Part 3

Tehát Hunyadi János ifjú- és férfikorának kezdetéről ennyit tudunk: az Ujlaky családnál kezdette a katonai szolgálatot 1410–1414 táján; 1415-től 1427-ig, a szerb despota haláláig, ennek a váraiban szolgált; 1428-ban a király udvari vitéze lett; körülbelül ez időben feleségül vette Szilágyi Erzsébetet; 1433-ban Olaszországba kisérte Zsigmond királyt s oldalán maradott 1437 végéig. Udvari életének idejéből érdemes a feljegyzésre, hogy 1435-ben Zsigmond királytól 1200 forintért zálogba vette Papi mezővárost, a következő esztendőben meg 300 forintot adott _kölcsön a királynak_ s ennek fejében Papi helyett a Lugostól délre eső Komját várost kapta zálogul. Nevezetes adat még, hogy Hunyadi János és testvére Jován, 300 katonával szolgálta a királyt s mert a király pénzzel nem tudta fizetni a szolgálatot, a komjáti kerületet 1250 forintig lekötötte nekik. Ezek a száraz adatok azt bizonyítják, hogy a Hunyadi-család jómódú család volt. Bizonyára már a kenéz nagyapa vetette meg a vagyon alapját, tovább gyarapította Vojk, míglen Hunyady János, mint a továbbiak folyamán kitünik, óriási vagyon ura lett. Az oláh kenéz ivadéka egyszerre csak a köznemesi sorból a főnemesek sorába emelkedik, végezetül pedig legnagyobb embere lesz az országnak. De már ezt nem vagyonának, hanem egyéni kiváló tulajdonságainak köszönheté.

Zsigmond király meghalt 1437-ben s veje, Albert osztrák herceg lett a magyarok királya. Már 1422-ben összeházasította leányát, Erzsébetet Alberttel s a házasság kötésében az a gondolat vezette Zsigmondot, hogy Albert, a vitéz katona, kitünő utóda lesz majd a török ellen való védekezésben. Ám erre a nagy feladatra más férfiút jelölt ki a sors: Hunyadi Jánost, kinek akkor még ismeretlen volt a neve az országban. Alighogy Albert trónra lépett, a török 1438-ban betört Erdélybe s vagy 70 ezer foglyot hurcolt magával. A következő esztendőben Murád szultán 130 ezer főnyi hadsereggel indult Szendrő megvívására s megmozdult Albert király is. És itt kezdődik Hunyadi János világraszóló történeti szerepe. A király Hunyadi Jánost és testvérét, Jovánt bízta meg a szörényi bánság védelmével. Ezt fenyegette Szendrő s a már török kézre jutott Havasalfölde felől a közvetetlen támadás veszedelme. A négy szörényi vár védelmének költségeire 2757 forintot utalványozott a király a két Hunyadi-testvérnek s zálogul Madarast, Továnkutat, Szabadkát és Halast adta nekik. A törökök 1439 június havában megkezdették Szendrő ostromát, a király is megindult hadaival, augusztus végén meg is érkezett Szalánkeménhez, de mindössze 27 ezer főnyi sereg gyűlt össze. A titeli révnél már azzal a szomorú hírrel fogadták a királyt, hogy az őrség feladta Szendrő várát. Közben a vérhas tizedelni kezdette a magyar sereget s Albert kénytelen volt visszafordulni, anélkül, hogy csatára került volna a sor. Titelnél elhatározta a király az urakkal, hogy a következő esztendőben ujra kezdik a hadjáratot s ezzel hazaszéledt a sereg. Ebben a tanácskozásban már részt vett Hunyadi János is s kevéssel utóbb a király testvérével együtt _szörényi bánná_ nevezte ki őt, ami annyit jelentett, hogy az egykori oláh kenéz ivadékai a magyar főrendek sorába emelkedtek.

Albert királyban megvolt a készség, hogy az ország egész erejét harcba vigye a török veszedelem ellen, ám jószándékában megakadályozta hirtelen halála. A titeli táborból magával hozta a betegség csiráját, de nem vette komolyan a bajt. Budáról Bécsbe utaztában erőt vett rajta a betegség, mit azzal is növelt, hogy dinnyét evett. Neszmélyen meg kellett állapodnia. Ott halt meg 1439 október 27-én a negyvenkét éves király, kinek uralkodásához szép reményeket fűztek a magyarok.

Alig két esztendeig volt tehát az első Habsburg Magyarország királya. S ahogy meghalt, fenekestől felfordult a rend az országban. Két leány maradott utána, fiú nem. Halálakor a felesége áldott állapotban volt s a haldokló király abban a reményben, hogy a harmadik gyermek fiú lesz, annak a részére hagyta Magyarországot, Csehországot és Ausztriát. De a magyar urak nem akarták király nélkül hagyni az országot s az akkor tizenöt éves Ulászló lengyel herceget kinálták meg a koronával, még pedig olyformán, hogy vegye feleségül a 31 éves özvegy királynét. Sem az özvegynek, sem az ifjú hercegnek nem volt ínyére ez a természetellenes házasság, de azért mind a kettő elfogadta az ajánlatot. Ám míg a magyar urak Ulászlóval egyezkedtek, az özvegy királynénak fia született s most már hallani sem akart a házasságról. Egyik leányának a dajkájával, Kottaner Ilonával ellopatta a Visegrádon őrzött koronát s a tizenkét hetes csecsemőt Székesfejérvárott megkoronáztatta 1440 pünkösd ünnepén. De bejött Ulászló is a magyar urakkal, Szent István sírjából vettek egy másik koronát s azzal őt is megkoronázták.

Egy helyett két királya volt tehát szegény Magyarországnak: serdülő ifjú az egyik, csecsemő a másik. Az ország két részre szakadott, ki az egyiket, ki a másikat ismerte el királynak. És kiütött a polgárháború az országban, mikor a nemzetnek egy szívvel-lélekkel egyesülni kellett volna a török ellen. Abban az időben III. Frigyes volt a Habsburg-család feje, kapzsi, nagyralátó ember s az özvegy királyné ennél az embernél helyezte el a magyar koronát, hogy Ulászló fejére ne kerülhessen, s nála zálogosította el az ékszereit is, hogy zsoldosokat gyűjtsön Ulászló ellen. És gyűltek is a cseh zsoldosok, ellepték az ország felső vidékeit: kő kövön nem maradt, ahol ez a zsebrák had elvonult. Ismét előtérbe léptek a hatalmaskodó főurak, kedvük szerint halásztak a zavarosban, országszerte garázdálkodtak a »kiskirályok«. Közben (1443) meghalt az özvegy királyné, de hívei tovább folytatták a harcot Ulászló ellen, sőt Széchy Dénes, az esztergomi érsek, elkövette azt a végzetes ballépést, hogy III. Frigyes császárhoz, a kis László király gyámjához fordult segítségért. Ez éppen elég volt a nagyralátó császárnak, hogy gyámfia nevében magának követelje a hatalmat. Országgyűlést hívott Pozsonyba össze s Ulászlónak megüzente, hogy az országból takarodjék ki.

II.

A magyar urak csak most kezdették látni, hogy mely nagy veszedelem fenyegeti az országot Frigyes császár gyámkodásában. S már-már nyakára ül az országnak Frigyes, ha nemcsak Magyarországot, de Ausztriát is nem fenyegeti a török hódítás veszedelme. Mikor Murád szultán Szendrő várát elfoglalta, e győzelmét ugyan nem használta ki nyomban Magyarország ellen, de nem is töltötte idejét tétlenül. Megvetette lábát Szerbiában és Boszniában s 1440-ben nekivágott Nándorfehérvárnak, mely Magyarország legfontosabb végvára volt. Szárazon és vizen körülzárta a várat, félesztendeig ostromolta, de a csekély számú őrség minden rohamot vitézül visszavert s a szultán siker nélkül vonult el. De az bizonyosnak látszott, hogy következő esztendőben a szultán megújítja a támadást. Ulászló király magát Hunyadi Jánost bízta meg Nándorfehérvár védelmével s Hunyady a magyar területre beütött török csapatokat kiverte, Izsák béget, a szendrői vár parancsnokát pedig, aki útját állotta, Szendrőig űzte. Történt pedig ez 1441-ben. A következő esztendő tavaszán Murád szultán Erdélybe küldött nagyobb haderőt, melynek Mesid bég volt a vezére. De Hunyadi, kinek neve már ekkor rettegett volt a törököknél, Erdélybe siet, ott egyesül Lépes György erdélyi püspökkel s bár elenyészően csekély a törökökhöz képest a hadereje, elébe áll a török áradatnak. Átkel a Maroson s Szentimrénél váratlanul találkozik a törökök előhadával. Meglepi a váratlan találkozás, de nem félemlíti meg. Megtámadja a török előhadat, ez meg hirtelen visszavonul, hogy egyesüljön a fősereggel. A magyarok futásra vélték a visszavonulást, űzőbe fogták az előhadat s ím egyszerre csak körül voltak kerítve. Maga Lépes püspök is elesett a csatában, Hunyadi pedig csak nagy erőmegfeszítéssel vágta keresztül magát s menekült Gyulafehérvárra egy kis csapattal. Ám az első kudarc nem csüggesztette el. – Összetoborzotta néhány megye nemességét, a székelyeket s úgy indult az ostromolt Szeben fölmentésére. A törökök kimondották a rettegett Hunyadira a halálos itéletet. Ők már tudták, hogy, ha Hunyadit sikerül elejteniök, legveszedelmesebb ellenfelüktől szabadulnak meg.

Az volt a terv, hogy minden erejüket a magyar sereg ama szárnya ellen fordítják, melyet Hunyadi vezet. Ám a tervet megtudták a magyar táborban s íme, mi történt! Egy Kemény Simon nevű vitéz önként ajánlkozott, hogy fegyvert, ruhát, paripát cserél Hunyadival, ezzel a törököt tévedésbe ejti, hadd támadják őt minden erejükkel, Hunyadi meg, mikor már halottnak vélik, rohanjon rájuk mint a fergeteg. A honszerelem fenséges példáját mutatta Kemény Simon. Belerohan a bizonyos halálba, csakhogy megtartsa az életét annak a férfiúnak, kitől remélhető vala, hogy majdan kiveri az országból a törököt s a haza földje újra a békés munkálkodás földje lesz!

Kemény Simon belerohant a halálba, sebektől borítottan esett le Hunyadi János paripájáról s a törökök győzelmi mámorban ujjongtak a rettegett vezér halálán. De kevés ideig tartott a győzelmi mámor. Hunyadi János ezalatt megkerülte Mesid bég seregét, a szebeni őrség meg hátulról támadta meg s hullott a török, mint a kéve. Huszezer török vére festette pirosra a harcmezőt. Elesett Mesid bég is. El a fia is. Rengeteg zsákmányt s foglyot küldött Hunyadi Budára, ő meg átvonult Havasalföldre s meghódoltatá Oláh- és Moldvaország vajdáit.

Így írja be nevét Hunyadi János a magyar történelem könyvébe. Nevétől, dicsőségétől zeng az ország, de ő ezt a csaták viharától nem hallja. A következő esztendőben 80 ezer török lepi el Oláhországot, megtorolni a magyar uralom előtt való meghódolást. De Hunyadi várja a törököt. Az oláh vajda Hunyadi tanácsára a hegyek közé vonul s a török sereg elbizakodottan lép magyar földre. A Vaskapú-szorosnál, Karánsebes és Hátszeg között, tizenötezer főnyi had élén állja útját Hunyadi az ötször akkora seregnek. A rengeteg sereg be akarja keríteni a magyarokat, de Hunyadi hirtelen összehúzódik seregével a szűk völgybe és egyszerre eléteremnek a hegyek oldalán elrejtett magyar gyalogosok s három oldalról támadják meg a szűk völgyben előnyomult törököket. A rengeteg haderő nem tud mozogni a szűk helyen, vad futásban menekül s kél át a Dunán. Hunyadi vezéri lángelméje így tette csúffá a 80 ezer főnyi török haderőt!

Most Szerbiába vezeti hadát Hunyadi, onnét Bulgáriába, bevette Nist, megszállotta Szófiát, átkelt a Balkánon s amerre járt, dicsőség kisérte a magyar fegyvereket. A dicsőséges hadjáratnak a tél vetett véget. Csak most jelent meg Hunyadi Budán, de nem azért jött az ország szivébe, hogy ünnepeltesse magát, hanem azért, hogy újult erővel indulhasson a török ellen. Az ő nevétől s dicsőségétől visszhangzott az ország, ő benne volt a nemzetnek s az egész keresztyén világnak legnagyobb bizodalma. Elérkezettnek hitték az időt, mikor végkép kiverik a törököt Európából. A magyar országgyűlés 1444 tavaszán nagyobb összeget szavazott meg a hadjárat folytatására. S amily nagy volt a keresztyén világ bizodalma, oly nagy volt a csüggetegség a törökben. A pápa követe, Julián bibornok biztosította Ulászlót, hogy a pápa nagyobb hadihajóval fogja támogatni. És Ulászló letette az esküt a pápai követ kezébe. Arra tett esküt, hogy még a nyár folyamán hadba indul »Görögország felé«. Murát szultánt valósággal kétségbeejtette Ulászló készülődése. Brankovics Györgyöt, a szerb fejedelmet bízta meg, hogy fegyverszünetet eszközöljön ki a magyar királynál. A közbenjárásért azt igérte Brankovicsnak, hogy visszaadja neki Szerbia törökuralom alatt álló részét s szabadon bocsátja két fiát, kik a szultán foglyai voltak. A szerb fejedelem örömmel vállalkozott a közvetítésre. Egyenesen Hunyadi Jánoshoz fordult, hogy első sorban őt nyerje meg a békének. A nagy Hunyadi kész volt pártolni a békét, ha ennek fejében az ország megkapja mindazt, amiért valóképpen harcolt. Harcolt pedig a magyar korona elveszett tartományainak visszaszerzéséért; harcolt a török támadások örök időkre való megszünéséért. Ez volt az egyik cél. A másik cél Görögországnak a török uralom alól való felszabadítása s ezzel a töröknek Ázsiába való visszaszorítása volt. Az, hogy a török visszahúzódjék Ázsiába: közös érdeke volt az egész keresztyén világnak. A magyar király tehát joggal számíthatott az egész keresztyén világ segedelmére. Ám mikor tettre került volna a dolog, mindössze a pápától és Fülöp burgundi fejedelemtől kapott a segítségre – igéretet. És több jel arra vallott, hogy ez az igéret is jórészt igéret marad. A pápa és a burgundi fejedelem megrendelt ugyan tizenkét gályát, de nem lehetett számítani arra teljes bizonyossággal, hogy ez a tizenkét gálya idejében megérkezik. Nyilvánvaló volt, hogy ez idő szerint le kell mondani a törököknek Európából való kiűzéséről s egyelőre meg kell elégedni azzal a békével, melyet a szultán felajánlott s melyért jó nagy árat igért.

A király Szegedre vonult hadával, ott várta a szultán követeit. Azért ment Szegedre, hogy, ha nem sikerül a béke, nyomban megkezdhesse a háborut. Július közepe táján érkezett Szegedre a király s jöttek Brankovics Györggyel a szultán követei is. Az ajánlatok »hihetetlenül előnyösek« voltak. Annyira előnyösek, hogy a király emberei gyanakodtak, hátha az előnyös ajánlatok mögött valami csel lappang. Nevezetesen: a szultán felajánlotta, hogy Szerbiát a területén elfoglalt várakkal együtt visszaadja s nemkülönben Albániának is azt a részét, melyet Brankovics birt. Ezenfelül szabadon bocsátja Brankovics fiait, százezer aranyat fizet készpénzben s valahányszor a király kivánja, huszonötezer fegyverest ád a rendelkezésére. Mindennek fejében tíz esztendei békét kivánt a szultán.

A király elfogadta a »hihetetlenül kedvező« ajánlatot, azzal a kikötéssel, hogy a szultán nyolc nap alatt kiürítteti a törökök által elfoglalt várakat s a béke megtartására esküvel kötelezte magát. A király tehát kétszer tett esküt ugyanegy dologban. Először arra tett esküt, hogy hadat vezet a török ellen, természetesen azzal a kikötéssel, hogy segítséget kap a keresztyén világtól. Ám a pápa által igért hajóhad nem mutatkozott s így Ulászló sem vállalkozhatott a törökök kiűzésére. De mi történt? Az történt, hogy alig kötötte meg Ulászló a törökkel a békét, Julián bibornok levelet kapott, mely szerint a pápa nyolc gályája elindult s ezt csakhamar követni fogja a burgundi fejedelem négy s a velencei köztársaság nyolc gályája. Ez az értesítés nagy kavarodást okozott a király környezetében. Mit tegyenek most? Ha nem indítják meg a háborút a török ellen, ezzel magukra haragítják azokat, kik a háború bizonyos tudatában fölfegyverkeztek s útnak is indultak. Számíthatnak-e többé segítségre? Viszont, ha megkezdik a háborút, ezzel megszegik a már megkötött békét, a király meg éppen esküjét szegi meg. Ha pedig nem kezd háborút, akkor meg azt az eskűt szegi meg, melyet a pápának tett vala. Mindenképpen nehéz helyzetbe jutott a király. Eközben a török nehány várat kiürített, de nem ürítette ki valamennyit. Sőt Brankovics fiait sem bocsátotta szabadon. És emellett a török csapatok folytatták a magyar területre a beütéseket. Ezek a dolgok Julián bibornok mellett szóltak, ki nem szünt meg tüzelni a királyt és tanácsosait: fel kell bontani a békét, meg kell indítani a háborút. A szentszék ünnepélyesen érvénytelennek nyilvánította a békekötést. Ulászlót feloldotta a töröknek tett esküje alól. A lengyel urak a béke megtartását javasolták a királynak, a magyar urak a háború mellett nyilatkoztak. Maga Hunyadi János is. És Ulászló most harmadszor is letette az eskűt a főpapok és főurak jelenlétében, most már arra, amire először: megindítja a háborút a török ellen. A napot is megállapította, amelyen megindítja a háborút: szeptember elsején Orsova mellett átkél a Dunán török területre »és mindennemű csel és fortély kizárásával Ruméliába, Görögországba és a törökök kezében lévő más tengermelléki országokba nyomulunk, és a töröknek még a jelen év folyamán a tengeren túl (Ázsiába) visszaszorítása végett, ami hatalmunkban áll, megteszünk.« Így szól a királynak ez alkalomból kiadott okirata, melyben többek közt a töröknek tett esküt is semmisnek mondja. Ez az eskű, amit most tett, az igazi.

És a király elindult a hadával, hogy a kitüzött időben átkeljen a Dunán. Vele tartott Julián, a pápa követe, vele tartott a velencei köztársaság követe is. Saját dandárán kívül négyezer lengyel lovas kisérte. Aztán az egri, váradi és boszniai püspök zászlóaljai kisérték még. Útközben nehány főúr csatlakozott hozzá s vagy ezer önkéntes, kiket a papok toborzottak össze. Hunyady Szegedről Erdélybe ment, hogy ott fegyverre szólítsa a székelyeket s az volt a terv, hogy Bulgáriában csatlakozik a király seregéhez. Az oláhországi vajda is igért segítséget. De Brankovics félre állott. Ő nem helyeselte a béke megszegését, jóllehet a fiai még mindig a szultán foglyai voltak. Mindamellett a király bízott a nagy vállalkozás sikerében. Bízott pedig azért, mert Murád szultán a szegedi békekötés után, mint a ki jól végezte dolgát, legjobb hadaival visszament Ázsiába s ha majd a háború hirére vissza akar térni, ott lesz a hajóhad, nem ereszti át a tengeren. Ez így szépen volt elgondolva, a valóság azonban megcsúfolta a szép terveket.

Október közepén Nikápoly alatt táborozott a király, ide jött Hunyadi is ötezer s Vlád Drakul oláh vajda négyezer katonával. Ezzel a magyar király hadereje húszezer főre emelkedett. Vajmi csekély haderő a nagy feladat végrehajtására. Nikápolytól indult ki a magyar tábor, azzal a szándékkal, hogy egyenest a Fekete-tengernek tart. Útközben nehány csatát megvívtak s még nem is értek a Fekete-tengerig, mikor jött a hír, hogy Murád szultán negyvenezer főnyi had élén Kis-Ázsiából, hol hirtelen békét kötött ellenségeivel, a Boszporusnál átkelt a tengeren. Hát a hajóhad mit csinált, hogy az átkelést nem akadályozta meg? A hajóhad, mely huszonegy gályából állott, hatvankét kilométer hosszú vonalban foglalt helyet a tengeren, a török haderőt pedig a Konstantinápolyban lakó genuai kereskedők jó pénzért átszállították a hajóikon. Történt pedig ez október elején. A szultán egyenesen Nikápoly felé indult hatalmasan megnövekedett seregével. De mire ide ért, a magyar sereg már nem volt ott. November 9-én a magyar sereg Várna mellett, a Fekete-tenger partján ütött tábort. Itt tudták meg, hogy a török sereg tőlük nem messzire táboroz. Julián bibornok azt tanácsolta, hogy erősítsék meg a tábort s várják be a hajóhad idejövetelét. De Hunyadi ezt a tervet nem helyeselte. Nyilt csatát akart ő, még pedig azonnal. Nem akart vesztegelni, nem akarta megvárni, hogy rájuk szakadjon a téli idő minden nyomorúságával. Nem egyszer vívott ő már nyilt csatát az övénél aránytalanul nagyobb haderővel és győzött. Most is bízott a diadalban. A hadi tanács Hunyadi mellett döntött. És Hunyadi november 10-én harci rendbe állította a sereget. Várnától ezer lépésnyi távolságban, csaknem négyezer lépés hosszú vonalban állította fel a dandárokat. A balszárnyon ő maga, a jobb szárnyon a három püspök és a horvát bán, a középen a király állott. Az oláh sereg volt az utóhad.

Húszezer emberrel szemben százezeret állított csatasorba a szultán s mikor látta, hogy a magyar sereg jobb szárnya a felette emelkedő hegységet nem szállotta meg, innét, hol tehát leggyengébb volt a magyar sereg, kezdette meg a támadást. Az első és második rohamot a jobbszárny visszaverte, de csakhamar közéjük rontott Karadsa pasa az ázsiai lovasság rengeteg tömegével s szétszórták a jobbszárnyat. Ekkor Hunyadi a maga csapataival s a király dandárainak egy részével megrohanta az ázsiai lovasságot, visszaverte s üldözni kezdette azt. Maga Karadsa pasa is elesett a heves ütközetben. De mialatt Hunyadi az ázsiai lovasságot üldözte, veszedelembe került a balszárny, visszatért tehát ahhoz s itt is diadalt szerzett a magyar fegyvereknek. Már-már úgy tetszett, hogy a magyarok részén a diadal. Maga Murád szultán már visszavonulásra is gondolt. Még csak a janicsár gyaloghad állott épen, rendületlenül. Ulászló, aki eddig tétlen szemlélője volt a harcnak, a dicsőség vágyától elragadtatva, dandára élén neki vágott a janicsárhadnak. De a janicsárok állták rendületlenül a heves támadást. A király igazi hősként osztotta kardjával a halált, de nem sokáig: megsebzett lova elbukott, s lovával együtt elterült a földön. És ekkor ráestek a janicsárok, az egyik levágta a király fejét, lándzsára tűzi s úgy mutatja fel a nagyszerű diadalmi jelt. És elhullanak a király oldala mellől a legjobb vitézek, csak kevesen jutnak a táborba vissza. A vezér, Hunyadi, ezalatt a török lovasságot üldözte s visszatérőben tudta meg a rettenetes csapást. Lelkében megrendülten folytatja tovább az elkeseredett tusát, de hiába, a királyát vesztett seregbe már ő sem tud lelket önteni. A sereg szétszóródik a szélrózsa minden irányába. Menekülni kell a törökverő hősnek is. Menekül Julián bibornok is, de menekülés közben – hol, s mi módon, nem tudjuk – eltünik nyomtalanul.

A szultán, ki azzal feküdött le, hogy megverték, arra ébredt, hogy övé a diadal. Várta a harc megújulását s íme a magyar sereg szétszóródott. Azt a keveset, akik a magyar táborba menekültek, lemészárolták. Némelyek három, mások tizenkétezerre becsülik a magyar elesettek számát, a törökök veszteségét 30–40 ezerre. De a szám mellékes. A fő az, hogy rettenetes csapás érte itt az országot. A nagy vállalkozás kudarcot vallott, a király elesett, Hunyadi pedig bolyongása közben az oláh vajda fogságába esett, ki ismét a törökhöz pártolt, de bántani még sem merte a törökverő Hunyadit: végre is szabadon eresztette.

III.

De vajjon elesett-e valósággal a király a várnai csatában? Ezzel a kételkedő kérdéssel biztatták magukat a magyarok. Maga Hunyadi János sem tudott erről bizonyosat mondani. Ám a király hazajövetelét hiába várta a nemzet. Mikor 1445-ben Székesfehérvárt országgyűlést tartottak, még sokan bizakodtak abban, hogy él a király. Egyelőre tehát hét főkapitányt választottak az ország kormányzására, vegyesen az Ulászló és V. László híveiből. Hét főkapitányt, akik közt a becsületes, tiszta kezű Hunyadi mellett ott volt Giskra, a cseh zsoldosok vezére, a felvidéki nép e réme is! E hét főkapitány működésének idejére esik e kor egyik legnevezetesebb férfiának, Zrednai Vitéz Jánosnak nagyváradi püspökké való kinevezése. Kőrösmegyei szegény nemes család sarjadéka volt Vitéz János s a királyi udvarnál kötött vele barátságot Hunyadi, aki csakhamar felismerte benne a kiváló államférfiúi tulajdonságokat. Még Zsigmond király kancelláriájában kezdette meg hivataloskodását, Ulászló idejében országos itélőmesterré lett, majd a váradi káptalan prépostja. A várnai ütközetben elesvén a váradi püspök, ennek helyére a váradi káptalan egyhangulag választotta meg Vitéz Jánost. A választás Hunyadi János felszólítására történt, aki a Tiszántúli főkapitányság tisztjét viselte. Így kerül Hunyadi oldalára Vitéz János, akinek ezidőtől kezdve nagy szerep jut az ország dolgainak intézésében. Ő írja Hunyadi nevében a szebbnél szebb leveleket a pápához, a keresztyén fejedelmekhez; az ő gyönyörüen fogalmazott levelein át beszél Hunyadi János a keresztyén világhoz: a várnai szerencsétlenség nem törte meg a magyar nemzet erejét, bátorságát, él a magyar vitézség, kiköszörüli a csorbát mielébb! »A háborúk természetét megfontolva – írja a pápának Hunyadi – úgy találom, hogy a hadviselőknek mindig közös sorsuk volt: a mennyei intéző tetszéséhez képest, hol győzni, hol veszteni. Isten itéljen azok fölött, kik segélyt igértek és azzal kecsegtettek, hogy a diadal kiküzdésére minden elő van készítve, azután pedig igéreteiket nem teljesítvén, cselt vetettek nekünk. Azonban a fájdalom, amely lelkemet betölti, bátorságomat még növeli. A vallás, a keresztyénség szolgálatában az életet és a halált egyaránt megvetem. Erőfeszítéseimmel, míg a lélegzet bennem tart, _míg a hazán ejtett sebeket meg nem gyógyítottam, róla a gyalázatot le nem töröltem_, föl nem hagyok.«