Part 14
Jelenowna Anna alig birta a nevetését visszafojtani, mig Alexiovics Prokop egyre a bajuszát rágta, s alattomban egyet-egyet taszitott a lábával a felesége lábán, hogy ne beszéljen már ilyen ügyetlenségeket.
Miért ne? Egy másik nő és a saját férje előtt!
Bucsuvételkor azt sugá Anna Prokop fülébe: «Önnek a felesége valóságos gyémánt; csak a köszörülés hiányzik nála.»
No ilyen gyémántköszörű van Szentpéterváron elég.
Másnap este elhozta a feleségét magával Prokop Jelenowna tánczestélyére.
Katinkán meglátszott, hogy ezuttal van először párisi divatu ruhába öltözve: mindig az uszályát nézegette, hogy nem marad-e el a háta mögött s a vállán levő csokrot igazgatta, hogy le ne csúszszék; a czipője orrát alig merte a ruhája fodrai közül elődugni, s a legyezőjét arra használta, hogy a mit a kivágott ruhaderék fedetlen hagyott, takargatta vele. Ha aztán egy férfi megszólította, zavarba jött: francziául felelt, még pedig olyan modorban, mely rögtön elárulá, hogy az első leczkéknél jár, a szemeit lesüté, s ha bókot mondtak neki, ijedten tekintgetett széjjel, mintha a férjét keresné, hogy jőjjön a védelmezésére.
Annak pedig a kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy a feleségét őrizze. Az bevette magát a buffetbe s értekezést tartott azon théma fölött, hogy cognac-kal jobb-e a thea, vagy rummal.
Jelenowna Annának volt egy unokabátyja, Ivanovics Tódor, császári szekerész-kapitány.
Jellemzésére szolgáljon ez a bonmot.
– Ejnye te Ivanovics Tódor! mondá neki egy czimborája, te már tiz esztendeje szolgálsz, s még sincsen dekorácziód.
– Nekem nincs; de van azoknak a férjeknek, a kiknek a feleségeikkel tánczolok.
Ivanovics Tódor felkérte amaz estélyen Katinkát egy walzerre.
Katinka azt felelte elpirulva, hogy ő nem tud walzert tánczolni: ő csak a sarabandeot tudja.
Ivanovics Tódor aztán felajánlá a szolgálatát, hogy majd megtanitja ő walzert tánczolni, csak támaszkodjék a vállára s aztán engedje egyik lábát a másik után csoszogni.
Egyszer csak azzal a hirrel rohan be a buffetbe egy czimborája Prokopnak:
– Uczczu Prokop! Épen most esett el a feleséged Ivanovics Tódorral a walzerben.
Prokopnak épen a szájánál volt a félig kiivott pezsgős pohár.
– Elesett? Hát majd fölkel. S azzal kiürítette a poharat fenékig.
*
Hát aztán csak köszörülték a gyémántot tovább.
Kezdte már a szőke asszonyka elveszteni természeti félénkségét, s abba a stádiumba lépett, a melyben a gyermeteg ügyetlenség a legfinomabb kaczérság szerepét veszi át. – Szeretett már bálba járni.
A férje pedig annál észrevehetőbbé tette azt a megváltozását, hogy mikor együtt mentek a bálba, ott ragadt a tánczteremben, a buffet örömeit többé nem kereste; hanem meghuzta magát egy podocarpus árnyékában, s onnan nézte a világot, a sarkantyujával nagy betűket rajzolva a csiszolt parkettre.
– Nézd csak, mondá egyszer Jelenowna Anna az unokabátyjának, az a szegény Alexievics Prokop hogy elbusulta magát. Talán féltékeny?
– Bizonyosan az.
– Talán te rád?
– Nem én rám: hanem te rád.
– Hogyan, reám?
– Hisz azt régen tudod, hogy szerelmes beléd.
– Semmi kilátással. Neki felesége van.
– Az én barátom, Alexievics Prokop, egészen átlátszó kártyákkal játszik. Ide hozta az uj Babylonba a maga falusi ártatlanságát, abban a biztos reményben, hogy itt majd el fogják tőle csábitani s akkor aztán elválhatik tőle.
– Hogy gondolsz ilyesmit? Eredj!
– Ejh, hiszen te is utána vagy bolondulva. Kedvem volna a vágyaitok utjából elseperni az akadályokat.
– Légy eszeden! Én ismerem Darinkowna Katinkát. Ő egy hozzájárulhatatlan hűséges teremtés.
– Hát hiszen minden vadkörte savanyú, a mig meg nem csipi a dér. Én azt hiszem, hogy le foglak benneteket kötelezni.
– Ne beszélj előttem istentelenségeket. Csak nem akarsz gonosztettet elkövetni?
– Hát gonosztett az, a minek sikerültével mind a négy ember meg van elégedve, a ki érdekelve van?
– De én azt tagadom.
– No hát fogadjunk.
– Mibe?
– Egy Rubinsteinos lakomába.
– Jól van.
Ezzel Ivanovics Tódor odament Alexievics Prokophoz.
– Hát te mit buslakodol itt magadban?
– Buta vagyok.
– Azért irsz hát a sarkantyúddal csupa öreg «Á»-kat a parkettre.
– Átkozott szemed van!
Prokop aztán elhagyta a duzzogó zugot s felkérte Jelenowna Annát a legközelebbi franczia négyesre. Ivanovics Tódor vis-à-vis állt fel Darinkowna Katinkával. A tour de mains-nél Jelenowna Anna kezét egyszer csak rendkivüli forrósággal szorítá meg a kézcsere közben Darinkowna Katinka. Aztán ügyetlenül hebegett mentséget.
– Ah, bocsánat, azt gondoltam másnak a keze volt.
*
Rubinsteinos lakomának nevezték Szentpétervárott az olyan úri estélyt, melyen a világhirű művész is megjelent, s remek zongorajátékával rendkivüli élvezetet nyujtott az előkelő társaságnak.
A házi asszony nagyon szeretetreméltó volt; a nagy művész nem csak azt tette meg, hogy a programmján túl még vacsora után játszott; sőt annyira vitte az udvariasságot, hogy mikor maga elvégezte a játékot, akkor addig unszolta Jelenowna Annát, hogy ő is üljön le a zongorához, mig azt nagy vonakodás után rábirta, hogy eljátszszon egy Chopin-tanulmányt, mely alkalommal maga a hirhedett művész forgatta a hangjegy-lapokat a bájos urhölgy előtt.
Az ilyen felfokozott műélvezet az egész úri társaság teljes figyelmét képes absorbeálni. Szemek, fülek nincsenek sehol másutt, mint azokon a varázsbillentyükön s a rajtuk tánczoló tündéri ujjakon.
Ha nehányan hiányoznak a társaságból, azt ilyenkor senki sem veszi észre. S ha észre veszi, hát nem jegyzi fel magának.
Hiszen bizony vannak olyan kicserzett lelkek nem csak az északi Párisban, de az igaziban is, a kik a baccarat-asztalt ott nem hagyják a világ minden húros szerszámáért. Az olyan urakat pedig, a kik a vacsora után az asztal végén ülve maradtak, s vége felé Ess-bouquet-val iszszák a pezsgőt, kár is volna az élvezetükből kizavarni.
Az előbbiek között volt Alexievics Prokop; az utóbbiakkal tartott Ivanovics Tódor. Amaz kártyázott, ez ivott.
Prokopnak rendkivüli szerencséje volt a baccaratban, A papir rubelek egész halommal álltak már előtte.
– A példabeszéd aggaszt, dörmögé Prokop. Soha sem volt nekem ilyen nagy szerencsém. Az ördög nem alszik. Hátha igaz volna? A ki nyertes a játékban, vesztes a szerelemben! Ezt meg kell tudnom.
Abbanhagyta a játékot, a kalpagjába gyürte a bankjegyeket: azt mondta, köszöni, nem kell több s azzal átment a terembe, a hol zongorán játszottak.
Kereste a feleségét; nem látta sehol.
A kitől kérdezősködött: «nem láttad a feleségemet?» az a szájára tette a tenyerét: «Csitt! Chopin!»
– Chopin ide, Chopin oda; én a feleségemet akarom látni.
Átrohant az étterembe. Ott hagyta volt a barátját, Ivanovics Tódort nemrégiben.
Annak üres volt a széke.
– Hová lett Ivanovics Tódor? a széke üres.
– Ha üres a széke, keresd az asztal alatt, s magad ülj a helyébe.
S mivel hogy nem akart leülni és a czimborasággal együtt poharazni, megfogták, beletöltették a gallérjába az egész palaczk pezsgőt, hogy a czamarkája ujjain jött ki a leve.
Ettől még dühösebb lett.
– Fel kell találnom az Ivanovics Tódort, ha a pokolban is!
S azzal rohant ki az előszobába, a hol a bundáját hagyta.
Egyike az ivó bajtársaknak utána rohant: ez volt Szamielics Zidor, a fiscus.
– Batyuskám! Ne a pokolban keresd Ivanovics Tódort, hanem a «jégparadicsom»-ban. Ott van.
– A feleségemmel együtt?
– Mind a ketten.
– Gyere velem.
Azzal felkapták a bundáikat; szánkóba vetették magukat s hajtattak lóhalálában a «jégparadicsom»-ba.
Ez olyan jótékony intézmény, a minő Párisban a Closerie de Lilas.
Ott csakugyan rátaláltak a szerelmes párra, a vétkes társalgás legcsalhatatlanabb jelenségei között, tanuk által konstatálva.
Fényes nagy botrány lett a vége. A két férfi birokra kelt, az asszony elszaladt.
Másnap megverekedett a férj és a csábító.
Alexievics Prokop kapott a mellére és a karjára egy vágást, az utóbbi harczképtelenné tette. Feküdt bele egy hétig, s az alatt mindennap meglátogatta egy sürüen lefátyolozott hölgy, a kinek a beteg homlokára tett hosszú finom ujjairól könnyü volt kitalálni, hogy az nem más, mint Jelenowna Anna.
A hűtelen asszony nem merte mutatni magát a megsebesült férje ágyánál. Félhetett, hogy agyonlövi.
A mint felépült Prokop a sebéből, azonnal megindította a válópert Darinkowna Katinka ellen.
Ügyvédül nem választotta Szamielics Zidort, az Ivanovics Tódornak volt a védője.
A csábítóval igen szigorúan szoktak bánni.
Az esküdtszék tárgyalásán elegáns hallgatóközönség gyűlt össze. Csak nagy protekczió mellett lehetett jegyeket kapni.
A hölgyek között ott volt látható az a bizonyos lefátyolozott nő is, a ki a megsebesültet ápolta.
A tárgyalásnál meglepő fordulatok jöttek elő.
Az első vádlott, Ivanovics Tódor, azzal védte magát, hogy voltaképen ő nem volt csábító, hanem elcsábított. Neki esze ágában sem volt a felebarátja feleségét a bűn ösvényére vezetni; hanem az tántorította őt el kifinomított kaczérságával, az ragadta őt magával féktelen szenvedélyessége által.
Darinkowna Anna ez ideig szeliden lehajtott fővel, esedező arczczal nézett a bűntársára; a midőn azonban Tódor, állításainak igazolására előszedte a szerelmes leveleket, miket a bukott nő küldözött hozzája, s azoknak csak a megszólítását és az aláirását olvasá fel, egyebet nem; az is elég volt: akkor lángra gyulladt a bűntársnak az arcza, odavágta a legyezőjét a szeretője fejéhez: «ön gyáva!»
A közönség és az esküdtek rokonszenve még mindig a bünös asszony felé hajlott.
Ekkor azonban előállt Szamielics Zidor; s egyenkint előhuzogatva a tárczájából az összegyűjtött okiratokat, világosságot szerzett az esküdteknek az iránt, hogy miféle nő ez a Darinkowna Katinka? Hisz ez az erkölcstelenségnek a mintaképe. Nem csak ez alkalommal, de számtalanszor megcsalta a férjét: minden férfival, a ki csak a keze ügyébe akadt. Végre egy teljesen megsemmisítő levelét produkálta Darinkowna Katinkának, melyet az egy pskowi angyalcsináló nőhöz ir. Ez még leánykorából van keltezve.
Erre már az egész hallgatóság elszörnyedése zúgott fel; az esküdtek összecsapták a kezeiket, az asszonyságok összesúgtak:
– S ez jött ide szentelt bámbinót vásárolni viaszkból?
Egetverő orczátlanság.
És a vádlott nő? Hát az, mikor az utolsó tromfot kivágták ellene, elkezdett hahotával kaczagni.
Az esküdtszék egyhangúlag mondta ki rá a «vétkes»-t.
És ekkor előállt a vádló, a halálra sértett férj, s így szólt a birákhoz:
– Uraim! Ne itéljenek szigoruan a szerencsétlen nő felett. Nevelői a bűnösök, kik rossz példájukkal megmérgezék a lelkét. Én őt igazán szerettem, s nem kivánom, hogy bünhődjön. Tudom, hogy ennyi terhelő tanubizonyság mellett a biró nem itélhet meg az elválasztott nőnek férje által fizetendő tartásdíjat. Én azonban a szivem szavára hallgatok, s elveszett boldogságom emlékeül átadok e nőnek húszezer rubelt. Éljen kedve szerint.
E nemes lelkű nyilatkozatra Darinkowna Katinka zokogásnak indult s odarogyott Prokop lábaihoz, hogy azokat átölelje.
Prokop azonban büszkén elutasítá őt magától.
– Ne közelítsen ön hozzám. Azt kivánom, hogy rögtön és azonnal hagyja el végkép Oroszországot.
Ezt a kivánságát a hatóság is előmozdítá; a törvényesen elválasztott nőt eltolonczoltatva a német határon tul.
Még azon napon gyűrűt váltott a bájos és gazdag Jelenowna Anna Alexievics Prokoppal s ki lett tűzve az esküvőjük vizkereszt utáni első vasárnapra.
*
– No hát, ugy-e hogy fel lehet szedni a kidőlt olajat kanál nélkül is? mondá Szamielics Zidor Alexievics Prokopnak.
– Csak meg kell várni, a míg megfagy.
*
Az esküvő előtti napon, szombaton, szokás szerint minden barátnője, ismerőse eljött búcsút venni a menyasszonytól.
Némelyik maga jött, más csak a látogató jegyét adta át az ajtónállónak. A komornyik aztán behozta a jegyet ezüst tálczán az úrnőjéhez, a ki az emlékezetes jegyeket mind a trousseaujához tartozó arany japáni tálacskába helyezé el.
Egyszer csak ez a név akad a kezébe:
Alexievics Prokopné született Darinkowna Katinka.
Anna haragtól elképedve kérdezé:
– Ki hozta ezt a jegyet ide?
– Egy nő, a ki odakinn van a váróteremben.
Anna kétfelé szakítá a névjegyet s odadobta a prezentáló tálczába.
– Vidd vissza neki s mondd meg, hogy az én szobám küszöbét olyan jellemű nők, mint e név viselője, nem szokták átlépni.
Az inas kis idő mulva visszajött; ezuttal egy fényképet hozott a tálczán.
– Az idegen nő kéreti a szudarinyát, hogy tekintse meg ez arczképet. Látta-e őt valaha?
Az a fénykép egy fekete hajú, hosszukás arczú fiatal hölgy képmása volt.
– Soha sem láttam.
– Ez annak a hölgynek a képmása, a ki a látogatójegyet beküldte.
– Vezesd be!
Jelenowna Anna egy teljesen idegen nőt látott maga elé jönni egészen feketében.
– Kicsoda ön?
– Én vagyok Darinkowna Katinka, Alexievics Prokop neje.
– Az lehetetlen!
A fekete nő azzal elővette a karmantyujából az útlevelét, meg a házasságlevelét s oda adta Annának, hogy győződjék meg belőle, miszerint a személyleirás azonos, s a házasság még fennáll.
– Most tudtam meg, szólt lassú hangon a nő, hogy engemet elválasztottak a férjemtől törvényesen, házasságtörés miatt, a miben én ártatlan vagyok.
– Hát akkor ki az a nő, a ki itt volt? a ki a botrányt elkövette? a kire minden bebizonyult? a ki el lett itélve? ki az a nő?
– Az a nő: mademoiselle Fleur d’Orange, egy vándor operette-társaság chansonette-énekesnője, a ki igen jól tud játszani mindenféle szerepeket.
– De hát a párbaj? Egy talmi asszonyért csak nem verekedett meg, a ki nem férje?
– A párbaj is csak olyan volt, mint a nő. Köszörületlen kardokkal verekedtek. Nem kapott sebet, csak ütésfoltot.
– S én ott virrasztottam az ágya mellett éjeken át!
Jelenowna Anna nyugalmat parancsolt az arczának: elfojtotta keblében az indulatokat.
A fekete ruhás nő folytatá suttogó hangon a beszédet:
– Megtudtam, hogy Alexievics Prokop holnap akar önnel megesküdni. Siettem kegyed előtt felfedezni a szerencsétlenségét.
– Köszönöm. Holnap jőjjön el kegyed az Izsák-templomba az esküvőmre.
– Az ön esküvőjére? kiálta fel a nő megrettenve – ön mégis meg akar vele esküdni?
– Ne kérdezzen ön többet. Csak jőjjön oda. Déli tizenkét órakor lesz a szent czeremónia; az Izsák-templom keleti kápolnájában. Igazságot kell önnek kapni – de nekem is!
A gyászos nő menni akart.
– Várjon ön. Vigye magával ezt a meghivó jegyet; a nélkül nem eresztik oda.
S maga ráirta a meghivóra Darinkowna Katinka nevét.
*
Az Izsák-templom keleti kápolnája megtelt előkelő nászsereggel másnap délben.
Az orosz templomban ülőhely nincs. Ott állnak vagy térdepelnek.
A szertartás fényes volt: három pap működött közre.
A fényes vendégsereg között feltünt egy fekete ruhába öltözött alak, a kinek az arczát is sűrű fátyol takarta; a mint ez hozzá tapadt, olyannak látszott ez arcz, mintha fényes vasból volna öntve.
A nő mozdulatlanul nézte végig az egész szertartást. A mint az arany koronákat az esketett pár fejére felteszik. A mint megitatják őket egy közös serlegből; a mint letakarják őket egy nagy világos selyem szőnyeggel.
Hagyott mindent megtörténni és hallgatott.
A papok, a kántorok énekeltek, az orgona dúdolt.
Azután kézen fogták az összeesketett párt, két pap kétfelől, a harmadik előttük ment: így kerülték körül a szent oltárt háromszor.
Ez az esketési czeremóniának utolsó fejezete. A főpap utoljára mondja: «gospodi pomiluj!»
A mint ez a szó elhangzott, a menyasszony kirántá a kezét a vőlegénye kezéből s még a fején levő koronával, oda fordulva a násznagya, herczeg **, szentpétervári kormányzó felé, így kiálta, arra a másik koronázott alakra mutatva:
– És most fogassa el uram ezt a csalót, a ki tudva szántszándékkal bigamiát követett el. Az első felesége él és nincs elválasztva. Ott áll azon rózsaszinű oszlop mellett: az a fekete ruhás nő.
E szókra, s a mint az igazi nő a fátyolt felveté az arczáról, a vőlegény végig vágta magát a márványpadlaton ájultan. Az arany korona messze gurult a fejéről.
*
Az ilyen dolognál Oroszországban nem ismerik a tréfát. Tiz nap mulva Alexievics Prokop szánkázott Tobolszk felé; s azóta van módja a nyestvadászat közben a fölött elmélkedni, hogy nem jó tréfálni az asszonyokkal.
VANDERGULD ÚR.
Diomede festő volt. Az impressionisták iskolájából. Azaz, hogy már maga ez a szó «iskola» is megbántás egy impressionistára nézve. Mert annak eo ipso nem szabad iskolájának lenni, nem szabad iskolához tartozni: nem szabad egyáltalában tanulni. Annak magától kell mindent kitalálni: rajzot, compositiót, coloritot, megvilágítást.
Diomede a mellett szép fiú is volt és bonvivant.
Őt szerették a szép asszonyok, ő pedig szerette a tengeri halat, az osztrigát, a szalonkát kocsonyával, a pezsgőt meg a bordeauxt.
De mindezen szenvedélyeinél is nagyobb volt a dicsvágya. Ez nem ismert határt.
A régi mesterekre nem adott semmit. Az olaszokat egyszerüen ignorálta. Neki Rubens csak kártyafestő volt; Rembrandt mázoló; De La Croix festék-keverő; a kortársak közül Meissonier csak czukrász; Makart nem is festő, csak aszfaltozó.
Az mind schlendrian, a mit eddig vászonra kentek.
A poézis semmi! az ideál őrültség! Az impressió, az a minden.
Dioméd képei mind rendkivüli felfogással voltak megteremtve.
Csodálni lehetett az alvó markotányosnéját. Annak csak a két talpa látszott, azon módon, a hogy nem szokott lábvizet venni. A fejéből nem látszott semmi: mert az tulnan csüngött le a pricscsről. A többi részét takarta a két fölemelt térde; tudniillik, hogy a lábai a szalmaágy karjára voltak föltéve; hanem egy hosszu kar, mely végig nyult az egész képen, a markában szorított pálinkás üveggel, hirdeté, hogy az ott egy alvó markotányosné.
Még szebbek voltak az állatfestményei. «A tehénitatás». Volt egy nagy sajtár, abból kilátszott két szarv, meg két fül. A többi fej benn volt a sajtárban. Nagyon természetes. Ezek fölött kanyargott egy kigyóforma tekervény, a mi, ha jobban ki lett volna dolgozva, ki lehetett volna találni, hogy a tehénnek a farka, a mivel a legyeket hajtja magáról, a mig iszik.
Igen eredetiek voltak azután a tájfestményei is. Azok között a nap felkölte éjfélben, Ava Saxa szigetén, a melyre azt mondta neki egy barátja, hogy «te komám! nekem úgy tetszik, hogy a nagybátyádnak az arcza még sem ilyen nagyon veres». Azt gondolta, hogy arczkép. Pedig hát az a nap korongja volt, s a mit a két vállának nézett, az a két fekete szikla Ava Saxa szigetén s elől a fehérség nem a piquét-mellény, hanem a hómező.
A csendéletei pedig arról voltak hiresek, hogy azokat mind a négy oldalukról fel lehetett akasztani a falra, s egyformán tökéletesek voltak.
Különös sensatiot keltett egy képe, melyet ha tiz lépésről nézett az ember, hát látott a fölkelő hold tányérja előtt elcsónakázni egy ábrándozó gondolást; hanem mikor közel ment hozzá, akkor látta, hogy az egy kopott kalucsni, a miből egy patkány buvik elő, háttérben egy felfordított réz-casserol feneke.
Csataképekben is bemutatta a tehetségét. Azok között nevezetes volt a «kozák-roham» czimű képe. Száz ló egy sorban ugyanannyi kozákfej (a legszélsőnek dereka is volt) és megannyi dárda: egy vezényszóra ugrat neki egy ároknak, a melyiknek a tulsó partja olyan messze van, hogy a következő pillanatban valamennyi kozák lovastul öngyilkosságot fog elkövetni. De épen ez a genialitás a fölfogás ban. Mert a hátul jövő másik kozák-szotnya azután, önfeláldozó társai hulláin keresztül fog a betemetett árkon kényelmesen áthatolni.
Daczára e sokoldaluságának, még sem tudta annyira vinni, hogy egyetlen egy képét is elfogadják a szalonban. A vén festők szűkkeblűek.
A «visszautasítottak kiállítása» azonban mindannyit befogadta. Itt azután sokkal nagyobb publikum bámulta őket, mint ha a «salon»-ban lettek volna kiállítva. Csakhogy venni nem akart belőlük senki. Pedig elég drágán voltak hagyva. Tizezer frankon alul egyet sem vesztegettek. Az is hozzá tartozik az impressionistasághoz, hogy az ember olcsóért ne árulja a képeit.
Azok már egész kincstárt képeztek: csakhogy a műkereskedő, a ki azokra előleget adott, nagyon vakarta a fejét, mikor Diomede úr az eredmény után tudakozódott.
– Hallja ön, monsieur Diomede! mondá egy napon monsieur Luchs (a műkereskedő). Tudok én valakit, a ki ön után nagyon tudakozódik.
– Európai?
– Nem. Amerikai.
– No mert európaival nem is állnék szóba. Petroleum-király?
– Nem. Királynő. Ezüstbánya-tulajdonos. Miss Debora Stopps.
– Ah, a miss Debora Stopps! A ki olyan hirhedett a gyémántjairól. Meg arról, hogy vasárnap nem főzet s nem megy szinházba. Ez előtt kalapot emelek.
– Igen buzgó methodista. Saját papot tart, a kivel úrnapján prédikáltat magának.
– No és mi tetszik neki a képeimen legjobban?
– Az aláirás.
– Parbleu!
– A képek szerzője tetszik neki. Kész volna önt a kezével és a millióival megajándékozni.
Diomede úr felcsapta a kalapját a fejére.
– Ön tréfál, uram.
– Soha! A hölgy igen szép.
– Annál rosszabb. Ha csúf volna, legalább érdekes tanulmány volna rám nézve.
– Hiszen nem kell önnek őt lefesteni, hanem elvenni.
– Azaz, hogy megfordítva. Nekem kell magamat eladnom ő neki. Tudja ön, monsieur Luchs, az ilyen dologhoz nincs nálam impressió. Egy fiatal ember, a ki elhagyja magát vetetni egy fiatal gazdag hölgy által s aztán a felesége fogatán kocsikázik. Ez «czopf». Ki nem állhatom ezt az édeskés stylt. Egy márvány-kandalló, a mellett selyemruhás hölgyek. Egy fiatal úr, a ki felolvas. Egy öreg úr, a ki kávét iszik; egy inas, a ki tálczán szerviroz; egy öleb, a ki unja magát. Utálom az egész genret. Én csak akkor fogok megházasodni, ha egyszer a világ elismeri, hogy ki vagyok. Majd ha a képeimeit egymásra fogják liczitálni a műszeretők: majd ha egykor azon a fokon állok, hogy ha egy darab üres vászonnal idejövök önhöz, a mire nincs más odafestve, csak a névczikornyám s azt mondom önnek: «mit ér ez az üres vászon?» s ön azt mondja: «husz ezer frankot.» «Egy hét mulva meglesz.» No hát akkor majd megházasodom. De az önérzetem megkivánja, hogy én mondhassam miss Stopps Deborának, az ezüstkirálynénak: «én veszlek el téged.»
– Derék ember! mondá Luchs úr. Igy szeretem a fiatalságot.
Pár nap mulva még reggel tizenegy órakor rángatták fel az ágyból Diomede urat, hogy siessen a műárushoz, van vevő a képekre. Kicsoda? Egy amerikai. Micsoda? Egy gyapotkirály.
Sietett a műárushoz. Három óra mulva már ott volt nála.
Az amerikai várhatott addig.
Luchs úr bemutatá őket egymásnak.
– Monsieur Diomede, mister Vanderguld.
Vanderguld úr hosszú, szikár ősz férfiú volt; halavány arczu, mint a ki soha szeszes italokkal nem él.
– Eladók önnek a képei?
– Azért vannak közszemlére kitéve.
– Mi az áruk?
– Olvashatja ön. A markotányosnő 10000 frank; a tehénitatás 11000 frank; a napfelkelés 12000 frank; a csendélet 13000 frank; a csatakép 14000 frank; összesen – nem tudom én mennyi, számítsa ön össze.
Vanderguld úr tagadó mozdulatot tett a fejével.
– Uram, az én képtáramban, a hol Európa leghiresebb művészei vannak képviselve, tizenöt ezer frankon alul álló kép nincsen.
– Nohát ezen könnyen segíthetünk. Legyen hát mind az ötnek az ára tizenöt ezer frank.
– A csataképeket tehetjük huszezerre.
– Hogy kerek szám legyen, nyolczvanezer. Beleegyezem.
Mister Vanderguld úr kivette a checkes könyvét s átadta az árt Diomede úrnak. Aztán mind az öt kép rámájába odatüzte a névjegyét annak a hitelességeül, hogy a képeket megvásárolta. A műárusnak utasitásba adta, hogy igazítsa ki a rámák alá szegezett lapokon a vételárt, s aztán hagyja még egy hétig a képeket kiállítva, a mikor ő azokat magával fogja vinni az uj világba.
Ennek a csodavásárnak rögtön híre futamodott az egész világvárosban. Most aztán tódult a közönség azokat a képeket megbámulni, a miket Amerika elhódított s most aztán mindenki feltalálta bennök mind azokat a rejtett szépségeket, a miket eddig nem látott. S ettől a naptól kezdve Diomede úr egyike lett Európa leghiresebb művészeinek, a kinek a képeit külön belépti dij mellett mutogatják, fölemelt árakkal, villanyvilágítás mellett.
Most azután fölléphetett egész büszkeséggel a bájos ezüst-királyné kezét megkérni. Azt meg is kapta s lett belőle mindenkitől irigyelt férj.