Part 1

KULTURA ÉS TUDOMÁNY

MÚLT ÉS JÖVŐ

(GONDOLATOK A VILÁGHÁBORÚRÓL, BÉKÉRŐL, S A NÉPEK ÉS A KULTURA SORSÁRÓL)

IRTA: Dr GUSTAVE LE BON

FORDITOTTA: Dr WILDNER ÖDÖN

BUDAPEST, 1920

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

MÚLT ÉS JÖVŐ

(GONDOLATOK A VILÁGHÁBORÚRÓL, BÉKÉRŐL, S A NÉPEK ÉS A KULTURA SORSÁRÓL)

IRTA

Dr GUSTAVE LE BON

FORDITOTTA ÉS BEVEZETTE

Dr WILDNER ÖDÖN

BUDAPEST, 1920

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

BEVEZETŐ.

Dr. Gustave Le Bon, a nálunk is népszerű francia szociológus és természetbúvár, akinek egy kitünő munkáját («A tömegek lélektana») már hozta ez a vállalat, jelen aforizmáit Párisban 1917 év végén tette közzé «Hier et demain» címmel. Tehát a háború folyamán, s ez bizonyos bélyeget is nyom a műre.

Háborús szemlélődései előterében áll hazája, de még inkább – s olyankor is, midőn be nem vallja – ősi ellensége, Németország, amely akkor, amikor a szerző rövid gondolatait – gyakran valóságos éleslövedékekké – kihegyezte, még egész fenyegető hatalmában félelmetes Gorgo-főként meredt rá minden franciára. Ez a «csaták közben» való filozofálás persze a mi szociológusunk pártatlanságát is befolyásolja, aki mint hazafi osztozik a szövetséges hatalmak tömegverdiktjében, hogy a háború oka hol keresendő. Ez a fölfogása sokszor olyan igazságtalan és heves kiszólásokra ragadja, amelyeket – úgy hisszük – ma már maga sem ismételne meg, s amelyek túlnyomó részét, minthogy tárgyilagos értékük úgy sincs, veszteség nélkül mellőztük a fordításban.

Ha azonban ezzel az aktuális politikai színezettel leszámoltunk, a munkát gazdag objektiv igazságtartalma s formája révén haszonnal és élvezettel forgathatjuk.

Le Bon tömeglélektanának vezérlő eszméjét már ismerjük. Ez egyezik a Taine-ével, amelyet a «Jelenkori Franciaország kialakulásá»-ban mesterileg kidolgozott: a tömegek életét elsősorban nem gondolatok, észszerű elemek, hanem érzelmek és szenvedélyek vezetik és terelik határozott mederbe. A racionális megfontolás, sőt még az érdekmérlegelés is éppen a határozó percekben mond csődöt a történelemben. Világháborúk és forradalmak mutatják, mily esendők a bármily szépen megtervezett, de önkényes gondolatépületek, s mily illetékteleneknek bizonyulnak a merő doktrinairek, akik a politikai küzdőtéren, a csaták mezején s egész társadalmak megszervezésének felelősségterhes munkájában sokszor teljes jóhiszeműség mellett is oly sok és súlyos bajt okoznak.

A tömeg vezetőinek ennélfogva nemcsak az észszerűséggel és anyagi érdekkel, hanem a nép érzelmi, kedélyi, öntudatlan és misztikus szükségleteivel is kell számolniok.

Természetes, hogy Le Bon, annyi anatomiai, fizikai és kémiai vizsgálódás szerzője az agyvelőről, a dohányfüstről fénysugarakról stb. természettudós mivoltát itt sem tagadhatja meg, amidőn kellőkép méltányolja az érzelmek és szenvedélyek fizikai alapjait, biológiai gyökereit. Ezek egybefoglalják az élet föntartásához elkerülhetetlenül megkivánt összes szükségleteket, amelyek minden eleven cselekvőség két főcsatornáján: az élvezet és fájdalom csatornáján át áradnak tova. És éppen, mert az érzelmek és szenvedélyek biológiai talajban gyökereznek, bizonyul az értelem velük szemben sokszor tehetetlennek. A belátás, haladás, fölvilágosulás, civilizáció Szézam-varázsigéjére sokszor bizony nem hallgatnak, s a «feljebbfejlődés» értelmében vett evolució felé csak csigalassúsággal haladnak. Egyénekre, mint nemzetekre egyaránt áll ez: nem egyszer az intelligencia, tudás bámulatos magaslatán állanak, s ugyanakkor olyan érzelmi világot árulnak el, amely még a «barbár»-nevezetet sem érdemli meg, hanem csak az «egészen vad»-nevezetet; mintha az emberi lélek még mindig a trogloditáé volna, aki tízezredéve szunnyad barlangjában élet, munka, magasabbratörés nélkül. Sőt katasztrofális időkben a vadság, gyűlölet, kapzsiság, zsarnokság, ősi «survival»-ei vérszomjas falka módjára szabadulnak el a konvenció és jogrend pórázáról; a kultura, mint csillogó, hívságos fátyol rongyolódik le; előttünk áll mez nélkül az ember-állat.

Le Bon fölfogása azonban nem egyoldalú pesszimizmus; méltányolja a nemes érzelmeket is, mint az emberszeretet, a haza szeretetét, a hősi önfeláldozást, a halálmegvetést, amelyek meghazudtolják a panegoizmust és materializmust s mint teremtő erők működnek a háború ban s forradalmakban is.

Ezek az érzelmek az emberi társadalomban, a kollektiv lélekben vallásos, politikai vagy szociális hitté sűrűsödnek, amelyeknek megvan a külön, a racionális logikától eltérő logikájuk. Terjedésük is eltér az észszerű igazságok terjedésétől. Nem beláttatás, megértetés, észokok útján terjednek, hanem utánzás, érzelmi visszhang, «kollektiv dresszura» s valóságos ragály útján.

Hogy ez a sűrűsödés, terjedés milyen erővel történik, s hogy nemesebb vagy nemtelenebb szférákban mozog-e: ez adja meg a népek emelkedésének vagy hanyatlásának irányvonalát. A régi Róma, a mai Anglia és Németország itt Le Bon példái, amelyeket hallgatagon hazája figyelmébe ajánl.

Az érzelmek, az öntudatlan misztikumok, sőt a merő illuziók is sorsdöntő órákban legmagasabb konkrét valósággá válnak. Így pl. szerinte a hazaszeretet hosszú béke idején kissé ködös és elmosódott, szinte absztrakt érzelem, de mihelyt a haza veszélybe kerül, hatalmas erővel ébred föl, eleven élménynyé, a legmagasabb mozgató erővé fokozódik mindnyájunkban.

Ilyen időkben lesz nyilvánvalóvá az a megdönthetetlen igazság, mily határozó szerepet játszik a faj, azaz bizonyos erők évszázados fölhalmozódása. Különösen Anglia példáján mutatja be ezt szépen Le Bon. Ugyanilyen meggyőzőek kapcsolatos szemlélődései a múlt, az ősök «subconsciens» továbbéléséről, továbbhatásáról mi bennünk.

Persze, Le Bon, mint tudós megállapítja ez irracionális elemek óriás szerepét, anélkül, hogy egyoldalúan lándzsát törne mellettük. Hisz látja, hogy éppen ezeket az irracionális elemeket a tömeg félrevezetésére, rosszra is lehet fölhasználni, amint ezt annyiszor teszik ravasz demagógok. Kemény szavai vannak ezek ellen, s nem hallgatja el, hogy modern társadalmakban is azért van annyi baj, mert a rátermettség és tett illetékességét a nagy száj, a csalafinta rabulisztika bitorolja. Javulást vár a tudomány, a technika, az ipari kultura terjedésétől. Az óriás gazdasági s politikai átalakulások a népeknek nemcsak életkörülményeit, hanem egész életnézetüket meg fogják változtatni. Ezzel kell, hogy megváltoztassák élite-jüket és vezéreiket is.

A politikai és társadalmi kollektiv reformok, s különösen a nevelés reformján kívül Le Bon hangsúlyozza az _önmagunk_ reformjának sürgős szükségét, tehát megismétli a tolsztoji, jobban mondva őskeresztény gondolatot, melynél alapvetőbb igazság kollektiv szempontból sincs.

Meglepőek s minket, szegény, levert, szétmarcangolt magyarokat egyenesen megragadóak és fölemelők a háborús hódítások, leigázások, szétdarabolások és nemzetfojtogatások balsikeréről szóló aforizmák, amelyeket mintha nem is Párisban s az Úr 1917. évében írtak volna. Nem lagymatag elméleti pacifizmus mondatja ezeket vele, hanem a nemzetek igazi konstitutiv elemeinek átértése és átérzése, amelyben benne rezg a saját hazájának és kulturájának féltése is. Féltette akkor, 1917-ben, de – a sorok közt kiolvashatjuk – félti bizony a jövőre is.

Vigasztalást meríthetünk perspektiváiból is, amelyeket a jövő felé föltár. A jövő meghozza majd a nemzetek «interdépendance»-át, a diadalra jutó demokráciák gazdasági hálózatát, amely lassan-lassan átalakítja majd a népek értelmi és érzelmi világát s megteremti, ha nem is az «örök» békét – ez Le Bon szerint délibáb, – hanem legalább a hosszú békét.

_En attendant_, addig is, míg ez elérkezik, dolgozni kell és nem kétségbeesni. Reménységszövétnekünk legyen a tudomány: «a nagy vigasztaló azokban a sötét órákban, amidőn az élet minden kelleme eltűnt s a halál árnyéka napról-napra nő s a jövő is megfosztva látszik lenni a reménytől. Az órák vasláncai túlontúl ránknehezednének, ha a történelemelőtti idők vadságára emlékeztető realitások lidércnyomásától nem lehetne menekülni a tudomány távoli berkeibe, ahol a souverain törvények kialakulnak, amelyek a világokat titokzatos utak felé vezérlik.»

_Wildner Ödön._

I. RÉSZ. A TÖRTÉNELEM VEZÉRLŐ ERŐI.

1. Az anyagi és erkölcsi hatalmak.

A háborúk az egymás ellen küzdő láthatatlan erők látható megnyilvánulásai.

A psychologiai erők alkotják az anyagi jelenségek lelkét.

Az anyagi erők félelmetesek. A psychologiai erők legyőzhetetlenek.

A háború csodás példája az embereket vezérlő lélektani erők hatalmának. Megmutatja, mily könnyen válik semmivé a halálfélelem és a személyes érdek, mihelyest ezek az erők hatni kezdenek. Németország háborús készülődései közben mindent előrelátott, kivéve a lélektani tényezők hatását. Ezek azonban elég hatalmasokká váltak arra, hogy az egész világot fölkeltsék a birodalom ellen.

A művelődés anyagi kifejlődése nem párhuzamos erkölcsi evoluciójával.

A psychologiai erők voltak mindenha a népek igazi souverainjei. Vallási, politikai vagy társadalmi erőkké alakulva, működésük lényege szerint majd a civilizációk magasítására, majd megsemmisítésükre vezetnek.

A történelmet vezérlő erők: a biologiai, az érzelmi, a misztikus, a kollektiv és az értelmi erők. Mindegyiküknek megvan a maga külön logikája, amelyeknek nincs közös mértékük.

2. A biológiai és érzelmi erők.

A biológiai erők kiterjednek az élet fenntartásához nélkülözhetetlen összes szükségletekre. Határozott mederbe tereli őket minden élő lény cselekvőségének két nagy tényezője: az élvezet és a fájdalom.

Az affectiv erők, vagyis az érzelmek és a szenvedélyek többnyire a biológiai erők szolgálatába szegődnek: ezért tehetetlen velük szemben a józan ész.

A művelődés haladása jelentékeny mértékben kifejlesztette az értelmet, azonban szinte hatástalan maradt az érzelmekre, amelyekből a jellem összetevődik. A nagyravágyás, mohó vágy, a vadság és a gyűlölet minden kort túlél.

Az értelemtől függő legtöbb tudományos vagy technikai kérdésben megegyezésre jut minden nemzet fia, minthogy a tapasztalat a vezérük. Ellenben vallási, politikai vagy társadalmi kérdésekben, amikor egyéni benyomások foglalják el a tapasztalat helyét, a megértés csak egyformán érző emberek közt lehetséges. Ilyenkor már nem a dolgok igazsága, hanem a dolgok által fölkeltett érzelmek azonossága teremti meg az összhangot.

Az értelmi különbözőségek megtűrik egymást; egy gyengébb ok könnyen meghajol egy erősebb ok előtt. Az érzelmi eltérések ellenben nem férnek össze, s csak az erőszaknak engednek.

Az érzelmek hamar ragadósakká válnak. Az értelem nem.

Az érzelmeknek és az értelemnek nincs sem párhuzamos fejlődése, sem közös mértéke: ezért igen könnyen megeshet, hogy nagyon magas civilizáció nagyon alacsonyrendű érzelmek alapzatán épül föl.

Magas értelmiségű embereknek néha olyan az érzelmi világuk, mint a vadaké.

Mihelyt az érzelem túlárad, a józan okoskodás képessége eltűnik.

Ha valamely nép nem tudja megfékezni barbár ösztöneit, végezetre már dicsőíti azokat, hogy szégyenkezés nélkül követhesse. A germán bölcselők nagy ügyességgel próbálták meg, hogy biológiai és történelmi okokkal igazolják fajuk ősi hódító, öldöklő és zsákmányoló hajlamait.

Bizonyos érzelmeket csak azonos érzelmekkel lehet lebírni. Az aljasságot, erőszakot és rosszhiszeműséget nem lehet becsületességgel és aggodalmaskodással legyőzni.

Minden idők nagy drámaírói megértették, hogy az érzelmeket nem lehet rangsorozatba foglalni. A legerősebb érzelem egy adott percben uralkodik az összes többin. Euripides megmutatja, mint igázza le a féltékenység az anyai szeretetet, amidőn Medea föláldozza Jasontól való gyermekeit, hogy megbüntesse őt hűtlenségéért. Corneille ellenben azt láttatja velünk, mint enyészteti el Chimène lelkében a bosszúvágyat a szerelem, amely atyja megölője iránt ébred föl benne.

Az az élettani törvény, amely szerint két, egyidőben fellépő fájdalom közül az erősebb megsemmisíti a gyengébbet, az érzelmek világában is beigazolódik. Ezt ismerték fel a német diplomaták, amidőn a mi politikai gyűlölködéseinkre építették terveiket. Igaz, hogy ezek igen erősek voltak, ámde azonnal eltűntek az elől a még sokkal erősebb gyűlölet elől, amelyet az idegen ellenséggel szemben tápláltunk.

A szenvedélyek ritkán élnek elszigetelten. Az irígységhez társul a gyűlölet; a szerelem szinte nem tud meglenni féltékenység nélkül. A fösvénység elválaszthatatlan a keménységtől.

A mai civilizációkban a fényűzés vagy legalább külsőségeinek szükséglete gyakran parancsolóbban lép föl, mint a nélkülözhetetlen.

Egy olyan lény, akiben nem volna sem előitélet, sem illuzió, sem bűn, sem erény: annyira összeütköznék a társadalommal, hogy a magánosság volna az egyedüli menedéke.

A lét legtöbb bánata és öröme abból ered, hogy a dolgoknak értékükkel arányban nem álló fontosságot tulajdonítunk.

Bármennyire tökéletlen is még ismeretünk az érzelmi, misztikus és kollektiv dolgok logikája felől, máris nyitját adja olyan történelmi jelenségeknek, amelyeket az észszerű logika sehogysem tudna megmagyarázni.

3. A misztikus erők.

A misztikus szellemnek az a jellemzője, hogy képzelt és titokzatos hatalommal ruház föl elméleteket, szertartásokat, amuletteket, személyeket és formulákat. Független valamely istenség tiszteletétől. Egész sereg politikai és társadalmi felekezet védője telítve van a misztikus szellemmel.

Amidőn millió ember bizonyos véleményt vall, viszont másik millió ember homlokegyenest ellenkező véleményt vall, biztosak lehetünk afelől, hogy meggyőződéseik misztikus vagy érzelmi alapon nyugszanak és semmiképen sem az észszerűségen.

A misztikus erőknek roppant nagy a teremtő hatalmuk. Fölépítettek nagy civilizációkat és a semmiből kinőttettek olyan művészeti csodákat, amiket nemzedékről-nemzedékre fognak csodálni az emberek, valamíg jövendőbeli ágyúk meg nem semmisítik.

A modern világ azt hitte, hogy mentes a misztikus erők befolyásától. Pedig az emberiség sohasem volt nagyobb szolgájuk. Ezek az erők borították lángba Európát.

A misztikus szellem képzelt, de hatalmas erők megteremtője az általa sugalmazott bizalom révén. Ezek az erők sokszor olyasmit tétetnek az emberrel, ami szöges ellentétben áll legdrágább érzelmeivel s legnyilvánvalóbb érdekeivel.

Az érzelmi vagy misztikus szellemi alkotásokat egészükben kell elfogadni vagy elvetni, de nem lehet azokat bebizonyítani.

A misztikus erőkkel szemben az ész tehetetlen.

A misztikus erők birodalmában az értelmek még jobban egyenlősülnek, mint az érzelmek birodalmában.

Valamely misztikus hit önmagában is elég erős, de még jobban öregbedik az ereje, ha anyagi érdekekhez szegődik. Példa: Németország.

A tények tanulságán nem okul az olyan ember, aki valamely hiedelem vagy formula rabja.

A misztikus eredetű meggyőződések lelki ragály vagy szuggesztió útján terjednek, de sohasem okoskodás útján.

A legbiztosabb észszerű igazságoknak is csak akkor támad tekintélyük a népek közt, ha már misztikus formát öltöttek.

Egy politikai párt vagy forradalom sem diadalmaskodik észokokkal, hanem csak akkor, ha tanítványaiban nagyon élénk misztikus hitet tudott fölkelteni.

Az a nép, amely hisz a győzelemben, nem érez sem éhséget, sem egyéb nyomorúságot. Erkölcsi ellenállása pontosan aznap törik össze, amikor elkezd kételkedni a sikerében.

Ha valamely civilizációból kiküszöbölnénk minden misztikus erőt, amely segítette fölépíteni: ezzel elvesztené cselekvősége indítékainak legnagyobb részét.

A történelemben alig van arra példa, hogy a vallásos fajtájú hiteket megrendítette volna a csaták kedvezőtlen kimenetele. Az izlám a vereségek századai után is félelmetes még. A Németország hegemóniájába vetett álom – minthogy vallásos formát öltött – Európa számára egyre meghosszabbított viszályok forrása fog maradni.

Valamely eleven hiten nem lehet anyagi erőkkel diadalmaskodni, hanem csak úgy, ha még erősebb hitet szegezünk vele szembe.

A misztikus illuziókkal szemben az ágyúk is erőtlenek.

4. A kollektiv erők.

Valamely nép nagy erejű lesz, ha van eszménye, mely minden polgárban ugyanazokat az érzelmeket, ugyanazokat a gondolatokat s következéskép ugyanazokat a tetteket tudja előidézni. A germánok évszázados anarchiája egyszerre eltűnt, amikor a porosz iskola és kaszárnya beléjük gyökereztette az egyetemes uralom eszményét.

Ha egy nép sokáig alá volt vetve a kollektiv erőfeszítés dresszurájának, végül egyéni lelkét elfödi a kollektiv lélek, amely egészen elhatalmasodik rajta. Ilyenkor minden érzelme kollektivvé válik: büszkesége, dicsősége, hatalomszomja.

Az egyéninek helyettesítése a kollektivvel semmikép sem emeli az értelmiséget, de nagy katonai és ipari erőt ad a népnek, amely ezt az állapotot megvalósítja.

A kollektiv érzelmek ugyanannak a törvénynek engedelmeskednek, mint az egyéniek, azaz: valamennyin uralkodik az az egyetlen, amely igen erőssé vált. A német nép gőgje annyira kifejlődött, hogy hegemónia-vágyának föláldoztatta vele azt a nyilvánvaló érdekét, hogy fönntartsa a békét, amely szükséges volt ipara haladására.

Bizonyos érzelmeket a tömegek lelkében fölkölteni aránylag könnyű, ámde nehéz megfékezni azokat. Egyre nőnek s oly erőre kapnak, hogy nem lehet már rajtok úrrá lenni.

A civilizáció mai fejlődésével – úgy látszik – minden társadalom kis csoportokra oszladozik, amelyeknek hasonló az érdekük, s amelyeket erős egyéniségek irányítanak.

Az alakulóban levő új társadalmakban az egyén mihamar felőrlődik. Csak úgy tud érvényesülni, ha hasonló érdekű csoportokhoz szegődik.

Az érzelmek tekintetében a nép kollektiv lelke fölényben van az egyéni lelkek fölött. Ellenben értelmi tekintetben az egyéni lelkek messze túlhaladják a kollektiv lelket.

A független, nagy személyiségek egyre jobban eltünedeznek. A kollektiv lény fokról-fokra helyébe lép az egyéni lénynek.

A primitiv népeknél, amelyek még nem nagyon lépték túl a törzs- és nemzetségszerkezet állapotát, még nem alakult ki tisztán a személyi lélek; csak kollektiv lelkük van. A militarizmus és az ipari fejlődés némely nemzetet az ősidőknek ebbe a kollektiv korszakába vet vissza.

Csatlakozni a kollektivitáshoz annyit jelent, mint növelni a társadalom erejét s elveszíteni a saját személyiséget.

A görögök többre becsülték az egyéni nagyságot a kollektiv nagyságnál; a rómaiak megelégedtek a kollektiv felsőbbséggel.

A még félbarbár rómaiak rabigába hajtották Görögországot – amelynek már egész sereg halhatatlan gondolkozója és művésze volt – s ezt a fegyelem és szivósság kollektiv tulajdonságainak köszönhették, melyeket a legyőzöttek kissé lenéztek.

A csaták is egyre jobban kollektivekké válnak. Akármely nagy vezér kombinációi sem volnának már manap elegendők, hogy néhány óra alatt eldöntsék a hadjárat sikerét. A mai győzelem ezer és ezer energia összeadásának eredménye.

A nemzeteknek mindig védekező állásban kell magukat tartaniok bizonyos nép tömegőrületének kitörésével szemben, különösen, ha ez a hódításvágyát azzal a meggyőződéssel támogatja, hogy isteni küldetést teljesít. Hasonló fölfogás nevében pusztították el egykor az arabok és a törökök a világot. Az ilyen délibábokat csupán az ágyú tudja szétoszlatni.

A legtöbb érzelem vagy érzelem-társulás, minő az optimizmus-pesszimizmus, a bátorság értelmi ragály révén terjed, de ez a terjedés még sokkal könnyebb, ha kollektiv formát öltenek.

A tömeglélektől lehet olyan áldozatokat követelni, aminőket az egyéni lélektől lehetetlen.

Az együttes szenvedést könnyebben tudjuk elviselni, mint az egyénit.

A háború tartama alatt a tömegérzelmek voltak a legtevékenyebbek. Ha a béke beálltával is megmarad a túlsúlyuk, gyengíteni fogják az egyéni befolyásokat, amelyek gyakran nagyon is önzők.

Szívósság, szolidaritás, fegyelem olyan jellemsajátságok, amik mindig nagy erőt adtak a népeknek. Nincs értelmi kiválóság, amely helyettesíthetné őket.

A jelenkor a kollektiv középszerűség diadalát jelenti.

5. Az értelmi erők.

Valóban nagy a hatalma az észnek: ő a teremtője mindannak a fölfedezésnek, amelyek az emberiség egész létét átalakították. Ámde sohasem volt elég hatalmas arra, hogy a népek viselkedését is megszabta volna.

Az észszerű logika építi föl a tudományt, de csak gyönge szerepet játszik a történelem kialakulásában.

A világrendítő hitek nem az értelem segítségével, sőt igen gyakran vele ellentétben épülnek föl.

Ha Németországot csupán józan esze vezeti vala, meglátja, hogy harcok nélkül s kőszénben való gazdagságán és technikai nevelésén alapuló ipari hatalmának egyszerű kiterjesztése révén ránehezedik majd hegemóniája Európára. Minthogy azonban misztikus nagyravágyását uralta, attól nem látta meg ezt.

A politikában az észszerűség leginkább arra szolgál, hogy elfogadható formába burkolja az észszerűtlen mohó kivánságokat.

A tévedés egyik leggyakoribb forrása az a hiedelem, hogy a józan észszel ki lehet magyarázni olyan tetteket, melyeket érzelmi vagy misztikus befolyások sugalmaztak.

Az értelem sokkal inkább szolgál valamely viselkedés igazolására, semmint annak irányítására.

A cselekedetek mögött, amelyekről a józan ész azt hiszi, hogy vezeti őket, ott találjuk az őket igazában meghatározó atavizmusok félelmetes hadseregét.

Az az ember, aki csak észszerűség okából akar cselekedni, arra itéli magát, hogy csupán nagy ritkán cselekedjék.

Az intuició gondolkodtat, az akarat cselekedtet, míg az értelem kivált a magyarázatra szolgál.

A rosszúl kidolgozott eszmék gyenge elhatározásokra és közepes cselekedetekre vezetnek.

A világot szemlátomást inkább vezeti az ösztönszerű, mint az észszerű. Míg azonban a német bölcselők az ösztönszerűt tekintik a népek legjobb vezérének, a latinfajú bölcselők azt tartják, hogy a civilizáció haladása éppen abban áll, hogy az ösztönszerűt egyre jobban aláveti az ember az észszerűnek.

Az ösztönszerű alapelve az életnek, de nem a civilizációnak.

Az értelmiség gyakran megbénítja a cselekvőséget: ezért sohasem kedvező egy népnek, ha több az esze, mint a jellemereje. A byzánciak fölötte jól vitatkoztak, de fölötte keveset cselekedtek, miközben Mahomet már falaik közé nyomult.

Előrelátás dolgában az itélet többet ér az értelmességnél. Az intelligencia elénk tárja az összes előállható lehetőségeket. Az itélet pedig kiválasztja e lehetőségek közül azokat, amelyeknek legtöbb az esélyük a megvalósulásra.

Az analógia azzal, hogy végleges itéletek kezdete – holott csupán még igazolandó föltevéseket kellene megteremtenie – kútfejévé válik gyakori tévedéseknek.

Ha a vitatkozók oly kevéssé értik meg egymást, ez azért van, mert ugyanazokat a szavakat használják egészen különböző eszmék kifejezésére.

Azoknak szokott legkevésbbé kritikai szellemük lenni, akiknek megrögzött szokása a mindent-kritizálás.

A kritikai szellem egyben teremtője a haladásnak s nemzője a nem-cselekvésnek.

A hiábavaló beszédek bősége bizonyos értelmi alacsonyrendűség tünete.

A geniális emberekből kerül ki a nemzet értelmi nagysága, de ritkán a hatalma.

A gondolat emberei előkészítik a tett embereit. De nem helyettesítik őket.

6. A történelem magyarázatai.

A történelem felölel tanúságokat, alapelveket és módszereket. Bizalmatlansággal kell lenni a tanúságok iránt, kételkedni kell az alapelvekben s csupán a módszereket kell elfogadni.

A százalékszámon kell alapulnia a lélektani és társadalmi megfigyeléseknek. Az elszigetelt tények semmit sem bizonyítanak; csak viszonylagos gyakoriságuk fokát fontos tudni.

Amidőn a történelmi materializmus elméleti emberei annyira túlnyomó szerepet tulajdonítanak az anyagi érdekeknek, elfelejtik, hogy ezeket az érdekeket mily hamar elsöprik a psychologiai erők, amelyek közt mindig a leghatalmasabbak maradnak a misztikus ösztönök.

Valamely eseménynek szabatos, de töredékes meglátása pontatlan magyarázatokra vezet, mihelyest ugyanannak az eseménynek más részére alkalmazzák.

Éppen azért marad a történelem oly bizonytalan, mert töredékes meglátások általánosításaiból tevődik össze.

A történelmi könyveknek gyakran nem az események előadása a legbiztosabb tartalma, hanem az előadóírónak eszejárása.