Part 5

– Nándorfejérvár! Latinul Nandor-Alba, – folytatta a humanista. – A közhit azt tartja róla, hogy kulcsa Magyarországnak a végvidék felől, mégis a magyarok tunyaságból nem küldenek oda rendes hadakat, hanem mindenféle csavargó népséggel védelmeztetik a várat, a hadak mezítláb és páncél nélkül harcolnak, gyülevész társaság, amely akkor menekül el az egyik várból a másikba, ha rossz fát tett a tűzre, az élete nagy részét csavargással tölti a végvidéken, mig utolsó állomására: Nándorfejérvárra megérkezik. Innen már aligha megy tovább élve. Igaz, hogy bátran tud meghalni.

– Nem láthatnék egy ilyen vitézt? – rebbent fel Mária, akinek kigyulladt az arca, amikor férfias virtusokról hallott.

– A nándorfejérvári vitézek nem járnak leánykérőbe, hanem úgy martalóc-módra rabolják a nőket lóhátról. Az én véleményem szerint nem nagy kár esik a világon, ha az egész várat felégetik e sisera-haddal, mondá a humanista és megint csak megmutatkozott az arcán az a bölcs mosolygás, amelyet a tartalmas könyvekből merített.

Mária töprengve járt fel és alá szobájában:

– Nem ismerem ezeket az embereket és mégis sajnálom őket. Nem is tudom, hogy mit érzek azóta, mióta ezt a különös magyar szót megtanultam.

A humanista vidáman integetett:

– Nem kell olyan komolyan venni a dolgot, még ha Nándorfejérvárral együtt elpusztul egész Magyarország is. A magyarok legfeljebb visszamennek régi hazájukba, oda a Volga mellé, ahol a mesemondásaik szerint egy másik Nagy Magyarország van, amelyet a tatárok bejövetele előtt IV-ik Béla király kiküldöttei, a szerzetesek, láttak is, bennejártak…

– Ázsiában legyek királyné? – kiáltott fel tréfás meglepetéssel Mária.

– Mindegy az, hogy Ázsia vagy Magyarország! – felelte a humanista.

Mária megjegyezte magában, hogy Logus mester mindennap másképpen beszél, mint ez a reneszánszkorban szokás volt a művelt emberek részéről, akik örömüket lelték szellemük csillogtatásában. Egy vérbeli humanista éppen olyan könnyen védelmezte meg Luther Mártont, vagy Magyarországot, mint elítélhette. Minden kérdésnek két oldala volt, – a legszebb cselekedeteket lehetett a legotrombább színben feltüntetni.

Mária bucsúzott a humanistától, miután tudomására adta, hogy az éjszaka imádkozni fog Lajos királyért és Magyarországért.

*

Reggelre a császár gályái állottak elő a Dunán. Ezek kissé másforma alkotmányok voltak, mint a linci sajkák, a félmeztelen naszádosok helyett takaros hajósnép sürgött-forgott I. Miksa gályáin, amelyek immár vitorlát is bontottak, hogy a Duna felett kószáló szelet hatalmukba kerítsék.

Mária nem hozott magával mást ez utazására se, mint az innsbrucki kolostor szolgálóleányát, holott a bécsi vár frájjai nagyon ajánlkoztak, hogy elkisérik Máriát ama különös országba.

– Nem lehet, Lajos király bizonyára gondoskodott udvari dámákról, – tért ki Mária az ajánlkozások elől.

– Szegény Lajos, – dörmögte a szalai főispán, – annak most a végvárakon jár az esze, nem pedig a királyné frájjain.

A császár cifra gályái között volt egy magyar naszád is, amelyet Lajos király Máriáért Bécsig előre küldött. A naszád két oldalán tiz-tiz evezős foglalt helyet. Az árbócon a háromszínü zászló lengett és a hajlított vitorla-rúd a naszád egyik végétől a másikig ért. A hajó csigaalaku végénél hosszu rúddal állott a kormányos, aki mindig a víz mélységét mérte és a hajó két végén cifra házikók álltak az uraságok részére. A házikókon ablak-alaku rések, amelyeken át a táj szépségeiben lehetett gyönyörködni. Mária, természetesen, a magyar naszádon foglalt helyet és házikójából alig várta a magyar határ megjelenését.

Az utasnak azonban van egy állandó kisérője, amely elől semmerre nem bújhat el. Ez a kisérő pedig az időjárás, amely nem tesz kivételt se királynőkkel, se koldusokkal. Mire a kettős-hegyen épült Hainburg várost elérték volna: kapja magát a felhő és eltakarja a hegytetőn büszkélkedő kastélyt, el a hegy oldalán futamodó bástyatornyokkal cifrázott falat, de még a várkapu ásítását is eltakarta a sötétség. A hegyeknek csupán árnyékuk látszott és a Dunán elindult a szélvihar és az esős zivatar.

Jó volt ekkor a magyar király huszevezős naszádja, még ha egyébként nem is volt olyan cifra, mint a császár gályája. Mária behúzódott a szolgálóleányával a hajófaron lévő házikóba és azt próbálgatta kisütni, hogy ez az erőszakos szélvihar vajjon nem Magyarország felől fúj-e?

Sárkány Ambrus, a szalai főispán a viharban is a megszokott bazsarózsás arccal álldogált a hajó orránál a vízmélységet mérő hajós mellett. A férfiak hozzá vannak szokva különb viharokhoz.

– Most érünk a magyar határra! – kiáltotta be a főispán a királyné házikójába, mire Mária a szakadó esőben kijött a háztető alól, mert vérében volt, hogyan kell királynőnek viselkedni.

A magyar határon mintha kettős-fejü nagybástya zárta volna el a Dunát, amelyet a folyónak meg kellett kerülni. Sasoknak és határvédő vitézeknek volt teremtve ez a kettős sziklafal, amelynek gránitköpenyege redőzve omlott a Dunába. Alant, a sziklalábnál fellobogózott vártorony emelkedett, amelynek egyik ablakából fehér füstpöffenet reppent ki piros lánggal megvilágitottan, majd hegyeket rázkódtató durranás hallatszott.

Huszonnégy ágyúlövés hangzott el a váracsból, bizonyára keményen megizzadtak a dévényi vár katonái, amig a hegyről ideáig vontatták az ágyúkat.

És a zivatar függönyén át álomkép gyanánt vonult el a hegytetőkre öreg fatörzs gyökér-karmaival kapaszkodó dévényi vár is. A hegy kopasz, hogy ellenfél el ne rejtőzhessen erdőjében. A bástya szilárd, mint a másvilág. A várkapitány pedig bizonyára ugy unatkozik, mint azok a várkapitányok szoktak, akiknek nincsen dolguk ellenséggel.

– Most már otthon vagyunk! – kiáltozott a hajó orráról a szalai főispán és kitátotta a száját, hogy igyon a hazai esőből.

Ó, Magyarország, Szűz Mária országa! Szép voltál te minden időkben azoknak a sziveknek, akik benned hittek. Akik mindig csak azt mondták szemük végső lezárulásáig, hogy Magyarországon a legjobb a viz, mert itt átváltozik még a felhő is, amely idegen tájakról vándorol ide, itt megédesedik a forrás, a Duna, amely abból az ősvilágból maradott itten, amikor a magyarok még Ázsiában voltak. Ó, Magyarország, ahonnan a folyók nem szeretnek elmenni, (az egy, hütelen Poprád kivételével) mert idegenben nem éreznék jól magukat, – Tisza, Dráva, Száva, Hernád, Körös, Szamos, Zagyva, Ipoly, Vág, Maros mind itt születik és itt is hal meg, mint jó magyarokhoz illik… Ó, Magyarország, kinek könnyeitől még egy Tisza folyót alkothatna a Teremtő: vajjon érezted-e szived dobbanásában azt a sorsfordulatot, amely abban a percben történt életedben, amikor Mária hajója a husz evezőssel átsiklott a magyar határon?

Az eső muladozott, a felhő szakadozott, Sárkány Ambrus uram megint csak bekopogtatott Mária házikójába.

– Mindjárt Presburchban leszünk. A magyarok ugyan Pozsonynak mondják ezt a városukat, de a lakosság bizony csak olyan sült német, mint Ausztriában.

A hegyek alatt valóban megmutatkozott egy soktornyu város. Mária legelőször is a város tornyait számlálta meg. A számos bástyatorony között három templomtorony mutatkozott, a hegyen pedig erős vár, amely legszebb volt mindama várak között, amelyeket Mária életében látott.

– Kié ez a vár? Kié? – kérdezte gyermekmódjára tapsolva kezeivel.

– A magyar királyé, de benne Bornemissza uram a parancsnok, – felelte a szalai főispán.

– Mért nem a király?

– Mert a királynak szebb vára van Budán.

– Én itt szeretnék lakni!

– Lesz még módjában, felség, – felelt a szalai főispán és bizony nem gondolta ebben a percben, hogy milyen igazat mondott.

Mária alig várta, hogy a naszád kikössön, már indulni akart, hogy a várost megnézze, amelyet nagyobbnak itélt Innsbrucknál és Linznél.

De még valami ceremónián kellett átesni. A kikötőben hirnök várta a hajót.

– Itt van Zápolya uram Trencsénből és hódolatát akarja bemutatni a királynénak!

– Tyű, – kiáltott fel Sárkány Ambrus uram. – Ez már nagy dolog, hogy a vicekirály beadja a derekát!

– Ki az a vicekirály? – fitymálódott Mária.

– Több vára van, mint a királynak.

– Jegyezze meg magának főispán uram, – szólott most Mária olyan hangon, amilyent még nem hallottak tőle a magyarok – hogy én Európa leggazdagabb családjából származom. Az én családomé Alsó- és Felső-Ausztria, Stiria, Karintia, Görz, Krajna, Tirol, Trident és Burgundia. Németalföld és Spanyolország gyarmataival, valamint a Baleárok. Nápoly, Szicilia, Szardinia ugyancsak a miénk. Ez talán együttvéve ér annyit, mint az erdélyi vajdaság.

– A Baleárok messzire vannak, de Zápolyának itt vannak a várai a felső vidéken, egészen a lengyel határig. Hát csak legyünk vele jóban.

A hajó kikötött és a parton leugrott lováról egy vitéz, aki ott gyalogos katonái között várakozott. Szép szál ember volt, huszonöt-harminc esztendő között. Sisakja alól kivillogott medve-tekintete, kicsüngött bozontos, barna szakálla. Talpig páncélban volt, de nem is aranyozott vagy ezüstözött páncélban, csak olyanban, amilyenben akkoriban a magyar nemesek öltözködni szoktak.

Mária felé közeledve, kihuzta fejét a sisakból. Válligérő haj övezte cigányosan barna arcát. Határozottan, szinte büvölettel nézett a királynéra, mintha egyetlen tekintetével felejthetetlenné akarná magát tenni. Valóban megjegyezni való külsejü férfiu volt, bár semmi disz, pompa, feltünőség nem volt rajta, mintha csak a katonai táborból jött volna.

– Magyarország leggazdagabb és legfösvényebb embere, még magától is sajnálja a ruházkodást, – suttogta Sárkány Ambrus Mária háta mögött.

Szapolyai uram (akit köznyelven Zápolyának hívtak, mintha ezzel a tótosan hangzó névvel is éreztetni akarták volna vele, szláv származását) Mária elé lépett és éppen csak annyira hajtotta meg a fejét, amennyire egy fiatal férfi egy fiatal nőnek szokta. Miksa császár unokája bosszusan az ajkába harapott. Ez volt az első sérelem, amely Magyarországon érte. Dacos indulat ébredt fel benne, hogy megbosszulja a tiszteletlenséget, amelyhez a ceremóniás bécsi udvarban dehogy is volt hozzászokva.

Szapolyai latin nyelven üdvözölte a királynét:

– Kerestem magamnak az alkalmat, hogy legelsőnek üdvözölhessem a magyarok jövendőbeli királynéját az ország területén, miután tudomásom szerint az országtanács nem engedi meg a királynak, hogy Budáról elmozduljon.

– Tudom, – felelt egykedvüséget szinlelve Mária. – Nándorfejérvár bajban van, a királynak azon kell fáradoznia, hogy a nevezetes végvárat, – Magyarország karját, megmentse Szulejman Piri basa ostroma elől. Azt reméltem, hogy az erdélyi vajda, akinek vitézségéről és hadai nagyszámáról már annyit hallottam nagyatyám udvarában is: maga, az erdélyi vajda Nándorfejérvár védelmében van.

Szapolyai sötét arca még sötétebb lett a királyné szavára, de csakhamar enyhült ez a sötétség, hogy helyet adjon valamely enyhe, udvarlásos, rebegő mosolynak, amellyel a férfiak azokat a nőket szokták nézni, akik első szempillantásra megtetszenek nekik.

– Királyné, – szólt most enyelgő hangon az erdélyi vajda – ha nem mondta volna meg senki, én most megmondom, hogy Tomori, Nándorfejérvár védője olyan ember, hogy más vezért nem tür maga mellett. Az erdélyi vajda pedig nem lehet közlegény Tomori mellett.

– Inkább essen el Nándorfejérvár?

– Inkább essen el Nándorfejérvár!

A tisztelkedés alatt Szapolyai egy percre sem kapcsolta ki szemét Mária királyné szeméből. Ismerni akarta első látásra ezt a hölgyet, mint akár valami lovat, ágyut, vagy hadnagyot. Mária változatlan arccal türte alattvalójának fürkészését. Mozdulatlanság ült arcára, mint egy innsbrucki apácához illik, nem árult el többé semmi földi indulatot az első harag után.

Szapolyai uramat a hajóhidig Sárkány Ambrus kisérte el.

– Becses kis portéka. Nem érdemli meg az Árnyék-király, – dörmögte a vajda.

– De a Festett-király még kevésbbé! – morgott vissza a szalai főispán, mivel Szapolyait a háta mögött „Festett-királynak“ is csúfolták.

A parton ujabb vendég jelentkezett, aki tisztelkedni akart, mielőtt a királyné Magyarország földjére tenné a lábát.

Bornemissza János uram, a király egyik nevelője és a pozsonyi vár kapitánya simogatta lobogó nagy, fehér szakállát a parton. Régi királyi butor volt az öreg, már Mátyás király korában is ifju levente volt a budai udvarnál, a Jagellók átvették őt együtt a palotával.

– Az erdélyi vajdát még csak respektáltam, – mondá az öreg bosszankodva Sárkány Ambrusnak – mert nem akarok ujjat huzni ezzel az emberrel, aki minden gyalázatosságra képes. De most már valóban a királyné elé kell jutnom, mert én hozom a király üzenetét.

Sárkány főispán uram a fületövét vakargatta:

– Ebből baj lesz… A király megharagszik mindnyájunkra, ha megtudja, hogy az ő követét, éppen az erdélyi vajda miatt megváratták.

– Nem kell félni, – bizonykodott Bornemissza uram. – A királyt ugy nevelték, hogy nem tud ártani egy légynek sem.

Mária nagy érdeklődéssel figyelte a hajóhidon közelgő, magyaros diszruhába öltözött, kipödrött bajszu, kemény válltartásu és még keményebb dereku öregembert. Valahogy ugy érezte, hogy ez a bölcsen, nyugodalmasan közelgő férfiu az igazi, vérbeli képviselője annak a nemzetnek, amelynek ezentul királynéja lesz. Ez a tempós, akkurátos öreg ugy közelgett, mint valami ritka látomány, akit álmában szokott látni az ember, akinek megjelenését ugy magyarázzák az álomfejtők, hogy álombeli tanácsaikat meg kell hallgatni és meg kell tartani, mert a jó sorsnak a választott emberei ők… Akik mindig segedelmet hoznak magukkal.

A szalai főispán előrejött.

– Bornemisszát fogom bemutatni, akivel sok dolga lesz felségednek, mert ő az első ember a budai várban. Még az időjárást is ő szabja meg Budán, mint mondani szokták Magyarországon.

– No, majd a szemeközé nézünk az időcsinálónak, – gondolta magában Mária. – Szivesen látom a várkapitány urat, bár nem tudom még csak le sem ültetni ebben a házikóban.

– Ó, az öreg nem olyan ördögtől megszállott ember, mint az erdélyi vajda, felséged előbbeni látogatója. Bornemissza János, bár öregember, a világért sem ülne le királya vagy királynéja jelenlétében, mert ő még Corvin Mátyás idejében tanulta az emberi illedelmet.

Hát jött a hajóhidon a nagyszakállu öreg, mintha az ötszázesztendős Magyarország közelegne vele hagyományaival és legendáival, rátartiságával és sorstól szenvedett megaláztatásaival, elszántságával és öreges aggodalmasságával: – egy sok mindent látott öregember ballagott végig a hajóhidon, aki éppen ugy el van készülve a jóra, mint a rosszra, nem igen csodálkozik már semmin sem ebben az életben. De hiuság még volt benne, mint a legtöbb öregemberben, mert a multidőt nagyobbra tartotta a jelenidőnél. Igy tehát igen felderült az arca, amikor Mária női ösztönösségénél fogva néhány lépéssel elébe ment a hajó szurkos deszkáin óvatosan lépegető öregnek.

– Bornemissza bátyám, be örülök, hogy láthatom! – kiáltott fel a jövendőbeli királyné, mintha egyetlen szavával végig az egész életre megnyerni akarná magának a szívós öreget.

– Nem nagyon érdemlem meg én, felség, hogy valaki is örüljön nekem, mert én már csak olyan vagyok, mint az őszi szél, amelynek szárnyán a hópelyhek szoktak elindulni, – feleli nagycsendesen Bornemissza.

– Én szeretem az őszt, mert a nagyapám nevelt fel.

– Minden tiszteletünk a leghatalmasabb Miksa császáré, de mi régi magyarok azt szeretnénk, hogy felséged elfelejtené elmult gyermekkorát, az idegen földön töltött éveket, minden idegenszerüségeket és idegen emléket, amikor ennek a szegény Magyarországnak a földjére teszi a lábát. A Jagellók immár jó magyarok lettek. Azt reméljük a magyar nemzet nevében, hogy felséged különb magyar asszony lesz minden magyar asszonynál, – mondá az öregember olyan hangon, mintha a bibliából olvasna.

– Nem csalatkoznak bennem a magyarok, – válaszolta Mária.

(Honnan volt ebben a tizenhatesztendős leányban a leleményesség, bátorság, önbizalom, amellyel mindenféle férfiuval a maga nyelvén beszélni tudott? Talán éppen azért volt benne annyi bátorság, mint más nőkben nem szokás, mert az innsbrucki apácazárdában nem volt alkalma megismerkedni se a férfiak erkölcseivel, se hibáival. Felelt szíve szerint, igazsága szerint, mint az iskolai vizsgán adják meg a feleletet, anélkül, hogy annak hatékonyságát előre kiszámítaná magában a növendék.)

– Most pedig átadva II. Lajos, Magyarország és Csehország királyának legkegyelmesebb üzenetét felséged számára, – folytatta az öregember, hirtelen kihuzva magát, mintha nyársat nyelt volna az ünnepélyességtől. – Király Őfelsége tárt karokkal és áhitatos szívvel várja felségedet Budán. Jött volna ő maga is a királyné elébe, de az ország ügyei ugy alakultak, hogy a király őfelségének mulhatatlanul Budán kellett tartózkodni.

– Tudom. Nándorfejérvár!

– Igen, Nándorfejérvárt meg kell menteni, evégből a király reggeltől reggelig leveleket ír a külországokba. Követségeket meneszt és követségeket fogad. Nehéz dolog most Magyarországon királynak lenni.

– Majd én megkönnyitem a helyzetét, mellette leszek éjjel-nappal, amint Budára értem.

– Ámde ez sem lehetséges, amig felségedet Székesfehérvárott magyar királynénak meg nem koronázták vala, mert törvényeinket áthágni még a királynénak sem lehet. Felséged a fejérvári koronázásig nem a budai királyi palotában lakik, hanem Budán egy másik házban, amelyet Lajos király már meg is vásárolt felséged számára a Keresztelő Szent János-utcában! – szólott Bornemissza olyan határozott hangon, mintha ettől a naptól kezdve nem csak II. Lajos királynak, de Máriának is nevelőapja volna.

– Hm, – mormogta Mária elgondolkozva. – És ki tiltja meg nekem, hogy a budai királyi palotában lakhassam?

– A magyar törvények. A magyar Rendek. Az országgyülés, amelyet a nemesség bármikor összehivathat a Rákosmezejére. A magyar országgyülés a legnagyobb hatalom a világon. Felette áll a királynak.

Mária lesütötte a szemét, mert nem akarta, hogy feltámadó érzelmeit valamiképpen észrevegye az öregember.

Bornemissza, miután befejezte hivatalos szavait, hirtelen urambátyámos nyájaskodással folytatta:

– Most pedig van szerencsém meghívni felségedet arra az ebédre, amelyet Fischer Mihály, a pozsonyi bíró rendez felséged tiszteletére. Lesz tizenhárom font tehénhus, öt kappan, egy nyul, sok alma, zsemlye és bor.

Mária megint lesütötte a szemét, mert nem akarta, hogy a hajózás ideje alatt tartó éhezését Bornemissza észrevegye.

– A pozsonyi bírónak köszönjük a meghívást, valamikor tán meg is szolgáljuk őkegyelmének a nyájasságát. Most még egy kérdést akarok feltenni Bornemissza uram. Ér annyit a magyar forint, mint a rajnai forint?

– Igen, – felelte a királyi követ. – A zsidóknak van a számításukra nézve valamely külön táblázatuk. 2100 magyar forint, amelyet felséged utazására költöttünk: 2625 rajnai forintot kaptunk Fuggertől.

Ezután már valóban nem volt egyéb teendője Máriának, hogy elfogadja a pozsonyi bíró ebédjét, aki, ime, fontokban és számokban közölte vele előre, hogy mit főzetett ebédre. Máriának kedvenc eledele volt a tehénhus tormával.

*

A pozsonyi bíró ebédjén ott voltak mindazok, akik Máriát Magyarországra kisérték: a három Brandenburgi, Logus Tamás és más uraságok is, tehát a pedáns bíró által előre jegyzékbe foglalt ételek és italok az utolsó cseppig elfogytak. Csodálkoztak is a pozsonyi urak Mária étvágyán, – fontszámra fogyasztotta a tehénhust.

– Még növőben van, azért van jóétvágya, – oldotta meg a kérdést a bíró.

Az urak közül csak Sárkány Ambrus szalai főispán hiányzott, aki előresietett nagyszarvasi kastélyába, ahol Mária az éjszakát volt töltendő. Vacsoráról kellett gondoskodni.

A megállapodás az volt, hogy Mária lóháton utazik tovább, hogy a Dunán kivül lásson egyebet is Magyarországból. A bőséges ebéd után Mária nagyon örült, hogy nyeregbe ülhetett, mert a kolostorban is mindig az elhizástól féltették, azért lovagoltatták elég sűrűn, ami ugyan apácáknál nem szokásos. Lovaglásközben Mária módját ejtette, hogy a humanista kerüljön melléje a maga szürkéjével.

– Beszéljen nekem valamit Logus mester ama Szapolyairól, aki ma reggel a hajóra tolakodott.

– Nem igen kell annak tolakodni, mert mindenütt szivesen látják őt ebben a koldus országban. A legnagyobb rabló, aki nem válogatós a pénzszerzésben. Ott veszi el, ahol találja. Lopó, csaló, hamispénzverő. De nagyon gazdag őkelme, tehát senki se mer vele kikötni. Más országban régen kerékbetörték volna, – felelte egykedvüen a humanista.

– A király, a primás?…

– A király gyermek, a primás haldoklik, felségednek kellene rendet csinálni Szapolyaival is, ha érezne magában annyit erőt. Különösen azóta lett nagy pártja Szapolyai uramnak a nemesség között, amióta a lázadó pórokat karóba huzatta, Dózsa Györgyöt tüzesvassal megkoronáztatta. Hitvány ember, király szeretne lenni, pedig csak bocskorosnak született.

– Kemény katonának látszik…

– Az sokkal könnyebb dolog, mint a könyvekkel harcolni. Magyarországon mindenki kemény katona, aki még nem merült el teljesen a részegeskedésben, mint például nádorispán uram maga is, aki reggeltől estig és estétől reggelig részeg. Sajnos, a nemességnek nagy része követi nádorispán uram példáját, – felségednek fogalma sem lehet arról, mekkora ivóedényekből hajtogatják magukba a bort az emberek Magyarországon.

A három Brandenburgi, aki Mária mögött lovagolt: jól megjegyezte magának a humanista szavait. Sohasem lehet tudni, hogy mikor van szükség az ilyesmire.

De már ott is voltak a nagyszarvasi kastélynál, amely inkább valamely megerősített várhoz hasonlított, a parasztok lázadása óta ilyen volt minden urilak Magyarországon. Falak és tornyok és a tornyokban idegennyelvü katonaság, amely nem értette az idevalósi nyelvet.

– Halat főzettem vacsorára, – ujságolta Sárkány Ambrus uram – mert a holnapi, pénteki napra való tekintetből bőségesen elláttak hallal a halászaim. Szereti felséged a halat?

Mária kegyesen mosolygott a bazsarózsás arculatu uriemberre, a kolostori életmód után valóban nagyszerüek voltak azok a változatos ételek, amelyekkel Magyarországon traktálták. Jól esett ez a különös vendégszeretet, amelyről addig fogalma sem lehetett…

Ó, Magyarország, amelyet valaha földi Kánaánnak mondanak: számtalan hibádat, gyengeségedet, tévedésedet tudod felejteni egyetlen mosolyoddal! Ó, Magyarország, mily drágalátos tudsz te lenni, amikor nyájaskodva fogadod az idegent és néki házadat, asztalodat, barátságodat felajánlod! Ó, Magyarország, van-e még föld, ahol nagyobb szeretettel fogadnák a vendéget, mint a te hajlékaidban, – van-e még ország, ahol szivesebben vennék elő vendégük kedvéért az emberek mindazt, amit maguktól megvontak? Ó, Magyarország, tudnak-e még másfelé is ugy lelkendezni, rajongani, boldogoskodni, dédelgetni, simogatni ugy, mint benned, mikor vendégszerető kedvedben vagy…

Mielőtt vacsorához ült volna a társaság, egy mezítlábas, zarándokbotu és kardos szerzetes jelentkezett a várkastélyban. Nyakig poros, bozontos volt, de a hangja harsogott:

– Én most Nándorfejérvár alá megyek. Felszólítok minden magyart, hogy kövessen a veszélyben lévő Nándorfejérvár alá!

– Üsse kő Nándorfejérvárt, mikor olyan szépséges ifju királynéja van a magyarnak, amilyen már régen nem volt, – felelt széles jókedvében Sárkány uram. – Majd elvégzi ott nélkülünk is Tomori uram. Ülj az asztal végére páter és vigyázz halaknak a szálkáira.

Hiába ellenkezett a szerzetes, Sárkány uram lenyomta őt az asztalhoz.

Hát azt meg kell adni, hogy remek vacsora volt. A halászlét a Duna különböző halaiból már akkor is kitünően tudták főzni Magyarországon. A márnák, sügérek, pontyok, kecsegék jóformán csak arra szolgáltak, hogy a lének ízt adjanak, mert az igazi halpecsenye abból a vizából tellett ki, amely a Fekete-tengerből tévedt fel Komáromig és itt a halászok kifogták őkelmét.

Mária el volt ragadtatva a feketetengeri vizától, ilyent még nem evett életében.

Csak a pap nyugtalankodott ott az asztalvégen:

– Hát senki se jön velem Nándorba? – fakgatta a szomszédait.