Part 12
Ekkor aztán Ajna asszony a legbájosabb nevetéssel lépett le a villanyos szigetről s maga járult a megriadt vendégek elé: a legékesebb német szóval üdvözölte őket s megcsókolta a Vukoszavát is, meg a Sefikát is, a nélkül, hogy az ajkai égettek volna. Azután a két kamaszt, az Achmedet meg a Feridunt felkapta az övénél fogva, egyiket a jobb, másikat a bal kezével; úgy emelte fel magához, megcsókolva az orczáikat; azután fölemelte őket kinyujtott karral a feje fölé; «gyönyörű két fiucska!» úgy tette le a földre.
Azok megrőkönyödve oldalogtak odább. Az ördög látott ilyen «kis mamát».
Hanem hát ez csak goromba bűvészet. Értett az új asszony a finomabb varázslathoz is.
– Hát ti rajtatok hogy áll ez az új öltöny? Hogy vettétek azt fel? kiálta, nagyot nevetve a feleségkollégák öltözetén.
Azok most látták, hogy csakugyan úgy szép ez az öltözet, a hogy azt a harmadik viseli.
– Hisz ez így csupa maskara! No jőjjetek velem, majd én újra öltöztetlek; s azzal karjára öltve a két asszonyt, bevitte az öltöző szobájába. Ott már készen állt számukra a vállfüző is, meg a ruhaderék is. Ajna asszony szakértő kézzel hüvelyezé be a teremtés remekeit helyreigazító kérgekbe, a Vukoszavát elébb, azután a Sefikát. Az által az előbbi karcsuvá lett, az utóbbi pedig telt idomokat kapott. Mikor készen voltak, akkor a nagy álló tükör elé vezeté őket. Azok el voltak ragadtatva. Százszorta szebbnek találta magát mind a kettő, mint eddig volt. Mit nem tesz a czivilizáczió!
Ettől a pillanattól fogva meg volt nyerve a vetélytársnék szíve a harmadik nő iránt.
Hisz egy ilyen harmadik asszony valóságos életszükség a háznál!
Az ember egész más embernek érzi magát, mikor a miedert fölvette.
Mikor Dániel bég maga is megérkezett a lakomához, már akkor egymást ölelve jöttek eléje mind a hárman: a hogy a grácziákat festik.
Dániel bég alig ismert rájuk.
– Hisz ti nagyon szépek vagytok!
Sorba is csókolta mind a hármat.
– Ejh, de karcsú vagy! mondá Vukoszavának. Ejh, de gömbölyű vagy! magasztalá Sefikát. S azok már megtanulták, hogyan kell hátrafordított fejjel az utána vonuló czeppre visszanézni s a közben a legyezővel a corsette csipkefodrait lebegtetni.
– Mindig így kell járnotok ezentúl!
Ez a nap arany betükkel lesz följegyezve a család évkönyveiben.
– Csak az az egy baj van ezzel az izével, hogy nagyon szorítja az embernek a gyomrát, s ez akadályozni fog bennünket a jóllakásban! mondá Vukoszava asszony.
– Én szeretném, ha akadályozna már! dörmögé Sefika; de én itt nem látok semmi előkészületet a lakomához.
A nagy asztal ugyan ott volt az étkező közepén, veres posztó-terítővel letakarva; de azon semmiféle olyan edény nem látszott, a melyből enni vagy inni szokás.
A kandalló előtt is ott állt a piláf-főző üst; de amabban még tűz sem volt.
Ezt a megjegyzését érthető jelekkel közlé is Sefika a háziasszonnyal.
– Nincs itt semmi findzsa?
– Hogy ne volna itten findzsa?
Ajna egyet koppantott a legyezőjével az asztalra s abban a perczben ott állt a kávés csésze.
– De ez csak egy csésze! Hát nekem? Neked? Meg a Dániel babának?
– Van itt elég csésze! mondá Ajna s azzal elvette az asztalról a csészét s azt Sefikának adta: a másik csésze már akkor ott állt az első helyén. És aztán folyvást osztotta a csészét, a míg mindenkinek jutott: még a gyerekeknek is.
– De hát mit igyunk mi ebből a csészéből?
– A mit parancsoltok.
Azzal ismét koppantott az asztalra, s egyszerre ott termett annak közepén egy öblös ezüstkancsó.
Azt fölvette Ajna s legelőször Dániel bégnek a csészéjébe töltött belőle. Pompás illatú mokka volt.
Azután Vukoszava csészéjébe töltött.
– Én tejjel szeretem a kávét! nehézkedett Vukoszava.
– Tessék! Tessék! mondá Ajna s ugyanabból a kancsóból töltött neki a kávéjába pompás sűrű bivalytejet.
– Én nem szeretem a kávét: nekem csokoládé kell! finnyáskodék Sefika.
– Parancsolj, édesem! nyájaskodék Ajna s töltött neki csokoládét ugyanabból a kancsóból. Aztán sorba járta vele a gyermekeket, a kik keresztbevetett lábaikon ültek a kerevet mellett, s azokat is megtraktálta. Végre visszajött az asztalhoz, a hol a saját csészéje állt. «Én pedig a theát szeretem.» S akkor illatos pecco csordult ki a bűvös kancsó csövéből.
– De hát ehhez valami mártogatni való is kellene! sürgetőzék Sefika asszony.
– Hüh! arról bizony megfeledkeztem! Szereted-e a bécsi kuglófot?
– Szeretném, csak volna.
– No majd mindjárt készítek.
– Miből? Miben? Mivel?
Hát bíz erre mind nehéz volt megfelelni.
Ajna asszony az asztal alatt kotorászott s talált egy pár tojást.
– No ez szépen kezdi! Rántottát akar csinálni.
De hol a serpenyő hozzá?
Ajna asszony zavart szinlelve tekingetett szélylyel. Meglátott valamit. Az volt Dániel bég czilinderkalapja.
Hohó! Czilinderkalap egy muzulmán bégnél!
«Hübnere» van a dolognak.
Bécsben meghívást kapott Dániel bég a közös miniszter estélyére: erre az alkalomra vett teljes divatszerű öltözéket. Most abban mutatta be magát az asszonyainak, a frakk gomblyukában a piros szalagos érdemrend.
Így került Ajna kezébe a köcsögkalap.
A többit aztán tudjuk könyv nélkül. A két tojást feltörték, a czilinderbe belecsorgatták; akkor a czilindert nehány perczig meghordozták a petroleumlámpa fölött, akkor lefelé fordították s kihibbant belőle a legtökéletesebb formájú bécsi kuglóf, azon melegen.
No ez jó volt kóstolónak. De nem csak kuglóffal él az ember!
– Lássuk, hogy tudsz főzni?
– Mindjárt meglátjátok, édeseim. Nálam az gyorsan megy.
Azzal Ajna asszony ismét az asztal alá nyult s előhúzott a fülénél fogva egy hófehér házi nyulat.
– Hát ezzel mi lesz?
– Ebből lesz a vacsora.
– Mash-Allah! «Egy» házi nyul tizenhat gyomornak!
– Nem egy nyul ez; hanem kettő! mondá Ajna, s azzal megfogta a házi nyul két fülét, hirtelen kétfelé repeszté azt, s azzal mind a két kezében ficzkándozott egy házi nyul.
– De ha kettő, sem kell nekem! tiltakozék Vukoszava; mert én a nyulat meg nem eszem.
– Majd meglátod, ha elkészül!
Azzal Ajna odavitte a réz főzőkatlanhoz a két házi nyulat, fölemelte a katlan födelét: a nyulakat beledobta, azután három kártyából tüzet rakott a katlan alatti üstbe; mire a papirtűz ellobogott, egy kissé körülkopogtatta a rézkatlant.
– Készen van már.
Azzal levette a katlan födelét s kiemelt belőle egy bográcsot, telides-tele szinültig berbécshusos piláffal, a minőről csak muzulmán gyomor álmodhatik.
Mindenkinek el kellett ismernie, hogy annál tökéletesebb piláf még konyhaművész kezéből ki nem került.
Sefika nagyon is sokat talált belőle enni. A mider is szorította. Nyafogott, hogy ő megbetegszik, ha most fagylaltot nem kaphat.
– Fagylaltot! kiáltott fel Dániel bég. Télen lehet azt csinálni, a mikor jég van. Ki ácsingózna nyáron fagylaltra?
– Mindjárt lesz! mondá készséggel Ajna. Szereted a czitromfagylaltot?
Azzal kettévágott egy czitromot: odafutott vele a katlanhoz, belefacsarta, tüzet rakott alá és két percz mulva előjött egy nagy tálban a dinnye-alakú fagylalt, a melynek a hány gerezdje, annyiféle gyümölcsből volt készitve.
A két asszony oda volt a bámulattól. Ehhez hasonlót ők nem tudnak.
Maga Dániel bég is azt mondá: hogy ez nem megy tündérek segítsége nélkül.
Hja! A ki jó nevelést kapott!
Még molnárostya is kerűlt elő. A katlan mindent kiád.
Utóljára gyümölcs, czukorsütemény; csak úgy szórta, hogy a gyerekek kapkodhassák.
És végre egy csinosan font kosár: abból meg egyre-másra hullott a virágbokréta.
S a meglepetések netovábbjául egyszer csak ott termett Dániel bég frakkjának a baloldalán egy tenyérnyi nagy érdemrendcsillag; olyan, a milyent Bécsben az exczellencziás urak viselnek. Dániel baba tudta, hogy ez is csak szemfényvesztő varázslat; de azért hagyta ott ragyogni a csillagot. Hisz előbb-utóbb meg lesz az érdemelve. Lehet még egy tizedik bársonyszék is a magyar képviselőházban!
Dániel bég nagyon meg volt elégedve a lakomával, s a jóllakás után azt mondá:
– Hátha innánk?
Tudva van, hogy a törökök evés közben nem isznak, hanem csak jóllakás után. Ezt nem Schweningertől tanulták; hanem Mohamed prófétától. Akkor is pedig nem bort isznak; hanem csak vizet. A szeszes italoktól eltiltja őket az alkorán.
A vizet azonban szabad keverni nádmézzel, gyümölcsízzel, narancslével, mandulafejettel, rózsavízzel, ámbrával, a mit aztán úgy hínak, hogy «sorbet».
Ismét előkerült a csodakancsó. Ajna sorba töltögette mindenkinek a talpatlan poharába, a mit kiki megkivánt, s a mit mindjárt ki kell inni, mert ha leteszik, felfordul.
«Pompás sorbet! Nagyon jó sorbet!» dicsérték a vendégasszonyságok.
– Hejh! Csak én olyan sorbetet ihatnám, a milyent Bécsben a miniszter úrnál töltögettek! mondá Dániel bég. Az úgy habzott, maga is igyekezett ki a pohár szélén, mintha siettetné az embert, hogy «igyál már!»
– Ha az én uram úgy kivánja… mondá Ajna, s aztán töltött neki a kancsóból olyan sorbetet, a mely pezseg.
– Ez az! Ilyen volt az! mondá a nyelvével csettentve Dániel bég. Ebből ti is ihattok, asszonyok. Ezt nem tiltja az alkorán. Ez nem bor: ez csak sorbet.
Azok is kaptak belőle.
Általános volt az elismerés, hogy ez tökéletesített faja a sorbetnek.
Nem sokára olyan jó kedve lett a két hajdani asszonyságnak, hogy el kezdtek dalolni.
A gyermekeket hazaküldték aludni. A ki akaratoskodott annál rögtön megjelent az ördög a falon s ráijesztett.
A Vukoszava bosnyák balladákat énekelt, a Sefika pedig arab stanczákat.
Ajna tapsolt mind a kettőnek. Dániel bég pedig sorba ölelgette mind a hármat s ivott az egészségükre.
– Hejh! De csak az volt ám az igazi sorbet, a mit én a magyarok fővárosában ittam, a Dzsigerdilenben: herczeg Prugmájernál, az orfeumi helytartó basánál. Az forró volt, csak úgy lobogott: mikor itta az ember, az orrán jött ki a lángja, mint a sárkánynak. Hát még az a húri, a ki töltögette!
– Ha az én uram úgy kivánja, mondá Ajna, kezeit keresztbetéve a keblén s alázatosan meghajolva: s azzal eltünt a mellékszobába.
A mint eltávozott, rögtön odatelepedék Vukoszava és Sefika Dániel bég mellé két felől, s elkezdték őt a legyezőikkel hüselni, a mit ő azzal a gyöngédséggel viszonzott, hogy a csibukjából a füstöt az arczaikba fujta. Majdan előhozták a szolgálók a nargiléket, s akkor aztán a két asszonyság versenyt pipázott az urával.
Egyszer aztán előttük termett a harmadik.
A hogy a tündérek szoktak megjelenni: pókhálóból szőtt öltözetben, hosszan leeresztett hajjal, mely térdhajlásáig takarta; fején világító csillaggal; karja körül egy eleven kígyó tekergőzött, fején taréjjal, két szemén pápaszemmel. A másik karját fölemelve tartá, egy vállára emelt kancsót a fogantyújánál markolva.
A két asszonyságnak szeme-szája tátva maradt a nagy bámulattól.
– Ez egy «péri!»
– Nem. Ez egy «abelére!»
– Vagy maga az «iblisz!»
A tündéralak leemelte a válláról a karcsúnyakú rézkancsót, s sorba töltögetett a poharakba az illatos párolgó punchból. Ez sem bor: ezt sem tiltja a próféta.
A pákosztos kígyó mindegyik pohárba belekóstolt a kiöltött kettős nyelvével.
– Ez aztán az ital! Ilyet isznak a paradicsomban, a Túbafa alatt, magasztalá a punchot Dániel bég, s összekoczczintá a poharát mind a három hölgygyel. Csak a fertelmes kígyó ne kóstolgatna bele!
– Kígyó? szólt csodálkozva Ajna. Hiszen nem kígyó az, hanem pálcza.
S azzal megfogva a cobra fejét, az egyszerre megmerevült, egyenes lett, mint a Mózes botja.
– Fogd a kezedbe! mondá Dániel bégnek.
A bég azonban, a mint a pálczának a fejét a kezébe vette, egyszerre sajgató ütést érzett a tenyerében, s a mellett a marka úgy összeszorult, hogy nem tudta a boszorkányos jószágot eldobni.
– Jekdür Allah! Jobb szeretném, ha kígyó volna. Vedd el a kezemből ezt a verekedő pálczát.
Ajna aztán elvette a varázsbotot a bég kezéből s ledobta a földre; a mire az ismét megelevenült, kígyóvá lett, összetekergőzött.
Ekkor azután az Ajna felkapta a rézkancsót s elkezdett annak az oldalán az öt ujjával dobolni, valami bajadértánczot járva hozzá s egy varázsdalt énekelve; közbe-közbe teletölté a bég és a két úrnő poharát a tündéri itallal.
A cobra a dobolásra, meg az énekhangra felemelte a fejét rétesalakjából, egyre jobban felegyenesedett, s elkezdett maga körül forogni, míg az utolsó gyürűjén állt meg, a mit a farka alakított.
A rézkancsó egyre jobban kiűrült, a dobolás annál hangosabb lett rajta. A bajadértáncznak a sebese járta. A tánczdüh nem csak a kígyóra ragadt el, hanem a két asszonyra is. Egymás után felugráltak a bőrpárnáikról, s igyekeztek, tőlük telhetőleg utána csinálni Ajnának a tánczot. A Vukoszava felkapta a piláffőző rézkondért, azon produkálta a tamburint; a Sefika pedig a palacsintasütőt püfölte a nagy keringelésben, míg a többféle jótékony italok hatása miatt mind a két úrnő, ki erre, ki amarra, eldőlt s nem tudott e világon létéről többet. Azokat a szolgálók szépen a vállaikra emelték s hazavitték a saját háremeikbe.
Az egyedül maradt tündér még folytatta lassudó tempóban a csábtánczot: a kígyó azonban azt is abba hagyatta vele, a lábai körül tekergőzve s azokat egymáshoz szoritva: egyre mindig feljebb csavargózott, míg utóljára átszorítá a derekát, s ott a fejét átöltve, maga magán csomót kötött. A bajadér epedő mosolylyal tekinte a gyönyör-ittas Dániel bégre.
– Alláh ekber! Nagyon szép vagy. Mohamed ugyse! Gyönyörű vagy. Csak az a fertelmes kígyó ne volna a derekadon.
– Kígyó? szólt Ajna, gyönyörű igazgyöngy fogsorát megmutatva nevető ajkai között. Hiszen nem kígyó az; hanem selyemöv. Próbáld meg leoldani.
*
Így írta le ezt a jelenetet Achmed effendi, Leó úrhoz küldött negyedik levelében. Ő maga az egészet a két mamájától hallá, a kiknek mindezt a legközelebbi látogatás alkalmával Vukoszava és Sefika asszonyságok elbeszélték; az utólját a saját képzeletéből adta hozzá.
Mind a két nő el volt varázsolva a harmadik asszony estélyén élvezett gyönyörűségektől.
S ez a varázs a másik két asszonyságot is bűvkörébe ragadta.
Jelacsa mama, meg Habiba mama rajta estek Ibrahim papán.
– Nekünk is hozz ilyen harmadik asszonyt! Te is szerezz ilyen tündérnőt a házhoz, a milyent Dániel bég hozott a Vukoszavának, meg a Sefikának.
– Mit? Mit? varázslónőt? mondá Ibrahim baba. Az kell nektek? Ha csak az a bajotok: én bizony hozok. Kell guvernánt az Achmed gyereknek? Dehogy nem hozok.
Aztán felment a «csarziába»: ott kikeresett egy fekete pofáju ötvenéves czigányasszonyt; azt hazavitte.
«Itt van a varázslónő».
«Jaj! Nem ilyen kell nekünk. Ezt add vissza, a hol vetted. Szép, fiatal varázslónő kell nekünk, a milyent a Dániel bég hozott. Megengedi azt a próféta.
Ibrahim baba pedig igen praktikus eszü kalmár volt.
«Jajh, kedveseim, arra, hogy egy olyan bűbájos tündérnőt szerezzen az ember a házhoz, a minő «állítólag» a Dániel bégé, nem elég egy próféta: ahhoz Mohameden kivül még Krisztus is kell: nagyon sok Krisztus».
Tudniillik, hogy a gyaurok így hívják egymás között a «pénzt». Persze: ők azt is imádják.
VII. AZ ÉDES ERETNEKSÉG.
Hogy Mohamed próféta az asszonyoknak nem adott lelket; hogy nem nyitotta meg számukra a paradicsom ajtaját: az még csak elviselhető sérelem; de sokkal nagyobb figyelmetlenség volt a prófétától az az intézkedés, hogy az asszonyok kezébe nem adott pénzt, s ezzel bezárt előttük minden boltajtót. A kasszakulcs a férjnél áll: az vásárol be mindent. A mit az asszony megkiván, azt a férj megveszi a számára: elhalmozza ékszerekkel, selyemruhákkal; de pénzt nem ád a kezébe: az nem való asszonynak.
Kassári Dániel bég házánál ennek az előitéletnek is meg kellett szünni. Ajna asszonyság ezermesternő volt. Mikor neki tetszett, tallérokat, aranyakat szedett ki a Vukoszava asszony turbánja alól, a Sefika haja közül s rakta a markába jobbra-balra mindenkinek. (Igaz, hogy mikor kinyitották a markukat, akkor látták, hogy semmi sincs benne; de ott volt!)
Dániel bég nagyon szeretett volna játszani. Sakkozni szabad a muzulmánnak is; de kártyát nem vehet a kezébe: mert az az ördög bibliája, azon emberi alakok vannak festve, az alkorán tilalma ellenére. Mikor a tuzlai kávéházba beült, elnézte, hogy játszanak whisztet, kalábert, faramuczit a rácz notabilitások, a kik a carreaut «buntevicz»-nek, a coeurt «paprikicz»-nek mondják. Tetszett neki az a játék nagyon. De csak mint «kibicz» vett részt benne.
Egyszer aztán rá hagyta magát beszéltetni Ajnától, hogy odahaza, zárt ajtók mögött, mikor nem látják a hodzsák, leüljön a három asszonyával whisztezni. Oh be hamar megtanulták! Mire nem jó még a három feleség! Kész whisztpartie kitelik belőle.
Eleinte csak babra játszottak. Később aztán krajczárokban. Ajna egy zacskó ujdonatuj veretü rézkrajczárt osztott ki az asszonyok között; később pedig fényes uj piczulákat. Ezeket ő még Bécsből hozta; signore Spirifanti ajándékából: kellettek azok a bűvészi előadásokhoz. Hetenként egyszer, pénteken, tallérok kerültek a játékasztalra, szintén Ajna requisitumaiból.
Dániel béget rendkívül mulattatá a kártya. Rájött, hogy ő nagyon jól tud whisztezni s meseszerencsével játszik. A hétnek hat napján minden aprópénzüket elnyeri az asszonyainak, csak a hetediken fordul ellene a szerencse. Hanem az az egy volt a különös, hogy azok a napok, a melyeken diadalmas nyereségeket sepert be az erszényébe: rendesen a krajczáros és piczulás napok voltak, a melyeken pedig vereséggel vonult vissza, azok a talléros napok valának: úgy, hogy a mely mértékben duzzadtak a réz- és nikkel-tartalmú zacskói, ugyanabban fogyatkozott a talléros táskája.
No de hát «prætor non curat minima!» Dániel bég más asztaloknál kincseket tudott nyerni: engedte magát gavallérosan kifosztatni az asszonyai által.
S ez az eretnekség gyorsan terjedt. A bégek és agák a környékben és fővárosban egyszer csak azt vették észre, hogy megtanultak whisztezni. A kinek pedig csak egy felesége volt: az pikétbe keveredett.
Volt tehát már költőpénz az asszonyok kezében. Egy paradicsom ajtaja megnyilt előttük: a boltajtó.
Mit vásárolhatna egy paradicsomba jutott hölgy egyebet, mint piperét: szép ruhákat.
Achmed effendi tudósítá barátját, Leó urat: «jöhetsz már a kimustrált czifraságaiddal.»
Leó úr egyelőre csak mint «repülő kalmár» csinálta meg az első felfedezési kirándulást az ismeretlen világrészbe. Ideiglenes boltot nyitott a szerajevói bazárban. Mind, a legutolsó fichuig elkelt, a mit magával hozott.
A szép ruha azonban azt kivánja, hogy lássák; a pipere dicsekedni szeret.
Hogy lehessen ennek a követelménynek eleget tenni, a mohamedán törvények mellett? Utczán a török hölgy tetőtől talpig fátyolba és bő köpenyegbe burkolva jelenhet csak meg s annak mindegy, hogy csipke és selyem van-e alatta?
A tuzlai tündér ennek a hitvallásnak is ki tudta találni a schismáját.
A hölgyek, ha természetben nem is, de képmásban mutogathatják magukat.
Ennek ismét egy másik «canon» állja útját. Mohamed-hitü emberalakot nem szabad embernek lefesteni vagy kifaragni.
De a napnak szabad! S a fényképet nem ember rajzolja, hanem a napsugár. Tiltott-e meg valamit Mohamed próféta a napnak? Nem is tilthatott meg. Tehát fényképezni szabad.
Ajna asszony fényképező készletet is hozott magával Bécsből: pillanatnyi fölvételre alkalmazottat.
Dániel bég dörgött-morgott, a mikor a legelső fényképét megmutatták. Boszorkányság ez! Hisz ő nem ült senkinek. Észre sem vette, a mikor lekapták, épen csibukozó poseban. Hanem aztán kiengesztelődött, mikor a Vukoszava meg a Sefika képmásait is megmutatta neki Ajna, aztán meg a kisebb-nagyobb porontyokét. Némelyik épen abban az állapotban volt levéve, a mikor ordít s a két kezével a megbünhödött testrészét tapogatja. Dániel bég engedte magát kapaczitáltatni: a mit a nap készít, az nem lehet Allah ellenére.
És így be lett fogadva a fényképészet. A trójai fa ló.
A hölgyek legujabb ruháikban, legszebb piperéikkel fényképeztették le magukat, fátyol nélkül, a fényképező is nő volt: s küldözték egymásnak ajándékba az arczképeiket.
Leó úr táviratozott a budapesti chefnek, hogy küldjön le egy nőnemen levő photographot, több rendbeli retoucheurökkel Szerajevóba. Igen jó vállalatnak igérkezik.
Meglett. Az európai czivilizáczió ujból egy étappe-ot foglalt.
Ez azonban ismét annyi, mint vért szagoltatni az oroszlánnal.
Mi haszna az európai divat, ha nincs nyilvános hely, a hol azt mutogatni lehessen?
Leó úr nagy diplomata volt. Igazán konzulnak született. Egy napon azt irta a budapesti chefjének:
«Szerezzen ön a számunkra valami vándor operette-társaságot: kitünő vállalatnak kinálkozik.»
Semmi sem könnyebb. Az impreszárió meg lett találva. A többi magától jön.
Az impreszárió megkapta az engedélyt a főpolgármestertől a szinház építésére. Az olyan gyorsan föl lett állítva, mint egy kártyavár. Csak játszó társaság kellett még bele.
Ámde görbe szemmel nézett erre Mohamed. Nem Mohamed a próféta, hanem Mohamed Czikalovics, a Bend-basi kávéház tulajdonosa. Mivelhogy az ő kertje is szini előadásokra van berendezve, s annálfogva nagy látogatottságnak örvend. A szerajevói előkelő világ ott szokott mulatni éjfél után egy óráig: a mikor ágyuszó jelenti, hogy a korcsmák bezáratnak. Ott is van szinpad, s azon mindenféle tánczot produkálnak: csakhogy azok a bajadérek nem leányok, hanem leányruhába öltözött fiúk. Ha már most a Bend-basi-kerttel átellenben egy másik komédiás üti fel a bódéját, a kinek a szinpadján igazi leányok tánczolnak és dalolnak: akkor a közönség mind otthagyja a Bend-basi kávéskertet s az új komédiás bódéjába tódul, melynek még páholyai is lesznek, a mikben török asszonyságok is megjelenhetnek. Erkölcsiség szempontjából is veszedelmes lesz ez új vállalat: mert abban németül fognak dalolni. Ha elgondolja az ember, hogy a Bend-basi énekesei, a kik bosnyák nyelven dalolnak, a melyet mindenki megért, mindamellett is mennyi szemtelenséget összegajdolnak: hát még azok a németek, a kiket senki sem ért, ebbeli biztokban micsoda fertelmes dolgokat fognak kalatyolni? Még ennél is nagyobb dolog a nemzetiségi veszedelem. A bosnyák asszonyok kiváncsiak. A német nótáknak a dallama fülökbe mászik: akkor meg fogják tanulni a szövegét is és így rövid idő alatt egész Szerajevó germanizálva lesz s maga után fogja rántani egész Bosnyákországot.
Nem lehetett kifogásolni az ellenvetések alaposságát.
Aztán a mohamedán népességnek érzületét is figyelembe kellett venni. A kávésnak sikerült egy tekintélyes csőcseléket megnyerni az igaz ügy számára: lehetett tartani a zendüléstől. A polgármester féltette a bezesztán lámpásait. Gondolkozott rajta, hogy betiltsa a gyaur szini előadásokat.
Ekkor nem várt oldalról jött segítség Thalia számára. Muszkaországból!
Ugyan ki hitte volna, hogy a német szinigazgatót az orosz czár rántja ki a bajából?
Pedig valóban úgy történt.
Az orthodox keresztyének, mindjárt a párisi kongresszus után nagyszerü kathedrálét építettek Szerajevóban. Volt pénzük hozzá. A mohamedánok zúgolódva nézték, hogy a keresztes torony túlemelkedik a legmagasabb török minarén is: az aranyos kupoláju czarevna dzsámián; de csak türtőztették a haragjukat, mert muszáj volt. Azért az ő muezzinjeik mégis csak szépen énekelték meg a nap időszakait, míg a gyauroknak csak egy fatáblát volt szabad ütni két kalapácscsal, mikor egymást a templomba hivogatták.
Ekkor az orosz czár kebléből túlömlött a nagylelküség s az idegen alattvalók boldogítása iránti hajlam: kapta magát, három nagy harangot ajándékozott a szerajevói rácz templomnak. Azokat a hivek fel is huzatták nagy ünnepélyességgel a maguk tornyába. De már ezt nem türhette el a mohamedán lakósság. Hogy abból a magas toronyból még a bimbám-zúgás is háborgassa az ő «Lá illah, il Allah!» kiáltásukat. Nagy lett a zendülés. Az utczák megteltek bucsujáró néppel: a főmufti, az imámokkal és a hodzsák seregével, teljes ornátusban vonult fel a főpolgármesteri palota elé. A kaszárnyákban a katonaság consignáltatott.