Part 1

Note: Images of the original pages are available through the Google Books Library Project. See https://books.google.com/books?id=ZexkAAAAMAAJ

JÓKAI MÓR

ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XCI. KÖTET

NAPRAFORGÓK

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1898

NAPRAFORGÓK

UJABB BESZÉLYEK

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1898

A VILÁGLÁTOTT FIU.

Biharban is széthangzott a nóta: «Állj ki magyar, ha van lelked; Váltsd be régi becsületed. – Áll még Buda, él az Isten: Rácz nem uralkodik itten! Éljen a haza!»

1848 nyara volt: csunya meleg idő! S a bolondok még fűtöttek is mellé! Ágyukkal. – Égő falvaknál melegítették a tenyereiket.

No de, ha az ördög nem alszik, az Isten meg mindig ébren van. Ez is igaz.

Ebben bíztunk mink is. – S csak vártuk, csak vártuk, hogy mikor küldi már segítségünkre azt az öldöklő angyalát, a ki Senakérib királynak százötven ezer emberét egy éjszaka megölte: mig utoljára rájöttünk, hogy de édes magyarom, magadnak kell azt levágni, ha azt akarod, hogy megszabadulj tőle; igy aztán nem sokára felváltotta az elébbi nótáinkat ez a másik:

«Kalapomon nemzeti szin rózsa, Ajakamon kedves babám csókja! Ne félj babám, nem megyek világba, Nemzetemnek leszek katonája.»

Ez már aztán ért valamit.

Csak úgy tódult a honvédzászlók alá a fiatalság.

Bozonka helységébe is eljutott a toborzó csapat, egy szál vén huszár-őrmester, három piros csákós, zöld mundéros, veres nadrágos huszárral, aztán meg a bandával, mely is állt egy kancsal primásból, egy sánta brugósból, meg egy dülledt szemű klárinétosból, a ki még csupa suhancz volt.

De azért összemuzsikálták azok az egész Bozonkából, a mi fegyverfogható legény volt, mind.

Azok közt is legszebb legény volt ugy szemre a Csapó Márton uram Peti fia, a ki olyan ügyes legény volt, hogy még a szolgabiró is elvitte magával valahányszor hajtóvadászaton itt járt; tehát már hozzá volt szokva a puskához.

Csapó uram nem is sajnálta a fiát, hogy fegyver alá álljon. «Két esztendő nem a világ! Éljen a magyar szabadság.» Ezt is énekelte a nóta. Ugyan kikálkulálta, akárki csinálta, hogy csak két esztendeig lesz szükség a magyar szabadságra.

– Hadd menjen a gyerek! Hadd lásson világot. Nem árt neki, ha egy kis regulára tanítják. Ott is legény lesz az a talpán, nem csak a bucsúban. Nem féltem én őtet.

– Volna csak kend az anyja, majd féltené! siránkozott azonban Csapóné asszonyom, kezeit tördelve nagy keserűségében. – Oh én szeretett magzatom! Ezért ápoltalak, ezért neveltelek, hogy most lánczos golyóbissal lövöldözzenek rád azok a kegyetlen ráczok!

A huszár-őrmester megvigasztalta a kesergő anyát.

– Hiszen nem a ráczokra megyünk, hanem a móczokra.

Ezzel meg éppen kétségbeejtette.

– Oh én uram én Istenem! Hisz azok meg épen kétfelé hasítják, a kit megkaphatnak. Egyszer kis gyerek korában, mikor még csak akkora volt a Peti, mint most az Erzsikém, egy rosz kakas megvágta a halántékát, hogy egyszerre ellepte az orczáját a vér. Majd nyavalyás lettem, mikor azt megláttam. Hát még ha arra gondolok, hogy a mócz levágja a fejét a kedves fiamnak.

– Vágja biz a tököt! – szólt bele az őrmester; – azt a móczot én a bajuszomra szurom.

Igaz, hogy olyan pár bajusz fenyegetőzött a vitéz hadfi orra alatt, keményen kiviaszkolva, hogy azzal veszedelem volt szembeszállni, s Petinek is volt már bajusza: az is kipödörve.

– Ne búsuljon édes anyám! – szólt Peti, körülczirógatva az anyja ábrázatját; – majd hozok én kegyelmednek, ha visszajövök az oláhok országából, egy szép – puliszkavágó kést.

Ezen aztán csak el kellett magát nevetnie még a bánatos szivü anyának is. Hisz ő is jól tudta, hogy az oláh asszonyok puliszkavágó kése – egy szál czérna.

– Hát biz ez elég baj lesz nekem, – szólalt meg Csapó Márton uram. Én iszom meg ennek a háborunak legjobban a levét. Mert a fiúnak csak egy borjuval lesz dolga, a kit a hátán hord, de nekem a hat ökörrel, a ki itthon marad. A rekrutának ha meleg lesz a puska, majd eldobja, de én nem dobhatom el az eke szarvát, akárhogy töri is a tenyerem. Ezentul kettő helyett kell majd kaszálnom, s elől-hátul kell szememnek lenni, s éjszaka nyitott szemmel aludnom, mint a nyúlnak, mert nem lesz, a ki strázsáljon. De ha a haza úgy kivánja: hadd menjenek a fiatalok, és viaskodjanak: mi, öregek, az alatt dolgozunk.

– Könnyen beszél kegyelmed, – feddé az urát Klára asszony, – mert kegyelmednek itt marad a kedves rajkója, az Erzsi leánya. A mióta ez a világra jött, fel sem veszi már a fiát, mind csak a kis leányát hordja az ölében: az a drágasága.

– Az hát, – mondja a Márton gazda. – Biz ezt a nagy kamaszt csak nem is hordom a nyakamban, mint a medve a majmát. Ez az ölbe való ni! Ez czirógat engem, mikor haragos vagyok. Ugy-e, cziczám?

Azzal fel is kapta a karjára a kis szemérmetes Erzsikét, a ki olyan nagyon szégyenlette magát, hogy a két karjával takargatta el a szemét, onnan kandikálva elő, s csak vonakodva fogadta el a sóspereczet, a mit a nagy bajuszu huszár húzott le a számára a pereczes legénynek a rúdjáról.

– Jaj, legalább csak addig várjanak, őrmester uram, a mig egy kis utravaló pogácsát sütök a fiamnak.

– Dehogy várunk nénémasszony! Hiszen ha minden rekrutának meg akarnók várni, a mig az anyja bedagaszt, bevet és előhuzza a katakönyökét, épen itéletnap után hat hétre érkeznénk meg a mulatságba.

– Ugyan miféle mulatságba?

– Biz oda, a hol karddal hegedülnek, puskával furulyálnak. Ne prézsmitáljunk tovább. Huzd rá czigány, disznót adok: Nem túrja ki a házadat!

A primás erre az álla alá fogta a száraz fát s elkezdte nyekeregtetni, a brugós is beledöfött a felhurozott sütőteknőjébe, a rücskös klárinétosnak is neki dagadt a két pofája, a mint elkezdte a tárogatóját sivalkodtatni. A verbung haladt odább, fel a piacz felé, a felcsákózott ujonczlegények, egymás vállára fűzve karjaikat, dalolták a módi nótát; a Peti meg vissza-vissza fordult, egyre intve a kapuban álló szüleinek.

– Jaj mennyit fog koplalni a táborban szegény Peti fiam, – siránkozott Klára asszony, sürű könyjeit a kötényével szárítva fel.

Erre a szóra a kis Erzsike az eddigi félénkségét egyszere levetkőzve, utána iramodott a tánczolva, dalolva tova lépő toborzó csapatnak, s a mint odajutott az édes testvérbátyjához, azt az ajándékba kapott sóspereczet odaakasztá neki lopva a szijáról alácsüggő kaszafenő tülkére. De csak ugy, hogy senki meg ne lássa.

A kis klárinétos mégis meglátta s el akarta csenni a sós pereczet magának.

Az Erzsike azonban hirtelen kezű volt; olyat ütött a klárinétosnak az öt körmére, hogy az, ha szurkos lett volna is, bekapta volna.

– Ne te ne! Majd adok én neked! Nem a te ebfogadra való!

Apja, anyja majd megette azért a szóért.

Még a Terka néni háza előtt is meg kellett állni egy bucsúszóra; az is nagyon szerette a Petit. Ott kin várta a kis ajtóban, végig is áldotta, végig is siratta, mikor elvált tőle, s ráerőtetett egy delipiros kendőt, a minek a csücskéjébe három Szüz Máriás huszas volt bekötve.

– Látod, ezt te neked jegykendőül szántam a farsangon!

Még ki tudja, ki lesz a Peti menyasszonya – hamvazó szerdáig?

Még egy ujdonatuj borjuszájú gyolcsinget is rá akart erőtetni a jó Terka néni, a minek a két lobogós ujját maga suprikálta ki nagy művészettel; de azt a huszárőrmester nem engedte elfogadni: «hová a ménkőbe huzná ezt fel a katona-mundér alá? majd ád neki inget, gatyát az «öreg kóficz.» (Ez volt az excellentiás titulusa az akkori magyar hadügyminiszternek.)

Hiába szólt a katona-nóta a patyolatingről:

«Ha megvágnak, jó lesz a sebemre. Ha elesem, eltemetnek benne»,

a borjuszáju ingnek otthon kellett maradni, s várni a Peti visszatértére.

A Csapó Petit aztán beasszentálták, lóra ültették, elvitték Erdélybe. Nem volt akkor se ujság, se postajárás, Csapó Mártonék levelet sem kaptak a fiuktól, a míg a háborunak vége nem lett. Azt is csak hazatérő fuvarosoktól tudták meg, hogy már be van végezve. Oda a hegyek közé soha se vetődött se ellenség, se jó barát.

Nem is hitték, hogy vége legyen már mindennek. Kimentek a magyar seregek Ázsiába; de majd visszajönnek! Akkor aztán velük együtt megjön a Peti is.

Aztán lassankint egymás után jöttek az új vándormadarak, a kiket ember soha nem látott még itt. Jött a «zsandár», azután jött a «fináncz» – azután jött a «földkostoló», utoljára jött a «köszörüs». – Ő ugyan azt állította magáról, hogy «Beczirker», de hát minden ember ismerte, hogy Nagy-Váradon ollókat köszörült az utczán.

Csak Peti nem jött meg.

Elmult egy esztendő is, hogy utoljára vetették meg a számára itthon az ágyat; de nem feküdt bele. Azóta is úgy van az, leheveretlen.

Pedig itthon nagyon érzik a hijját. Az egész gazdaság terhe Csapó Márton uramra maradt. Jó szerencse, hogy a hat ökréből négyet elhajtottak a muszkák; kettőt csak el tud látni maga is. Hanem nyáron a takarodásnál nagy baj, hogy idegen szolgalegényre kell bizni a szüleséget, meg a keperakást: az ember nem lehet kétfelé.

Annál kedvesebb volt Márton gazdának az eddig is kedves, most már egyetlen magzatja, a kis Erzsike. Két esztendő alatt nagyot nőtt már: azt mondják, a leány, ha kosár alá rejtik is, megnő. Lehetett már hasznát venni, a majorságot rábizni, meg a kertben gyomlálni, füvet hazatalicskázni, meg az aratóknak ételt kihordani.

Épen aratás ideje volt: az egész falu férfinépe kinn volt a mezőn, hajnal előtt kezdtek a munkához s késő este fogja őket hazavetni. A leánynép is a tarlón volt, kettőzni, kévét kötözni. Otthon a házaknál csak az asszonyok maradtak, az aratók számára ebédet, vacsorát főzni. Mert a magyar földmíves tud annyit dolgozni, mint két más ember, hanem aztán enni is szeret annyit, a mennyi egy embert megillet.

– Én bizony megeszem a magam porczióját! mondá Márton gazda, az izzadságot törűlve a homlokáról, mikor delet harangoztak a faluban.

– Ejnye, bár csak az én porcziómat is megenné kend komám, kiáltá át hozzá a mesgyén keresztűl a szomszédja.

Magyar ember szeret tréfálkozni. «Porcziónak» hitták ám akkoriban az «adót».

Csakhogy az a várván várt ebéd nem akart megérkezni.

Pedig elég jókor elkészült azzal a jó Klára asszony: pompás szalonnás gombócz volt jó hagymás lével; azt feltálalta egy szép mázos fazékba.

Az az edény is kedvencze volt Márton gazdának: szalontai gelencsér remeke, sárga mázzal, elől egy zöldtollú kakas rajta, piros lábakkal, piros taréjjal; az ételt befödték két mázos cseréptányérral, azoknak az egyikére meg egy pár rózsa volt festve, a másikra pedig egy pár szegfű. A rózsásfenékű volt a Márton gazda tányéra, a másik a béres-legényé. Mellé két czinkanál is volt téve. Az ételes fazekat Klára asszony belekötötte egy vászonkendőbe s annak a négy összekötött csücskéjét az Erzsike karjára akasztá, jól lelkére kötve a kis leánynak, hogy ugyan gyorsan szedegesse a lábait, hogy jókor odaérjen. Előbb azonban gondosan bekötötte egy tarka cziczkendővel a leányka fejét, s a másik kezébe odaadta a pillangós papucsait. Azokat majd csak akkor huzza fel, ha a tarlóra kiér; addig ne kuspitolja: mert azokat ő cserélte a gyolcsos tóttól egy zsák zabért.

De soha se látta többé se apja, se anyja a kis Erzsi lányt. Ugy elveszett az a falutól a szántóföldig való utjában, hogy senki sem tudta meg, hova lett?

Csak nagy keresés után, mikor már a megrémült szülők mindent tüvé tettek miatta, találták meg valahol a kökénybokrok között az egyik félczipőjét, azokkal a fényes pillangókkal, és aztán távolabb, egy kőrakásnál az erdőszélében az összetört mázos fazekat, a miben az ételt vitte.

Azt beszélték, hogy sátoros czigányok jártak ezen a tájon; de ki látta őket? Mikor az arató ember dologban van, akkor nem lát mást, mint a munkát, a mi előtte van. Merre mentek? Azt nem lehetett kitalálni. Utat vesztettek.

Panaszt tenni? Felmenni a hatósághoz, s a leányrablók üldöztetését kérni? Ahoz meg senkinek sem volt gusztusa. Félt a magyar paraszt a Beczirkerhez menni panaszra, mert az nem érti a nyelvét, s még őtet magát csukatja be; a zsandárnak is más dolga volt, mint elveszett leányokat keresni. Annak most azzal volt tele a két marka, hogy az emberek kalapjai mellől a betiltott tollakat beszedje.

Már most hát a kis Erzsike sem volt. Egészen üresen maradt a ház. S ha siratta egyfelől Klára asszony a Peti fiát, sirathatta másfelől Márton gazda az aranyos kis leányát, Erzsit: «nem petyeg már a fülembe, nem keres már a fejembe!»

Estenden aztán, mikor a vacsorához nagy egyedül összeültek: vigasztalák egymást kölcsönösen.

– Ne félj asszony, majd haza hozza még a jó Isten a Peti fiadat.

– Nem látom én azt már! Hamarább megkerül a te Erzsi lányod.

*

Hát aztán csak megint fordult egyet az idő: a pihent oldalára. Más világ jött. A «köszörüs» megint elővette a kerekes laptikáját s ment «egy garas éles, két garas fényes»-t csinálni – tudja kő, hová? A régi urak visszatértek a régi hivatalaikba. A hajdani szolgabiró, a ki a Petit annyiszor elvitte magával puskahordozónak, mikor itt járt uradalmi vadászaton, megint főbiró lett. Nem volt adó. Volt szüz dohány. Jól szelelt a pipánk!

Hire járt, hogy a külföldre menekült hazafiak mind visszatérnek: némelyiket már ki is kiáltották itt-amott követnek. A «Vasárnapi Ujság»-ban, a ki jár a tiszteletes urnak, meglátni az arczképét egy-egy olyan nevezetes nagy embernek, a kinek a puszta neve kimondásáért is bekóterezték a szegény embert nem rég. Ennek hát igaznak kell lenni.

Ha azoknak szabad haza jönni, hát akkor a többi szegény honvédfiúknak mért nem volna szabad, a kik velük együtt mentek ki Ázsiába, Amerikába?

Hát a mi Petink hogyne jöhetne akkor haza?

A mig a gazdák a malom alatt az ország dolgai felett tanakodtak, és azt döngették, hogy ki legyen az országgyülésre küldendő követ? az alatt a Klára asszony, meg a Terka néni, délutáni ejtőzésül a kötényükbe szedett főtt kukoriczát hámozgatva szemenkint, azon ábrándoztak, hogy ha most egyszerre a mi Petink betoppanna hozzánk.

Egyszer csak az hallik az udvaron, hogy az öreg házőrző kutyát szólongatja valaki a régi nevén: «Betyár te ne! betyár ne!»

Az ám! a régi nevén, a hogy a magyar világban hitták, mert azután, hogy az «uj rend» bejött, ennek a névnek nem volt maradása, mivelhogy ha valaki elkiáltotta a kutya nevét: «Betyár!» a szomszédban lakó zsandár urak egyszerre eszük nélkül rohantak ki az utczára, puskával, szuronynyal: «hol a betyár?» úgy, hogy utoljára a Csapóéknak stemplis papiroson lett kiadva a parancsolat, hogy a kuvaszuknak más, békés polgárhoz illőbb nevet adjanak. Igy lett belőle «Bundás.»

Vén, fogatlan eb volt biz az már, ugatni is alig tudott: vajjon ki lehet az a régi ember, a ki még a hajdani nevére emlékezik? – Nagyon ismerősnek kell lennie a háznál, mert a konyhaajtónak, a minek a kilincse madzagra jár, egyszerre megtalálta a nyitját, s a szobaajtón is koczogtatás nélkül jön be.

A két csemegéző asszony elé egy ágról szakadt jövevény állít be. Termetre nem magas, inkább tagbaszakadt, arczszinére nézve olvasva is elmehetne a vályogvető czigányok közé; a mi gúnya megakadt rajta, az mind több rendbeli gazdát kiszolgálhatott már, gomb helyett fapeczek tartja össze a mándliját, s a lábszárain levő ruha számos hiányosságai azt engedik sejtetni, hogy a gazdájuk különös hajlandósággal bir a kerítéseken keresztül sétálni. A kalapja alól göndör, fekete haj ágaskodik elő, a közéragadt szalmaszálak bizonyítják, hogy a mult éjszakán valahol egy boglyát választott vendégfogadónak. Az egész utikészsége egy görcsös czelőke; azt is eldobja a kezéből, a mint a szobába belép s azzal egyenesen odaborul a jó Klára asszonynak a nyakába, ezekkel a szókkal:

– Édes anyám! Kedves édes szülő anyám!

S miután annak a két orczáját jobbról-balról összecsókolgatta, fordul a másik asszonyhoz, azt is nyalábra kapja s telesírja a nyakkendőjét a viszontlátás édes könnyeivel:

– Kedves drága jó Terka nénémasszony.

Aztán nagyot fohászkodik, szemeit megtörülgetve inge ujjával.

– De csak jó is itthon!

A két jó asszonynak szeme-szája eláll a nagy bámulástól: soha sem látták ők, akárhová legyenek, ezt a különös gavallért.

– Hát nem ismer kend rám? a Peti fiára? Hát úgy megváltoztam? Boldog Isten! Még az anyám sem ismer rám! – Hát kend, Terka néni! A ki olyan sokszor megkergetett a seprővel gyerek koromban, mikor a szilvát megloptam az aszalódeszkáról.

– No a szilvára emlékezem.

– Hát arra a napra emlékezik kend, mikor épen Szent-Mihály napján elvittek honvédnek, mikor a kis kapujánál megállt a verbunk; nénémasszony egy delipiros selyemkendőt dugott a táskámba, annak a csücskéjébe volt kötve három szűz Máriás huszas.

– Ez, biz Isten, igaz.

– Még egy borjuszáju gyolcsinget is rám akart kötni erővel, de a huszár-őrmester nem engedte, hogy azt nem lehet a honvéd-dolmány alá fölvenni.

– Még most is megvan az a borjuszáju ing.

– Szépen ki volt suprikálva az eleje.

– Szakasztott igaz.

– Hát a kis Erzsike hugom, mikor utánam szaladt, s a sóspereczet a tarsolyomba dugta.

– Né! Még arra is emlékezik. Jaj, azt ellopták a czigányok. Azt ne emlegesd az «anyád» előtt.

– De hát az anyám még el se fogadott fiának. Hát már nem emlékezik kegyelmed, lelkem édes szülém, hogyan elsiratott akkor, mikor a háboruba vittek? Hogy meg volt keseredve, hátha ott levágnak. Nem gondolhatott rá, hogy a véremet kifolyni lássa. Mind azt emlegette, hogy mikor egyszer kis gyermek koromban a kakas megvágott a vakszememen, hogy az orczámat ellepte a vér, akkor is majd kétségbeesett. Hát nem látja a helyét itt a vakszememen a kakasvágásnak?

– Már erre a szóra Klára asszonynak is elérzékenyedett a szive. Nem birta könyeit visszafojtani.

– Hát csakugyan te volnál a Peti fiam?

– Hát persze, hogy én vagyok! Csakhogy ebben a sasoktépte gúnyában még a Betyár kutyánk is megugat. De ha még a tükörben meglátom magamat, magam is azt kérdem: ki ez a toprongyos? De vegyem csak fel egyszer a hajdani piros pruszlikomat s három sor gombos dolmányomat, meg a pitykés rajthuzlit, aztán nyomhassam a fejembe a darutollas túri süvegemet: tudom, hogy egyszerre minden ember kiszalad az utczára: «itt a Csapó Peti.»

– Ni, hogy emlékezik rá a lelkem, hogy miféle ünneplő ruhát hagyott idehaza!

Most már egészen elhitte a két jámbor asszony, hogy az igazi Csapó Peti áll előttök testestül-lelkestül.

– Hajh! édes lelkem szülő anyám. Tiz esztendő nem tréfa ám. Kivált az oly keserves tiz esztendő, mint az enyim. Az dupla kapituláczióba megy. Az sem volna csuda, ha megőszülve kerültem volna haza.

– No csakhogy itthon vagy hát: édes fiam! De legelébb is öltözz át ezekből a rongyokból. Tudod, hol áll az ünneplő ruhád?

– Hogy ne tudnám? A tulipános ládában?

– Az apád oda van a szalontai vásáron; mire hazajön, fel légy öltözve, hogy ő is rád ismerjen. Éhes is vagy, ugy-e?

– De még a fiastyúkot is megenném az égről, ha hozzá juthatnék.

– Szaladj, édes Terka hugom, frissen a mészárszékbe, hozz egy pár font szegyét, gulyáshúsnak valót. Ettél-e azóta gulyáshúst, édes fiam, a mióta innen elszakadtál?

– Ettem bizony: krokodilus-húsból.

Terka néne rögtön szaladt a mészárszékbe; útközben elbeszélte sebten öt-hat asszonyfélének, hogy a Csapóék Petije hazaérkezett az óperencziákról; úgy hogy mire visszakerült a két font szegyével, a mihez czubáknak a mészáros még egy darab tölgyét is adott (azzal lesz tökéletes a gulyáshus): hát már akkor az egész faluban el volt terjedve a hire. S nosza megindult a proczesszió a Csapóék háza felé, meglátni ezt a csudát; udvar, pitvar tele lett fehérnéppel, meg gyermekkel; minden ablakon bekukucskáltak, a kik nem türtőztethették a kiváncsiságukat.

Klára asszony maga segített a hazajöttnek, hogy illendő parádéba csaphassa magát. Legtöbb felakadása volt neki a legény bozontos hajával. Az ő Petijének nem ilyen mangaliczaszőr forma göndör haja volt. Annak a haja szépen, simán leomlott a vállára.

– Jajh, kedves édes anyám. Mikor az ember öt esztendeig Afrikában lakik, ott olyan kemény a nap, hogy minden embernek összegöndörödik minden hajszála tőle.

Egy kis olvasztott hájjal megkenve, az a göndör haj is engedelmesebb lett s fésü segítségével (a minek három foga beletörött) engedte magát kétfelé választani.

Mikor aztán még a darutollas süveget is feltették a fejére, akkor – ki merje azt mondani, hogy ez nem a Csapóék Petije?

A közben a Terka néni is hazakerült a húsos kosárral; a tűzet előre is megrakta már Klára asszony; a veres hagymát megaprította, a burgonyát koczkára vagdalta. Addig is pedig, mig a gulyáshús elkészült, felterítette a sávolyos abroszt a kihuzó asztalra. Kitette a megszelt fehér czipót, paprikás hasaszalonnát, meg a czilindert a jó törkölypálinkával, étvágycsillapítóúl.

A Terka néne után nyomban érkezett meg a rektram.

Maksa uram még a régi jó idők maradványa volt, a kinek a meggyőződésein Thun miniszter löblicher Schulrathjai semmit sem változtattak. Ő is a Peti csodájára jött ide. A rossz szemeit okolá, hogy mindgyárt első tekintetre nem ismert rá.

– A termetét csekélylem; az ábrázatát diffikultálom, hanem a ruhái tökéletesen azok. De hát az én szemeim rosszak, hiába! Régen szolgálnak már. Én is úgy vagyok már, mint az egyszeri palócz.

S azzal feltálalá a régi adomát, a miben a palócz azt mondja: «úgy elnéztem azt a kulacsot, az gondoltam, hogy sonka, hát pedig sajt.»

– Tessék egy pohárral ebbül a papramorgóbul! serénykedék Klára asszony a kinálkozással.

– Köszönöm, nem iszom, – felelt Maksa uram. S ismét fölfrissített egy nyugalmazott anekdotát: – mivelhogy nem veszi be a pálinkát a természetem, – a doktor is megtiltotta; – aztán meg már ma nagyon sokat ittam belőle; – hanem azért ezzel az egy pohárral a Peti gyerek szerencsés hazaérkeztére. – De hát csakugyan te vagy a Csapó Peti?

– Hogyne volnék? Hát nem emlékszik rá rektram, mikor egyszer karácsonkor Bethlehemes gyerekek voltunk; s én azalatt, mig a pásztorok odabenn virgináltak, a kéményből elloptam a füstölt kolbászt?

– No már erről rád ismerek, te trifurczifer! – De szörnyűképen való módon megkissebbedtél te azóta, hogy innen elvivének. Akkor felnéztem rád, most meg a kását is megehetném a fejedről.

– Jajh! Édes rektram! Mikor a muszkák elfogtak, elvittek Szibériába. Ott mentem így össze. Hiszen rektram maga tanította, hogy a hideg összehuzza a testeket. De jó hogy ennyi is megmaradt belőlem.

– De nagyon megbarnult a fizimiskád; nem voltál te az előtt ilyen vasfazék színü.

– Hja! Édes rektram, mikor Szerecsenországban voltam, ott barnultam így meg, a hol még éjjel is süt a nap. De jó, hogy olyan fekete nem lettem, mint egy kéményseprő.

Rektramnak volt otthon az iskolában egy falra festett mappája, a mire a legyek nagyon sok nem létező falu helyét csinálták oda; tudta, hogy Szibéria meg Szerecsenország egymással mennyire nincs határvillongásban.

– Hát aztán édes Peti öcsém, hogyan kerültél te le Szibériából Szerecsenországba?

– Hát hogyan? A föld alatt.

– A föld alatt? te! Hisz ez tiszta hazugság.

– Hazugság? Hát ezzel csak azt árulja el rektram, hogy soha sem szokott egyebet olvasni, mint a Hübner-históriát. Hát nem akadt a kezébe ez a nevezetes könyv, ni? a kiben leirja maga az a tudós, a kivel megtörtént, hogyan utazott ő a föld alatt száz napon keresztül. – Én is vele jártam.

Azzal előkereste a levetett rongyos tarisznyájából azt a sok kéz szennyétől megbarnult füzetet, a melyben a tudós Verne Gyula gyönyörüségesen leirja ama földalatti utazás történetét. Képek is vannak hozzá nagy számmal, a melyek a történet igaz voltát még jobban bebizonyítják.

A füzet elébb az asszonyok kezén járt keresztül.

– E bizony valósággal így van! monda Terka néne.

– Ez itt a mi fiunk ni! mutogatá a képeken Klára asszony. Végre Maksa uramnak is kézbesíték a hiteles okiratot, a ki nem tudván annak megczáfolásába bocsátkozni, csak annyit mondott rá, nagy fejcsóválva, hogy:

– Mégis hamis a német!

– Hiszen anglus volt!

– Akkor is hamis a német, ha anglus.

Ekkor aztán még a Petinek állt feljebb:

– Így van ám az, rektram, mikor az ember elmaradt a világtól. Rektram még most is azt hiszi, hogy odalenn a föld alatt a pokol van. Nem parancsol ott már az ördög: kivették azt az anglusok árendába.

– Hát aztán mi történt veled, meg az utitársaiddal, mikor a föld alul kibukkantatok Szerecsenországban?