Part 8

– Nem érdemes? Ilyen vakmerő boszantás! Hiszen ezt csak a boszantásomra tehette és más nem tette, mint ő. Hát neked csekélység, hogy a házadnál valaki ilyen szemtelenül boszantsa a feleségedet? No jó, eltüröm ezt is, hanem holnap reggelre meg legyen az a zsinór, különben fölvetem a kérdést: vagy én hagyom el a házat, vagy ő!

Erna nagyon különösen mosolygott s nem törődve többet a mostoha kiáltozásával, kifelé tartott. A konyhában szinte jókedve támadt és odasugta a sápitozó Julcsának:

– Holnapra meg lesz a zsinór! És még ma éjjel megyek a padlásra.

– Kár volt felingerelni a nagyságát – mondta Julcsa. – Lássa, most a nagyságának igaza van, minek vágta le az ablakból a zsinórt?

Erna erre nem felelt, csak odaszoritotta homlokát az ablak üvegére és nézett ki a nagy sötétségbe. Majd hirtelen megfordult és Julcsának mutatta:

– Lássa, itt van a padlás kulcsa is.

III.

A nagysága másnap reggel majd megpattant dühében. Ismételt csöngetésére Erna nem jött be. Nem hozta sem a czipőt, sem a kávét. Ellenben, miután a csöngetés nem akart szünni, becsoszogott Julcsa és nagy szepegve mondta, hogy a kisasszony nincs itt.

Nincs itt? Hát ez hogy lehet? És hogy a czipők sincsenek kitisztitva. Ez már hallatlan. Ezt tovább türni nem lehet.

És hogy a kisasszony éjszaka fölment a padlásra, valami babonaság miatt s nem jött még le. Ez már alávalóság. A padlásra? Hahaha! Korán kezdi! Legénynél volt, most is ott van!

Ezt már a nagyságos ur nem hallgathatta szó nélkül.

– Kérlek, ilyet még sem illik föltenni az én lányomról.

Több sem kellett neki. Megindult feje fölött a förgeteg. Ám a lagymatag emberen különös izgalom vett erőt. Nem válaszolt ugyan a feleségének, de nagy lázasan felöltözködött, aztán sietett a padlásra. Néhány percz mulva orditása betöltötte az udvart. Az emberek összeszaladtak, föl a padlásra! A nagyságának is elakadt a szava és ijedten nézegetett: mi ez? Nehéz léptek közelednek, a házmester, meg az apa és még néhány ember valakit hoznak. Erna volt, a szegény Erna. Fölakasztotta magát a padláson. Nagy sikongva ráborul Julcsa, zokogva ölelgeti, költögeti az apja. Mereven, mint a sóbálvány áll a mostoha és csak bámul, bámul. Egyszerre odaugrik a tetem mellé s mint a ki nagy lelki kintól szabadul föl, kiáltja:

– A zsinór! Nem megmondtam, hogy ő vágta le a zsinórt?

PALKÓ, AZ ÖNÉRZETES.

Palkó, a heti bérét alázatosan átvevén, rögtön el akart inalni, mert észrevette, hogy két koronával többet kapott. Ám a pénztáros, a pápaszemes és rőtszakállu Horacsek ur is észrevette és rákiáltott:

– Jőjjön csak vissza, Palkó, még meg sem olvassa a pénzét?

Társai, a zsákhordó napszámosok, erre röhögtek. Illik röhögni, mikor a tekintetes ur valami jót mond. Palkó pedig, markában a pénzzel, arcza tüskerengetegéből ráemelte a pénztárosra zsirba fuló borjuszemét, ugy motyogta:

– Megbizom a tekintetes urban.

– De én nem te benned, – kiáltott amaz bosszusan – add ide a pénzt.

Palkó vállat vont s bizonytalan mozdulattal odaadta.

– Talán több is egy-két koronával.

Nem volt oly sok, a mit kapott, hogy a pénztáros egy pillanat alatt meg nem győződött volna a valóságról. S a fizető asztal nem volt olyan széles, hogy még abban a pillanatban a péztáros ur pofon nem vághatta volna Palkót. Társai persze megint röhögtek, mert ez is sikerült viccz volt.

– Nono, – mondotta Palkó vastag nyakáig kipirulva – az embernek önérzete is van.

– Legyen becsülete – kiáltott mérgesen Horacsek ur s nagyot csapott öklével az asztalra. – Ha még egy szót szól, visszaadom a munkakönyvét. Nézze meg az ember.

Palkó azonban nem szólt többet egy szót sem és kikullogott. A többi napszámos helyeslően bólogatott Horacsek urnak, a ki kifejtette nekik, hogy ő nem lopja a pénzt s a mivel téved, az az ő kára és hogy az ilyen csalás olyan, mintha egyenesen a zsebéből lopták volna ki a pénzt.

Palkó nem ment messzire, csak a legközelebbi pálinkamérésig. Az ajtóban találkozott legjobb barátjával, a félszemü Sóvágó Istvánnal, a ki éppen akkor kergette el maga mellől a feleségét, mivelhogy ez a pálinkamérés előtt leste és valami pénzt akart, mielőtt az ura belefog az ivásba. Az asszony sirva oldalgott körülötte és emlegette a gyerekeket, de mikor ura rá sem hederitve a pálinkamérésbe lépett, nagyot fohászkodott, egyet rántott a kendőjén és utána ment. Hadd sirjanak a gyerekek, ugy sem segithet rajtuk.

Palkó utána nyitott be. Sóvágó éppen rugott egyet az asszonyon, de aztán megértvén, hogy az is inni akar, békességesebb lett. Rendelt neki egy kupicza édeset, a mit az asszony, könnyeit törülve mohón leszürcsölt.

– Rumot – szólt Palkó mogorván, s miután megitta:

– Rosztopcsint!

– Jó gusztusod van – mondja Sóvágó.

– Rumot és rosztopcsint együtt – dirigál Palkó, még mindig rá sem nézve a barátjára. Csak mikor azt is fölhajtotta, rázta a fejét jobbról balra, balról jobbra és kifakadt:

– Lebicskázom a gazembert!

Néhány pajtása ekkor már szintén benyitott és hallotta a fenyegetését.

– Bajos lesz – véli az egyik s a három zsák közül, melyet kötényül a derekán hordott, az egyikkel megtörülte a száját.

– Lebicskázom – ismételte Palkó és a korlátra dült. – Engem pofon vágni, engem, Palkó Andrást, a ki az édes apját is visszaütötte.

– Pofon ütött? – érdeklődik Sóvágó. – Pereld be, kapsz öt forintot.

– Lebicskázom, – ismétli ez keseregve – az embernek önérzete is van.

– Nem bolond a zsidó, hogy behagyná magát csapni, – véli csöndesen a zsákkötényes – megérdemelted Palkó, aztán mi az egy pofon? Hiszen el is csaphatott volna.

– Hát adta volna ki a könyvemet, de ne üssön, nem vagyok én kutya! Csak a kutyát szokás ütni! Az embernek önérzete van.

– Szegény embernek nincs – szólal meg a szélső sarokból egy öblös hang. Kék zubbony volt az emberen s a napszámosok tisztelettel néztek rá. Tanult munkás.

– Szegény embernek nincs, – mondja amaz ismét – ha volna, rögtön visszapofozta volna, s ezek a barmok, a kik körülötte álltak és most szopják a poharat, szétszedték volna az egész kremplit.

– Barom az öregapja, – békétlenkedik a zsákos ember és Palkó, a ki immár a tizedik pohárral hörpintett fel, elébe áll.

– Uram, ne tessen igy beszélni, mert az embernek önérzete is van.

– Az embernek igen, neked nem.

Palkónak ez sok volt. Neki akart menni az idegennek, de az egyet lökött rajta, hogy az ajtóig tántorodott. Mielőtt pedig Palkó felocsudott volna, a pult mögül kiugrott a pálinkáslegény s rövidesen kitette az ajtón. A többi mukkanni sem mert.

Palkó körülnézett az utczán. Csóválta a fejét, megindult, visszafordult, megint odább állott. Nagyon fájt a szive. Már esteledett, emberek, asszonyok hallgatagon mint az árnyak suhantak a palánkok mellett. Egy pinczéből harmonika-muzsika recsegett föl, vegyest lányok vihogásával. Palkó tántorogva ment odább, mig egy suhanczgyerekre nem talált, a ki egy talicska mellett állva, czigarettát sodort magának.

Ezt megfogta és magyarázta neki:

– Negyvenkét éves vagyok uram, van két fiam is, nagyobbak, mint te és engem pofonvágott. Van igazság? Hát nekem nincs önérzetem? Ha őt vágnák pofon, becsuknák a szegény embert, de ő rámászhat a képemre. Egy embert pofonvágni! De lebicskázom, le én!

– Menjen haza, aludja ki magát – szól a suhancz és odább tolja a talyigát. – Palkó utána néz, majd megvető mozdulatot tesz a kezével:

– Ennek sincs önérzete, senkinek sincs. Lebicskázom.

Észre sem vette, hogy a gyára elé került. S éppen akkor lép ki a rácsos kapun Horacsek ur, karján egy dámával, a feleségével. A portás süvegelt nekik és Palkó, mereven rájuk bámulván, szintén lekapta a sapkát. Horacsek ur pedig csak ugy, mint a tiszturak szokták, a mutatóujját a kalapja felé legyintette és odább haladt a feleségével.

– Lebicskázom – morogja Palkó s mintha valaki kérdezte volna, hozzátette: – Most nem tehettem, mert asszonynyal járt. Ha selyemben jár is és kalapot visel a frájla, mégis csak asszony és én asszonyt nem bántok soha. És ha lebicskáztam volna Horacsek urat, az asszonyt is le kellett volna bicskázni. Az embernek önérzete van!

Tovább botorkált. Egy negyedóra multán egy kis füstös korcsmához ért, ott bertért. Megitta a félliter borát és elmondta mindenkinek, hogy őt ma pofonvágták.

Az emberek hallgatták, komolyan, kissé vizsgálódva és gondolták, nemsokára ők is olyan részegek lesznek, mint ez.

Egy virágárus leány nyitott be. Hitvány, hervadt szegfüket hordott körül. Palkó megállitotta és kérdezte, van-e apja. Nincs. Hát anyja? Az van. Palkó két krajczárért virágot vett és hosszan szagolgatta.

– Látod, – mondotta – nekem jó szivem van. Az én szivem megesik az árván és virágot veszek. Pedig minek nekem a virág? Régen volt, mikor én virágot vittem a szeretőmnek. Negyvenkét éves vagyok már, két nagy fiam van, mégis pofonvágott.

A kis lányt nem igen érdekelte a dolog. Éles, kémlelő tekintete rögtön látta, hogy itt több üzlet nem kinálkozik s távozott. Palkó szükségét érezte, hogy az esetet körülményesebben elmagyarázza neki s felczihelődött. De mire kiért a korcsmából, a kis lányt már nem látta.

Odább egy kávéház. Abban czigánymuzsika. Palkó oda is betér és sört iszik. Elmagyarázza a pinczérnek, a czigánynak, a kaszirosnőnek, hogy őt ma pofonvágták. Egy urnak látszó ember mellételepedik, de Palkó részegségében is rászól:

– Mellém ugyan ne ülj, tőlem nem lehet lopni.

Az urnak látszó ember nevet és otthagyja.

– Részeg szamár.

– Ha részeg is, de van önérzete, – mondta Palkó – engem ma valaki pofonvágott és le fogom bicskázni. És a ki hozzám nyul, azt mind lebicskázom. Mert a szegény embernek is szent a becsülete és ha ott van is még a könyvem, én oda nem megyek többé dolgozni. Istenuccse nem.

Éjfél után volt, mikor Palkó a kávéházból elkerült. Két óra felé járt az idő, mikor végre a Ferenczváros egy rongyos viskójába betért. Belökte az ajtót, átmászott egy csomó heverő emberen és kitapogatta a maga fekvőhelyét.

– Csak most jösz? – nyöszörög egy vékony asszonyhang.

– Csak most? – fakadt ki az ember. – Te itt alszol, mert jó dolgod van, de engem pofonvágtak azalatt, mig te alszol. Mit akarsz tőlem? Talán bizony örülsz is neki. Czudar vagy. Czudar dolog pofonvágni egy negyvenkét éves embert. Azért, hogy napszámos vagyok, van önérzetem. És én nem türök el semmit. Érted? Semmit. Azt az embert le fogom bicskázni és mindenkit, a ki bánt. Hallottad? Mit Mondtál? Befogd a szádat, azt mondom. Nekem is van önérzetem.

– Hoztál valami pénzt is?

Palkót szörnyü düh fogta el.

– Mit, – orditott – még kérdőre vonsz? Pofonvágnak s te nem is bánod? Majd adok én neked, engem bántani!

A hajnal már pirkadt s Palkó a hajnali derengésben irgalmatlanul elverte a feleségét. Az asszony türte, mint a sündisznó, az asszonynak nem volt önérzete.

PACSÁKNÉ.

Mikor még fiatalabb legény voltam és szemébe néztem annak, a kivel beszéltem, Pacsákné mosott rám. Kövér volt, mint egy mosónő s ha sovány lett volna, akkor sovány lett volna, mint egy mosónő. Hat lépésnyiről úgy tetszett, mintha fejjel magasabb volna nálamnál, de éppen olyan magas volt. De óriási darab, egészséges asszony, karokkal, mint a műbirkózóké és tenyerekkel, szélesek, puffadtak, vörösek és kékek, durvák és kérgesek, mint az olyan emberé, a ki ha gazdag volna, mindig ennék, bort és pálinkát innék és selyemszoknyában aludna.

Pakácsné el szokta vinni a fehérnemüt s ilyenkor sopánkodott és mesélt. Ellenben volt egy körülbelül tizenhétéves lánya, az haza szokta hozni a ruhát. A milyen óriás az édesanyja, annyira czingár volt a lánya. Minek hivták, már nem tudom. Az arcza éhesen sovány, a szeme éhesen gyáva volt. Nem adtam volna érte két garast, de szőke, dus haja megért egy vagyont – a fodrásznak. Ez a gyereklány rettentően öltözködött, az édesanyja viseltes ruháiba bujt, azon átalakitatlanul s az utóbbi időben az én viselt czipőimet hordta, mit az anyja elkért tőlem. De most jut eszembe: Pepinek hivták. Pepi kopogott az ajtón s előbb a kosarat tolta be, aztán beljebb huzta az ajtót, mert neki már nem kellett annyi hely s átszorongott a keskeny résen, hogy szinte benne akadt, mint egér a fogóban.

Eleinte egy szót sem szólt, de aztán ő is közlékenyebb lett. S igazán furcsa volt egybevetni a lány beszédét az édesanyjáéval.

Az édesanyja körülbelül igy beszélt:

– Hja, nagyságos ur, megvert engem az Isten ezzel a lánynyal. Tizenhétéves az istenadta s már is! De mennyire! Azt hiszi, hogy vizbe mártaná a kezét, mig az édesanyja hajnaltól késő estig maratja magát a forró vizzel? Lusta, tehetetlen s folyton legényeken jár az esze. Ilyen fiatalon, nagyságos ur! Ezért még a ruhahordásra sem használhatom, csak az olyan szolid urakhoz küldhetem, mint a nagyságos ur, meg aztán familiákhoz, de ott is ne adj Isten, hogy urfi legyen a háznál.

A Pepi! No lám, ezt nem néztem volna ki belőle. Ha egyébért, hát az anyja szoknyáiért. Ki vetne szemet erre a formátlanságra? S mikor eljött, figyelmesebben néztem az arczát is. Bizony ezen az arczon szeplő és éhség volt, de semmi vonzó. Olykor, ha félénken rám vetette – de csak egy másodperczre – nagy kék borjuszemét, rémlett ugy, mintha ebből a kislányból szép kislány is lehetett volna.

– Ejnye, Pepi, – mondom neki – mit kell hallanom? Maga szereti a legényeket s én nekem nem szól? Hát nem vagyok olyan legény, mint akárki más?

A kislány visszahőkölt, fejét szögletes válla közé huzta, könyökeit szorosan a mellébe nyomta, ugy bámult rám lángbaborult arczczal, remegő szájjal.

– Nem igaz! – kiáltotta rikácsolva és elémbe toppant, mintha meg akarna verni. – Hát itt is, a nagyságos urnál is. Ne tessék hinni, az édesanyám hazudott, hazudott, hazudott!

Nem hiszek senkinek semmit, de akkor még fiatalabb voltam s ugy lehet, ennek a kitörésnek az őszinteségében most is hinnék. Meg is bántam léhaságomat és kérlelve fogtam meg a kislány kezét.

– Nono, csak tréfáltam, magam sem hittem egy pillanatra sem.

– Ugy-e nem? – kapott a szón Pepi és háladatosan nézett rám. Aztán hitelre találván, csak ugy dült belőle a lázongó panasz.

– Az édesanyám nem tanittat semmire, pedig én mesterséget akartam tanulni. Azt mondta, hogy nem ér semmit az olyan lány, a ki dolgozik. Aztán megver és éheztet és azt mondja, hogy az én koromban neki már három férfival volt viszonya és hogy nekem is rossznak kell lennem, mert csak abból lehet jól élni. És mindig olyan urakhoz küld a fehérnemüvel, a kiket fölbiztat, hogy én rossz vagyok s ha hazajövök, rám támad: Mi lesz belőled? Még mindig olyan ostoba vagy? Azt hiszed, hogy a nyakamon fogsz vénülni? Nem gondolsz öreg napjaimra, hogy akkor eltarthassál?

– Lehetetlen! – kiáltottam mély fölháborodással. – Hiszen akkor a maga anyja valóságos boszorkány, a kit el kell égetni!

– Ó, – kesereg a lány s szeméből patakként ömlik a könny – mennyit kell tőle szenvednem! Az öklével a mellembe vág, hogy eláll a lélekzetem, a sarkával rám tapos, éjszaka kiver a lakásból, hogy keressek magamnak szállást és már sokszor akartam a Dunába ugrani, de még ott is félnék tőle, hogy kihuz és agyongyötör.

Mennél többet panaszkodott, annál mélyebben sajnáltam és annál csunyábbnak találtam. Egy kis szkepszisem is támadt. Hát van jó dolga annak az asszonynak? Ha már nincs érzéke a lánya tisztességéhez, mint gondolja, hogy ez a jelentéktelen csunyaság kellene valakinek, még ha rászánná is magát? Aztán meg igazán oly nagyon védekeznék-e, ha nem volna olyan csunya s ki lenne téve a kisértésnek?

– Ne féljen, kis lányom, – szóltam – majd megtanitom az édesanyját, miként bánjék a lányával.

– Ne, ne! – sikoltott roppant rémülettel és megragadta a kezemet. – Ha megtudja, hogy panaszkodtam… A mult hónapban megtudta és akkor az asztal lábához kötött és kötéllel vert, mig csupa vér lett a hátam. A szememet is majd kiütötte.

– De hisz ez embertelenség! Igy nem élhet! – kiáltottam elkeseredetten.

– Majd segit a jó Isten – motyogta a lány s látszott rajta, hogy maga sem hiszi.

– Csak forduljon hozzám, – biztattam, – maga derék lány s maradjon továbbra is a becsület utján. Itt van, fiam, egy pár lakkczipő, ezt magának adom s ha kendőre, vagy szoknyára kell, csak szóljon, adok szivesen. Az ilyen jóravaló szegény lány megérdemli, hogy segitsen rajta minden becsületes ember.

A beszédem nem igen hatott rá, de mikor a szekrényből kihuztam egy pár lakkczipőt, majd megbolondult örömében. Szegénynek az én czipőm valóságos csónak volt, mert ormótlan nagy a lábam. De a lakk, az a fényes, ragyogó, előkelő feketeség, melyben megláthatta az arczát, valósággal elkápráztatta. Majdnem térdre hullt és mindenképen kezet akart csókolni. Nagynehezen tuszkoltam ki az ajtón, de még egyszer befurakodott s roppant zavarban, de reszkető örömmel a hangjában mondta:

– Nagyságos ur, ha megengedné, nagyon szeretném fölvenni.

S leguggolt a földre, bebujt a lakkczipőbe, testhez vonta szoknyáját s ámuló boldogsággal nézte lábán a ragyogó lakkot. Aztán régi czipőjét duhajul a kosárba vetve, egy perdüléssel kint termett az ajtón. Még hallottam az éneklését.

*

– Ó nagyságos ur, – nyájaskodott Pakácsné, mikor egy hét multán eljött – czipőt tetszett adni a lányomnak? Az Isten fizesse meg. Ámbátor ez a mihaszna teremtés nem érdemli meg, de mit csináljak? Mégis csak az én vérem. S azóta még czédább, persze, a czifrálkodás!

– Ha magának volnék, – szóltam – inkább munkába adnám, hogy tanuljon valamit. Hisz igy nem csoda, ha elzüllik!

– Munkába? – A derék asszonyság kaczagott. – Munkába ezt? Hát hiszi a nagyságos ur, hogy valaki fölfogad ilyen rongyot? S hogy megmaradna huszonnégy óráig is becsületes foglalkozás mellett? Hja, ha volna egy kis becsülete, én az ő korában már eltartottam az édesanyámat, hogy az Isten adjon neki nyugodalmat, meg két neveletlen testvérkémet, de ez? Ennek csak legény kell. De már soká nem nézem.

Elfordultam a derék asszonyságtól, mert tartottam tőle, hogy fölháborodásomban mégis csak elárulom a szegény lányt.

Ez pedig ezentul, ha ruhát hozott, mindig kiöntötte szive keservét. Ámbátor azóta, hogy lakkczipőben jött haza, az édesanyja kevésbé bántja. Itt-ott egy pofon, de már nem köti asztallábhoz, s noha nem hagy föl biztatásával a rossz életre, mégsem olyan iszonyu a viselkedése, mint eddig volt.

Ez különös, de ha igy van, annál jobb. Sőt lehet, hogy egy uj szoknya még jobban segit a kislányon. Adtam neki egy kis pénzt, hogy vegyen magának szoknyát s rögtön kilöktem, mert most már a lábamat akarta csókolni.

– Ó nagyságos ur, szoknyát tetszett venni a lányomnak? Az Isten fizesse meg. Nem érdemli ugyan meg, de hát mit csináljak? Mégis csak a vérem.

Nemsokára a kislány, most már bátorságra kapván, maga kért tőlem egy kis pénzt – kendőre. Adtam neki.

– Ó, nagyságos ur, kalapot tetszett venni a lányomnak?

– Dehogy kalapot, Pakácsné, kendőre adtam neki pénzt, minek neki a kalap?

– De bizony Isten, kalapot vett az istenverte, hát persze, minek annak a kalap? Mondtam mindig, hogy alávaló teremtés, kalapot vesz, hogy jobban bolondithassa a legényeket.

– Nono, – véltem – ez csak lányos hiuság.

S Pepike csakugyan kalapot vett. Egy csöppet sem illett neki, valami kikopott nagy tollas kalap volt, de kalap és a kislány meg sem hökkent, mikor gunyosan kisasszonynak szólitottam.

Ekkor hozta utoljára a ruhámat. Pakácsné is elmaradozott, más mosónő után kellett látnom. Vagy egy félév multán ismét beállitott Pakácsné, ugy mint régen és nagysopánkodva referált:

– Jaj, nagyságos ur, egy darabig pihentem, tessék elhinni, rámfért a pihenés. Az én aranyos kislányom szerezte nekem. Vagy nem is tetszik tudni? Jaj, be megváltozott, az Isten fölvilágositotta az elméjét. De nem ismerne rá a nagyságos ur, olyan kisasszony lett belőle. Egy kávéházban van és annyit keres, a mennyit csak akar. Az Isten tartsa meg az én édes magzatomat, csakhogy öreg napjaimra ez a boldogság is ért, annyi baj és gond után.

MUNKÁS HALÁLA.

Az ember soká nézte a házszámot, aztán bement a kapualjába és soká nézte a tágas udvarból nyiló piszkos konyhaajtókat. Csak a pipája heves szippantásaiból látszott, hogy siet. Majd lomhán czammogva, mint munkás embereknél szokás, a kik egyforma bért kapnak, akár hamarább, akár későbben végeznek, benyitott abba az ajtóba, mely fölé ez volt irva: _házmester_.

– Merre is lakik az a Borsos István? – Negyedik ajtó balra. – Ugy, azaz, hogy most már csak Borsos Istvánné lakik ott, mert az urát agyonütötte a kazán. Ráesett, összelapitotta. – Jézus Mária, csak nem? – De bizony és azért küldtek, hogy hivja el az asszonyt a kórházba, ha épen még látni akarja. – No de ilyet; ki hitte volna? Még ma reggel – milyen derék ember volt. De hogyan is történt?

Hát ugy történt – de ekkor eszébe jutott az embernek, hogy a dolga sietős és nem mondta el. Csak parazsat szedett ki a spórherdből a pipájára, mely diskurzus közben elaludt. Veszkődött is vele, káromkodott is, de csak végzett vele. Aztán ment a nagy udvaron keresztül, balra, a negyedik ajtóba; a házmesterné vele ment, hogy megtudja, hogyan is történt. Utközben pedig, a hol ajtó nyilt, odakiáltotta:

– Hallja csak, Borsos urat agyonütötte a kazán!

Balra, a negyedik ajtóban egy fiatal asszony állt a gyuródeszka előtt. A keze tövig vájkált a tésztában, pogácsa lesz abból, jó töpörtyüs pogácsa, a mit az ura roppantul szeret. A hogy az ember benyit az ajtón, az asszony kiváncsian néz elébe és jó kedvvel fogadja köszöntését.

– Jó napot, Borsosné.

– Ilyen szerencsétlenség, ilyen szerencsétlenség, – abajgatott közbe a házmesterné – és épen most, fertály előtt!

– Mi az, mi az? – kérdi az asszony. Azt a gyári embert látva, meg azt az értelmetlen abajgatást hallva, a szive tele lett a történtek sejtelmével, noha nem tudott semmit.

– Hát, – mondja az ember, a szemöldökét gyámoltalanul fölhuzva, – mivel hogy a mühelyvezető ur küldött, hogy siessek a Borsos István lakására és mondjam meg a feleségének, hogy az urát, szegényt, a kórházba vitték.

– A kazán! – sikitja közbe a házmesterné, kezeit tördelve, – megölte a kazán!

A szegény asszony tésztás kezét lógatta, kissé eltartva a testétől, hogy a ruhájára ne ragadjon. A szeme kidülledt, a szája nyitva maradt, majd zihálni kezdett a melle, a lélegzete sziszegett, végül iszonyut sikoltva, rogyott térdre.

– Az uram, az uram, az én jó uram!

Az ember csak szitta a pipáját és nagyon meg volt indulva, de nem tehetett semmit. A házmesterné a batyuként a földön gubbaszkodó zokogó teremtést a két karjával átölelte, ugy vigasztalta, csititotta, közben maga is nagyokat jajgatva.

– Szedje össze magát, édes Borsosné, – szólitgatta – szedje össze magát, hiszen tán nem olyan nagy a baj. Aztán sietni kell ám a kórházba, menjen csak édes, majd vigyázok a lakására, mig visszatér.

– A kendőm, a kendőm, – zokogta a megkinzott menyecske s ledörzsölte kezéről a tésztát. A házmesterné berontott a szobába s rögtön kihozta a kendőt. Mig fejére akarta csavarni, nagy kapkodásával belegabalyodott a keze, nem tudta kiszabaditani. Ebben is segitségre szorult. Aztán rohant ki az ajtón, ott visszafordult, csakhogy a szeme elhomályosult a patakzó könnyektől, igy szólt rá a házmesternére:

– Dagassza meg a tésztát, hogy az is kárba ne vesszen.

Az uton egyre azt sirta:

– Mi lesz most belőlem? Mi lesz belőlem? Meg abból, a kit a szivem alatt hordozok! És itt van a fertály, ki fognak tenni az utczára, meg a butoromat is elveszik, az utolsó vánkosomat!

Erre már tudott beszélni az ember.

– Sohse busuljon azon, Borsosné, be van biztositva, az egész gyár be van biztositva. És a temetés után ugy a markába olvasnak ezer kemény pengőket, mint egy krajczárt. Ezt én mondom magának.

A jajgatás hirtelen megszakadt. Ez az ismeretlen fogalom, az ezer pengő, a maga megfoghatatlan sulyával ránehezedett a fájdalmára.

– Mit mond? – szólt csöndes hangon.

– Ha nem hiszi, majd meglátja.

– És ezer forint?

– Vagy annál is több. Jó törvény az, csak az a baj, hogy meg kell érte halni.

Végre elérte a Rókust. A portás megállitotta. Borsos István! A neve után nem ismeri. Különben most nincs látogató óra. Délután. – Egy nemével a büszkeségnek szólt közbe az ember:

– De nekünk szabad ám, mert délután már nem lesz életben. A kazán ölte meg.

– Vagy ugy! Halálos ember és sebesült? Hát csak menjenek, első emeleten, a sebészeti osztályban.