Part 15

Ezentul már a «Salon» sem utasította vissza műveit; s akárminő ár volt azok alá irva, az első hetében a kiállításnak már ott volt a rámába tüzve: «Megvette Vanderguld úr.»

Volt hát már most Diomede úrnak világhire, drágán fizetett ecsetje, szép, szeretetteljes, mivelt lelkű, jó kedélyű felesége, fényes palotája, s még fényesebb atelierje, kocsisa, lovásza és szakácsa.

Hanem a zseniknek az a szokásuk, hogy soha sincsenek megelégedve sorsukkal. Más embernél is megvan az külömben, hogy mikor nagyon boldog a szerelemben, akkor megkivánja a féltékenységet.

Diomede úrnak sehogy sem ment az a fejébe, hogy mistress Debora vasárnap nem főzet a szakácsával, nem fogat be a kocsijába s nem megy a szinházba.

Neje röviden kifizette azzal, hogy ő methodista, a ki szigorúan megtartja a szombatot.

De még jobban ösztökélte az a titkolózás, a mit a neje elkövetett egy szobájával, a minek az ajtaja mindig zárva volt s a hová a férjét soha be nem ereszté. Maga a nő vasárnaponkint rendesen ebbe a szobába vonult vissza s ott sokáig időzött. Hallgatózó cselédfülek kilesték, hogy odabenn egy férfival beszél.

Mikor Diomede ezért kérdőre vonta, azt felelé neki, hogy vallása szokásai szerint ájtatoskodik a bezárt szobában, s a kinek a hangját a kettős ajtón át hallják, az egy methodista prédikátor.

– Szeretnék én egyszer annak a prédikátornak a szeme közé nézni.

– Azt ön nagyon megbánná.

– Olyan rettenetes tekintete van annak a prédikátornak?

– Olyan.

– És ön nem fél tőle?

– Nekem nem rettenetes.

– Ha ön ezt a titkot fentartja, én válópert inditok.

– Nincs rá önnek semmi, törvény előtt használható ürügye.

– Majd meg tudom én azt találni.

S ettől kezdve Diomede úr körülvette a palotáját kémekkel, hogy ha megint jön az a rejtélyes látogató, neki rögtön hirül adják, hogy ő azután tanukkal és rendőri segélylyel törhessen a felesége titkos szobájába a hűtlenség bizonyítékait in flagranti megszerezni.

Épen egy nagy compositión dolgozott, a mi a netovábbja volt az impressionista festészetnek. Egy gőzhajó födélzete, tele utasokkal, a kik mind tengeri betegek, mindenféle stádiumában és változataiban ennek, a czopfos æsthetika szabályaival gunyt üző nyavalyának. Leghívebb barátai is elismerték, hogy ez a lehetetlenség határait merészen áttörő vállalat. Már kész volt a kép, csak még egy kutya hiányzott róla, mely a padlót feltörlő matróznak segít a munkájában.

Mister Vanderguld ismét megérkezett Amerikából.

Még a staffelájon megnézte a képet.

– Ennek már százötven ezer frank az ára, veté oda Diomede.

– Megadom.

Mikor egy festőnek az ecsetje százötven ezer frankot tud a semmiből megteremteni, akkor az büszkén dobhat el magától egy feleséget, a kinek milliói vannak.

Legjobb munkája közepett jöttek rohanva a kémei Diomedehez, hogy ismét ott van az a rejtélyes prédikátor a titkos teremben, egyedül mistress Deborával.

Rögtön rohant, a festékes kabátjában, két barátját is magával hurczolva. Utközben az ateliertől a palotáig fölszedtek még egy rendőrbiztost is, meg egy lakatost. Egész hajszával rohantak a palotába.

A rejtett szoba ajtaja most is zárva volt.

– A törvény nevében! zakatolt a rendőrbiztos.

Nem adtak rá választ.

Akkor a lakatossal felnyittatták az ajtót.

Azon túl következett még egy másik ajtó. Ezen már Diomede úr maga dörömbözött.

– Bocsásson be asszonyom! Én vagyok itt! a férj.

Mistress Debora erre az ajtón keresztül felelt:

– Menjen ön innen! Ne jőjjön be! Rosszabbul fog járni, mintha meghalna!

A belső ajtó zár nélküli csapóajtó volt. Diomede kivánatára azt úgy törték be erővel.

Akkor aztán beléptek a titkos szobába: Diomede, a két barátja, a rendőrbiztos, a lakatos, meg a cselédek.

A kit maga előtt talált Diomede, az volt Vanderguld úr.

– «Mister Vanderguld?» hebegé elhülve.

– Én nem vagyok mister Vanderguld, hanem Elias Stopps, mistress Deborának az atyja. Én vásároltam fel önnek valamennyi képét. Itt láthatja köröskörül a falakon felakasztva mind. A markotányosné, a napfelkölte, a csatakép és a többi. Itt rejtve maradnak a világ előtt, nem látja őket senki. Azon tanakodtam most a leányommal, hogy a tengeri betegséget hova akaszszuk fel? mert igen nagy. Majd ha készen lesz, küldje el ön ide. Az árát fizetem.

Diomede bálványnyá volt meredve. A jó pajtások félrefordultak, úgy nevettek. A rendőrtiszt följegyzé a tárczájába a hivatalos előterjesztéshez való tényálladékot.

Akkor aztán mistress Debora lépett oda Diomede úrhoz s azt mondá neki:

– Már most, uram, én fogom a válópört megindítani. Egy férfinak, a ki nevetségessé tette magát, nincs felesége.

HOCH! HOCH! DREIMAL HOCH!

(Hadtechnikai értekezés.)

Sohasem birtam elképzelni, hogy mi a gutáért kiáltanak «hoch»-ot a magyar parlament jucundusabb ifjai, valahányszor a magyar kormányelnök, vagy valami oszlopzatos tagja a szabadelvü pártnak a beszédét végzi? Hisz maguk a németek az osztrák parlamentben, egyesegyedül a császárnak szoktak «hoch»-ot kiáltani, a minisztereiknek vagy szónokaiknak, (már akár tetszésből, akár gunyból) csupán azt szokták kiáltani, hogy «bravo». A «hoch» csak a majestást illeti meg.

Mondom, hogy ezt hittem mind e mai napig; ma aztán megtudtam, hogy nem nekem van igazam, hanem azoknak a tüzes barátainknak, a mit sietek teljes elismeréssel illustrálni.

Tehát a magyar delegatusoknak bemutatták a Korneuburgban hadgyakorló vasuti zászlóaljat, arról lévén szó az idei költségvetésben, hogy az eddigi két vasuti zászlóalj mellé még egy harmadik is szerveztessék. Lássuk hát élő szemeinkkel, hogy mi az a vasuti zászlóalj; mert lehet ám odakivül olyan ember is, a ki azt hiszi, hogy mi három bataillon conductort neveltetünk itt, a kik mind azt tanulják, hogyan kell a bilétet átlyukasztani?

Hát mondhatom, hogy a mit ezek a vasuti katonák mivelnek, az a legkomolyabb munka a jövendő hadjáratban.

Katonánk van: sok, jó, vitéz. Puskánk, ágyunk van elég; töltényünk roppant mennyiség. Élelmiszerünk készen: megsütve, dobozokban. De az a nagy kérdés, hogy hogyan megy utána annak a sok katonának az a sok ennivaló? Mert egy millió katonát harczba vinni könnyü dolog: de éhen hagyni még könnyebb. Aztán dicső fegyver az a szaporázó puska: de ha eldurrogtatta az ember minden töltényét, akkor furulyálhat vele.

Tehát utána kell szállítani a hadseregnek az élelmet és a töltényt.

Csakhogy a csatatért nem választhatja ám az ember az ut mentében; a halál kaszálói uttalan pusztákon vannak.

S hogyha ellenség földén folyik a háboru, az még a meglevő utakat is elrontja: a vasuti hidakat a háta mögött légbe röpíti, a folyamokon átvivő hidakat felégeti.

Ekkor áll elő a vasuti zászlóalj nehéz feladata: a lerombolt vasuti hidat helyrepótolni, a folyamon új hidat verni, sivatag pusztákon át mesegyorsasággal vasutat lerakni, táviró huzallal nagy messzeségeket rémhirtelen összekötni.

Mindezeket a feladatokat rövid három óra alatt, szemünk láttára hajtotta végre a Korneuburgban gyakorló vasuti zászlóalj egy companiája, törzstiszteinek és altiszteinek intézkedése mellett.

Ez a compania magyar fiukból áll; minden vasuti zászlóaljnak egy negyedrésze = egy compania magyar.

Az «auf! «ab!», «vorwärts!», «zurück!» németül pattog, hanem aztán közbehangzik a: «Szedjétek össze magatokat, fiuk!»

Legelőször láttunk egy hidépitést fából. Egy szétrombolt vasuti hidnak két hidfője volt áthidalandó, tiz méternyi távolságban; minden gép nélkül, csupán kötelekkel, gerendákkal és ember erővel. Ilyen munkát végeznek erdő közepén, a hol fát kaphatni.

Egyik másik töltésen vashidat állítottak össze, a minek egyes összerakható alkatrészeit vasuton szállítják helybe. A fahid három óra alatt készen van, a vashid felállításához kell egy nap vagy másfél nap, akkor aztán roboghat át rajta egy egész vonat. (A vashid is magyar gyártmány.)

Ezzel betelve, aztán meglátjuk a rögtönzött vasutépítést. Van kétféle hirtelen vasut: egy tartósabb, széles vágányu, nehéz tehervonatok számára való, aztán meg egy keskeny vágányu, melyen csak könnyebb szekereket szállitanak, ember vagy lóerővel. Az utóbbi olyan gyorsan megy, mint az álomban utazás. Egy óra alatt mintegy másfél kilóméternyi vasut van a szemünk láttára lerakva. Egy nap alatt tizenkét kilométernyi kiépül. A korneuburgi gyakorló tér mintegy erre a kisérletre van teremtve: hepehupás, angyalhullásos sivár mező, dunai ártér. Alacsony waggonok vannak megterhelve, talpakhoz kötött sinekkel; minden kocsin 33 darab. Két sin, két talp egy katonának való, azokat sorba felöltik, egymás elé rakják, egyszerü kapcsaik összekattannak, s szilárdul áll a talp és sin; a waggon halad rajta odább: mikor mind leszedték róla a sinpárokat, négy rudat dugnak alá, kiemelik s félreteszik a gyepre, jöhet a másik. Mikor aztán a vasut megtette a feladatát, épen olyan gyorsan megint felszedik s viszik odább egy csatatérrel. S ez mind némán megy, egy szó nem hangzik el közben.

Ezalatt egy osztály a tábori táviró készületet állítja fel. Ebből egy nap alatt huszonnégy kilométernyit tudnak rendbehozni. Itt azután bemutatják, hogyan szokás az ellenség táviratait elfogdosni. Két közvitéz letelepedik a táviró sodrony alá. Az egyik leszurja a földbe jó mélyen a fasina-vágó kését, annak a pengéjét vékony érczsodronynyal hozzáköti a távirathuzalhoz; a másik ugyanannak a sodronynak a másik végét összefüggésbe hozza kis, hordható ládában levő telephon villanygépével. A mint a földi összeköttetés helyre van állítva, a telegraph telephonná válik: az ebonit tülök elkezd hangosan peregni. Azt az egyik katona a füléhez tartja s a jól betanult hangok után dictálja a másiknak egymás után a betüket.

A tavalyi gyakorlatok alkalmával szintén magyar fiuk végezték ezt a műveletet, a király jelenlétében. A földön hasaló katona, a ki az ellesett német táviratot leirta, odavitte azt a királyhoz.

– Érti ön, mi van e táviratban? kérdé a fölség.

– Egy szót sem tudok németül fölséges uram.

S egy betü hiba sem volt az ellesett táviratban.

Azonban nemcsak az alkotás a vasuti vitézeknek a feladata, hanem a rombolás is. Minden zászlóaljnak van egy lovas csapatja is, melynek feladata, huszáros merészséggel bevágtatni azon területre, melyet az ellenség vasutja keresztül szel s mikor annak a szállító vonata közelit, hirtelen alápraktikázni a sineknek a magával hozott dynamit-pléhdobozt, meggyujtani a kanóczot s aztán vágtatni lóhalálába vissza. Gyalog nem lehetne a robbanás elől megmenekülniök.

Ezt a kisérletet is félig megláttuk, félig meghallottuk. A legvastagabb vasuti sinek alá lett elhelyezve a dynamit czilinder (akkora, mint egy parádi vizes palaczk); a kapitány meggyujtá a kanóczot. Mi szép csendesen félrehuzódtunk a mellvéd mögé. Pulszky Guszti még azt is megtette, hogy az égő kanocznál szivarra gyujtott. (Ezt csinálja utánna Fenyvessy Feri!) A miért szidva dicsértük. Egy első percz mulva aztán hangzott a fülsiketitő pukkanás, mely megrendíté a lábunk alatt a földet. Odasiettünk az elszálló füstfelleg közé; s bámulva láttuk, hogy az aczélsinből egy ölnyi fel volt hajtva a sánczra, az ott maradt csonk pedig kétfelé repesztve, mint egy szalmaszál: apró vasdarabok hevertek szerteszét, a mik még egész izzók voltak.

De hát hol jönnek már azok a bizonyos «hoch»-ok?

Azt is elmondom: csak tessék várni egy kicsit.

Az egy közbeeső episod volt.

A gyakorló térről egy töltés vezet a közel Dunaágig, összekötve egy hiddal a holt Dunaág két partját s innen folytatva egész az igazi Dunáig.

Jobbról balról egy ingoványos csalit, azontul egy pagony, tele vad fáczányokkal.

Gyönyörü egy pocséta. Mit adna ezért a látványért az én festőfamiliám! A váltakozó tömpölyöket ezüstlevelü nyárfák veszik körül, melyeknek sürüjéből kikandikál a piros bogyófürtös «kánya bangita»; királypálcza forma rózsaszin füzények, körüludvarolva kék nefelejtsekkel, s fölöttük bolyhos kalászu nád, magas sásfűvel, miket befutott a nagy, fehér virágu vizifolyondár, aztán a vizi pulykaorr, meg valami rőtveres szedernövény, olyan, mint egy ostor, a minek a nevét nem tudom. S egy ilyen tömpölynek a partján, a sürü bozót közt kuporog két mezitlábos gyerek: az egyik horgászik, a másik fűzfa sipot farag; az egyiknek a nyakában, medaillon helyett, lóg egy madzagra kötött katonagomb. Nevetnek ránk a szemeikkel, nevetnek a fogaikkal. Mit törődnek ők a mi tábori vasutainkkal és emberölő tüzaknáinkkal!

A Dunaparton azután bemutatják előttünk a hidverést. Természetesen, csak a kezdőbetüjét.

Két kompra van felállítva a jól ismert verőgép, melynek öt mázsás koloncza alá épen akkor helyezék el a leverendő hid-oszlopfát.

Husz legény rántja egyszerre a kötelet a komp hidasán állva; egy altiszt vezényel a komp ellenkező részéről, sulyzó zsinórral figyelve meg, hogy a levert czölöp egyenesen száll-e a talajba. Az ötvenedik ütés után pihenőt vezényel az altiszt.

A pihenés után ismét int a munka folytatására, ezzel a szóval: «hoch!»

S ezt utána zengi az egész chorus.

«Hoch!»

A vaskoloncz csattan: «zupp!»

«Einmal hoch!»

A kar énekli utána: «einmal hoch!»

És azután «Zweimal hoch! Dreimal hoch!» Egész sor verset énekelnek, a minek a refrainje mindig ez: «hoch! hoch! einmal hoch! zweimal hoch! dreimal hoch!» S a vassulyok annyit csattan.

«Mi a tatár? Mért hochoznak? hisz nincs itt most Tisza Kálmán!» kérdem a kisérő főtisztek egyikétől. Ő aztán megmagyarázza egész komolyan, hogy az a hidászoknak a szokott nótája.

Ahá! Most már értem! Tehát a hány hochot kiáltanak, annál szilárdabban áll meg az oszlop a mederben: annál mélyebben furja bele a hegyét a földbe. Akkor nagyon jól van.

Még azután a távolból is sokáig hangzott utánunk a «hoch! hoch! dreimal hoch!» Jól van fiaim! Isten éltessen sokáig.

A KAJMÁNOS HÖLGY.

Mister dr. O-Beaty irlandi eredetü orvos volt New-Yorkban.

Hogy melyik egyetemen szerezte a diplomáját? azt a kérdést nem szükség szellőztetni. Elég azt tudni, hogy volt neki. A legkeresettebb orvosok egyike volt a Washington-squaretől az Union-square-ig, a hogy azt a napilapok hirdetményrovatai állandóan bizonyítják.

Csakhogy hát olyan orvos, a ki csodakurákat tud mivelni, van New-Yorkban egy egész regement s az mind kerüli a titokban rejtőzést. Hypnotizálni, massirozni, villanyozni, lesoványitani, elszunnyadt életerőket ujra felserkenteni, vért átszivattyuzni, megifjitani, kihullott hajat, ki nem nőtt szakállt megnöveszteni, szétdarabolt embert összerakni, halottat föltámasztani már mai napság minden közönséges doktor tud. Ez mind elavult tudomány. De uj betegségeket kitalálni, azokat népszerüvé tenni, a szalonokkal elfogadtatni és azután azoknak speciális doctorává lenni: ez a tudomány! Ehez értett alaposan mr. O-Beaty.

Azt beszélik róla persze az irigyei, hogy mikor az apja, a ki becsületes farmer Connecticutban, felhozta a fiát az orvosi fakultáshoz, hogy tanítsák ki azt a doktorságra: a fakultás dékánja azt kérdé tőle, hogy hát mire kivánja a fiát kiképeztetni: a belgyógyászatra-e vagy a sebészetre? Mind a kettőre, mondá az öreg. De különösen melyik specialitásra fordítsák figyelmét? Talán a sárgalázra? Az nagyon jó lesz! Vagy a gyermekgyógyászatra? Az még jobb lesz. Vagy a női betegségekre? Az meg legjobb lesz. Hát aztán a szemészetet, fülészetet, fogászatot tanítsák-e az ifjunak? Azt mind sorba. Mikor aztán az öreg lefizette a didactrumot, a mi annyi tudományért ki volt szabva, a dékán asztalára: hozzá tett még egy tiz dolláros greenbackot ráadásul, ezzel a szóval: «és aztán még arra kérem az urakat, hogy tanítsák meg a gyereket egyuttal irni és olvasni is.»

Ha ez az adoma bir valami alappal, akkor csak annak a megvilágitására szolgál, hogy minő óriási szorgalomnak kellett az ifju O-Beaty tehetségeit működésbe hozni, hogy a tanfolyam lefolytával mint kitünő baccalaureus kerüljön ki az illető universitásból, a hol még irni is megtanítják az orvosokat, a mire a legtöbbnek igazán nagy szüksége volna.

Mr. dr. O-Beatynak volt egy szolid alapokon álló jó barátja, mr. Snopkins. Egy nagy üzletkörnek örvendő összeházasító intézet alapító tulajdonosa. Ők ketten, hivatásuk érdekeiben gyakran találkozának egymással s egymásnak az üzletét (ha csak különös okuk nem volt rá) el nem rontották.

Mr. Snopkins gyakran meginterpellálta mr. O-Beatyt, hogy miért nem házasodik már meg? de mindannyiszor azt a választ nyerte, hogy fiatal gyakorló orvosra nézve hátrányos körülmény az, ha felesége van. A házasság rosz reklám.

Egy szép ködös napon aztán igy szólt a doctor a jó barátjához:

– Most már volna okom megházasodni. Nem azt mondta, hogy: volna «kedvem», hanem: volna «okom».

– Megváltoztak a principiumok?

– Tetemesen.

– Hogy hivják a választottját?

– Miss Cleopatra Smith, a hogy sikerült kipuhatolnom.

Az igazgató azt a megjegyzést tevé, hogy magában New-Yorkban, Brooklynt nem számítva, hatvanezer Smith kisasszony lakik s azok között hétszázötven Cleopatra.

– No erre az egyre mégis rá fog ön találni a jellemzés után.

– Kérem: a hajának, a szemeinek a leirásával ne fáraszsza ön magát; mert annak a szinét a saison szerint változtatják.

– Csak a lényeges jellegekre fogok szoritkozni. Tehát legelőször is, mikor ezt a hölgyet megláttam: az volt a metropolitan-house termében a Patti-előadás alatt, földszinti páholyban ült, a fején gyémántos diadémmal; de senki sem a gyémántos fejéket bámulta rajta, hanem a derekán átvont övet. Az, barátom, nem volt más, mint egy eleven csörgőkigyó. Azt hiszem, a méregfogai ki lehettek törve. Elől a feje, meg a csörgős farka a kigyónak egy gyémántos fibulával volt összeszorítva, a miből az nem volt képes kicsuszni. A csodaszép hölgy napmadár farkából készült legyezővel hüsité a keblét, melyhez a derekára övezett szörnyeteg fel-fel emelé a kinyujtott fejét, szikrázó rubin szemeivel s fulánkozó kettős nyelvével. Elhiheti ön, hogy senki sem mert ennek a hölgynek udvarolni.

– Meg vagyok felőle győződve.

– Azt mondják, hogy éjjel a vánkosa alatt alszik a szörnyeteg s reggelinél a miss a saját csészéjéből ad neki meleg tejet.

– Ez nagyon jellemző miss Cleopatrára nézve.

– Másodizben pedig a jégpályán láttam e csodahölgyet, orosz tündérekre emlékeztető prémes öltözetben. Kisérője volt egy embernagyságu förtelmes pávián. Eleintén azt hittem, hogy valami borotválkozatlan gentleman; de aztán, mikor láttam, hogy a lábain is keztyüket visel, meggyőződtem róla, hogy valóságos Darwin-féle ősapámat van szerencsém benne tisztelhetni. Ez a vicsorgó fenevad csatolta fel a deli hölgy talpára a halifaxokat, aztán maga is a két hátulsó markába szorítva egy pár korcsolyát, versenyt iszánkodott az urhölgygyel a jégen; néha kezeiket nyujták egymásnak s olyankor a szörnyeteg olyan kecsesen vigyorgott, hogy mind a két fogsorát meg lehetett látni. Ennek nem szeretnék fogorvosa lenni!

– Ezuttal sem udvarolt senki az urhölgynek.

– Nem bizony: mert az a négykezü kutya harap. Azt mondják, hogy az asztalnál is az a majom szokott a missnek felszolgálni s per tu vannak egymással.

– Kezdem tájékozni magamat.

– Harmadszor és legközelebb pedig a Centralparkban találkoztam a missel. Onnan vettem észre a közeledtét, hogy a merre járt, mindenünnen riadva szaladt szét a sokaság előle s a nagy tóparton egyszerre tele lett minden csónak, minden sandolin emberekkel, a kik teljes evezőcsapásokkal igyekeztek a szigetre menekülni. Képzelje ön: ezuttal a csodaszép tündérnő egy öt láb hosszu krokodilust vezetett ezüst lánczon; a hogy szokás bulldogot vezetni. A pikkelyes óriás gyik kedélyesen csapkodott a farkával maga körül, s kattogtatta a százfogú állkapczáját. A miss megállt egy pástétomos butik előtt s két dollár áru delikateszt vásárolt össze, a miket egyenkint a kajmán torkába hajigált. A jóllakott szörny aztán elfeküdt a parton a homokba, a hasát az ég felé fordítva, siestát tartott, a hölgy pedig ezalatt leült egy zsombikra s a zsebéből elővett egy könyvet és olvasott. Ahogy kitünő szinházi távcsövemmel kivehettem: Juvenal satyrái voltak.

– Már most tudom, hogy ki az a hölgy.

– Ismeri őt?

– Hogy ne? A kajmános hölgyet! Első osztályu helyen van nálam beirva. – S ön ezt nőül akarja venni?

– Minden bizonynyal.

– A csörgő kigyójával, a páviánjával, meg a kajmánjával együtt?

– Sőt még a Juvenáljával is.

– De hát minek ez a hölgy kegyednek? Épen a kajmános hölgy?

– Barátom! Ez lesz a leghatalmasabb reklám! Egy doktor, a kinek a felesége kajmánnal jár sétálni! A ki csak meglátja a szép asszonyt a szárazon vezetett krokodilussal, az mind a férj után fog tudakozódni. Én megtakaritom a hirlapi hirdetményeket. Egész Newyork beteg lesz: csakhogy én velem gyógyittathassa magát.

Mr. Snopkins csak egyre csóválta a fejét.

– Kedves doktorom! Tudja, hogy én önnek jó barátja vagyok. Kötelességem önt gyöngéden figyelmeztetni. Nem jó lesz önnek ezt a kajmános hölgyet feleségül venni.

– Talán az erkölcsi reputácziója szenved fogyatkozást?

– Óh nem! Az erénye minden kifogáson fölül áll! Mit gondol? A ki csörgő kigyót visel öv gyanánt!

– Hát talán a vagyoni helyzete homályos?

– Az meg épen fényes. Mr. Smith Nabukodonozor a leggazdagabb vállalkozók egyike. Palotája ott van a Madison-squaren. A leányával tűpénzül ötszázezer dollárt fog adni. Évi jövedelme egy petroleumkirályéval fölér.

– No hát akkor mi a baj?

Mr. Snopkins csak vonogatta a vállát, végre kirukkolt vele.

– Tudja, tisztelt barátom, nekem családi titkokat elárulnom nem szabad. De annyit mégis meg kell mondanom őszintén, mint régi jó barátomnak, hogy mr. Smith jövedelmének a proveniencziája olyan természetű, hogy az ellen önnek méltó skrupulusai lehetnek.

– Uram! Ha nem tisztességes eredetü mr. Smith Nabukodonozornak a jövedelme, akkor ünnepélyesen tiltakozom az ellen, hogy ön ezt előttem felfedezze! Ahoz semmi közük a vőknek, hogy az ipáik milyen uton szerezték a vagyont? Uzsoráskodtak? Tengeri rablók voltak? Hamis bukást csináltak háromszor egymás után? Vagy rabszolgákkal kereskedtek? A pénzmegszerzés módozatának szégyene csak az első izre nézve bir hatálylyal: a másodizre már nem száll át. Én szemet tudok hunyni, ha mr. Smith Nabukodonozor mindjárt pokolgépkészitő gyár tulajdonosa is.

– No hát mindezekből semmi sincs. A kajmános hölgy atyja igen derék, becsületes ember, a ki olyan áruczikkel kereskedik, a melynek használata minden emberre nézve kötelező, mely alól senki ki nem vonhatja magát, s a melynek keresete meg nem szünik, a mig csak emberek laknak a földön. Arról is bizonyossá tehetem önt, hogy soha senki azok közül, a kik mr. Smith Nabukodonozor áruczikkeit használták, azok ellen panaszt nem emeltek, azokból egy darabot vissza nem hoztak s a számlákat sohasem kifogásolták. Mr. Smith Nabukodonozor az egyetlen egy nagyiparos, a kinek a készitményeiben a fogyasztói teljes megnyugvást találnak.

(… Tudniillik, hogy mr. Smith Nabukodonozor egyik legtevékenyebb new-yorki «entreprise des pompes funèbres»-nek a főtulajdonosa. Az ő kuntsaftjai persze, hogy nem panaszkodnak a kapott portékáik ellen, azokat nem is hozzák vissza, s azokban teljes megnyugvást találnak).

Csakhogy már ezt nem magyarázta meg mr. Snopkins az ő kedves barátjának, mister O-Beatynak, hanem a mint dr. O-Beaty elébb nyilvánított szándékát miss Cleopatrával összekelése tárgyában ujból és határozottan ismétlé, azt mondta neki: «legyen hát meg, én összeboronálom a házasságot: a hozományból kapok tíz perczentet, ez az én provizióm; hanem annyit a lelkem megnyugtatására kimondok, hogy ez a házasság minden egyébre jó lesz: csak reklámnak nem lesz jó egy gyakorló orvos számára.»

II.

Minden a legpontosabban összecsappant. A leánykérés, a kölcsönös tudakozódások, a házassági szerződés föltételei, az esetleges válópör következményei: mind hivatalos okiratokban lettek megállapítva. A férj és nő vagyona közötti kölcsönös vonatkozások; konyhapénz, equipage, divatkereskedői számla: mennyi terheli ebből a férj, mennyi az após üzleti könyvét? melyik cselédet fizeti a férj, melyiket az asszonyság? mennyi a számadás alá nem vonható rendelkezési alap? ez mind budgetszerüleg meg lett állapitva, s az appropriationalis vita az esküvő napjára kitüzve.

Az esküvő ugyanis, egyházi szertartás szerint, a hogy yankee arisztokratákhoz illik, a három mértföldnyi hosszuságu Broadway (sugárut) elején levő Szent-Háromság-templomban hajtatott végre.