Part 4

Gondoljunk olyanokra, a kik meg vannak áldva némi érzékkel a látni valók iránt, kérdezzük meg őket, milyennek találták Párist, és a legképtelenebbül ellent mondó, a legnevetségesebben különböző válaszokat nyerjük. Azon az egy dolgon kivül, hogy ama bizonyos kis fejü, hosszu nyaku, kőből faragott fehér személy, a kit a Louvre nevü tenger nagy épületben láthatni, szóval a milói illetőségü Vénusz kisasszony, igen helyes jószág, – aligha fognak egyébben megegyezni. Lesz olyan, a ki sipogni fog az elragadtatástól, mint Loudanné asszony az „Unatkozó világ“-ban; találkozik olyan, a ki mindent kicsinyesnek lát s minduntalan megkivánja az otthont, – s minden árnyalat, a mi csak e két különböző vélemény közt képzelhető, meg fogja találni a maga szónokát. Azoknál, a kik Párisért rajonganak, csak azok vannak többen, a kiket a szajnaparti Babylon őszinte, vagy meg nem vallott kiábrándulással töltött el. A vidéki franczia, a kinek Páris vallása, hite és üdvössége, elbocsátja maga mellől Deniset, s e fiatal leány a „Bonheur des dames“-ból sötétnek, nyirkosnak és ijesztőnek találja a nagy várost, a melyről azelőtt legendákat hallott beszélni. Leilov Tatyána – a Rod Edouard hősnője – elhagyja az orosz sivatagot, hogy az álmodott világban élhessen, és ime a latin negyed fülledt szobáit, homályos pincze-boltjaival, a hol elzüllött lények lesik a dicsőséget s fogyasztják az izetlen kenyeret, szomorubbnak találja az elhagyott, kietlen pusztánál. És a Marais-negyed, a Faubourg Saint Antoine vendégei! Kezdjük a Grand Hotel, s végezzük a „Husos fazék“ idegenein, – változatosabb véleményeket fogunk hallani Párisról, mint egy miniszterről, a ki a várakozóknak még csak felével végzett. Elmondják tündérinek s leirják borzasztónak; s azok, a kik leghiggadtabban szólnak róla, bevallják, hogy nagyon érdekes. Mint egy szép asszonynak, a ki sokat beszéltet magáról, Párisnak sok imádója és sok rágalmazója van. S néha maguk az imádók a rágalmazók.

Hanem a jóhiszemü idegenek is, a kik hamar belátják, hogy Páris jobb mint a híre, más és más benyomással távoznak el a Szajna mellől. Igaz, hogy e hangulat-különbségekből le kell számitani az egyéni praedispositiókat. Sok függ a szemüvegtől, s még több attól, ép lélek lakik-e a szem mögött. Ebben a csodás városban van valami olyan erő, mint a Mirza Schaffy borában:

Aus dem Feuerquell des Weines Sprudelt Schönes und Gemeines Nach dem eig’nen Werth des Zechers, Nach des Trinkenden Begabung.

In Gemeinheit tief versunken Liegt der Thor vom Rausch bemeistert; Wenn er trinkt – wird er betrunken, Trinken wir – sind wir begeistert.

Páristól is meg lehet ittasodni, és az ittas ember nem láthat tisztán. De honnan van, hogy olyan diszharmonikusan hangzanak a lelkesültek danái is?

Mint az az óriási sziklafal, mely a délamerikai vándornak egyik oldalról térdelő ember alakot, másfelől oroszlánfőt, s egy bizonyos pontról nézve roppant keresztet mutat, Páris szellemi és anyagi élete, a legkülönbözőbb képekben tünik fel, a szerint, a mint a véletlen egyik vagy másik környezetbe jutatja a kiváncsi idegent. Minden kerület egy-egy külön világ. Néhány száz lépésnyire a rokkantak palotája mögött alig lehet elhinni, hogy nem messze ettől a némaságtól, a nagy boulevardok Párisa zajong. Egy társaságban, a hol néhány miniszteri hivatalnok és egy pár kereskedő családja kerül össze, aranyért sem találni egy olyan párisi nőt, a minőkkel a regényirók nem tudnak betelni. A külső boulevardok körül, egy est a Françaisban oly legendaszerü valami, a miről még az unokák is beszélnek. Sőt az a kisebb kör, a szorosabb értelemben vett Páris sem mutatja azt a képet, a mely oly elevenen és oly állandóan él a legmesszibb képzeletekben. Ennek az élete oly gyors, forgása oly hirtelen, hogy képe szüntelen változik, mint az elbüvölt Proteus alakja. Annak a világnak, a melyet a második császárság történetirói festettek, ma már csak a romjai vannak meg. A commune, mely elégetett egy sereg épületet, eltemetett egy darab tipikus életet is. És ez az átalakulás folyton tart, s halad kábitó sebességgel. Napról-napra egy darab élet tünik el; valaki meghal, s alig jut eszébe a többinek, hogy utolsó példánya volt egy tipusnak, a mely pár évvel ezelőtt még ezer és ezer alakban volt ismeretes. A Gambetta Párisa, a bosszut lihegő, megtorlásra készülő Páris már nem létezik.

Az uj nemzedék tanul a németektől; a metafizikát bujja s reformálja a katonaságát. Az a kizárólagosság, a melylyel Páris egykor elutasitott magától mindent, a mi nem a saját termelése volt, mindennap veszit merevségéből. A reactió szembeszökő: az égő gyülölet, a melyet változatlanul táplál az angol nemzet iránt, a hagyományos, örökletes gyülölet nem akadályozza meg többé a jó párisit, hogy mindenben utánozni ne kezdje gyülölt szomszédait. A szinházak előveszik Shaksperet, s az iró-népség esküszik az orosz irókra. Az orosz iránti szimpáthia, annak ellenére, hogy a politikai számitás, melylyel Páris Pétervárra kacsingatott, nagyon naivnak bizonyult, erősebb mint valaha. Minden hullámzik s holnap talán eddig nem ismert erők fel fogják forgatni az uj rendszert, de a nemrég még exclusiv Páris ma már eclecticussá lett.

Még mindig olyannak festeti magát, mint a milyennek valaha Balzac rajzolta. Kaczérkodik azzal, hogy veszedelmesnek lássák. Szereti, ha rettentőnek tüntetik fel, ha büneit és kicsapongásait emlegetik, mint egy vénülő gavallér, s a mellett igen eszesen viselkedik. A német-spanyol viszály idején jónak látta a világot meglepni azzal, hogy hét lakattal elzárja a nemzeti hiuságot s ravaszul hallgatott, amikor esztelen hősködést vártak tőle. Lesték, hogy mint egy agyalágyult öreg tábornok kiabáljon: „Hol a kardom, hol a kardom?!“, s Páris vezérczikkeket iratott a kereskedelmi kérdésekről.

Hanem – a morális élet?

Egy félszázadon át száz és száz iró másolta le Balzacnak azt a képét, a melyet az „Aranyszemü lány“-ban Párisról festett. Leirták „pokolnak, a hol minden füstölög, ég, fénylik, lángol, gőzölög, kialszik, ujra kigyul, szikrázik, recseg-ropog, s elemésztődik.“ Elmondták, hogy „a párisi ugy él, mint a gyermek. Morog mindenért, megvigasztalódik mindenen, gunyolódik mindennel, elfelejt mindent, megizlel mindent; a mit lát, birni akarja, s aztán elhagyja gondtalanul; eldobja királyait, hóditásait, dicsőségét, bálványait, legyenek azok bronzból vagy üvegből, amint elhajitja a kalapját s kidobja az ablakon a vagyonát. Nincs igazi rokona, csak az ezer frankos bankjegy, nincs más barátja, csak a zálogház. A párisi világában senki sem felesleges. Erkölcstelen, hirtelen, érzéstelen világ az, melyben nincs más uralkodó, csak: az arany és a gyönyör.“

És Páris, a „tulságos étvágyu“ Páris, tetszik magának azzal, hogy még mindig ilyennek tünik fel. Most is örömest kaczérkodik a szörnyü bűnökkel, s nem bánja, ha rosszabbnak tartják, mint a milyen. Ez is egy formája a hiuságnak, mert azt a megelégedést rejti magában, hogy „nekem az sem ártana, ha ilyen volnék is.“ Mint a gyermekek, az asszonyok és az irónépség szokták, a nagy város örül ennek az ártatlan kis mulatságnak. Teszi magát, mint ha nagyon elfoglalnák komoly ügyei: a rettenetességek, és mikor évenkint a Montyon dijat kiadják, az erényes vidékre megelégedéssel és szeretettel mosolyog, mint a hogy az iskolai dijat nyerő kis leányra mosolyog a nagymama, a kinek egy kissé viharos mult van a háta megett, de aki azért örömmel emlékszik vissza a régmult időre, amikor maga is fehér ruhácskában remegett az erénydijért.

Pedig hát azért, hogy a Montyon dijat ki lehessen adni, nem is volna szükséges mindig a vidékre menni. Páris rengeteg labyrintusában van akárhány zug, a hol mit se tudnak azokról az erkölcsökről, melyeknek Gyp volt a moralistája, a hol az ó-divatu erény, az önfeláldozás és a részvét szerényen összebujnak, mint a cserje közt egy csomó vad virág, a mely terem és nyilik ápolás nélkül és mit sem tud arról, hogy finomabb illata van, mint az üvegházak halvány növényeinek.

Párisban van néhány ezer apácza, a kik sebeket mosnak, fekélyeket kötöznek tisztába s hallgatják az őrültek istenkáromló, döghalált lehelő beszédeit egy szemhunyoritás, egy arczmozdulat nélkül. Miért? hogy kenyerük legyen? vagy hogy mindig szeliden mosolygónak lássák az irgalmas kalazanti József arczát, a kinek képe szobájuk egyetlen ékessége?

Mert, különös, ezeknek a képeknek, melyeket együgyü kéz festett, még mindig varázsa van. És ha betévedünk egy hotelbe, a Szajna balpartján, közel a boulevard Saint Germainhoz, nem fogunk nevetni a naiv szenten, a kinek képe ott függ a falon, krajczáros keretben. Az a szent már csoda dolgokat müvelt.

A ház rideg, szomoru külsejü. A diákok zaja már nem hallik oda; a feltünően tiszta lépcsőkön nagyon csöndes, nesztelen lépésü emberek járnak. Itt mindenki korán kel és korán fekszik, s a table d’hôte-nál asztaláldást szoktak suttogni. Ez a „Hôtel des Saints Pères“, a hová rendesen csak papok szállanak, mikor keresztül utaznak Párison, hogy tovább menjenek távoli világrészekbe, beszélni egy itt már nagyon ismert, divatját mult legendáról.

Valóságos központ ez az épület: alig van franczia pap, a ki meg nem fordult volna ott. Ebbe a házba lép először az Afrikából érkező s innen megy hosszu utjára az ausztráliai misszionárius. S van eset, mikor e ház vendégeiről hallhatni egyet-mást, a mi nem válik Páris szégyenére.

A köztársaságnak nincs szüksége a papokra, de talán nem volt rá nézve minden haszon nélkül az a pap, a ki gyakran fordult meg itt, s a kinek nevét igen sok franczia katona emlegette akkor, a mikor Roussel abbét, az auteuli árvák apját egy pár hálás növendéke megünnepelte. Lehetett rá élczeket faragni, mert hisz ezer számra voltak gyermekei. Az érdemes öreg ur találkozhatott e házban egy másik pappal, a ki azért halt meg, mert ugy gondolkozott, hogy az aixi érseknek ott van a helye ama hivei mellett, a kikhez legközelebb a halál – a döghalál! – s a kik legjobban rászorulnak vigasztalására. Ha Forcade érsek fegyvert viselt volna és nem talárt, hősnek mondták volna. S a „Hôtel des Saint-Pères“-ben szokott megszállani az a falusi pap is, a kinek az egyszerü gondolatai egy sereg kitünő iró csodálatának a tárgyai voltak s a ki csak nagy ritkán látta Párist, hogy a quai-n egy csomó ócska könyvet szedjen össze. Joseph Rouxnak hivták ezt a papot. „Oly név – mondták róla a Hôtel des Saint-Pères“-ben – a mely ma nagyon közönséges, hanem a melyet meg fognak jegyezni. Pascal és Vauvenargues óta nem volt Francziaországnak irója, a kinek szomoru hite magasztosabb gondolatokat sugalt volna.“ És csakugyan nem volt senki, a ki a paraszt egyszerü lelkét jobban ismerte, s hatalmasabban magyarázta volna, mint ez a remete, a kinek minden olvasmánya néhány moralistából s a szent atyákból állott. A kép, melyet a franczia parasztról mutat, nem nagyon vigasztaló; rossznak és kemény szivünek mondja, mintha csak igazolni akarná, a mit Zola a „Faute de l’abbé Mouret“-ben a parasztról mondott. Hanem azért ennek az aljas, hazug, önző lénynek mindig szabad bejárata volt a szivéhez. Mert hát a szent képek megtanitanak a bocsánatra, ha a moralista könyörtelen is.

Roux abbét a könyve egyszerre hiressé tette, a minek az lett az első következménye, hogy tanszéket kináltak neki Páris egyik legelőkelőbb iskolájában. Nem fogadta el, a minek megokolásául nagyon sokat tudott mondani. S meglehet az tartotta vissza, a mit elhallgatott: hogy el kellene hagynia azokat a szegény ördögöket, a kiket oly nyomorultaknak mond, s a kiknek aljassága nem gátolta őt, hogy pazarul ne ossza szét köztük szivét, a mire a földhöz ragadtaknak annál nagyobb szükségük van, mivel maguknak ugy sincs, a szerencsétleneknek.

Erről a három papról igen sokat beszéltek a „Hôtel des Saint-Pères“-ben, olyanok, a kik semmit sem tudtak arról, hogy melyik ló nyerte meg a Derbyt, s a kik mégis azt hitték, hogy ők Párisban vannak.

(1885.)

TWISTEK.

Mindennapos utam keresztül visz az Erzsébet-téren, ezen a parkot majmoló, szánandó kis térségen, melyben sápkóros fák és egy nyomorék pagodácska csúfolják a természetet és az architekturát. Olyan régóta taposom kövecses, sarupusztitó homokját, hogy már meg se látom a bokrain rágódó kórságot; el-elfelejtem szegénységét s czéltalanul bolyongva dísztelen fasoraiban, néha-néha azzal áltatom magam, hogy kertben vagyok. Olyan formán, a mint némelyik pillanatban elfelejtjük régi czimboránknak minden untig ismert, rossz tulajdonságát s egyszerre csak kellemesen érezzük magunkat oldala mellett, nem tudni: miért, s nem tudni: meddig?

S mivel ez a néha kertnek képzelt, oktalanul megszeretett tér innen-onnan hozzá tartozik már a legszűkebb honomhoz: a fölötte ellebbenő kicsi események (többnyire luftballonok), melyek annyira felizgatják a dajka-köröket és a kisded-kaszinókat, engem is érdekelnek. Ha a térre új kisasszony érkezik – a ki három krajczárokat szed be a székekre letelepedőktől – ha valamelyik kis Manó keresztül sétál a virágágyakon és csődület kerekedik: mindez rám nézve ép oly nevezetes, mint más halandónak egy trónbeszéd.

*

Régente a Twist Olivérek a Fagin-ok körmei közé jutottak és zsebmetszésben nyertek oktatást. Akkor szánakoztunk rajtuk. Ma a zene-vállalkozókhoz és a színház-bérlőkhöz kerülnek, a kik a szépre, művészetre tanítják őket. S most már az ördög sem törődik velök. Pedig a sorsuk nem igen vált jobbá; s a különbség csak az, hogy ez idő szerint a művészet czéljaira használják ki csekély életerejüket, míg azelőtt kicserzették a bőrüket egészen egyszerűen, minden szent czél nélkül.

A gyermek sohasem volt úgy kidobva a világba, mint a mi korunkban. Sohasem volt akkora szerepe az emberiség nagy háztartásában, mint ma, midőn a közös munkából aránytalanul nagy részt kell gyönge vállain elviselnie. Azelőtt vadul, elhagyatva nőtt, mint az útszéli gaz; a mi praktikus korunkat illeti a dicsőség érte, hogy ezt a növényt is felhasználja a boszorkánykonyhájában. Az idea, hogy a gyermekben is elégséges munkaerő van, hogysem a társadalom egyszerüen el legyen nélküle, jórészben a mi időnké; bennünket illet e miatt a „szánom-bánom“ is.

Hajdan is voltak siralmas gyermekségek. Ott van a nagy Condéé, mely elég ismeretes. Ötödfél éves korában bevonúl Bourges várába, hogy fölvegye a keresztség szentségét: a kapunál négyezer polgár, s ezeken kívül nemesek, papok, hivatalos személyek fogadják; a szegény gyereknek tetőtől-talpig vasban öt szónoklatot kell végig hallgatnia, küzdve az álom, s ösztöne ellen. Hanem azért tartja magát ünnepélyesen, méltóságteljesen. S ötödféléves! Micsoda nevelés lehetett az, amely egy egészséges érzésü kisdedet öt szónoklat végighallgatására kényszeríthetett! Borzalom elgondolni!

De végre ilyen dolog egészen a korunkig, csak ritka kivétel volt. Mekkora változás! Ha így haladunk, megérjük az időt, mikor az öt szónoklatot nemcsak meghallgattatják, de el is mondatják a kisdedekkel. A szellemi munkából már is ki kell venniök a részöket. S ma azok a kivételek, a kik megszabadúlhatnak a teher alól.

Hogy mennyi munkaerő vesz ilykép kárba idejekorán, arra csak mostanában kezd gondolni a társadalom. Soká nem törődött vele, hogy a hirtelen nyereség nem ér föl a későbbi veszteséggel. A gyermekek túlterheltetése azonban az alig múltban oly megdöbbentő eredményekre vezetett, hogy a változás elkerülhetetlenné vált. Természetesen első sorban a jómódú osztályok gyermekeiről gondoskodnak: az iskolai idő megszorításával. De a gyárak apró munkásain is megkönyörült itt-ott a törvényhozás, s a serdülés előtti időre nézve meghatározta a munkaidő legtöbbjét. Csak azokról a gyermekekről nem gondoskodtak eléggé, akik nem komoly munka, hanem a mulatságok gálya-rabjai. A legkevesebbet foglalkoznak azoknak a gyermekeknek a sorsával, a kik még alkalmatlanok lévén az igazi dologra, a szinházak, a czirkuszok, a mulatóhelyek csatornái körül senyvednek.

De immár ideje volna többet törődni azokkal az apró szerecsenekkel, a kik idomtalan bakugrásokat követnek el az operában, az ál-szörnyekkel s az állitólagos óriási békákkal, akik az „Ördög pilulái“-ban ődöngve hordják az állat-jelmezek súlyos terhét, a czirkuszbeli kedvenczekkel, a kik még alig döczögnek, s már életveszélyes produkcziókat kénytelenek végezni, szóval mindazokkal, a kiket a mulatóhelyek jószivű közönsége annyi szeretettel tapsol meg.

Vajjon megengedhető-e, hogy e gyámoltalan lényeket a gondatlanság, vagy az árvaság védtelenül adja át a szinházak testet, lelket sorvasztó levegőjének? Rendén van-e, hogy vállalkozó szellemek csapatostul gyűjthessék az elhagyatottakat és a nyomorultakat arra a gyilkos mesterségre, mely igazán megérdemelné a „kintornázás“ nevet?

*

A párisi Gaîté-ben a „Petit Poucet“-t adták. A színpad is, a nézőtér is tele volt gyerekekkel. Hüvelyk Matyi dramatizált meséje, meg a szemetkápráztató látványosságok oly nagy vonzóerővel voltak még akkor, hogy az utolsó strapontin-eket is elfoglalták a kis Totó-k és az apró Chérie-k, akik lelkesedve tapsoltak a hórihorgas Scipion úrnak, a mulatságos óriásnak és szakácsának, a játszó Totó-knak, meg a színpadi Chérie-knek. Csupa rózsaszín volt az egész ház: úgy a nézőtér, mint a színpad, amaz a gyerekruháktól, emez a sok apró nyakig harisnyától. (Ajánlom e szót a trikó helyett, a mindenáron magyarosítók szives figyelmébe.)

Az előadás vége felé a színpadon némi zavar támadt. Valamelyik gépész elvétette az időt, korán indította meg a maga gépezetét, a miből az következett, hogy egy gyerek beleesett a sülyesztőbe.

Fölvitték a legközelebbi öltözőbe s ott lefektették egy toalett-asztalra. Aztán elszalasztottak orvosért.

Az orvos késett. Jó lelkű figurante-ok régi divatú kuruzsló szerekkel igyekeztek életre kelteni, sejtelme nélkül annak, hogy már egy holtra váltat élesztgetnek. S ezalatt a felügyelők minden tiltakozása ellenére, a játszó-gyermekek félmeztelen costume-jeikben besompolyogtak a szobába s körülvették szerencsétlenné vált társukat.

Valamelyik asszony (costume-ben és igen hiányos costume-ben, éppen mint a többi) le akarta bontani a maillot-t a szegény kis teremtésről s előkerestete a ruháit. Talán azt gondolta, hogy ezzel könnyit rajta, vagy tán megérezte, mily kiáltó, bántó ellentét van a halál komolysága és a szemérmetlen jelmez között, mely nevetve árulta el az összetört kis test félig fejlett idomait. A kisérlet nem sikerült.

Ezalatt a gyermekek összedugták a fejöket.

– Ez a nagy Bertha – szólt egyikük. – Tudod, a kinek a második balett-mester udvarolt.

– Én ismerem – szólt a pajtása, – Richardnak azelőtt viszonya volt vele.

– Mindig mondtam, hogy így jár – erősködött egy hosszú vézna fiú, az áldozat fejénél.

– Negyven sou-ja volt, ha mondom…

– De bizony csak harmincz.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mire az orvos megérkezett, a gyermek meghalt. Akkorára megjött a huga is, a ki az eset alatt a színpadon tánczolt.

Csöndesen pityergett s a köny lassankint megolvasztotta arczán a festéket.

– Ugyan miért bőg ez a kölyök? – kérdezte egy felügyelő. – Színpadra, kezdődik az ötödik felvonás!

Megtudtam, hogy ez a felügyelő a legjobb családapa volt a világon, a ki példásan nevelte fel hat kiskorú gyermekét.

(1886.)

NAGYSZOMBAT.

„Tavasz! ó szerelem idénye, jöttöd mi bánatos nekem! Mi felhullámzó érzeménybe szorúl el sóvár kebelem!…“ Puskin nem arra gondolt, amit ilyenkor a cseresznye-virágzás idején, a nagyvárosi ember, ha egyedül járva az utczán, mélázni kezd, az orosz költő szavaival ismételget magában. De így vagyunk a poétákkal. Véres könyeket sírnak, míg – valamint Árgirus Tündér Ilonát – megtalálják, kiküzdik gondolatuknak egyetlen lehető formáját, s azt, amit ők pároszi márványból faragtak ki, mi, az epigonok, mint hitvány anyagot átgyúrjuk a saját képünkre és hasonlatosságunkra. Rá se ismernének a tulajdon szavaikra, ha minket hallanának! A mi belőlük tovább él, az már nem az ő _én_-jök, hanem a mienk; s figyeljük meg az ekhót, melyet támasztanak: nem az ő hangjukat halljuk, hanem csak a magunkét.

A nagyvárosi ember is el-elsóhajtja: „Tavasz, ó, szerelem évadja, jöttöd mi bánatos nekem!…“ – de nem úgy gondolja ezt, mint Puskin. Nem azért mondja bánatosnak a tavasz jöttét, mert a tavasz neki már nem hoz új szerelmet. A nagyvárosi merengő önzés nélkül szereti a tavaszt; önzés, mellékes kivánságok nélkül sóvárog utána; szereti, nem mert ajándékhozó, hanem magáért, mint a nagy gyermek szereti a szülőjét, a kitől nem vár többé édes kedvességeket. És hiába sóvárog utána, mint a nagy gyerek, a ki messze esett szüleitől. A tavasz jötte bánatos neki, hisz nem neki jön! S tudja-e, hogy jön? Hallja, hogy megint tavasz van. Élettel teli, zöld ruhát ölt ez a gyönyörű világ, a rügyfakasztó erő átjárja az egész mindenséget, a nap mosolya melegebb, Gaea ismét fogamzik. De mit tud ő ebből? Logika, következtetések utján, rájön, hogy így kell lennie. Már hirdetik a tavaszi versenyeket. Ma, holnap, megnépesül a liget s viszont látja a rég látott kisasszonyokat, virító ruháikban. Egyszerre leányokkal és asszonyokkal telik meg ez a szomorú város; tarka öltözetekkel, fiatal arczokkal, ragyogó szemekkel. Honnan kerültek elő hirtelenében! Isten tudja. De virítanak és gyümölcsöznek.

Nagyszombaton, a feltámadás ünnepén – nálunk ez a legszebb napja az évnek – az utcza megtelik a fiatal asszonyok teljességével… Ha a feltámadás ünnepe után nyomon követed a templomokból kiözönlő tömeget, mely az áhitat néhány percze után vagy másfél órára átadja magát a sétálás örömének, a „látni és láttatni“ élvezetének: elálmélkodol, látván, hogy az aszfalton hullámzó sokaságban mennyi az istenáldotta asszony!… Mind a késő ősz és tél munkája volt ez a sok istenáldás? Úgy látszik. A viszontagságos idő, a szélvihar és a kajüt szüke, mely közelebb hozta egymáshoz még a gyülölködő Jázont és Medeát is, mindig megkönnyíti a jó Isten munkáját. A férfi-embereken is meglátszik, hogy tavasz van. Gunyáik eltüntek; ibolyabokrétákkal telik meg a város.

Tehát: tavasz van! Tehát valahol messze: lombkorona zöldel a fákon, lágy, bársonyos fuvalmak kergetőznek a napfényben, valahol levegőt lehet lélekzeni! Élni és meghalni ott!…

De mindez csak álom; talán nem is igaz, hogy vannak fák, van levegő, s a tavasz még nem mitológia!… Fák! Hol lát a nagyvárosi ember fákat?! Ezek a poros, csenevész kórók a széles utak mentén csak megannyi szomorú felkiáltó jel, melyek panaszosan beszélik, hogy itt egykor természet volt. S a mit beszí: nitrogén, oxigén, meg egy csomó minden egyéb, de nem levegő.

Bizony nagy árt fizet érte, hogy ellentétben él a természettel, s elektromos világosság mellett főkönyv, iktató könyv, vagy akármiféle könyv felett görnyed, ahelyett, hogy kertjét mívelné, a hogy Voltaire ajánlotta, vénsége teljes bölcseségében, s a hogy a nagyvárosi emberek közül csak a londoni cselekszik, a napnak legalább egy részében. A többi nagyváros lakóinak hiába a tavasz fuvalma; rabságából a legtöbb soha, pillanatokra se szabadulhat. Akkor se, mikor a messziségből jött szellő mágnessége, egyszer egy esztendőben, kivételképpen, a természet után való vágyakozással tölti el petyhüdt, nyomorult tüdejét. Tudja, hogy itt fog elszáradni tavasz, fák és levegő nélkül; itt fog élni és meghalni, a miazmák és a vad lárma világában; élni, meghalni, s pihenni örökkön, mint a nagyvárosok legnagyobb elzüllöttje, a szegény Poe Edgar, a ki Baltimoreban, a boulevard földjében porlad, a város közepébe jutott temetőben, a vasút és a villamos kocsik sínpárjai között.