Part 7

– Sokat beszélgettem én veled álmaimban, Lajos. Óvtalak, intettelek, féltettelek, mert mindig éreztem, hogy ellenségekkel vagy körülvéve. Hányszor ugrottam fel az ágyból, hogy a térdeplőzsámolyra siessek, amikor rossz álmok, lidércnyomások gyötörtek miattad? Hányszor hivtam égi anyámat, Máriát, hogy vegyen oltalmába tapasztalatlan ifjuságodban, boritson be mennyei palástjával, hogy ellenségeid el ne találhassanak! Hányszor tártam ki a két karom arra felé, amerre Magyarországot véltem és azt kérdeztem a fuvó szelektől, a jövőmenő felhőktől, hogy vajjon nincs rám szüksége a magyar királynak, hogy otthágy tespedni a kolostorban?

– Én is mindig sorsom jobbrafordulását vártam a te megérkezésedtől, – felelt Lajos király és talán le is lépett volna most trónusáról, ha a neveltetésénél fogva nem tudja vala, hogy a királynak a trónját nem szabad elhagyni. – Én is álldogáltam az ablaknál és a gondolataim elszálldostak hozzád, messzire, mert itt nem tudtam volna másra gondolni, mint szomoruságra. Még nem voltam tizennégyesztendős, amikor lerongyolódott a csizmám és a velencei követeket trónusomon rongyos csizmában kellett fogadni, hogy majd lesült az arcom a szégyentől. Akkor tudtam meg, hogy van rongyos csizma is a világon. Csak te ne lássál rongyos csizmában soha, Mária.

– Attól ne félj, királyom, amig engem látsz.

– Ebben a trónteremben, amely a nagy Hunyadi Mátyás emlékeivel van telve, országainak cimereivel feldiszitve, gazdagságával bélelve, hatalmától megvilágitva… ahol minden szög a falban, minden biborszinü márványlap a földön, minden aranyajtókilincs a magyar király dicsőségéről beszél: itt fogadtam rongyos csizmában a velencei követeket.

Mária töprengve, megrendülve a szégyenérzettől kulcsolta össze a kezét:

– Miért? Hát a magyar királynak nincsen jó csizmája sem.

– De van. Ám, nevelőim mondták, hogy a velenceieknek azt kell látniok, hogy milyen szegény a magyar király.

Lajos király azért változtatta igy szavait, mert észrevette, hogy mély csüggedés fogja el Máriát panaszaira. Ebben a kupolateremben, ahol a trónus körül mindig csak meghajtott derekakat és áhitatos arcokat lehet látni, mintha a szivek felmagasztosultak volna, amikor a márványküszöböt átlépték: ebben a teremben valóban furcsán hangzott a kiskirály panasz-szava, – de hát a boldog fiatalkorral együtt jár, hogy panaszkodni szoktunk annak, akit szeretünk… Lajos pedig az első pillanatra megszerette Máriát. Megszerette méltóságáért, bátorságáért, elszántságáért, amely erények, mint elérhetetlenségek tündökölnek vala előtte.

A trónus lépcsőjén azonban még mindig meghajtott derékkal ült Mária, mintha folyton az a rongyos csizma járna az eszében, amelyben az ő jövendőbelije a rosszmáju velenceieket fogadta. Lajos ugyanezért fiatalos hévvel vigasztalni igyekezett Máriát:

– Igérem neked, hogy nem sokáig fogsz ülni a trónus lépcsőjén, hanem ide kerülsz mellém királynénak, mert már Székesfehérvárott van a korona, amellyel megkoronáznak. Itt ülsz mellettem búban és örömben, hogy tanácsaiddal, közbenjárásoddal megint olyan dicsőségessé tedd a magyar király életét, mint amilyen a régi királyok élete volt. És most menj, Mária, a kihallgatás véget ért.

Mária szinte megbüvölten emelte fel a fejét, amikor a király szájából ezeket a váratlan kijelentéseket hallotta. Egyik szavával megteszi őt királynőjének, a másik szavával alattvalóságára figyelmezteti őt, – az osztrák császár unokáját!

A király most a trónusból kezét nyujtotta, amit tulajdonképpen nem merészelt volna megtenni, ha a trónteremben rajtuk kivül még valaki tartózkodik.

– Meg kell tartanunk a ceremóniákat, Mária, – szólt most Lajos, a régi meleg, hárfázó hangon. – Még nem vagyunk férj és feleség, a kiséret az ajtó előtt leskelődik, mint már atyámra, Ulászlóra is leskelődött. Holnap megint kihallgatásra rendellek.

Mária ámulatában egy szót sem válaszolt, hanem megindult ama aranyos arkangyalok által őrzött szárnyasajtó felé, amelyen a trónterembe jött. Lajos király a tenyerébe döntött állal nézett a csodálatos nő után, aki tüneményszerüleg lebegett végig a biborszinü márványkockákon. Ó, be nehezére esett megmaradnia a trónuson, hogy le ne pattanjon onnan és amugy páncélosan, kardosan a hölgy lábai elé vesse magát, amint azt a szive diktálta volna! De királynak kellett maradnia, mert nem lehessen tudni, hogy mely kulcslyuknál figyelik őt kiváncsi szemek, mint gyermekkorában ezt gyakorta látta, mikor gunyos kacagások hangzottak fel, amikor atyja a trónteremben a pénzkölcsönzőkkel huzakodott.

A király az ajtó bezáródása után tovább a trónusán maradt, mert tudta, hogy látogatója érkezik. Valóban rövid vártatva megjelent az ajtóban egy széles, beretvált arc, amelyet kétoldalt ama pofaszakállnak nevezett szőrzet boritott.

– Brandenburgi! – kiáltott fel látható örvendezéssel a király, amint az öles, vállas férfiu hatalmas léptekkel feléje közelitett. A trónus előtt a bársonyba, selyembe öltözött vitéz, mintegy megszokásból térdet hajtott, de minden különösebb ceremónia nélkül állott meg a király előtt. A király élénken, türelmetlenül kérdezett, mintha már régen szomjuhozná a Brandenburgi válaszát:

– Mondd el utazásodnak történetét, őrgróf. Képzelheted, hogy szerfölött érdekel minden szavad.

– Az országtanács rendelkezésére Budára kisértem Innsbruckból Mária főhercegnőt. A főhercegnő itt van és a megboldogult Anna királyné lakosztályát rendeztük be számára.

– Tehát nem a Keresztelő Szent János-utcában kell neki laknia? – kiáltott fel örvendezve a király.

A Brandenburgi könnyedén vállat vont:

– Miután Bakócz uram, a primás elköltözött ebből az árnyékvilágból és nem adhat többé rendelkezéseket, azt hiszem, eltekinthetünk ettől a csekélységtől. Felséged arája bizvást lakhatik a budai palotában is.

– Nagyon helyes, mert az anyám mindig nagy gondot forditott a maga szobáinak a tisztaságára, – felelt a király. – Jól cselekedtél, Brandenburgi. És most mondd, mi a teendő? Mert egy fedél alatt sokáig nem élhetek a menyasszonyommal! Nem tudnám megállani, hogy meg ne csókoljam, mint az a szentföldi lovag, akiről nekem meséltél, aki örökös tisztaságban élt a feleségével.

A Brandenburgi atyai elnézéssel mosolygott, – ő ötvenéves volt, sok mindent látott már a világon, nem csodálkozott a király szaván:

– Azt, hogy mi a teendő ezután, meg kell kérdezni valamelyik jogtudóstól, akik örökké itt sántikálnak a palotában és minduntalan olyan törvényeikre hivatkoznak, amelyeknek én soha hirét nem hallottam. Ezeknek a jogtudósoknak, vagy talán a pápai nunciusnak kell tudomással lenni arról, hogy mikor házasodhatik a király. Én csak arról tehetek tanubizonyságot, hogy a király járatos a fegyverforgatásban és minden különösebb erőfeszités nélkül döfi le a vadkant a visegrádi erdőben.

A Brandenburgi egykedvüen beszélt, mint a világ fennállása óta beszélnek a bajnokok, akik testi ügyességüknél fogva fölényben érzik magukat mindenféle világi kérdésben.

Lajos azonban nevelőjének eszében is bizott, mert hiszen megismerte őt erről az oldalról is.

– Az lehetetlenség, Brandenburgi, hogy te nem tudnád a jövőt, hogy mit terveznek a magyarok, mert hiszen van elég ismeretséged közöttük.

– Amennyiben, felséged, magyaroknak nevezi Stubitzsot, Zettevirtzet és Krabatot, akikkel vivni szoktam.

– Krabat egy ördögien vadember, de hát vele is elbántunk a minap, – nevetett a király, amikor valamely emlék jutott eszébe a lovagjátékból. – De csak halljuk, hogy mit tudtál meg a magyarok magatartásáról, amikor hirét vették, hogy a királyné Budára érkezik?

A Brandenburgi látszólag nem szivesen beszélt a magyarokról, hiszen őt Miksa császár küldé ide a kiskirály nevelőjének…

– A magyarok, a szokásos országgyülésüket akarják összehivni a Rákosra, amely majd arról határoz, hogy a királynét megkoronázhatják-e, hogy felséged, mikor házasodhatik, mert a magyarok szerint felséged még nem nagykoru.

Még ha király is valaki, akkor is rosszul esik neki, ha azt mondják róla, hogy kiskoru, Lajos pedig talpig férfinak érezte magát.

– Az öreg csősz, Bornemissza, tán többet tudna erről a dologról, – fejezte be mogorva szavait a Brandenburgi. – Én csak annyit akarok felségednek jelenteni, hogy Mária főhercegnő szokatlan erélyt, testi megbizhatóságot árult el az utazás alatt, ugy a hajón, mint a lóháton. Nem kell szégyenkeznünk a királyné miatt sem a vadászatokon, sem a lovagi játékokon. Felségedet sokan irigyelni fogják a királynéért, – Szapolyai uram Pozsonyban már be is mutatkozott.

– Szapolyai! Mindenütt utamban áll ez a Szapolyai! – kiáltott fel Lajos. – Démonom.

A Brandenburgi nem is várta meg, amig a király bővebben kifejezést ád Szapolyai ellen érzett indulatának, jól ismerte ő azt.

– Csak azt akarom jelenteni felségednek, hogy a királyné nyugodalma érdekében vacsorához a nagy földszinti ebédlőben teritettünk és a vacsora körülbelül készen van. Ezt csak azért mondom, mert az öreg Bornemisszát láttam az ajtó körül ólálkodni, – hosszubeszédü ember.

A Brandenburgi térdethajtott a trónusnak és táncos, vitézi léptekkel kikanyarodott a trónteremből.

A király lehajtotta a fejét, gondolatokba mélyedt arról a nőről, aki hajón és lóháton tanuságot tett testi rátermettségéről.

– Felséged ugy él, mint Marci Hevesen, nem tudja, hogy mi történik országában! – dörrent most meg egy kongó hang a trónus lépcsőinél, hogy Lajos király felriadva ábrándjából, szinte kardjához kapott a goromba szó hallatára.

Bornemissza állott előtte.

– Csendesedj, urambátyám. Mondd el, hogy mi a kivánságod, jól tudod, hogy mindig engedelmes tanitványod voltam.

A hang a trónus előtt tovább kongott, hogy a hangtól (vagy talán a nyitott ablakokon beáramló esti széltől) meglobogtak a szövétnekek, mintha kisértet suhant volna át a termen, amelyet csak a lángok látnak. A régi királyok aranyozott bronz-szobrai sáppadoztak, mert a Dunából kinyujtotta félszarvát a hold és elküldé Budára a maga különös világosságát. Valahol bagoly huhukolt a bástyák körül, vagy talán itt a trónteremben…

A nagy, molyos, bolyhos, őszszakállból tovább kongott a hang:

– Pozsonyi utazásomból hazatérve: szemlét tarték a palotában, amelynek rendjét még dicsőséges Mátyás királyunknak esküvel fogadtam meg. Nem beszélve a rendetlenségekről, a dáridók nyomairól, amelyekkel mindenütt találkoztam, mióta az esztergomi primás halála valóság lett: egy földszinten eldugott szobában három elbusult nándorfejérvári hirnökre akadék, akik már napok óta itt vannak és nem tudnak felséged szine elé kerülni.

– Nándorfejérvár? Más dolgokkal is találkozhattál volna a palotában, – felelt szórakozottan a király. – A nándorfejérvári követek éjszaka az ágyból szoktak kihuzni.

– Ha ugyan van éjszakai nyugalom! – dörrent vissza a baljóslatu hang. – Azt hallottam, hogy mostanában is rövidek az éjszakák Budán… Azokat a követeket nem engedheti felséged üreskézzel vissza Fejérvárra. Tenni kell valamit, mert elégedetlenség van a végvárakban. Massaro, a velencei követ amugy is a legnagyobb hazugságokat költi rólunk. Azt, hogy hatszor-hétszer ebédelünk naponta Budán.

Lajos ugy nézett maga elé, mintha nem is hallotta volna öreg nevelője szavait.

– Tehát a nándorfejérvári követek, – szólt suttogó hangon, mintha valami rémet látna maga előtt.

– A követek, – ismételte a konok öreg. – Mit szól a kalocsai érsek, ha meghallja, hogy követei napokig hiába várakoztak felségedre? Mit szól Tomori?

Tomori nevének emlitése valóban kellő hatással volt, mert a király félig felemelkedett székében:

– Hivd nyomban a követeket… De megállj! Te öreg, bölcsember most az egyszer mondd meg nekem, hogy mit feleljek a követeknek, amikor a fejérvári veszedelemről fognak beszélni?

Bornemissza a szakállába markolt:

– A végváriaknak igazat kell mondani. Azt kell felelni, hogy sereget gyüjt felséged… Sereget, pénzt, ágyut, szerzeteslovagokat, akikre mindig lehet számitani a pogány elleni harcokban.

– Még eddig a pápa Őszentsége sem válaszolt segélykérő levelemre.

Bornemissza megrázta a két kezével azt a nagy gubancos szakállát:

– Én pedig azt mondom, hogy nem lehet az, hogy keresztény fejedelmet itt Kelet felé cserbenhagyják a veszedelemben. Sőt a világ összes keresztényeinek segitségére kell lenni, mint mentek valaha a Szentföldre, mikor azt a pogány elárasztotta. A német császár, a francia király, a spanyol király, a lengyel király, Velence: nem nézhetik ölbetett kézzel, hogy a pogányság megrohanja a keresztény Magyarországot, mert az időt erre alkalmatosnak véli.

– Ó, bár dicső elődeimnek lett volna érkezésük arra, hogy végérvényesen leszámoljanak a pogánysággal! – sóhajtott fel Lajos. – De most már hadd jöjjenek ők maguk, akik két szemükkel látták a veszedelmet.

Bornemisszának kedvére volt a megbizás. Gyorsan vette a lépést, hogy a végváriakat a király elé állitsa.

Brandenburgi lépett elő az aranybrokátos, biboros ajtófüggöny mögül, ahol eddig nyugodtan hallgatózott:

– Te hallgatóztál, őrgróf? – kiáltott fel Lajos.

– Igen, mert I. Miksa császár, a mi leghatalmasabb urunk és pártfogónk kötelességemmé tette, hogy vigyázzak reád, felség. Én eskümet, amelyet császáromnak tettem: végső lehelletemig megtartom. A Brandenburgiak között még nem volt szószegő, – mondá a hatalmas lovag.

– Te hallgatóztál, mint egy asszony? – csóválta még mindig a fejét Lajos király és ifju arca valamely belső lángtól pirult. – Mióta ismerlek, mióta atyám helyett atyám lettél: mindig a lovagi erényekre tanitottál. Mondd, őrgróf, szabad egy lovagnak hallgatózni, amikor királya magánakvaló kihallgatást tart?

– Szabad, – felelt nyomatékosan Brandenburgi – mikor a hü barát azt látja, hogy királya élete veszedelemben forog.

– A végvár forog veszedelemben, nem a király élete! – felelt Lajos.

A Brandenburgi azzal a tudatos, bölcs tekintettel hallgatta a királyt, amely fölényességgel az öreg, tapasztalt emberek szokták hallgatni a fiatalokat.

– A király nem tudja, hogy mi történik körülötte, de Brandenburgi tudja, hogy mi történik a király körül. A királyt az esküvője előtt Nándorfejérvárra akarják csalogatni, hogy ott megmutassák őt ama mezitlábas rongyosoknak, akikből a végvári vitézek rendszerint kitelnek. A király személyét tartják némelyek szükségesnek ahhoz, hogy ezek a sehonnaiak, ezek az ágyutöltelékek kedvet kapjanak a nyilt csatához is a suttyomban elkövetett, évek óta üzött rablások, tolvajlások után. Azt akarják némelyek, hogy maga a koronáskirály álljon oda a sarcoló, fosztogató végváriak élére, hogy szembe merjenek szállani Piri basa janicsárjaival. Csak éppen erről van szó, nem pedig egyébről. Most aztán meghallgathatja felséged a nándorfejérvári követeket.

– De hát Tomori? – kiáltott fel a király.

– Ugy látszik a kalocsai érsek megunta a gondoskodást a végvárakról, holott nagyobb birtokai vannak, mint a királynak. A papzsák telhetetlen, szeretné megtakaritani a király révén a végvárak ellátását, – felelt a Brandenburgi és jelentős tekintettel bucsuzott a királytól.

*

Hát a nándorfejérvári hirnökök valóban nem mutatkoztak olyan külsőben, amely külső bizalomgerjesztő lehetne. Toprongyos, elvadult vitézek voltak, akiken ugy lógott a kard, mintha nem is volna közük a kardjukhoz. Ilyen vitézeket még a leszegényedett Budán sem lehetett látni, – messzeföldről kellett nekik jönni, hogy megmutassák a királynak, hogy milyen szegény a magyar katona, aki az ország határaira ügyel fel a végvárakban.

Bornemissza haladt a rongyosok élén és ez látható örömet okozott neki.

A királyon nagy felindulás vett erőt, mert hatékony kezdett lenni a méreg, amely a Brandenburgi szavaiba volt rejtve.

– Ki küldött benneteket Budára, hozzám?

A sehonnaiak összenéztek, erre a kérdésre nem tudtak felelni, mert valójában senki sem küldte őket. Csak ugy maguktól indultak el szerencsét próbálni, miután Tomori amugy is mindenfelé küldött segélykérő követeket.

– Tehát nem küldött benneteket senki, csak a magatok szakállára vágtatok neki a világnak? Amit cselekedtetek: megsértése a végvári rendnek, amiért sulyos büntetés jár. Tömlöcbe velük!

Ezután a király Bornemissza nagy ámulatára elhagyta trónusát és méltóságteljes léptekkel indult a szomszédszobába nyiló angyalos ajtó felé. Bornemissza megvakarta a fejét:

– A király parancsolt. Börtönbe veletek.

II. _A házasság a trón fényében és árnyában_

Másnap Máriát ismét kihallgatásra rendelte Lajos király, de most nem a nagy trónterembe, ahol kihallgathatják beszélgetését, hanem egy kisebb teremben, ahol ugyancsak királyi trónus volt. (Mátyás óta több trónus is állott a budai palotában, amely trónusok mind ékkövekkel voltak kirakva.)

– Hogyan töltötted a palotámban első napodat? – kérdezte a király.

Mária megint csak a király lábához telepedett. Szelid arckifejezés ült az arcán, mindenképpen meglátszott magaviseletén, hogy engedelmes, példás feleség akar lenni.

– Megismerkedtem az udvari hölgyekkel, akiknek némelyike még Anna királynétól maradt itt, mások pedig a testvéredet szolgálták, felség, és most ajánlkoztak, hogy engemet fognak szolgálni. Körülnéztem a lakosztályomban és mondhatom, hogy kedvemre van minden. A nagy rezes szekrények, a vasalt ládák, amelyekben kelengyémet elhelyeztük, valóban pompásan zárnak, még a mi németalföldi kovácsaink sem tudnak ilyen zárakat késziteni.

– Tehát elsősorban a zárakat vetted szemügyre? – kérdezte mosolyogva Lajos.

– Régi szokásom, hiszen szüleim halála óta jóformán egyebet sem teszek, mint vándorolok. Egyik esztendőben Brüggében, a másik évben Bécsben, majd megint Brüsszelben laktam. Minden kastélynak, minden várnak meg van a maga története, amelyet nagyon szerettem hallgatni. Néha bizony véresek ezek a történetek, amelyek éjszakának idején kisértettek. Ezért féltem és bezárkóztam, – felelt gyermekes panasszal Mária, hogy Lajos megint csak mosolygott ifju nőiességén.

– Ablakodból a palota kertjére láthatni. Ugy tudom, hogy az most kissé el van hanyagolva.

Mária felrebbent:

– Ó, már ezen segitettem is. Még reggel irtam Németalföldre egy ismerős kereskedőnek, aki majd a legszebb növényeket szállitja. A németalföldiek, ha egyébhez sem értenek: kerteket tudnak csinálni.

– Csak nagyon drágák ne legyenek azok a növények, mert kincstárosunk, Bornemissza uram, fogához veri a garast, minden kiadásra azt mondja, hogy felesleges! – mondta halkan Lajos, mintha nem merészelt volna hangosan beszélni Bornemisszáról.

Tovább beszélgettek, mind bizalmasabban, ahogyan gyermekekhez illik.

– Én nagyon keveset fogom elhagyni a palotát, mert itt minden nagyon tetszik nekem, – szólott Mária. – Én otthonülő természetü vagyok, szeretem magamat elfoglalni, még háziteendőkkel is. Mikor néha elmegyek a szobámból és oda ujra visszatérek: ugy érzem, mintha elveszitettem volna valamit. Egy jó percet, amely bizonyosan meglátogatott volna, ha odahaza maradok. Tudod, felség, hogy én már gyermekkorom óta megfigyeltem azt, hogy a butorok élnek körülöttünk. Vannak rosszkedvü és vannak jókedvü butorok. Semmiféle idegen táj mosolygása nem pótolhatja a házibutoraink mosolyát.

A király csendesen nevetett: neki még senki se dicsérte az otthonát. Nem volt arra alkalom, hogy a király körülnézzen a maga palotájában. Ha Budán volt, – gondok és bajok zaklatták. Igy felelt Máriának:

– A „csibe-falókról“, ahogyan a németalföldieket nevezik: hallottam én is, hogy mindenféle kincsekkel szerelik fel otthonaikat, mert szeretnek otthon ülni. Van szibériai hermelinjük, keleti borostyánuk, génuai bársonyuk és atlaszuk, indiai drágakövük: minden, amiben otthon gyönyörködni lehet. Ez pedig azért van, mert nincsenek kirándulóhegyeik, erdőségeik, ahol a természet mutogatja a maga végtelen kincseit. Én a legszebb indiai drágakövekért sem adnám oda például a visegrádi erdőmet.

A király elhallgatott és Máriát nézte, aki ajkához illesztett kézzel figyelt rá, mintha minden szavát örökre emlékezetébe akarta volna vésni.

– A budai hegyek bővelkednek vadban. Vén agancsosok jönnek le a Mátrából, amelyeket akár holnap is megtekinhetünk, mert most van itt az ideje a szarvasbőgésnek. Én már elejtettem egy huszonnégyes aggancsost is.

– Imádom a vadászatot, – felelt áhitatosan Mária – de eddig nem gyönyörködhettem a vadászatban másképpen, mint zárt vadaskertekben, ahová a legények beterelik a vadakat és mi kocsink tetejéről néztük, hogyan bánnak el a megvadult disznókkal, a menekedő szarvasokkal. Olyanforma az ilyen vadászat, mint mikor a szeliditő megy be az állatseregletbe. Csak sok vért látni, amely emberből és állatból egyformán folyik. Nagyatyámnak, a császárnak voltak ilyen vadaskertjei Bécsujhelyen és Linzben.

– Mi, magyarok és lengyelek másképpen vadászunk, – mondá most Lajos király nem minden büszkeség nélkül. – Mi kimegyünk az őserdőkbe, ahol még nem kopogott favágó fejszéje és megkeressük a vadat a maga buvóhelyén. Felriasztjuk és szembeszállunk vele. Üldözőbe vesszük, ha menekülni próbálna ijjaink, dárdáink, tőreink elől. Arravalók kutyáink és lovaink, hogy beérjük a leggyorsabban futó vadat.

– Vadászni! – sóhajtott fel Mária és Lajos nagy örömmel tapasztalta, hogyan derül fel mindinkább Mária arca, amidőn a zordon vadászatokról beszél:

– Az aggancsos csak a kutyákkal mer szembeszállni, a bika néha kiforditja a kutya belét, de az embertől menekül, ugyanezért igy szarvasbőgés idején a vadászaim jóelőre kilesik, hol szokott megfordulni a szarvasbika. Hol tartózkodik teheneivel, amelyekkel most üli nászát, ahol legsürübb az erdő, hol birkózik meg féltékenységében az ellenfelével, a másik bikával, amelyet bőgés idejére el kell verni a csordától, hogy békesség legyen… Hol iszik hajnalonként friss forrásvizet, mert a szarvasnak ez az éltetője, a szépitője. Nos, egy ilyen erdei forrásnál akadtam rá az én huszonnégyaggancsosomra, amelyet sikerült nyillövéssel leteritettem.

– Be szerettem volna ott lenni, – epedett a trón lépcsőjén Mária.

– Ezentul minden vadászatomban elkisérendesz, Mária, – felelt kegyesen a király. – Vadászatot pedig elég gyakran tartunk, mert Brandenburgi utálja a városi életet az irigy főurakkal és a szájbanéző polgárokkal. Ő, és vele én is legszivesebben vadászunk, mikor már összegyülnek a bajok Budán, sem az uzsorások, sem a nyakgató követek nem találnak utánunk például a hegyek közé rejtett Zsámbékra, sem Visegrádra, ahol a vaddisznókkal szoktunk megküzdeni. Ha neked fogalmad volna, Mária, hogy milyen nagyszerüen lehet enni, inni a vadászat fáradalmai után, sohase tennél mást életedben, mint mindig vadásznál.

– Azt fogom tenni veled együtt, – fogadkozott Mária.

A király merengett:

– Majd elviszlek Diósgyőrbe, amely ugyancsak a hozományodhoz tartozik. Van ott egy torony, ahonnan olyan messzire elláthatni a hegyek közé, hogy az embernek kedve volna elrepülni a toronyból. Elviszlek Csepel-szigetére, ahol megmutatom neked a sólymaimat. Nincsen olyan sólymásza még a lengyel királynak sem, mint az én Krispérem. Csak a kezét emeli fel és a sólyom a legmagasabb felhőből is a vállára száll. Itt vannak madarászaim, akik ugyancsak mind derék legények, seregéllyel, harissal, fogollyal, fürjjel, vadtyukkal, fajddal, fácánnal ők látják el a királyi konyhát. Most, amint muladozóban van a nyár és a főur és paraszt behordta a maga termését a földekről: munkába állanak madarászaim a kihizott szárnyasokra. Nagy hálókat feszitenek ki és kerepelővel felriasztják a mezők, erdők madarait, amelyek megakadnak a hálóban. Majd meglátod, Mária, milyen helyes dolog a madarászat.

– A kedvedért madarászni is megtanulok, holott idáig nagyatyám asztalánál nem láttam másképpen a madárpecsenyét, mint aranyozott lábakkal…

– Ó, nálunk nem kell külön bearanyozni a madarak lábait, – dicsekedett Lajos király. – Különösen azokét a madarakét nem, amelyeket az erdélyi vajda szokott hébekorban küldeni az Aranyos folyó mellől.

– Az erdélyi vajda? Szapolyai? – kérdezte hirtelen Mária. – Ő szokott neked, felség, ajándékot küldeni, habár egyébként az életedre tör?

Lajos elkomorodott és sóhajtott: