Part 16

De a milyen hosszu az ut a Smith-palotától a Szent-Háromság-templomáig, olyan hosszan volt az megrakva hintókkal a hirhedett esküvőnek napján. Az egész elegáns világ «tengelyen» volt. Gyalogjáró halandóknál azt mondanók, hogy «talpon» volt: itt nem fejezhetjük ki hivebben a helyzetet, mint hogy «tengelyen» volt.

A menyasszonynak az öltözete arról volt nevezetes, hogy annak a szövete a «pinna nobilis» nevü tengeri kagylónak a «byssus»-ából készült, mely, tenger alatt termő selyemből még eddigelé csak a római pápák számára készült egy-egy pár harisnya. Ez a legdrágább és legritkább selyemfonál a világon. Menyasszonyi koszoruját gyémántok képezték: de miféle gyémántok? Kék, sárga és rózsaszinü gyémántok: a miknek az ára meghatározhatlan.

Holmi csörgő kigyóról, páviánról és kajmánról természetesen szó nem volt többé. Azokat valami népkertnek ajándékozták. Elég csörgő kigyó és egyéb öldöklő szellem volt a menyasszony maga.

Hanem egy körülmény mégis föltünt a vőlegénynek, a mi jobban elfoglalta a figyelmét a kék és rózsaszin gyémántoknál, de még a menyasszony kék szemeinél és rózsaszin orczáinál is jobban. Ez az a látvány volt, hogy ebben a hosszu kocsisorban milyen tulnyomó nagy számmal vannak jelen azok a sajátszerü öblös járművek, melyek kivül-belül fekete posztóval vannak behuzva, széleiken zománczos párkányzattal szegélyezve s melyeknek a bakján elől-hátul fekete egyenruhás kocsisok és lakájok ülnek és állnak, félgörögdinnye alaku kalapokban, azok mellett nagy fekete strucztoll kokárdákkal, ezüst paszománttal a hátukon és a mellükön, – s a templom előtti tér két oldalát szintén ilyen egyenruhás férfiak kettős lánczolata foglalja el, egész a templomajtóig: mintha csak egy köztársasági elnök requiemét celebrálnák.

Voltak azonban a násznép számára rendelve világoskék hintók is, buzavirágszin kocsisokkal és fehér tollforgókkal a lovak homlokán.

A zászlók is mind ki voltak rukkolva.

Ördöngös mennykő! Hisz ez a valóságos temetkezési vállalat ármádiája!

Hanem hát azért minden a legszebb rendben ment végbe. A zenekar, orgonakisérettel, elzengedezé Mozart hirhedett requiemjét, s kijövet a Dom Sebastián halotti indulójával bocsátá el a boldog ifju párt a szokásos nászutazásra a Pacifique vasuton egész San Franciscóig.

Mikor onnan visszatértek, természetesen nagyon boldogok valának, hogy valahára véget ért a nászutazás.

Akkor aztán az uj menyecskének bőséges alkalma nyilt a szobáiból az ócska butorokat kidobáltatni, a szőnyegeket letépetni s ujakat rakatni a helyükbe. A férj pedig láthatott a maga hivatása után. Mehetett a szokott pacienseit sorba látogatni.

Ennél a vállalatnál azonban sajátszerü meglepetésekkel kellett leszámolnia.

Legelőször is egy éltes kisasszonynál tett látogatást, a ki mindig szivdobogásokról gyógyittatta magát. Az most bemutatta neki a vőlegényét. Egy nagyon gyanus kinézésü individuumot, a kiben mr. O-Beaty a hajdani házmestert vélte felismerni. – Hanem hát a szivbajok elmultak…

Nem volt többé doktorra szükség.

Innen egy fölöttébb ideges, előkelő szabómesternéhez látogatott el, a kit sürű migrainekből és gyomorasthmákból masszirozással szokott kigyógyitani. Az most egész életvidáman futott eléje. Mintha csak az egész idegrendszere ki lett volna cserélve. Még szivarozott is! Ennek sem kell többet doktor!

Innen tovább haladva, felkereste dr. O-Beaty egy epilektikus betegét, a ki már évek óta karszékben ülő nyavalyás, se állni, se feküdni nem tud. – Hát, a mint ez meglátta, hogy az ajtón belép a doktor, egyszerre felugrott a székéből s elkezdett a gutaütött lábaival előre-hátra rugdalózni. «Nézze ön, hogy lábrakaptam! Tánczolok is! Kutyabajom!» – Ez sem kiván több doktori segélyt.

Majd egy dusgazdag bankár patienséhez látogatott el, a kit évek óta gyógyit elhájasodás ellen. Annak az előszobájában épen összeütötte az orrát a legdühösebb antagonistájával, mister dr. Brugssal; a ki az ő methodusának épen az ellenkezőjét, a Schrott-kurát alkalmazta a betegein: naponkint félliter bort, meg egy száraz zsemlyét. Az már be sem hagyta lépni a betegéhez: itt ő az úr! Kidobta mr. Beatyt az ajtón.

Mi történt itt az ő távolléte alatt?…

Akárhová csak ment, mindenütt zöldjében learatva találta a buzáját.

Utoljára eszébe jutott, hogy van egy szegény betege, a ki már évek óta közadakozásból él, valami jótékony nőintézet elnöknőjének a pártfogoltja. Annak szokott ő orvosságokat hordani ingyen. Azt kereste fel. A hetedik emeleten lakott. – Mikor a ház elé hajtatott a hintajával, látta, hogy a patiense épen kinéz az ablakon.

Felmászott hozzá a hét lépcsősoron. Benyitott a szobájába. A szoba üres volt. Kereste, kutatta, nem találta a betegét. Utóljára felnézett a kandalló kürtőjébe: hát a nyomorult épen ott kuporgott dideregve. «Mit csinál ön ott?» – «Szabad levegőt szivok», volt a válasz.

Még ez is elbujik a doktor elől!

Legeslegutoljára maradt a leggazdagabban fizető betege, egy braziliai kávékirály, a ki már évek óta szenved abban a komplikált nyavalyában, hogy ha nem iszik, akkor nem tud aludni, ha pedig iszik, akkor nem tud ébren lenni.

De már ez revolvert fogott rá, mikor a szobájába lépni látta! S ettől aztán megtudta, a mit még eddig nem tudott.

– Eltakarodik ön innen! ördögök doktora! – Elvette ön a pompe funebre leányát ugy-e? Azért, hogy a patienseit kiszolgáltassa az apósának kész ragadományul! A mennydörgős mennykőnek kell az olyan doktor, a kinek az ipa a temetkezési-egylet igazgatója! Ugorjon innen, mert lövök!

Most támadt aztán világosság mr. Beaty agyában. Megmondta a barátja előre, hogy rossz reklám lesz egy gyakorló-orvosnak a kajmános hölgyet feleségül venni! Kinek volna kedve olyan orvost hivatni, a kinek az apósa koporsókereskedő?

… No de sebaj! Az 500 ezer dollár meg volt (leszámitva a Snopkins perczentjeit). Mr. Beaty nem volt fejére esett ember. Ha nem ment tovább a doktori praxis, tudott uj reformot hozni be a temetkezési rendszerbe. Ő volt az, a ki gyakorlatba hozta azt a fölöttébb czélszerü szokást az amerikai temetkezéseknél, hogy a gyászszertartások alkalmával a gyászoló közönség között «antithanatin» czim alatt egy kupicza jó erős pálinkát osztanak ki. A hány kondoleáló fél jön, a névjegyét «p. c.» átadni: kap a bejárat alatt egy pohárka gint, s fizet érte tiz centimet.

Egyetlen temetésnél (mikor a szarvasvadászaton szerencsétlenül meglőtt Delmonicot eltakaritották), a gyászoló közönség az első napon háromezer dollárnyi, a tisztességtétel napján pedig háromszor oly nagy összegre rugó – kondolenciális jegyeket hagyott hátra a «bar room»-nál.

S ez az üdvös reform doktor Beaty-nak köszönheti létrejöttét.

És igy mégis igaz, hogy a házasságok égben köttetnek még a kajmános hölgyekkel is.

GÚNYÁDAT, TARISZNYÁDAT EL NE HADD!

Hogy én babonás vagyok, az régi dolog.

Nem szeretek pénteken utazni.

Egyszer péntek napon indultam utnak Balaton-Füredről Siófokra. Gyönyörü, derült reggelünk volt, szeptember elején. A tó sima, mint a tükör. A «Kisfaludy» jól disponálva. A kapitányunk a legjobb launéban. Az utazás a legkedvezőbb auspiciumok között vette kezdetét. (Rendesen egy óráig szokott tartani). Hát mikor a fele uton járunk, jön ránk szembe egy akkora kis ködfelhő, mint a kalapom. Az elkapja magával a hajónkat s mi annak a kis felhőnek a vezetése alatt belebódorodunk a Balatonba, járunk előre hátra, nem találunk száraz földet, mig végre nagy küzdelmek után, szerencsésen eljutunk a continensre – Számárdinál valahol. A gyorsvonat persze hogy az orrunk előtt robogott el.

Most megint megtörtént rajtam ez az eset, csakhogy vastagabb kiadásban. Triesztbe voltunk meghíva, Hegedüs Sándor kedves öcsémmel együtt, az Assicurazioni Generali évi közgyülésére. A gyülés ideje szombaton 11 órakor volt. E szerint pénteken kell utra kelni. Én már a reggel 7 órai vonattal akartam elindulni, mely másnap 8-kor ért Triesztbe; de Sándor tapasztalt utazó; azután neki még az nap délelőtt warranttörvényt kellett nyélbe sütni, azt mondta, elég lesz az esti 8 órai gyorsvonattal is pályázni: az is megérkezik reggel 9-re. Még megmosdani és csizmát tisztittatni is marad idő.

Hogy le ne maradjak a vasutról, már 6 órakor elküldtem Gábor diákot, az én spiritus familiarisomat, hogy beszéljen rá valami módon egy fiakkert, hogy vigyen engem át Budára. A derék fiu azonban jó gazda s csak egy félfiakkert hozott: egylovast. A hidig elmentünk szerencsésen, a nélkül, hogy valakit elgázoltattunk volna, hanem a mint a lánczhidat meglátta a ló, azt mondta, hogy semmit sem mondott; hanem elkezdte a bárkát hátrafelé tolni, neki faroltatva az utána csörtető omnibusnak. Hasztalan biztatta constábler, jegyszedő, közszolga: a paripa nem állt el a véleményétől. Ez már valóságos indignatio volt a részéről.

Egy római ilyenkor visszafordult volna az utjából.

Nem maradt hátra más, mint nekem kiszállni a hintóból, a kocsisnak meg leszállni a bakról, így aztán az egyikünk a lovat huzva, a másikunk a kocsit tolva, szerencsésen átjutottunk Budára.

Nem is történt azután velünk semmi baj egész Zagorjeig, a mely tudvalevőleg a Karsthegy tetején levő állomás a Dráva partján. Van-e hozzá falu? azt nem tudom, mert nem láttam.

A hogy illett, pontosan megérkeztünk az állomásra, reggel hat órára. Innen azonban semmi áron nem akart a vonat tovább mozdulni. Sándor hozott magával egy pár statistikai könyvet, a mikben le van irva, hogy Berlin másfél millió lakóssága közül, hánynak nincs mit enni, nincs hol hálni? s ezek közül hányat lát el a város ingyen levessel és lakóhelylyel.

Először Sándor öcsém olvasta el, azután meg én. A vonat még sem mozdult. Kezdtem a berlini intézményeket nagyrabecsülni.

De hát mért fagyott be a conductoroknak a trombitája? Kiváncsiak voltunk megkérdezni.

– Mikor indulunk tovább?

– Majd ugy tizenkét óra tájon.

Hát az történt, hogy a reggel hét órakor indult személyvonatot az a baleset érte, hogy Zagorje és Száva között, a meredek Karszt ormáról egy óriási sziklatömeg gördült le eléje s a vonatnak a gőzmozdonyát és szenes kocsiját összetörte: a sinek természetesen fel lettek dulva.

Az állomásfőnök megbiztatott bennünket, hogy rögtön táviratozott Laibachba, hogy onnan küldjenek egy segélyvonatot, mely a pesti vonatok utasait felszedje. Hanem az természetesen csak a baleset szinhelyéig jöhet elénk. Egy darabot gyalog kell megtenni a társaságnak.

Hát a gyalogolás nem baj; de hol lehet itt reggelizni?

Mutatták, hogy amoda van egy parasztház, annak az asszonya tud kávét főzni. Olyan szép, karcsu házikó, a melyiknek az ajtaján fejlehajtva kell bebujni. Az már akkor tele volt szénhordással foglalkozó polgártársakkal, kik készségesen engedtek helyet az uri pasasiroknak.

– Lehet-e itt kávét kapni?

– Hogy ne lehetne? Csak itt lehet kávét kapni az egész Zagorián.

Mikor megláttam azt a kávét, azt mondám Sándornak:

– Hallod-e? legyünk udvariasak. Itt asszonyságok is vannak. Engedjük át nekik ezt a kávét.

Így megszabadultunk tőle.

– Hát mást nem kaphatni?

– De igen: tojást.

Egy alacsony, füstös padmalyu oduban főzte a menyecske (egy foga sem volt már) a tojásokat s osztogatta csak úgy a markával az uraságoknak.

– Sándor, ez jó neked! de ha én tojást eszem reggelire, még rossz hiremet költik.

Ekkor jutott eszembe, hogy hiszen pakolt nekem az én leányom egy nagy darab borjuczombot az utitáskámba, meg egy palaczk visontait is hozzá: mit küzdök én itt a hajótöröttekkel az utolsó zvibackért. Azzal visszamentem a kupéba, elővettem a táskámat, s unalmamban megettem fél kiló borjusültet. Ha otthon tenném ezt, mindjárt elővenne a prüszkölés.

A derék állomásfőnök aztán megbiztatott bennünket, hogy ő táviratozott Laibachba az állomási vendéglősnek, hogy kész ebéddel várja az egész kéjutazó társaságot.

Így aztán hol kocsin, hol gyalog eljutottunk a szerencsétlenség színhelyéig, mely épen egy veszedelmes kanyarodónál van, a hol a vasut szorosan a Dráva partján fut körül: alig két lábnyi kőmellvéd választja el tőle. A kocsik el voltak már hordva, új síntalpakra új sinek felrakva, hanem a nehéz szenes kocsi ott feküdt a pályatesten. Annak egy kereke sem látszott, mellette felhalmozva a gőzmozdony finom aczél- és messing-géprészei, összetörve, a nagy colossalis gép maga pedig féloldalt hevert a sinek között: egész sereg munkás igyekezett emelő-gépekkel, vasrudakkal új kerekekre állítani. Ezer szerencse, hogy a helyről legördülő szikla a gépnek és a szenes szekérnek ment neki, azokat csak össze tudta törni, de ha a kocsikra zuhan, azokat mind letaszítja a mély Száva-mederbe.

Milyen erő van még a holt természetben is!

Innen aztán a segítségünkre érkezett laibachi vonatra felkapaszkodva, valahogy mégis kiszabadultunk.

Délre megérkeztünk a laibachi állomásra s az étteremben letelepedtünk a ránk váró ebédhez. Azaz, hogy csak az asztalhoz. Először jött a kiszolgáló pinczér, elmondta könyv nélkül az egész étlapot. «Hozzon, a mi legjobb». Azután jött a főpinczér, elmondta az egész étlapot hosszú sorban. «Akármit, de gyorsan», azután eljött maga a vendéglős, az is elmondta az egész étlapot. «Adasson, a mi van». Akkor aztán eljött a portás a csengetyűvel. «Második csengetés, tessék beszállni Trieszt felé», akkor aztán szaladt minden ember, be nem teljesült reményeit porba dőlni látva.

De hát mit lamentálok én, mikor nekem még van egy nagy darab borjusültem. Gyere elő czubák.

S aztán szépen elfogyasztottam az utolsó befaló falásig a borjuczombot.

Mire Triesztbe megérkeztünk, három óra volt délután. Az évi közgyülésnek régen vége volt.

Este nyolcz órakor aztán megint felülhettem a gyorsvonatra s jöhettem hazafelé.

És így megtettem egy két napig tartó utat, jártam gyalog a Karszton keresztül, nem aludtam két éjszaka, csak azért, hogy egy fél borjuczombot elfogyasszak, a mit otthon süttetett a leányom s a mit szépen schlafrokkba bújva is elfogyaszthattam volna otthon. Még salátát is kaptam volna hozzá.

Aztán ne legyen az ember péntekes!

A KOBLERÉK TÁNCZOLÓ BABÁI.

(Igaz mese.)

Az ötvenes években volt a nemzeti szinházhoz szerződtetve egy ballettánczos család, a Koblerék: apa, két leány és egy fiú. Az apa volt a balletmester, ki maga ritkán produkálta a művészetét, a két leánya elsőrendű solotánczosnő volt, a fia pedig solotánczos.

A két leány fiatal volt és szép, egymáshoz arczban, termetben meglepően hasonlítók, sylphidi megjelenések a színpadon; a fiú pedig endymioni alak, a legclassikusabb szépségű arczczal, valódi eszményképe a férfiui szépségnek. Én nem igen szeretem a férfi-balletistákat, azt hiszem, más nemembeli szinházlátogató sem: van valami babaszerű az ugrándozásaikban, a túlkifejlett lábizmaikban, lárvaszerű, mozdulatlan arczuk inkább elijesztő, mint megigéző. Hanem a Kobler-fiú kivételt képezett. Annak az egész megjelenése, minden lebbenése csupa keresetlen báj volt, mozdulatai classikus szoborminták, mintha a lég vitte volna, olyanok voltak a merész szökései; néha féloldalt fekve látszott repülni a levegőben; ilyen lehetett Ariel alakja.

És azért a közönség még sem volt fellelkesűlve a Kobler-család iránt.

A leányokról azt lehetett megjegyezni, hogy táncz közben soha sem lehetett meglátni a térdeiket, a mit az első Taglioniról is híresztelnek, a ki azt mondá: «nem csak férfiak előtt tánczolok, hanem leányok előtt is». S aztán az egész Kobler-család nem volt a szinpadon kívül megközelíthető.

Együtt laktak egy kis józsefkülvárosi házban, melynek ők voltak az egyedüli bérlői, ott nem fogadtak el senkit; nem jártak el sem bálba, sem vendéglőbe, sem semmiféle mulatságba: még a szinésztársaikkal sem volt semmi ismerkedésük.

Egy napon meghivót kaptunk Kobleréktől «tánczestélyre» a nőm és én, meg a velünk legbensőbb barátságban levő Szigligetiék.

Vajjon hol lesz a táncz? Ez tett bennünket kiváncsivá. De még jobban az a talány, a midőn összejöttünk a kis szűk szobában s aztán láttuk, hogy kettőnk családján kívül senki sincs más hivatalos, én pedig Szigligetivel együtt nem vagyok valami nagy tánczos: hogy ki fog itt tánczolni?

A szobának, melyben fogadtak bennünket, alkovenje is volt s az függönynyel letakarva.

Az öreg Kobler és a fia igen szivélyesen fogadtak bennünket, rövid perczekre a leányok is megjelentek a hölgyeket üdvözölni, azután visszavonultak a konyhába az ozsonnát elkészíteni.

Kobleréknek a lakása egész muzeum volt a legértékesebb chinai és japáni ritkaságokból. Az apa és fiú annyi érdekes élményt tudtak elbeszélni exotikus országokban tett utazásaikról, hogy az minket jobban mulattatott minden táncznál.

Azután felhordták a leányok a pompás ozsonnát, különösen meglepve a női vendégeket olyan soha nem ízlelt csemegékkel és süteményekkel, a miknek készítési titkát csak a keleti szakácsművészektől lehet eltanulni. Az italaikban is volt valami rendkívüli íz, zamat, bouquet, a mi az embert kiváncsivá tette megtudni, hogy mi annak a neve, a mit ivott?

Mikor aztán az ozsonna be lett fejezve, akkor azt mondá az öreg Kobler: «most kezdődik a tánczelőadás».

Erre a két leány és a fiu eltávozott az alcoven függönye mögé.

Ahán! Gondolám: ők fogják hárman a tánczelőadást tartani.

De nagyon szűk helyük lesz hozzá!

Nemsokára lehetett a függönyön keresztűl látni, hogy lámpásokat gyújtottak meg odabenn s hangzott az első csengetyűszó.

Az apa Kobler helyet foglalt a függöny előtt s elkezdett hegedülni. A második csengetyűszóra aztán kétfelé huzódott a kárpit s elénk tűnt a gazdagon díszített szinpad, melynek közepét elfoglalá egy kötéltánczosi állvány, kifeszitett sodronykötéllel. A szinpad hátulját második, kétfelé nyiló függöny takarta.

Az első zenehangok után szétnyilt a függöny s előjött a sötét háttérből egy csupa aranyhimzéstől és zománczos skofiumtól ragyogó öltözetű indus bajadér; két kezében a hosszú egyensúlyozó rúddal, annak a végén két gomb. Az övéről lecsüggő szironyokon apró csergetyűk voltak. Elébb óvatosan megkisérlé az egyik lábával a kifeszített sodronykötelet, hogy elég megfeszült-e? s aztán kecses fejbólintással üdvözlé a néző közönséget s azzal gyorsan egymást váltogató lábakkal előre szaladt egész az állványig, onnan megint vissza, hátra felé.

Ah, azt el is felejtettem megmondani, hogy a szép bajadér – egy lábnyi magas volt.

Majd merész szökésekkel veté magát a kötélre, hogy az csak úgy pattogott fel alatta, néha féloldalt, ülő helyzetben került a kötélre, majd meg hanyatt vetve himbálta rajta magát, utoljára eldobta a kezéből a súlyegyenző rudat, de az sem esett le azért a kötélről, ott maradt és billegett, imbolygott tovább, míg a bajadér hátrafelé ugrálva, a kötél pattintásai által kényszeríté az eldobott rudat maga után szökellni, míg végre a közönségnek mind a két kezével csókot vetve, eltünt a hátsó függönyök mögött rudastól együtt.

Nagy volt a tapsolás! El kellett ismernünk, hogy automattal emberi mozdulatokat ily bámulatos híven utánoztatni már valódi művészet.

De az még semmi sem volt az utána következőhöz. Az öreg Kobler hegedűje most egy andalgó symphoniára zendült meg s erre a függöny mögül előlebbent egy eszményi szép sylphid, festői lenge öltözetben; ennek már a súlyegyentartó rud sem volt a kezében; egész szabadon tánczolt. És aztán a balletművészet minden mesterfogásait végigtánczolta azon az egy szál sodronyon, utoljára az egyik lábának az ujjhegyén állva, szökellt biztos merészséggel végig rajta.

– Nem tudom kivenni a fonalakat, a mik azt az alakot mozgatják, mondám Koblernek.

– Nem rángatja ezt semmi fonál, mondá az öreg. Nézze ön.

S azzal a nyirettyűjét félkörben körülforgatta a sylphid feje fölött és az egész alakja mellett; az tánczolt tovább.

– Akkor hát a lábai és a sodrony között kell valami villanydelejes összeköttetésnek lenni, a mi a benne elrejtett gépezetet mozgatja.

Az öreg nem felelt semmit, hanem odatartá a nyirettyűjét a sylphid elé s arra a tánczoló tündér átugrott a sodronykötélről a hegedűvonóra s azon szaladt végig egész a mæstro kezéig, mely a nyirettyűt tartá; akkor aztán Kobler megkapta a tündér derekát a bal keze két ujjával s oda tette azt a tenyerembe.

– Tessék megnézni, hol van benne a gép?

Nem volt abban semmi gép; közönséges játékbáb volt, a minővel a gyermekek mulatnak. Kézről-kézre adtuk, mindenki össze-vissza tapogatta; nem volt azon egyéb, mint gyapottal kitömött szattyán; nyaklott előre is, hátra is, a hogy az ilyen babák szoktak.

Akkor aztán visszaadtuk a babát az öreg Koblernek, ő pedig odadobta azt a sodronykötélre s arra az egyszerre megint talpra ugrott és tánczolt tovább. Az öltözete az indiscrét fürkészés alatt kissé zavarba jött; azt a tündér nagy decentiával helyreigazította.

– Hisz ez valóságos boszorkányság!

Harmadszor meg egy capriccióra két pojácza ugrott ki egyszerre a kötélre; azok meg már aztán a leglehetetlenebb testgyakorlatokat követték el együtt. A vereshajú felugrott a feketehajúnak a fejére s tótágast állt annak a vállain, utoljára egy saltomortaléval keresztül ugrott a szinpad lámpáin, egyenesen az én térdemre s ott kitörte a nyakát.

Oda voltunk a sajnálkozástól valamennyien. De kár a szép bajazzóért.

– Sebaj! mondá az öreg Kobler. Úgy is jó az. S azzal visszadobta a kötélre a kicsavart nyaku bajazzót s az tovább tánczolt hátrafelé fordult fejjel.

Soha életemben nem láttam ehhez fogható csodát!

Ezzel vége volt az előadásnak; a két Kobler kisasszony és a bátyjuk előjöttek a függöny mögül. Ők csinálták ezt az egész bűvészetet.

De hogyan? Ez a fejtörés.

Elővettük az öreg Koblert, hogy mi ennek a boszorkányságnak a titka? Ő csak mosolygott rá.

– Olyan egyszerű dolog ez, hogy ha megmondanám, mindenki nevetne rajta. Bemutattam én ezeket a bábokat a hollandi királynak is, az is követelte rajtam a titkot, de minden hódolatom mellett sem szolgálhattam vele. Híres impresariók ostromoltak érte, hogy engedjem át nekik, rengeteg nagy pénzt kinálva; de én pénzért sem nem mutogatom a találmányomat, sem el nem adom a titkát.

S maig is titok előttem, hogy mi volt az, a mit a Koblerék kis szinpadján láttam.

Vajjon, mikor magukra maradtak ezek a művészi bábok, előadás után, úgy egy gyűszünyi sert iszogatva, egy kolibri-fertály mellett, mit beszélhettek egymás közt? Mert, hogy beszélni is tudtak, azt kétségbe sem vonom.

UTÓIRAT.

Azóta megtudtam ezt a titkot.

A mint ez a kis elbeszélésem megjelent, nehány hónap mulva meglátogatott egy erőteljes testalkatú, de már erősen szürkehajú férfi, a kinek az arczvonásaira vissza emlékeztem.

– Ön a fiatal Kobler?

– Igen, ezelőtt harmincz esztendővel.

Látogatóm elmondta, hogy ő most magyar állampolgár, kitünő állást foglal el egy közhasznú intézetnél. Olvasta a tánczoló babáiról szóló elbeszélésemet, s azért jött hozzám, hogy a rejtélyes szemfényvesztés megoldását közölje velem.

S azzal beavatott a bűvészet titkába.

Olyan egyszerű ötlet az, hogy csodálni lehet, miként nem jön rá az ember magától.

A discretio tiltja, hogy részletesen elmondjam az egész stratagemát, de annyit elárulhatok, hogy az egésznek a titka az optikán alapul; a néző közönség fényes világítás mellett csak a csillogó tánczbabákat látja: a színpad fekete, a mozgató erő is fekete, s feketét a fehéren nem lehet meglátni. Mikor a titok fölfedezése után ismét megláttam e bűvészproductiót, bár tudtam már a titkát, még is teljes volt a csalódásom.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Petőfi.]

[Footnote 2: Magyarul körülbelül szabad fordítással: «ha nem tetszik neki az én lerchenfeldi kiejtésem, elmehet zabot hegyezni. Majd én zsenirozom magam egy olyan herczegtől, a ki a millimáritól kér kölcsön egy lovat, mikor wachparádéra akar menni.]

[Footnote 3: Uj szó. «Durch» = «át» – «Lauch» = «hagyma» – «Durchlaucht» = «áthagymázott.»]

[Footnote 4: Gyaur = keresztény; spanyol = zsidó.]

TARTALOM.

A világlátott fiu 1 A rosszul osztozott testvérek 30 Basszista és szabadsághős 56 A Hortobágy 64 Vőlegény-verseny 91 Kassári Dániel 118 A talmi asszony 180 Vanderguld úr 195 Hoch! hoch! dreimal hoch! 203 A kajmános hölgy 208 «Gúnyádat, tarisznyádat el ne hadd!» 218 A Koblerék tánczoló babái 222

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

* * * * * *

Transcriber's note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: