Part 5

– Ah, te ártatlanság. Hiszen tudja mindenki, hogy a vonód szappanos.

– Ó nem, én nem vagyok figuráns. Konzervatóriumba jártam.

– Aztán hogy kerültél ide?

A leány egy pillanatra mintha megváltozott volna, szinte komoran szólt:

– Ne beszéljünk erről, hiszen mulatni akarunk!

S már ismét nevetett, ugy, mintha egészen el akarná vonni a figyelmét e témától, átfogta a nyakát és arczon csókolta.

– Akkor pezsgőzzünk.

– Helyes, pezsgőzzünk, a pezsgőnk igazi franczia, nem olyan, mint a cognac.

A pezsgő szóra a többi lányok fölkerekedtek s mind az asztal körül tolongtak.

– Mi is kapunk?

– Nem bánom, hanem maradjanak csak ott, a hol voltak.

A szomszéd asztalnál egész kis tivornya kerekedett, a leányok mohón habzsolták a pezsgőt, a fiatal ur összeütötte poharát a lánynyal s ivott. A pezsgő valóban jó volt.

A mint letette a poharat, a lelkében ismét elkomorult. Eszébe jutott, hogy ma már kocintott egyszer egy fehérruhás leánykával, a ki szinte félénken vitte ajkához a poharát, mert ma ivott először pezsgőt. És olyan különös érthetetlennek érezte, hogy az a leányka most nyugszik fehér ágyában és édesen alszik, mig ő itt ül, ezen a piszkos helyen, ezzel a másikkal… Hát miért is nem folytatódik azonosan az élet, mely azonosan kezdődik?

Mikor második poharát fölhajtotta, elkeseredetten kiáltott föl:

– Ilyen az élet.

A mit a lány alaposan félreértett s nevetve tette hozzá;

– De lehetne még rosszabb is.

Ezzel kezdődött a mámor. A pezsgős palaczkok egymás mellé sorakoztak, mint a kocsis asztalán a sörös üvegek és a fiatal ur kezdett duhajkodni. Nem volt jókedvü, sőt fekete gyásznak érezte a hangulatját. Mintha kétségbeesett volna, olyanformán enyelgett a lánynyal, goromba hangon, durva öleléssel és undorral a lelkében.

– Hazakisérlek, – szólt.

– Jó, még egy üveggel igyunk, aztán mehetünk.

Megittak még egy üveggel és mentek.

A kékes fehérségbe bevegyült már valami tompa pára, reggeledett,

– Menjünk kocsin – szólt a lány.

– Nem, jól esik a gyaloglás.

És karonfogva mentek az Andrássy-uton.

A kocsiuton tejes kocsik zörögtek végig, az utczasarkokon be-befordult egy-egy elburkolt szegényes alak, az uri publikumot ők egyedül képviselték, a mint mámorosan, fázósan egymáshoz simulva végigmentek a keményre fagyott hón.

– Legyünk egészen állatok, – gondolta magában s a mint lesütötte a szemét, furcsán érintette, meglátván még az uton a lakkczipője nyomát, mely egyenletesen, ellenkező irányban, mintha most sietne a kávéház felé.

– Nagyon fázom, menjünk már kocsin, – rimánkodott a lány.

Nem felelt.

– Ej, te egy csöppet sem vagy türelmetlen, – fakadt ki kedvetlenül a leány.

Hirtelen karon ragadta a leányt és visszatartotta.

– Ne lépj ide, – szólt szinte durván és megállt.

A kocsi-uttól a kapuig apró lábujjnyomok rajzolódtak a fagyos hóban, olyan parányiak, olyan könnyüek, mintha egy fehér angyal tipegett volna ottan. A muzsikus lány ép az egyiket akarta eltaposni, ez renditette meg. Mintha ez apró nyomoknak szemük lenne, ugy félt tőlük, ugy szégyelte magát. «Holnap!» csendült a fülében a kis lány bucsuszava és most már holnap van és ez a kis lány alighogy fölébred, már ő rá gondol és várja, várja türelmetlenül.

– Csak nem akarod, hogy itt megfagyjak?

– Nem drágám, hanem ott van egy kocsi, abba te beleülsz és hazamégy. Itt van kocsira való.

A leány elvette a pénzt és hizelegve unszolta:

– Jőjj te is.

– Eredj!

– A hogy akarod. Jó reggelt, te, te…

És meg akarta csókolni. Elháritotta magától.

– Jó, jó.

A lány visszamosolygott rá s néhány lépésről kaczagva intett a kezével:

– Szervusz, te… te… balek!

Ő pedig, mintha elejtett volna valamit, lehajolt és apróra nézegette a piczi lábnyomokat.

– Mind megvannak, – szólt magában s mintha megváltozott volna a lelke, vidáman, fütyürészve sietett haza.

CAMPIS ÉS BOX.

I.

Finfully, a bohócz, végigvágódott az öltöző falóczáján s a semmibe bámult. Tim és Tom, a zenebohóczok, kipingálták magukat, August a pálinkás flaskóját konzultálta, mielőtt megint kibukfenczezett a porondra. A bohócz-garderobeban a hangulat borus és üzletszerü volt és senki sem törődött a másikkal.

Ekkor nyilt az ajtó s egy elegáns ur lépett be. A zenebohóczok, a kiknek nem szólt a látogatás, rá sem hederitettek, Finfully azonban felugrott s nyájas alázatosággal üdvözölte:

– Báró ur, van szerencsém, legalázatosabb szolgája vagyok.

– Nos, Finfully? – szól a báró ur, keztyüs kezét nyujtva a bohócznak.

Finfully sóhajtott.

– Nos, hát igen, báró ur, igaza van. Ez a trükk már nem hat. Campis és Box lejárták magukat. Átlátom, hogy magamban nem tudok már dolgozni.

– Tehát áll az alku?

– Igen, báró ur, Campis és Box az öné, ha ugy akarja.

– És mikor?

– Elsejéig még ki kell huznom, akkor letelik a szerződésem. Nyakamba veszem a világot és töröm valamin a fejemet.

– Derék dolog. Tehát elsején eljövök Campisért és Boxért.

Campis és Box ez este még nem sejtették, hogy el vannak adva. De másnap már hallották. Este pedig érezték. Campis, hátán a széles nyereggel, fülei között a bohócz-sapkával, iszonyu sok ostorcsapást kapott Finfullytól, holott azelőtt csak a levegőben pattogott az ostor. Box, ugyanolyan szamárfejes nadrágban, mint maga Finfully, ugyanolyan kakastollas kis sipkával a fején, a nyeregre pattant és dühösen csaholt Finfullyra, a ki mindenféle gáncsokat vetett neki. A végén pedig, mikor Finfully egyszerüen torkon ragadja és lerántja a vágtató lóról, a vonitás olyan dühösen erősen volt hogy szinte kilógott a nyelve.

– El vagyunk adva, – szól Box elkeseredve Campishoz.

Campis a jászol előtt állt s komolyan, szenvtelenül ismételte:

– El vagyunk adva.

– És mi lesz belőlünk?

– Nem tudom, szól Campis – én hátasló leszek, vagy kocsiba fognak. Később majd fiakkeres ló leszek, végül levágnak és kolbászt csinálnak belőlem.

– Rettenetes. És én?

– Te? Te eleinte a ház kedvencze leszel s ha jól viseled magad, az maradsz, mig meg nem öregszel. Akkor vagy megveszekszel, vagy agyonlőnek.

– És te ebbe belenyugszol? – dühösködik Box.

Campis rámereszti okos szemét és nyugodtan mondja:

– Bele.

– És a gazda? A hüség! Mindegy neked, hogy ki adja az abrakot? Egyre megy neked, hogy egy idegen fog a kocsija elé, vagy az parancsol neked, a ki fölnevelt, a ki szeretett, a ki a nyakadat simogatta, a ki sirt, mikor beteg voltál? Nincs neked szived? Nincs neked becsületed?

Campis végignyult a szalmán. Az istálló során végig mozgolódott a ló-sokaság. Még az elefánt is elbődült. Valamennyien együttéreztek Box-szal és megvetették Campist.

Ez pedig rá sem nézve a kutyára, egykedvüen mondta:

– A gazdánk elad bennünket. Szeret minket és én is szerettem őt. De mivel nem tetszünk már, hát elad, mert élni akar. S ha eladott, akkor én is szolgálom uj gazdámat, mert élni akarok.

– Én nem hagyom el gazdámat! – csaholt Box. – Én csak egy gazdát tudok szeretni, szolgálni, s ha az elüz, akkor meghalok, de máshoz nem szegődöm.

– Ne felejtsd, hogy gazdánk eladott. Ha meghalsz, akkor nem kap érted pénzt.

– Harapni fogok.

– Akkor visszaadnak és visszakövetelik a pénzt.

– Megszököm.

– Gazdánk becsületes ember. Visszavinne.

– Ismét megszököm. Nem bánok akármit, de én nekem van lelkem és becsületem s nem ismerek uj gazdát. Hü vagyok, de nem szolgalélek.

Campist ez a beszéd nem hozta ki a sodrából.

– Kedves Box, – mondotta – régi jó társam vagy és értelek. Sőt irigyellek is, hogy olyan hevesen tudsz érezni. De én tudom, hogy ló vagyok és te kutya vagy. Nekünk nincs jogunk fogadkozni, érezni, ragaszkodni és ellenkezni. El fognak bennünket adni és a ki pénzt ád értünk, az legalább ugy megbecsül, mint az, a ki értünk a pénzt elfogadja.

– Elég, – kiáltott Box – látom, hogy alávaló vagy. Mától fogva nem ismerlek.

És az istállón végig megint dobogott a helyeslés. Az elefánt ormányával megfenyegette Campist és azt trombitálta:

– Rabszolga-lélek.

Campis pedig fáradtan behunyta szemét és aludt nyugodtan, mint a nyugodt lelkiismeret.

II.

Campist a lovász fogta kantárszáron, Boxnak a zsinórját a báró maga fogta. Finfully bő koczkás nadrágjában mellettük állt. Átfogta Campis nyakát, a ki szenvtelen türelemmel várt, majd két térde közé fogva Box fejét, ugy beszélt neki:

– El kell válnunk, Box, vége a szép időnek s a szivem majd megszakad. De neked jó dolgod lesz, kikötöttem a báró urnál, föltéve, hogy engedelmes és hü leszel hozzá, mint hozzám voltál. Aztán együtt maradsz Campissal, s ugy mint eddig, egy istállóban háltok.

Box nyöszörgött. Magasra emelte orrát és szükölt. Ráugrott Finfullyra, hogy majd feldöntötte és nyaldosta arczát.

– Nono, – kaczagott a báró és egyet rántott a zsinóron. Box nyeldekelt és meg hempergődzött a porban. Majd dühös csaholással a báróra támadt, de az végigsuhintott rajta a kutyakorbácscsal, hogy csak ugy tüzelt.

– Lassan, lassan, barátom, – szólt a báró nevetve – tudok ám kutyával bánni.

– Majd megismeri a báró urat, – biztatja Finfully, aztán egyet ütve Campis hátán, kurtán szólt:

– Most menjetek.

A lovász megindult és Campis vele. Okos feje megfordult Finfully felé, de különben nem árult el semmiféle érzelmességet. Box-ot ellenben vonszolni, rángatni és korbácsolni kellett, mert semmiképpen sem akarta gazdáját elhagyni.

– Milyen okos dög, – mondotta a báró – tudja, hogy el van adva.

És duplákat vágott ostorával az okos dög hátára.

Campist bekötötték egy illatos, tiszta istállóba és Boxot melléje lánczolták. Szegény lógó nyelvvel zihált. Halálra volt fáradva és sanyargatva. Az ut második felét egy kocsi hátsó tengelyéhez kötve tette meg. A báró a kocsiban ült és Box, akarva akaratlan, sebes ügetéssel igyekezett lépést tartani a vágtató lovakkal. Ostort nem kapott, de annál mélyebben fájt neki a szégyenérzet, hogy mennyire meg lett alázva, tehetetlensége érzetében.

– Szegény, – mondotta Campis és beleharapott a zabba.

Box nem felelt.

– Alszol?

– Nem, – üvölt Box – hanem hozzám ne szólj. Ilyen hitvány lélekkel, mint te vagy, nem állok szóba.

Campis ropogtatta a zabot.

– Barátom, – szólt nyugodtan – a te kiváló lelkeddel mégis csak ott vagy, a hol én a hitványságommal. Csak verést kaptál, – tette hozzá – ez az egész különbség.

Másnap Campist megnyergelték és a báró a hátára pattant.

– Pompás, kezes és gyors – szólt lovaglás után megelégedve s megveregette a nyakát. Majd czukrot adott neki, a mit Campis engedelmesen fogadott s rögtön összeropogtatott.

– Box! – kiáltott most a báró az istállóba. – Ide jer.

Box ugy tett, mintha nem is hallaná.

– Box! – kiáltott ujra a báró és bement az istállóba.

Box morogva forditotta feléje a fejét s a fogát vicsoritotta.

– Box! – kiáltott harmadszor a báró.

Ekkor Box mint a villám ráugrott, de nyomban sikitva, behuzott farkkal meglapult. Az ostor az orrába vágott, hogy csak ugy ömlött a vére.

A báró pedig, mitsem tartva fogaitól, egy nedves spongyával megmosta orrát s megvakarta az állát. Box pedig, a fájdalomtól és a kapott enyhüléstől megtörve, farkát csóválta s hasával a földet surolva kuszott a báró lábaihoz.

A báró visszakötötte az istállóba s barátilag fültövön ütögette.

– Majd megbarátkozol, – szólt szeretettel – most gyógyuljon az orrod és egyél, finom csirkecsontot kapsz ma, aztán majd holnap meglátjuk, mire megyünk.

Egy bádogcsészében finom csirkecsontot adott neki sajátkezüleg s aztán fütyörészve otthagyta őket.

– Fáj? – kérdezte Campis szokott kifejezéstelenségével.

Box megint nem felelt, csak nézte és szaglászta a csirkecsontokat. Föltette magában, hogy nem eszik, de nagyon éhes volt s a csont előtte volt. Nem birt ellentállani. Kezdte ropogtatni őket, lehetőleg halkan, hogy Campis meg ne hallja.

Mikor a lovász meggyujtotta az istállólámpát, Box, a mennyire láncza engedte, Campishoz közeledett s fölnézett rá.

– Nos, – szólt emez – kibékülsz velem?

– Nagyon jó ember a báró, – mondotta Box csöndesen – megmosta az orromat s ez olyan jól esett.

– Nagyon jó ember, – szólt Campis. – Finfully is jó volt.

– Eladott bennünket, – szólt Box keserüen – pedig mennyit dolgoztunk neki!

– Szegény ember, – szólt Campis. – A szegény ember eladja kutyáját és a gazdag megveszi. Ezt én már régen tudom, de te csak most tanultad meg.

– Én sohasem adnám el az embert, ha én volnék a gazdája. És a báró sem adna el engem, ha ugy szeretem, mint Finfullyt szerettem.

– Hát szeresd ugy.

– Szeretem is. Finfully nem érdemelte meg, hogy szeressem.

Campis ránézett pajtására, okos, nagy szeme hosszan függött rajta.

– Minek okoskodni? – szólt végre. – Akár igy, akár ugy, mi háziállatok a gazdánkhoz ragaszkodunk. S te azért nem vagy rosszabb kutya, ha az ostor és a simogatás szeliditett meg, mintha Finfullyban csalódtál volna.

AZ ÖREG NAPOK.

– Aztán mi lesz belőlem? A mi az apám. S a gyerekeimből? A mi én. A csontomban fogy a velő, mégsem tudok annyit keresni, hogy a gyermekeimet is eltartsam, a szülőmet is. Három gyerek, egy apa, egy anyós. A gazok kiszivták az ő velejét is, aztán odalökték nékem: most tartsd el, minekünk már nem tud dolgozni. Hát igazság ez? Engem gazdagított? Én vagyok kénytelen megadni neki azt a penziót, melyet rajtuk követelhet?

Helyeslő zugás. Csontos Géza az öklével az asztalra csap, aztán a pohár után nyul. Keserü arczczal, összevont szemöldökkel, a távolba gondolva kocczint az elvtársakkal és iszik. Majd odatolja az üres féllitert a korcsmárosnak, a kinek nem kell utasitás.

– Aztán itt van az anyósom. Hát ki lökhetem az utczára? Két évvel ezelőtt még keresett, ma már nem ér semmit. Hát az ő munkaerejét ki nyütte el? Én talán? A feleségem? Tagjaiba ki szakasztotta a szaggatást? Mellébe ki ültette a köhögést? A két lába bénaságát ki okozta? Nem én, nem én, nem én! Tiszteld apádat és anyádat, jó, helyes. De a hasznát a gazok látják. A vén kutyákat kilökik, majd tisztelje a fia, meg a lánya.

– Bizony, bizony, – mormogja pipája mellől a cseh arczu Billinger kárpitos – meg kell csinálni a rokkant-kasszát.

– Csinálják a fityfirity-kasszát, nem a rokkantat. A gyerekeink megesznek, aztán mi eszszük meg a gyerekeinket. De én tudom, mit csinálok majd, ha kiesik kezemből a kalapács!

– Hát mit?

– Hát felakasztom magamat – szól csöndesen Csontos s ráborul kovács-öklére. Helyeslő zugás és a cseh arczu kárpitos megint himbálja a fejét s a pipája mellől mormogja:

– Bizony, bizony.

*

– Aztán nagyapó is evett hust vacsorára?

– Ettem bizony. Meg az apátok is kapott, pedig még olyan nagy sem volt, mint ti vagytok. Hát nem mindig, mert nem dolgozott, de ilyenkor a kenyér mellé egy krajczárt is kapott, azon vehetett magának, a mit akart.

– Jé, nagyapó, aztán mért nem kapunk mi is krajczárt?

Nagyapó sóhajtott.

– Csak rontsa a gyerekeket! – sivalkodik a konyhából Csontosné. – Bizony nem bánná, ha a gyerekeknek vacsorapénzt kellene adni. Persze, magának mindegy, egész nap ül a kuczkóban s szakadjon derékban az ember, hogy vacsora-krajczárokat is teremtsen.

Nagyapó két válla közé kapja a fejét s eltolja magától a gyereket.

– Csak meséltem, – mondja halkan – a gyerek mesét akart hallani.

S kis zsámolyát a szoba szögletébe hordva, rátelepszik és meg sem mukkan. A gyerek pedig odébb áll, kiszalad a kapuba, nézni, hogy jön-e már apa.

A másik pedig a konyhában ül, csöndben, áhitattal és szagolja a pörkölt illatát. Ötéves kis fiu is az illattól elkábitva álmokat álmodik. Ha majd nagy lesz és a gyárba megy, akkor odaül az asztalhoz és vacsorára megkapja az egész pörköltet, ugy mint apa. Hej de messze ut van odáig. Szinte sirna, hogy annyi évig kell várnia, mig ember lesz belőle.

A szobában sötét volt. Éppen csak az ablak mellett lehetett valamit látni. Egy rongyokkal kipárnázott széket s abban egy öreg asszonyt. Akkora feje volt, mint egy alma, szeme lehunyva, a szája nyitva és egyre lihegett, mint a fáradt állat. Olykor a karja megrándult, olykor a lábával kapált. Kimeredt szeme a semmibe bámult, nem volt más gondolata, csak magára figyelt, a kezére, a lábára, meg a tüdejére, melyik van most rosszabbul.

A szoba sötétjéből pedig egyszerre gyereksirás hallik. Nagyapó odatotyog és rázogatja. Nagyanyó egyszerre megelevenedik. Szeme üvegesen a sötétbe bámul, két kezével a térdét csapkodja s egyre rikoltja:

– A gyerek, Mari, a gyerek!

– Csitt! – hangzik a konyhából szinte kommandószerüen és az öreg asszonyból kiköltözik a lélek. Megint liheg, megint behunyja a szemét és kapál a lábával.

A gyerek a kapuból berohan.

– Apa jön!

S erre a konyhából a lámpa beköltözik a szobába, nagyapó a kis gyerekkel a kuczkóba ül, a két nagyobb gyerek az ágy mellé kuporodik s tágra nyitja orra likait. Az ablak előtt egy nehéz árnyék vonul el, s a mint nyilik a konyhaajtó, már az asztalon van a párolgó étel s nagyapó kinosan nyöszörög – csiklandja a pörkölt illata.

Se szó, se köszönés. Nyomasztó csönd a kis szobában, csak a kis óra tiktakozása hallik. Csontos Géza, a bizalmi férfiu leveti kabátját s oda könyököl a tányér elé. Előbb nagyot huz a palaczkból, aztán nekiesik az ételnek. Az asszony nagyapó öléből kiveszi a gyereket s szintén az asztalhoz ül. Előtte egy pohár kávé, meg egy darabka kenyér, azt adja be a gyereknek. S akkor lassan, félénken, hangtalanul a két kicsi gyerek az asztalhoz lép s fölmarkol négy darab kenyeret. Egyet-egyet odaadnak a nagyapónak, nagyanyónak, aztán különös hangverseny fejlődik. A száraz kenyér csak ugy csattog az éhes szájakban. A gyerekekében könnyen és gyorsan, az öregekében kinosan, nyikorogva. Közbe pedig csörömpöl Csontos kezében a villa, a pohár, a tál, a mint oldalt hajtja, hogy a pörkölt levét kanalazza. Az asszony meg csöndben dugja a gyerek mosolygó kis szájába egyik darab kávés kenyér után a másikat.

Az ember gyorsan eszik, étvágygyal és méltósággal. Szeme szigoruan, uri szabadsággal néz körül. A gyerekek azonban még gyorsabban esznek, s mire apa vacsorája feléig ér, ők már végeztek a kenyérkéjükkel. S a szájuk kinyilik s a szemük odatapad apjuk villájának a hegyére. Követik a tálba, látják, mint czikkázik válogatosan a hus- és krumpli-darabok között, mig valamelyikre lecsap s ives uton apa szájához vezet. A mint egy-egy falat ott eltünik, a gyerekek nagyot nyelnek, aztán ujból kezdődik a villa utja. Közben az ember hatalmas falatot vág a kenyérből, ilyenkor a gyerekek megrázkodnak.

A kuczkóban pedig nagyapó még birkózik a maga kenyerével. Egy kőkorsó van mellette, abból minden falat után iszik, hogy a kenyeret csuszósabbá tegye. Közben a morzsák megakadnak torkában s nagyokat krákog és köhög, hogy szegény melle csak ugy remeg belé. Az öreg asszony csak a belét szedi ki a kenyérnek s száját szélesre huzva nyomkodja magába, miközben szinte őrjöngő pillantásokat vet a gyerek kávés poharára.

Csontos Géza pedig végül kanyaritó mozdulatokkal kimártja kenyérrel a tál fenekét, aztán leteszi a villát. Négyfelől mély sóhaj szakad ki négy emberből. Nagyapóéból szinte hörögve, a gyerek tátott szája lecsukódik, az igézet megszünt, most csak a tálat kémlelik, nincs-e benne maradék. Nincs. A kis lány kiviszi s a kis fiu irigykedve látja, a mint mutatóujja bütykét végigsurolja rajta, aztán lenyalja.

Csontos Géza hátradől a székén és kiveszi pipáját.

– És te? – szólal meg most.

– Már ettem – felel az asszony.

Rendben van. Az ember rágyujt a pipára, s ekkor a hangulat megváltozik. A gyerekek előbujnak s szabad hangosan beszélniök is. Nagyapó nyeli a füstöt, nagyanyó köhög tőle. Csontos Géza most ölébe veszi a legkisebb gyereket, a ki belemarkol a bajuszába. Az asszony pedig vigan meséli, mi történt, mi nem és hogy anyóval ma a kórházban is volt.

– És mit mondtak?

Az asszony nem állhatja nevetés nélkül.

– Mit? Hát azt, hogy jól táplálkozzék és legyen sokat a levegőn… hahaha!

– Hahaha! – kaczag Csontos ur. – Hahaha – kaczagnak a gyerekek, hogy szinte belekékülnek. – Hehehe – kaczag nagyapó és szeme szinte boldogan csillog.

– Hihihi! – kaczag az öreg asszony is és ész nélkül veri a térdét.

– Nem volna jobb nyaralni menni? – kaczag Csontos Géza, a bizalmi férfi. – Mért nem rendelte mindjárt Budakeszit?

Erre igazán nem tudnak magukhoz térni a nevetéstől. Az öreg asszony egyre rikoltja:

– Igen, Budakeszi, hihihi, Budakeszi!

Nagyapó kitámolyog a kuczkóból s a könye csordul, amint ismétli:

– Budakeszi… és talán csibehust vacsorára…

A fiatal asszony pedig magasra lóbálja legkisebb gyerekét és danolászva mondja:

– Hallod? Ha öreg leszek, vigyél friss levegőre, te rossz gyerek. Ugy-e?

S az édes anyja felé fordul. Harmincz évvel fiatalabb, de a mint igy szembenéz vele, kitünik a két nő hasonlatossága. Harmincz év mulva csakugyan olyan lesz.

EZÜST MENYEGZŐ.

A hangulat ünnepi, de egyszersmind jókedvü. A hosszu asztalon az ünnepelt pár elnököl. Előttük az óriási nászbokréta. Szemközt velük egy kövér, közönséges ember ül, a ki duzzadt arczába hunyoritva szemét, ravasz vigyorgással el-elkiáltja magát:

– Éljen a vőlegény, éljen a menyasszony, éljen az ifju pár!

És nagyokat nevet az elmésségén és az ifju pár is mosolyog és fejükkel bicczentve, nagyon sikerültnek és furcsának találják az elmésséget.

A mint hogy elmés volt minden. Az üzleti személyzet – szintén ott ül a hosszu asztal végén – megfösttette a szeretett ifju párt olajban, a legujabb fotografiák után. Ott áll a hórihorgas ember előrehulló, aszott fejjel, arczcsontján puffadt ránczczal, mig az orczák befelé estek a fogatlan állkapcsok közé. Szürkén, betegen, ránczos homlokkal és mérges komolyságu nézéssel. Mellette a nagyságos asszony, feltornyosított, puderes hajjal hogy őszülése ne lássék, erősen befüzve, hogy melle kidülledt, kicsinyen, tömzsin és elhizva, aránytalanul rövid lábakkal. Selyemruhában, tele ékszerekkel s félkezét ura karjába rejtve, félkezét meg a háta mögé dugva, mivelhogy a keze ő nagyságának nagyon nagy.

A gyerekek viszont megfösttették édes szüléjüket – szintén olajban – a régi menyegzői fotografia után. A férfi magasan, délczegen, duzzadt, piros arczczal és győzelmes, friss szemmel, kifent, fekete bajuszszal, egy nagyon csinos, nagyon önérzetes vőlegény. Félkarját a menyasszony dereka köré fonta birtokba vevő biztossággal, s a fehér ruhás menyasszony hozzá simul, – egy karcsu, vékony gyerekleány, fátyolos, nyugtalan, őzszemekkel, vékonyka ajaka félig nyitva, ugy bámult a fotografus gépbe. A két kép egymás mellett lóg a falon és mindenki nagyon sikerültnek találja az összeállítást.

– Most is olyan vagy, mint voltál, – mondja a humoros bácsi, csak valamivel öregebb, soványabb és csunyább vagy, hahaha.

A gyerekek rajongva néznek szüleikre. Büszkék, hogy az ő apjuk és az ő anyjuk olyan öreg és ünnepelt. A gyerekek között van Linácska vőlegénye is, egy czvikkeres szőke ügyvéd, a ki egyre menyasszonya kezét paskolja s az asztal alatt valószinüleg a lábára is hág. Most egy kicsit izgatott, mert neki kell a legszebb köszöntőt mondania, mint ügyvédnek és mint vőlegénynek egyaránt hivatása lévén a szónak uralma.

Ki is vágja. Az előtte ülő párt példának választja a maga családi boldogsága számára. Ernyedetlen szorgalom, nagy gyöngédség és hüség, a mi nem olyan nehéz, hiszen az ő imádott menyasszonya – lelkes, meleg kézszoritás a piruló, könyes szemü szép leánynyal – édes leánya annak a csodaasszonynak, a ki kerek huszonöt esztendőt ezüstözött már meg és további huszonöt esztendőt meg fog aranyozni.

Ez a gyönyörü ötlet egyszersmind befejezés volt és tapsra ragadta az egész ünneplő közönséget. A fiatal ügyvéd a siker pirjával az arczán izgultan ül le s a kis szégyenkező menyasszony ezuttal önfeledten hozzásimul. A mit a vőlegény nem hagy annyiban, hanem heves csókot nyom a menyasszony arczára, a ki sikolt és a csók helyét keszkenőjével még pirosabbra dörzsöli. Ennek ellenében a vőlegény kap egy hálás, meleg csókot az ünnepelt mamától, egy szerető vállveregetést a papától, s a mint sorba jár poharával, az összes bácsik megölelik, s az összes nénik megcsókolják. Elolvadva, de megelégedetten ér vissza a helyére.

Ekkor fölemelkedik az ünnepelt férfiu, jobbkeze elrévedezve nyul a pohár után, balja két ujja közé fogja az állát, aztán megszólal lassan, akadozva s gyomorbajos hangján a következő beszédet vágja ki: