Part 13

– No már most mit csináljak? mondá a polgármester. A főmufti azt mondja, hogy a nép fellázadt, mert nem akarja engedni, hogy a kathedrále tornyában meghuzzák a harangokat; a Mohamed Czikalovics meg azt állítja, hogy a nép azért lázadt fel, mert nem akarja megengedni, hogy az uj komédiaházban meghuzzák a hegedüket. Vagy az egyik igaz, vagy a másik. Ha megtiltom a harangozást, akkor meg kell engednem a hegedülést; ha megtiltom a hegedülést, akkor meg kell engednem a harangozást. Végezzétek el a dolgot elébb egymás között: úgy jőjjetek vissza.

Az lett belőle, hogy «sok lúd disznót győz.» Az imámok s a hodzsák lekiabálták a kávést s a főpolgármester betiltotta a harangozást és megengedte a hegedülést.

Így segítette ki egyik európai nagyhatalom a másik nagyhatalmat a hinárból. (Mert hogy az «operette» nagyhatalom, azt úgy hiszem, senki sem vonja kétségbe.)

S így lett a harmadik étappeja a czivilizácziónak meghódítva az új hazában.

VIII. A NAGY CATASTROPHA.

Szinházat tehát már kapott a bosnyák főváros. Azt ugyan eleinte csak a beköltözött idegenek látogatták: hivatalnokok, katonatisztek, kereskedők. Aztán rákaptak a keresztyén uraságok, később a hölgyeket is el merték vinni. Látták, hogy semmi botrányos látványokat nem mutogatnak ezen a színpadon. Igaz, hogy valóságos nők játszanak; de azok sokkal illedelmesebben mozognak, mint a török szinpadok nőruhás sihederei. Mikor végre megtörtént az a nagy eset, hogy egy estén maga a hirneves Kassári Alibegovich Dániel bég is megjelent egy páholyban, még pedig mind a három hitvesével (igaz, hogy mélyen le volt fátyolozva mind a három), akkor egyszerre bon tonná vált a szinházba járás az effendikre nézve is. Az operettek dallamai hódítottak. S a ki azokat utána dalolta: a szöveget is szerette volna érteni.

Vukoszava és Sefika asszonyságok egyszer csak azt vették észre, hogy németül beszélnek. Influenza van abban! Cseléd, gyerek, asszony mind beszélte a «wasz ist den das»-t. Ha ez soká így tartott volna: meggermanizálták volna egész Boszniát.

Jó szerencse, hogy van gondoskodva róla, hogy a fák ne nőjenek az égbe.

Achmed effendi nagy kópé volt: nem hiába járt a külföldi egyetemek körül.

Ő buzdította az asszonyságokat, a két mamája közvetítésével, a folyvást harapózó ujításokra.

Eleinte az lett behozva, hogy az izlamita hölgyek is használhatnak szinházi látcsöveket az előadások alkalmával. Ezzel pedig, jól tudjuk, hogy milyen közelségbe hozhatók az idegen férfialakok. Ajna asszony megkezdte; a többi utána csinálta. A férjek mit tehettek? Azt mondták rá: «Allah akarta így».

Azután meg a feredzsét levetették a páholyban; csak a fátyolt tartották meg az arczukon s fenhangu fecsegéssel vonták magukra a figyelmet. Fagylaltot ettek és sorbethet ittak felvonásközben. A férjek fizettek és felsóhajtottak: «Allah akarta így».

S ha ő akarta, akkor nagyon jóakarója volt Leó úrnak, mert a toilettek közszemlére hozatala által nőtt a kereslet a divatczikkek után: s Leó úr konfekcziós boltja pompás üzleteket csinált.

S ha Leó úr maradt volna az üzletcsinálásnál, a hogy a hajdani chefje tanácsolá: igen jó utat követett volna; de ő rátévedt a regénycsinálás utjára, a mit a chefje határozottan elitélt.

Pedig már annyira volt a dolog, hogy egy álarczos bál megtartására is meg volt adva az engedély, a mihez a szinház nézőtere alakíttatott által. Ez épen aratásszámba ment lészen.

Ekkor azonban a két ugrifüles azt a ravaszságot gondolta ki, hogy még egy társadalmi ujítást hozzanak be a mohamedán szokások ellenére. Azt, hogy férfiak tehessenek látogatást hölgyeknél.

Hát hiszen ebben, a mi keresztyén fogalmaink szerint, semmi erkölcstelenség sincsen. E nélkül mi egy szindarabot sem tudnánk irni. Mért ne szokhatnának hozzá a törökök is?

Találtak rá alkalmat, hogy ezt a tervüket közöljék Dániel bég asszonyságaival. Azoknál ez nagy tetszésre talált.

Kinálkozott a jó alkalom e terv végrehajtására. A boszniai miniszter körutazása volt közhirré téve az országban. A népszerü minisztert elfogadni, városról-városra kisérni volt a bosnyák notabilitások feladata. Ezek közül ki nem maradhatott Kassári Alibegovich bég.

A míg e magas körutazás tart, addig Dániel bég nem mehet haza a Jála-parti kastélyba. Azalatt megtörténhetik a látogatás.

Ajna asszony háreme lesz az elfogadás szinhelye: ő adja a theaestélyt. Ő nála lesz Vukoszava és Sefika asszonyság. Három asszony és két férfi. No ez nem veszedelmes dolog.

A megállapított nap estéjén a gyermekeket korán lefektették; a kutyákat becsukták a fáskamrába; a hodsáknak ópiumot tettek a méhserébe; a kapustól elcsenték a kertajtó kulcsait: a két lovag előtt nyitva volt az ut.

Hogy erre a cselszövényre Vukoszava és Sefika asszony olyan könnyen rá állt, annak valami erősebb oka is lehetett, mint az asszonyi kiváncsiság. Bizonyosan irigykedtek Ajna asszonyra s azt akarták megejteni. Ez a fiatal gyaur, a ki Budapestről került ide, bizonyosan szerelmes Ajnába, s ha megérthetik egymást: akkor ennek megszöktetés lesz a vége. Akkor aztán megint a két «hajdani» lesz a kegyben. Titkos kárörömmel segítették előmozdítani a veszedelmes vállalatot.

A két ifju hős pontosan megjelent a határozott órában s be lett vezetve a háremépületbe Ajna asszony bizalmas szolgálója által, kit Bécsből hozott magával. Ez volt segédkezője bűvészeti mutatványainál.

Ez alkalommal is volt valami szemfényvesztés. Ajna ködfátyolképeket mutatott.

A teremben gazdagon rakott asztal volt terítve a dagadó kerevetek szomszédságában, melyeken a két lovag kényelembe helyezé magát, egyelőre illatos mokkával, zamatos nargilével édelegve, s Vukoszava és Sefika asszonyságoknak legujabb bécsi anekdotákat mesélgetve, a melyekből azok annyit megértettek, a mennyit nem kellett volna megérteni s azt mondták rá: «Tasz iszt szehr kút!»

Maga a hárem gyöngye háziasszonyi kötelességével volt elfoglalva. Ő rendezte a ködfátyolképek tüneményes játékát.

A terem mélyében volt egy emelvény, a melyet egy sima fekete függöny takart el.

A teremben minden lámpást letakartak, egészen sötét lett. Valami magától zenélő gép elkezedett tündéri dallamokat hangicsálni. Akkor aztán egyszerre egy nagy fénykarika támadt a kárpit közepén s abban megjelent életnagyságban egy-egy sokat emlegetett világhirü alak. Egymás után jöttek: Bismarck herczeg, Patti Adelina, Ozman Gházi, a plevnai hős, Hadzsi Lója.

– Mit nekünk ezek a hires uraságok, asszonyságok, a kiket mi nem ismerünk? kiáltott fel Vukoszava. Lássunk valami ismerőst. Lássuk Achmed effendit!

S pár percz mulva ott termett a fénykörben Achmed, veres fezzel a fején, csibukkal a szájában.

– Nagyon jó! Tökéletes! sikongatott a két asszonyság. Lássuk hát Leó urat!

– Abban a pillanatban eltünt a fénykörből Achmed s ott ált a helyén Leó úr, félrecsapott figaróval a fején, két keze a dzsekje oldalzsebébe dugva.

– Szakasztott olyan! Tökéletes Leó úr; volt a hálás közönség véleménye.

– De lássuk hát Vukoszavát! – Lássuk Sefika asszonyságot!

S azonnal elég lett téve a kivánságuknak.

Egymás után megjelent a két hölgy, pompás európai öltözeteikben.

– Együtt lássuk mind a kettőt! követelték az ifjú leventék.

Ahhoz már egy kis idő kellett, a míg összejött. De az is meg lett. A fénykörbe odapattant mind a két hölgy, abban a poziturában, a mely őket egymással pörölve mutatja be; az egyik két csipőre tett kézzel, a másik karmolásra görbített ujjakkal.

Lett erre nagy sikongatás a hölgyek részéről; taps és kaczaj az ifjakéról.

Ez «moment-felvétel» volt!

– Már most lássuk az Ajnát! praetendálta mind a két asszony revancheból.

«Minő jelmezben?» hangzott a függöny mögötti titkos tündérszó.

– A «mouche d’or» jelmezében! kiálta Leó úr, felhörpintve a tele pohár mandarint.

Erre a panharmónium rákezdte a bűbájos Koldusdiák-keringőt, s az andalító zene mellett odalebbent a fénykör közepébe az a csábító tünemény, melyet Leó úr látott maga előtt élő mivoltában ama végzetes ruhafelpróbálás alkalmával; de most már fátyolozatlan arczczal.

– Isteni! Fölséges! rebegték az ifjú úrak elragadtatással.

A két asszonyság azonban azt mondá:

– No már ebből elég volt. Sok a mi sok!

Az aranydongó tovarepült.

«Kit lássunk még? Kit idézzünk ide?» kérdezgeté a néző közönség.

– Ejh! Lássuk Dániel babát! kiáltá vakmerően Leó úr, a kinek már akkor a fejébe ment az erős khinai pálinka.

– Igen! Lássuk Dániel babát! ismétlé kaczagva az egész vidám társaság: s arra egyszerre ott termett előttük Dániel bég; de nem a fénykör közepén ködképben, hanem a függönyt félrehárítva, saját élő alakjában; s azzal egyszerre világos lett az egész terem.

Dániel bég ősi diszruhájában állt ott; övébe dugva a handzsárja és ezüstfogantyus pisztolyai.

Asszony, férfi, mind kővé meredt e rémalak láttára.

A bég pedig legkisebb haragot, felindulást sem mutatott az arczán. A kezét sem tette a fegyverei markolatára. Szép csendesen odajött a lakomaasztalhoz.

– Szelim alejkum, uraim! mondá az agyonrémült ifjaknak. Úgy látom, hogy még jókor jöttem. Tessék folytatni a lakomát. Itt most minden a tietek. Igazhitü muzulmán nem eszik olyan ételből, melybe egy gyaur belekóstolt s nem iszik többet abból a pohárból, a miből az egyszer ivott. Azt mind elvihetitek magatokkal, a mikor innen elmentek.

(Elmenni? Hiszen az volna jó! De egydarabban! Leó úrnak eszébe jutott az a scéna, mikor Dániel bég nyaklevágással biztatta arra az esetre, ha leplezetlenül találta meglátni a neje arczát. És most pláne mind a háromét!)

A bég szeliden folytatá:

– Hát ti fiacskáim azt tettétek, hogy leveleket irtatok az én feleségeimhez, arra szólítva fel őket, hogy nyissák meg előttetek a háremajtót, olyan időben, a mikor engem a hivatalos kötelességem távol tart. A három asszony közül «egy» elküldte utánam a hozzá irt leveleteket.

Vukoszava és Sefika dühös tekintetet vetettek egymásra. Melyikök volt az áruló?

– Most ime a saját szemeim győznek meg a valóságról. Hát ugy-e bár, édes fiaim, ha egy keresztyén főúr, úgy véletlenül hazatérve, ott találna a felesége boudoirjában vigan lakomázó fiatal effendiket, hát véres bosszúval szerezne rögtön elégtételt megsértett férji becsületének? Jó szerencse, hogy én muzulmán vagyok. Mi nem gyilkolunk ilyen esetben; hanem egyszerüen elbocsátjuk a tetten kapott asszonyt. Én kiadom a válólevelet a hűtelen asszonynak s megengedem neki, hogy minden czókmókjával és egész pereputyjával együtt a saját szekereimre rakodva, elköltözhessék, a hová neki tetszik; még a szekereket is magának tarthatja, ökröstől, lovastól.

(Hisz ez igen derék, emberséges muzulmán!)

– Nem csak az, hogy elbocsátom, sőt az élelmezésére évi dijat is ajándékozok neki, holtáig fizetendő hatezer piaszterben.

(Mintául szolgálandó példánya a muzulmán férjeknek.)

Most aztán szigorubb hangon kezdett el beszélni Dániel bég.

– A tetten kapott csábítókat azonban kényszeríteni fogom, hogy az elcsábított asszonyokat, a kiket én magamtól elbocsátok, azonnal, ebben az órában feleségül vegyék.

A két fiatal ember egymás szeme közé nézett. Leó úr igen kellemesen volt megijedve, Achmed effendi ellenben igen kellemetlenül volt megörvendeztetve. Leó úr azt vette bizonyosra, hogy a kit ő elcsábított, az a bájos Ajna; ellenben Achmed effendi sehogy sem volt tisztában az iránt, hogy a két hajdani közül melyik az ő választottja? mert neki egyik sem nyugtalanította a szivét.

A helyzet nagyon kritikus volt.

Ez a kimagyarázhatatlan quakkeri nyugodtság Dániel bég egész magaviseletében fölöttébb gyanus volt. Az atyáskodó biztatás mellé az a két pisztoly, meg a handzsár az övében! Ennek a háta mögött van valami!

Az ifjak háta mögött is volt valami: egy rejtek-ajtó, a mi arra szolgált, hogy a camera obscurát betolják rajta, a mely a ködfátyolképeket a vászonfalra vetette.

Azt a csodagépet most visszahúzták, s azzal a fénykör, mely a kárpiton világított, egyszerre eltünt, s arra teljes sötétség támadt a szobában.

Leó úr, Achmed effendivel egyben, arra használta fel a kedvező sötétséget, hogy hirtelen a rejtek-ajtóhoz osonjon: a mint azonban azt felnyitá az egyik, onnan nagy világosság tört elő; a mellékszoba tele volt emberekkel, a kik mind ide igyekeztek. Először jött egy szolga két karos gyertyatartóval a két kezében; azután egy másik szolga egy nagy ezüst medenczével és kancsóval, törülköző is volt hozzá. (Kit mosdatnak itt meg?) Azután egy harmadik szolga egy porczellántállal: abban viz volt és szivacs. (Itt csakugyan univerzális mosdatás lesz!) Majd meg egy negyedik szolga, a ki nyalábbal hozott kis asztalt, nagy könyvet. Ezek mind sorba álltak egymás mellé.

De még ezzel nem volt vége a Macbethi szellemfelvonulásnak. Következett a szolgák után egy pópa, kruczifixussal a kezében, azután meg egy török pap, nagy bolond turbánnal a fején. A pópa meg az imám eleinte véghetetlen nagy nyájassággal kinálgatá egymásnak az előre belépést, míg utóljára a török pap dühbe jött, s olyat ütött ököllel a kollegája hátára, hogy az egyszerre benn találta magát a szobában, eláldva a jelenlevőket a kirie eleizonnal, mire aztán az imám is eldörmögte a Mohamed razul Allaht.

Dániel bég pedig ez alatt ott állt és a pisztolya agyával játszadozott.

– No látjátok, fiacskáim. Mindenről gondoskodtam szépen. Kettőtök közül az egyik keresztyén. Te vagy az, te frakkos. Hogy egy muzulmán nőt feleségül vehess: arra kétféle mód van. Vagy keresztyén ritus szerint, vagy mohamedi szertartás szerint. Az első esetben a nő fog megkereszteltetni: a másodikban a vőlegény lesz muzulmánná. Az elsőnél a czeremonia könnyebb, azonban a házasság nehezebben felbontható; a másodiknál a házasság könnyen felbontható, ellenben a megelőző czeremónia körülményes. Elhoztam a szent atyát is a kolostorból, aztán meg az imámot is. Bizonyára mind a ketten jól értik a mesterségüket. Egészen a saját bölcs belátásodra bizom, fiacskám, hogy melyiket válaszd a kettő közül? Ne mondd, hogy én erőszakoskodtam fölötted. Fontold meg jól a dolgot.

Leó úrnak bizony nem kellett semmi hosszas magábaszállás az elhatározásra.

– Maradjunk a keresztyén szertartásnál.

– Jól van fiacskám. Dicsérem benned, hogy hű maradsz atyáid hitéhez. Ugy is illik. Férfinak meg kell tartani a hitét, mert a szerint idvezül a más világon. Ellenben az asszonyféle cserélheti-berélheti a vallását; annak az se nem árt, se nem használ.

– De igenis használ! kiáltott bele a pogány beszédbe a pópa; a derék lelkipásztor nem hagyhatta azt ellenmondás nélkül.

– Használ-e? kérdé félbámulattal Dániel bég. Hát ti nálatok az asszonyok is bemennek a paradicsomba?

– Be hát!

– S mit csinálnak ottan örök időkig?

– Énekelnek.

– Tánczolnak is?

– Azt már nem teszik.

– Hát akkor csak hadd menjenek be. No hát terítsd fel az asztalodat, a hogy szokás: itt a medencze, ott a kancsó, kezedben a kapcsos könyved, olvasd fel, a mi erre az alkalomra való. Hanem megállj! Előbb jön a muzulmán házasságkötés. Mohamed az első. No hát Achmed fiacskám. Huzd le szépen a czipődet s fogd kézen a Vukoszavát és járulj az imám elé.

Achmed effendi tiltakozott ez összeköttetés ellen kézzel-lábbal.

– Az lehetetlen! Hisz a Vukoszava az anyámnak a nénje; a Jelacsáé.

– Hát a nénje az anyádnak? Nekem mindig azt mondta, hogy a huga. Melyik igaz?

– Ikrek vagyunk! kiáltá közbe Vukoszava, ki e mellett baziliskus szemeket vetett Sefikára. Azt hitte, hogy ez volt az áruló.

– Hát nekem így is jó, mondá Dániel bég. Akkor cseréltek a barátoddal. Te veszed el a Sefikát, a gyaur meg a Vukoszavát.

– Sefikát? – Vukoszavát? hebegé egyszerre a két ifjú elképedve.

– Hát bizony a Sefikát, meg a Vukoszavát. Mivelhogy a harmadik, az Ajna, az volt az egyedül hűséges asszony, a ki a hozzá küldött levelet azonnal kezemhez juttatá. Ezt magamnak tartom.

Most azután nem volt már egymástól mit irigyelniök az ifjaknak.

Sőt az iránt is tisztában lehettek, miért hogy a hatalmas török főúr, a ki a háremében két ifjú leventét talál éjnek idején, ezekhez olyan átkozottul nyájas, s még a hajuk szálát sem görbíti meg?

Nem csakhogy nem ontja vérüket, sőt mindegyiknek ád egy kész feleséget, s egy pénztárczát, tele bankóval: összeadja őket a hites társaikkal, rájuk adja az áldását s megigéri igaz hitére, hogy azt a tárczát minden évben ujra meg fogja tölteni; s azzal engedi őket békén menni a a maguk utjára.

Maga pedig otthon marad a harmadikkal: a tündérszép Ajnával.

Ha az ember jól megfontolja, nem is olyan nagyon együgyü ember ez a Dániel bég!

Rövid időn az osztrák-magyar monarchia minden nyelven irott lapjaiban megtette a körutat az az érdekes hir Boszniából: miszerint egy fiatal budapesti kereskedő, ki csak nem rég nyitott üzletet Szerajevóban, a fővárosi calicobálokból dicséretesen ismeretes X. Leó, személyes előnyei által meghóditá a sheik-ul-Izlám leányának a szivét, ki a kedvéért kitért a keresztyén hitre s hozományul hatezer forintnyi évi jövedelmet hajtó fekvő birtokot hozott a férjéhez. Csábító példa vállalkozó szellemü fiatalainknak!

S Leó úrnak meg volt az a gyönyörüsége, hogy Európa minden országából kapta egyre-másra üzletbarátaitól a gratuláló leveleket, s ha egyebet nem, valamennyi üzleti tudósitás végén találta a p. f.-et (pour féliciter).

A TALMI ASSZONY.

– Százötvenezer rubel évi jövedelem. Kilátás egy öröklendő nagybátya millióira, a ki az urali aranymosókat bérli. Egy palota a Newski-prospekten. Egy bérház a gosztinnoi dwor közelében, a miben csupa aranyművesek laknak. Pompás nyaraló a Néwa-szigeten. Negyvenezer desjatin búzatermő föld a Volga mellett. Kétezer jobbágy. Mit mondtam? Százötvenezer? Ha férfi venné kezébe a dolgot: kétszázötvenezer rubelre mehetne az évi jövedelem. Magam átvenném annyiban carte blanche.

– A bizony szép pénz.

– Aztán minő összeköttetések! Micsoda rokonság! Egy nagybátyja az összes transuráli vasutak vezérigazgatója. Az anyjának a bátyja a volhyniai hadsereg főszállítója. A nagynénje udvarhölgy a czárné oldalánál, s a czarewnák énektanítónője.

A bizony elég szép társaság.

– Aztán micsoda szemek! Kékek, mint egy jégbarlang, a mely belülről magnéziummal van kivilágítva, s fölöttük sürű fekete szemöldök, mint egy dauriai őserdő. Arcza olyan ragyogó, mint az északfény; ijesztőn szép. Hogy az ajkairól ne is beszéljünk: mert azoknak egy csókjáért még egy szibériai deportáltatás sem volna elég nagy ár. Hogy a fogai igaziak, azt az angol fogorvostól tudom, a ki egyszer egy fogát plombálta. De annak is nagyon kis hibája volt. A többi igazi. S hogy az a hosszu tömött haja, a mi a fejét, mint egy tündérnői tiara veszi körül, egészen jogos sajátja: arra tárgyilagos bizonyítványom van. A fodrásznéját megvesztegettem, hogy húzza ki a számomra egy szál haját. Becsületemre: rajta van a hajtöv.

– Hát a bizony elég szép hölgy.

– No de még csak az arczáról beszéltem. A termetéről nem is beszélek. Arról szóljon a fényképe. Akarja ön látni, a mint a douche alatt áll?

– A douche alatt?

– No igen: a zuhany alatt a gőzfürdőben.

– De hát hogy jöhet létre egy ilyen fénykép?

– Óh be ártatlan ember ön! Látszik, hogy most jön a provincziáról. Hát hiszen tudnivaló, hogy van nekünk itt egy pompás gőzfürdőnk, kizárólag az elegáns világ számára. Odajár az arisztokráczia és a művészi celebritások. Hát a női bassinban van egy nagy fali óra à la regence: antik remekmű. Ennek a közepén van egy nagy lyuk, a melyben a percz-inga ketyeg erre-arra. Ennek az órának a háta mögött van egy camera obscura egy fotografgéppel. Az óra épen vis-à-vis áll a zuhannyal. A kellő pillanatban, a mikor egy védtelen szépség megjelenik a modell-állványon: az óraketyegő hirtelen fennakad; s azzal «egy, kettő, három», a moment-felvétel készen van. Másnap kapható a levonat belőle. Igaz, hogy drága. Száz rubelért vesztegetnek egy lapot, de azért rohamos kelete van.

– Ez ördögi praktika, hallja az ur!

– Legalább az ember nem vesz zsákban macskát. Akarja ön látni?

– Nem akarom látni. Félek, hogy elveszteném az eszemet.

– Hát ha az ember elveszti az eszét, s nyer a mellett egy kétszázezer rubeles feleséget: a bilance mégis az ő javára billen. Még egyet mondok. Ez a hölgy igen jó szemmel néz önre.

– Azt már tapasztaltam.

– A mióta önnel az udvari bálban tánczolt, más férfiról hallani sem akar. Ha ön megjelen előtte, elmondhatja, a mit Diebitsch Zabalkanszky tábornagy mondott: «veni, vidi, vici».

– Azt ugyan Julius Caesar mondta.

– Először! De azért ön is elmondhatja, s az sem lesz utólszor. No hát min gondolkozik még?

– Azon gondolkozom, hogy ennek az ön tervének egy igen lényeges akadálya is lehet.

– Mi lehetne az a lényeges akadály?

– Az, hogy nekem van már feleségem.

– Teringettét! Erről ön engem nem értesített.

– Mást sem. Rangomon alól házasodtam. Szerelemből. Egy pskowi kalmárnak a leányát vettem feleségül.

– Ez már öreg hiba. Mikor történt ez a szerencsétlenség?

– Már két éve.

– Két éve! Hisz az tenger idő! Akkor bizonyosan van már valami ok, a miért a válópert meg lehet indítani.

– Nincs semmi. A feleségem valóságos bibliai szent.

– De ön nem az. S fogadni mernék, hogy ha ön lett volna Ábrahám, nem Hágárt kergette volna ki a pusztába; hanem Sárát.

Ezen aztán nevettek mind a ketten.

Az egyik volt Alexievics Prokop, pskowi bojár, a hajdani streliczek ivadéka: megrongált vagyoni állapotban levő földes úr; a másik pedig volt az ügyvivője Szamielics Zidor, a legravaszabb igazságfelhigító az orosz fővárosban.

– Sebaj. Láttam én már a kidőlt olajat kanál nélkül felszedni a földről.

– Meg hagyták fagyni?

– Igen is, meg hagyták előbb fagyni. Lássuk, hogyan lehetne az ön kidőlt olaját megfagyasztani. Akarja ön azt a fényképet látni?

– Akarom.

Zidor megmutatta, Prokop megnézte.

– No hát már most ahoz tartsa ön magát, a mit én fogok utasításba adni.

*

Alexievics Prokopnak a zsebében volt a meghivó a fényes thée dansantra, melyett Jelenowna Anna rendezett pompás palotájában, mely hires volt a téli kertjéről.

A meghivóra ezt a választ küldte vissza:

«Madame. Én önt a legmélyebb hódolattal imádom. De a becsület előttem a minden uraknak ura. Nekem nőm van, a ki derék asszony és engemet szeret. Becsületem azt parancsolja, hogy kerüljem azt a bűvkört, mely magával ragad; bárha a szivem utána szakad is. Stb.»

Erre a levélre a következő viszonzás érkezett:

«Monsieur. Eddig is magas véleményem volt az ön jelleme felől; ezentúl még nagyobbra becsülöm önt. Sajnálnám barátságát elveszíteni. Ismertesse ön meg velem a nejét; én hű barátnéja fogok neki lenni, s boldog leszek, ha legalább azt szerethetem, a ki önt szereti.»

A mire aztán Prokop ezt a befejező izenetet küldé a delnőnek:

«Madame. Önnek lelki nemessége lesujt. Kivánságát parancsnak veszem. De méltán aggódom a fölött, hogy egy olyan egyszerű, világban járatlan teremtés, mint az én Katinkám, nem fog-e úgy járni az önnel való találkozásnál, mint a hogy az üveg jár a gyémánttal, hogy darabokra törik? Elhozom őt kegyedhez. Az ön nemes szive ki fogja menteni az ő hibáit; s nekem boldogságul fog szolgálni az a tudat, hogy az ön szeretetét legalább translatio útján birhatom. Stb.»

Mind a két levelet Szamielics Zidor diktálta Alexievics Prokopnak a tollába. Azért voltak olyan szépen kiczirkalmazva. Magától bizony nem telt volna ez ki.

*

Alexievics Prokop három nap mulva, épen a tánczestély előtti délután bemutatta a feleségét Jelenowna Anna úrhölgynek.

Darinkowna Katinka szőke hajú szépség volt, gömbölyü piros arczczal, melyen szerelemgödröcskék támadnak, fitos orral, s hosszú szempillák alá rejtőző dióbarna szemekkel, finom állacskája kétfelé volt osztva, még az is segitett az arcznak mosolyogni. Örök mosolygás volt az; kivált ha fecsegni kezdett. S arra nem kellett neki nagy biztatás. Az első bemutatásnál elmondta Jelenowna Annának az egész élettörténetét: ki volt az apja, anyja, a nevelő-anyja; hogy ismerkedett meg Alexievics Prokoppal; mennyire szeretik egymást; milyen fogadalmi gyertyákat ajándékozott már a csodatevő védszentnek, hogy bárcsak már egy gyermekük lenne! De hát egy rossz szemű asszony megbabonázta. Most aztán a kártyavetőnő azt tanácsolta neki, hogy jőjjön fel Szentpétervárra, járjon el délelőtt a Szent-András-templomba, délután a gőzfürdőbe, vegyen egy viasz-babát a gosztinoi dworban, azt tegye a vánkosa alá s akkor a hőn óhajtott esemény be fog következni.