, hogy adják, hirtelen előkészítette a rostát, ollóhegyre állitotta, kilencz bab szemet vetett belé; azzal körül pörgette, s mikor a tánczoló babszemek megállapodtak a rostában, akkor kisütötte az igazságot.

(A Peti ugyancsak szepegett ez alatt.)

– Az ott a tolvaj ni! szólt, a rektorra mutatva az ujjával.

– Micsoda? förmedt fel Maksa uram a méltatlan gyanusításra. Hogy én loptam el a kanalat?

– Keressék csak a csizmája szára mellett.

Rittig! Ott volt az eltünt kanál a rektor úr csizmája szárába dugva.

– De ez már boszorkányság! szörnyüködék Maksa uram. Alig voltam hozzá közel egy pillanatra. Sokat tud ez!

Ezt azonban mindenki csak nevetésre fogta.

– Hát jövendőt tudsz-e mondani? unszolá a leányt Maksa uram.

– Neked is mondok, ha akarod.

Azzal letérdelt a földre: előkereste a tüszőjéből a szurtos, körül kopott jövendőmondó kártyát s kirakta maga elé a földre, aztán elkezdte magyarázni ünnepélyes hangon:

– Te neked még ebben az órában ellopják azt a kincsedet, a mi neked legkedvesebb az életben.

– Mi lehet az?

– Nézz csak fel oda a mestergerendára, az alatt mondj el magadban egy hiszekegyet, aztán nézz vissza megint az én szemembe, akkor mingyárt megtudod.

Maksa uram ráállt a tréfára, felnézett a magasba, de a helyett, hogy a hiszekegyet koptatta volna ily hiábavaló czélra, inkább azon gondolkozott, hogy mije lehet neki olyan kedves, a mit ellophatnak a tolvajok? A méhes? Azt nehéz ellopni. A «Vasárnapi Ujság» bekötött példánya? Azt nem szokás ellopni. Vagy tán a felesége? Azt meg ki az ördög lopná el?

Ez alatt a leány szépen kihúzta Maksa uramnak a zsebéből a tajtékpipáját, a dohány zacskóját, tűz-szerszámát, kicsiholt, rágyujtott, mire Maksa uram ujra lejött a magasból s alátekint a leányra, már akkor annak a szájában látta füstölögni a tajtékpipáját.

– Utczu mákos-rétes adta! káromítá el magát a rektor. Hisz ez az én pipám? Hol vetted te gonosz?

– Ott kinn találtam az utczán, azt gondoltam: vadpipa.

– No már édes leányom, ezt a mesterséget itthon nem folytatod! veté közbe Klára asszony. Itt nem tánczolunk kalamajkát, nem sánzsirozunk kanalakat, hanem dolgozni kell.

– Dolgozni? Mit?

– Hát példának okáért varrni.

– Varrni? Hisz azt a békák teszik, azok mondják:

«Mit varsz? mit varsz? Papucsot, papucsot. Kinek? kinek? Uraknak-nak-nak-nak, uraknak-nak-nak-nak.»

– No te majd megtanulod azt szépen. Látod-e mi ez?

– Ez-e? Kis nyárs. De nagyon kis nyárs ez! Hisz ezen még egy dongót se lehet megsütni.

– Nem nyárs az, hanem varrótű. Ezzel fogsz magadnak, a mostani maskarád helyett egy tisztességes öltözetet varrni.

– Mi a? Hát a ruhát varrni szokás? Én azt gondoltam, hogy azt szövik, aztán úgy szögezik össze kalapácscsal.

*

Hej, de megbánta Csapó Márton uram félesztendő mulva azt a szerencsét, hogy a fia hazakerült az operencziákról. Nem mult el vasárnap, hogy vagy a Peti ne verte volna be valakinek a fejét a korcsmában, vagy őt magát ne hozták volna lepedőben a korcsmából. Hétfőn aztán nem lehetett bele lelket verni a makutyi voltától. Otthon is goromba volt apjával, anyjával, az öregnek nem egyszer kellett őt ököllel rendreutasítani, a mikor a fiú rendesen birokra kelt az apjával, úgy hogy alig tudták őket az asszonynépek szélyel választani.

Az előljáróság irányában is szörnyű rakonczátlan volt a megkerült fiú. Azzal védte magát, hogy Amerikában ezt így szokták.

Az ökröket rendesen a tilalmasba verte, s semmi tiszteletet nem ismert a mások tulajdona iránt. Azt mondta, hogy Amerikában ezt így szokták.

Márton gazda pedig választott birája volt Bozonka falujának. Tehát a fiának is ő lett volna a legelső birája. Biztatták is az előljárók, hogy fenyítse meg ezt a gézengúzt, teljhatalma minden eszközével.

De hát az öreg bölcs férfi volt. Azt mondá:

– Mit csináljak neki? Ha bedugatom a kóterbe, ő jár jól, én rosszúl. Neki enni hord az anyja a börtönbe, s ott nyujtózhatik a pricscsen egész nap, én meg végezhetem a dolgot helyette kinn a mezőn, meg otthon a marhák körül. Ha pedig lehuzatom a deresre, s én is megmutatom neki, hogy hogyan szokták Törökországban, akkor attól félek, hogy felgyújt, de még az hagyján, a házam biztosítva van, de kiirnak az ujságban, hogy ázsiai módra botoztatok, az országgyűlésen lepocskondiáznak, a viczispán úr felfüggeszt és méltán, mert az a része a deliquensnek, a melyet mogyoróhájjal megkennek, csakugyan ártatlan. Hát csak inkább eltusolom a galibát.

De a milyen goromba volt a Peti minden teremtett lélek iránt, épen olyan nyájas volt az Erzsikéhez. Annak tudott szépeket mondani, azt egyre ölelgette, szorongatta, még meg is csipkedte, ha szerét tehette, a tűzhely mellett. A miért aztán kapott is nagyokat az öt körmére a főző kanállal. Egyszer le is forrázták a nyakát egy merőkanál mosogató vízzel, mikor nagyon tettlegesen fejezte ki a barátságot az Erzsike iránt.

– Elment neked a sütnivalód, te Peti, hogy engemet csipkedsz? Az édes hugádat?

– Hm! Mordult fel erre a legény. Tudnék én te neked erre az édes testvérségre valamit mondani. De majd másik másszor!

Nem hiába tartja a magyar közmondás, hogy «nem szokta a czigány a szántást.» A Peti legényből is akkor tört ki a czigánytermészet, mikor az őszi szántás ideje bekövetkezett. Sehogy sem akart a tenyere kibékülni az ekeszarvával. Ő volt mindig a legutolsó, a ki a szántóföldre kihajtott, hanem aztán a hazatérésben megint ő volt a legelső.

Az Erzsi leánynak is nehezen ment az új élet, korán reggel kelni, meg is fésülködni, tehenet megfejteni, kihajtani, hizókat megetetni, kiseperni, fát hasogatni, tüzet rakni, ebédet megfőzni, elmosogatni, aztán kendert tilolni, gerebenyezni, kovászt tenni, bedagasztani, sütő kemenczét befűtni, kenyeret bevetni, utoljára a guzsalyhoz ülni, s pödörgetni orsószámra a véghetetlen sok fonalat, a mig a szemei le-leragadnak az álomtól. Ezt mind nem szokta ő meg a vándorlásai alatt. De kiváltképen keservesen esett a nagy szapulás napja. Hej nem fordul elő ez a megfordított ünnep a czigánysátorban. Teknő mellett állni, két kezét véresre kidörgölni a szappanozásban, aztán kifacsarni a ruhát, dézsában a fején lehordani a patakra, ott térdig a hideg vízben állva, a mosólapáttal paskolni a szapult vásznat: nincs ebben semmi mulatság!

Mégis csak jobb odakinn a szellős sátor alatt, ha van is didergés, ha van is koplalás, de nincs tenyérfeltörés!

Vasárnap délután, a mikor általános pihenés van a keresztyén világban, összeült a Peti az Erzsivel kipanaszkodni magukat egymásnak az uj élet fölött. Hiszen nem szerencse ez, hanem veszedelem.

A Petinek az a baja is volt, hogy Csapó uram birói és atyai hatalmánál fogva megtiltotta minden falubeli korcsmárosnak, hogy a rakonczátlan legénynek csak egy ital bort is kimérjenek, úgy hogy annak vasárnaponkint otthon kellett duzzogni.

– Te csak könnyen beszélsz, mondá neki Erzsi, mert te megházasodhatol, s akkor a magad gazdája lehetsz.

– De én nem veszek ám el mást soha, mint tégedet. Felelt neki Peti, a leány dereka körül keresgélve.

– Eredj, ne bomolj. Ne járjon a szád! Már hogy vennél el engem: a hugádat?

– Annyira sem vagy te nekem hugám, mint a kálvinista torony, felelt erre Peti. Nem vagyok én a te bátyád, mert én a Mitugrálsz klarinétos vagyok.

– Hát akkor hogy tudhatsz te mindent, a mi ennél a háznál történt ezelőtt annyi sok esztendővel?

– Hát én voltam itt az egyik muzsikás, mikor itt járt a verbunk, a kinek az igazi Csapó Peti felcsapott. Nem jut már eszedbe, mikor a sóspereczet a Peti kaszatokmányára akasztottad? Én le akartam venni, te a kezemre ütöttél, «nem ebfogra való!»

– Te voltál az? Hát aztán hogy merted magad az igazi Csapó Petinek kiadni?

– Tudom én azt jól, hogy könnyű megcsalni a parasztot. Egyszer végig hallgattam, mikor a követválasztásnál a jelölt urak óraszámra «lódítottak» a piacz közepén. Mind elhitték, hogy ő a népnek az atyja, mért ne hihetnék el nekem, hogy én vagyok a népnek a fia?

– Czigány okoskodás; de jó!

– Aztán tudom ám én jól, hogy hol van a te bátyád: az igazi.

– Hát hol van?

– A tömlöczben.

– Micsoda bűneért kerűlt oda?

– Nem a maga bűneért, hanem az enyimért. Véletlenül jöttem össze vele odafenn a «görbe országban», a Szilágyságban. Őtet Szibériából eresztették haza, a hová a muszkák hurczolták el a forradalomkor. Engem meg az udvarhelyi dulló üldözött, verje meg a devla! Valami kis ártatlan csemege miatt. A delizsánczot találtuk az árokba belefordítani, aztán mikor kisegítettük, hogy könnyebb legyen, a pénzes zacskók a kezünkben maradtak. Egy csárdában összetalálkoztunk a közös szalmán a Peti meg én is. Ő nagyon rongyos volt, én megszántam, nekem jó ruhám volt, azt mondtam neki, hogy cserélek vele. Ráállt a bolond, elhitte, hogy vannak nagylelkű hazafiak, a kik a hazatérő menekültet a saját köntösükkel felruházzák. Én aztán az ő rongyaiban, mint szibériai száműzött szépen átrándultam két országon, őtet pedig az én szép zsinóros mentémben nyakon csipték, most ott ül Szamosujváron.

– De hisz az a csalfaság elébb-utóbb ki fog sülni. S akkor az én bátyám haza kerül s összetöri a csontodat.

– Tudom én azt. Nem is ettem én bolond gombát, hogy soká itt ragadjak, hanem csak arra várok, a mikor a biró uram beszedi az adórestáncziát, egyszerre sok pénz lesz a ládájában.

Akkor aztán «ha nem gyüszsz, viszlek!» S azzal «usgye fóre!»

– Ki akarod rabolni az apámat? S ezt nekem elmondod?

– El ám, mert épen a te segítségeddel akarom kirabolni, aztán téged is magammal viszlek.

– Bizonyos vagy róla?

– Tudom én azt jól, hogy velem jösz, ha hílak. A ki egyszer megszokta a czigány-életet, nem lesz abból paraszt soha. Itt látod, hogy minden legény csak mókázik veled, czigányleánynak csúfolnak, a legszebb enyelgésük az, ha az ostorral a viganódra húzhatnak a szekérről. Még a béres is kicsúfol. Csak én vagyok neked való. Aztán, ha egyszer sok pénzünk lesz, kimegyünk Oláhországba, ott senki azt sem kérdi tőlünk, hogy «ungye mere?» Úgy élünk, mint a hal a vízben.

Az Erzsi leány ráhagyta, hogy jó lesz. Biz ő is megunta már az itthoni keserves életet.

Akkor aztán szépen kifőzték együtt a gonosz tervet, hogy a birónál levő adópénztárt hogy kerítsék kezükre.

Mikor az Erzsi megtudja, hogy Csapó Márton sok pénzt hozott haza (azt a szeglet-almáriumba szokta jól elzárni), majd értesíti róla az ál-Petit, hogy itt van az ideje. Éjjel a Peti bekopogtat majd az ajtón, a kis szobába, a hol a biró alszik, azzal az ijjedtséggel, hogy az egyik ökör fel van puffadva, jőjjön ki segíteni rajta.