Part 2

Szíve mélyéből kétségbe volt esve, hogy én semmit sem veszek tudomásul azokból az égi kinyilatkoztatásokból, melyeket mindenáron fel akart tárni előttem; s mindennap ott találtam a zsebeimben, földön felejtett kalapomban, festékesládámban, reggelenként ajtóm előtt várakozó, kifényesített cipőimben egyikét-másikát azoknak a kegyes röpiratoknak, melyeket kétségkívül egyenesen a paradicsomból kapott Miss Harriet.

Úgy bántam vele, mint egy régi-régi jóbaráttal, a jókedvű őszinteség hangján. Nemsokára észrevettem azonban, hogy viselkedése valahogyan megváltozott. Eleinte nem igen vetettem ügyet a dologra.

Miközben kedvenc völgyemben vagy valamelyik mély úton dolgoztam, egyszerre csak láttam, hogy jön, gyors és ritmikus lépteivel. Viharosan ült le, olyan elfulladtan, mintha nyargalt volna, vagy valami mély megindulástól pihegne. Arca izzó piros volt, azzal a jellemző angol pirossággal, amilyet más népnél nem találni; aztán, minden ok nélkül, elsápadt, földszínűre fakult s csaknem elájult. Lassanként mégis csak visszanyerte rendes ábrázatát s beszélni kezdett.

Majd hirtelen megállt a mondat közepén, felugrott s oly gyorsan és furcsán menekült el mellőlem, hogy tünődni kezdtem, vajjon nem követtem-e el holmi nem tetsző vagy sértő dolgot?

Végre is abban állapodtam meg, hogy nyilván ilyen az ő normális viselkedési módja s ismeretségünk elején bizonyára csak rámvaló tekintettel tompított rajta egy kicsit.

Mikor visszatért órákhosszat tartó barangolásairól, a szélpaskolta partról a majorba, hosszú, csigásan sodort fürtei gyakran szétlazultak s úgy csüggtek lefelé, mintha rúgójuk eltört volna. Azelőtt egyáltalán nem törődött ezzel s nyugodtan jött étkezni azon tépázottan, ahogy szél-nővére hagyta.

Most viszont felment előbb a szobájába, hogy rendbe szedje csillár-csüngőit, ahogy tincseit neveztem; mikor pedig ismételtem előtte a szokásos bókot, mely máskor felháborította, hogy: »Ma olyan szép, Miss Harriet, mint egy csillag!« – azonnal kis vérhullám szökkent arcába, valami fiatallányos vér, egy tizenötéves bakfis vére.

Utóbb teljesen vad viselkedést vett fel s nem jött többé megnézni, hogyan festek. Azt gondoltam: »Átmeneti válság, majd elmúlik.« Azonban nem múlt el. Mikor beszédbe kezdtem vele, most vagy valami affektált közönnyel, vagy tompa ingerültséggel válaszolt. Nyers, türelmetlen, ideges szavai voltak. Csak étkezéseknél láttam s többé nem csevegtünk. Csakugyan azt hittem, hogy valamivel megbánthattam s egy este megkérdeztem:

– Miss Harriet, miért nem olyan már velem, mint azelőtt? Mivel haragítottam meg? Nekem ez igazán nagyon fáj!

Roppant furcsa, dühös hangon felelte:

– Én mindig csak vagyok, mint azelőtt. Magának nincs igazad, nincs igazad, – s máris futott, hogy szobájába zárkózzék.

Olykor-olykor különös szemeket vetett rám. Azóta gyakran képzeltem el magamban: a halálraítéltek nézhetnek így, mikor kihirdetik előttük utolsó órájukat. Szemében valami őrültség villogott, titokzatos és vad őrület; és valami egyéb is: valami láz, valami kétségbeesett vágy, meg nem valósult és meg nem valósítható, türelmetlen és tehetetlen! És harcot is sejtettem benne, szíve küzdelmét egy ismeretlen erő ellen, melyet le akar igázni, – és még egyebet… Mit tudom én… Mit tudom én…

III.

Ez aztán különös felfedezés volt.

Egy idő óta minden reggel már hajnaltól kezdve a következő tárgyú képen dolgoztam:

Mély útvágás nyujtózott, két rálejtőző szederbokros és lombos odalfal közé ékelve s egészen beleveszve, elmerülve abba a tejes, vattaszerű párába, mely néha napfelkeltekor szokott a völgyek felett lebegni. És ennek a sűrű és áttetsző ködnek a mélyén egy emberpárt lehetett észrevenni, vagy inkább csak megsejteni, amint ölelkezve, összefonódva közelednek: a nő a férfi felé emelte a fejét, a férfi pedig ráhajolt a nőre: szájuk egymást érintette.

Az első napsugár, a lombok közt keresztüllopózva, átfúrta ezt a hajnali ködöt s a szerelmesek mögött rózsaszínűre gyujtotta, míg bizonytalan árnyékukat ezüstös derengéssel itatta át. Jó kép volt, isten bizony, kitünő kép!

Abban a dombhajlásban dolgoztam, mely levisz a kis étretat-i vögybe. Akkor reggel szerencsém volt: a párák kedvemre gomolyogtak.

Egyszerre csak valami fantómszerű jelenség állt elém: Miss Harriet volt. Ahogy meglátott, menekülni akart. De utánakiáltottam:

– Jöjjön csak, kisasszony, hamar! Magának való kép!

Közelebb jött, de húzódozva. Odanyujtottam neki a vázlatot. Nem szólt egy szót sem, csak soká, mozdulatlanul meredt a képre, aztán hirtelen zokogásban tört ki. Görcsösen, idegesen sírt, mint aki sokáig küzdött a könnyeivel s nem tud többé ellenállni, de még mindig, önmegtagadásában is harcolni próbál. Egy ugrással talpon termettem, megindulva ettől a bánattól, melyet nem értettem s heves, meleg mozdulattal ragadtam meg a kezét, mint igazi francia, aki gyorsabban cselekszik a gondolatánál.

Néhány másodpercig kezemben hagyta az ujjait, éreztem remegésüket, mintha a nő minden idegszála vonaglana. Aztán vadul rántotta el a kezeit, valósággal kitépte őket szorításomból.

Ismertem én jól ezt a remegést, éreztem már máskor is, lehetetlen volt csalódnom. Ó, a nők szerelmes remegése, legyenek bár tizenöt vagy ötvenévesek, paraszti vagy úrifajták, olyan egyenesen talál bele a szívembe, hogy sohasem haboztam, vajjon jól értem-e a dolgot?

Csupa remegés, vibrálás és ellankadás volt az a szegény lélek. Tudtam. S elment, anélkül hogy egy szót is szólhattam volna hozzá, otthagyott, mintegy csodától sujtottan, leverve, mintha bűnt követtem volna el.

Déjeuner-re nem mentem haza. Jártam egyet a szikaparton és sírni meg kacagni szerettem volna egyszerre, olyan komikus és siralmas história is volt az: magamat nevetségesnek éreztem, őt meg a megőrülésig boldogtalannak.

Kérdezgettem magamtól: mi a teendő?

Úgy véltem, hogy csak egy megoldás lehetséges: menni! Rögtön el is határoztam.

Estebéd idejéig kószáltam s egy kicsit szomorúan, egy kicsit elmélázva fordultam hazafelé.

Úgy ültünk asztalhoz, mint rendesen. Miss Harriet is ott volt, komolyan evett, egy szót sem szólva senkihez, lesütött szemekkel. Arca és mozdulatai egyébként olyanok voltak, mint máskor.

Vártam az étkezés végéig; akkor aztán odafordultam a gazdasszonyhoz:

– No, Lecacheur néne, én most már elhagyom magukat!

A jó asszony meglepetve, szíventalálva kiáltott fel, szokott, elnyujtott hangján:

– Mit beszél a tekintetes úr? Hogy itthagy minket? Pedig má’ olyan jól összeszoktunk!

Odasandítottam Miss Harrietre: egy vonása se rezzent. Azonban Céleste, a kis cseléd, rajtamfelejtette a szemét. Tizennyolcéves, testes lány volt, üde, pirospozsgás, erős, mint egy lovacska és, ami ritkaság, tiszta kis nő. Néhányszor megölelgettem egy-egy sarokban, pusztán szokásból, a kocsmai illem kedvéért, semmi másért.

Az estebédnek hát vége lett.

Az almafák alatt gyujtottam pipára, az udvar egyik végétől a másikig sétálgatva. Az elmult nap minden megfigyelése, a különös hajnali felfedezés, a nyomában előrajzó kellemes meg zavaró emlékek, – és talán a kis cseléd tekintete is, ahogy távozásom bejelentésekor rám emelődött, – mindez valami felajzott hangulattá keveredett és olvadt össze a testemben, azzá a furcsa bizsergéssé, mely az ajkakat csókra tüzeli s az ereket ostobaságok elkövettetésére fűti.

Sötétedett, az est árnyai bekúsztak a fák alá s az elkerített rész túlsó oldalán Céleste-et pillantottam meg, amint megy, bezárni a tyúkólat. Utána iramodtam, oly halk futással, hogy nem vehetett észre s amint a tyúkok ki-bejárását elzáró ajtócskát lecsattantotta és éppen felemelkedni készült, két karom közé kaptam, széles és pufók arcát csókok jégesőjével zuhogtatva tele. Védekezett, persze nevetve, hiszen hozzá volt szokva az ilyesmihez.

Miért eresztettem el olyan hirtelenül? Miért fordultam vissza egyetlen rándulással? Hogyan éreztem meg, hogy valaki ott van mögöttem?

Miss Harriet volt, aki éppen hazatért s meglátott bennünket. Mozdulatlanná dermedt, mint aki kísértetre mered. Aztán eltűnt a sötétben.

Szégyenkezve, zavarodottan vonultam el, szörnyűbb elkeseredéssel e miatt a rajtakapás miatt, mintha valami bűntény elkövetésén ért volna.

Rosszul aludtam, végletekig elcsigázottan, szomorú gondolatok súlyával. Úgy rémlett, hogy sírást hallok. Bizonyára tévedtem. Többízben azt is hittem, hogy járkálnak a házban s hogy a kifelé szolgáló ajtót kinyitották.

Reggelfelé elnyomott a fáradtság s az álom végre győzhetett. Későn ébredtem fel s csak a déjeuner idejére mutatkoztam, még mindig zavarban afelől, hogy hogyan is viselkedjem?

Miss Harrietet még senki sem látta. Vártunk rá, nem jelentkezett. Lecacheur anyó bement a miss szobájába, onnan már elment. Sőt alkalmasint hajnalban ment el, mint gyakran szokta, hogy a napkeltét végignézze.

Senki sem csodálkozott a dolgon s csendben enni kezdtünk.

Forró nap volt, nagyon forró, azok közül az égető és súlyos napok közül, melyeken egyetlen falevél sem rezdül. Az asztalt kivitték az egyik almafa alá s az »utász« egyre-másra ment le a pincébe a korsóval almaborért, annyit ittunk. Céleste a konyhából kihozta a fogásokat: ürüragout-t burgonyával, rántott nyulat és hozzá salátát. Aztán egy tányér cseresznyét tett elénk, első zsengéit az évadnak.

Hogy a gyümölcsöt felfrissítsem és megmossam, egy vödör jó hideg vízért küldtem a kis cselédet.

Öt perc mulva azzal jött vissza, hogy a kút kiszáradt. Leengedte az egész kötelet, a vödör feneket is ért, aztán üresen emelkedett fel újra. Lecacheur anyó személyesen akart utánajárni a dolognak: elment belenézni az üregbe. Mikor visszatért, kijelentette, hogy a kútjában igenis látni valamit, ami egyáltalán nem természetes valami. Talán az egyik szomszéd dobott bele holmi szalmakötegeket, bosszúból.

Én is meg akartam nézni a kutat, mondván, hogy én majd biztosan jobban látok s ráhajoltam a kávára. Valami homályos, fehér foltot pillantottam meg. Mi lehet? Az jutott eszembe, hogy egy kötél végén lámpát kell leereszteni. A sárga fény végigtáncolt a falazat kövein, lassanként süllyedve. Mind a négyen a kútnyílásra görnyedtünk: az »utász« és Céleste is csatlakozván hozzánk. A lámpa egy határozatlan, fehér és fekete, különös, érthetetlen tömeg fölött állt meg. Az »utász« felkiáltott:

– Lú lessz, a’ hát! A patkóját is látom! Idetévedt a legelőrül, osztán éccaka beleesett a kútba.

Én azonban egyszerre velőkig ható borzadást éreztem. Egy lábfej formáját ismertem föl, aztán egy kimeredő lábszárét. Az egész test és a másik lábszár eltűnt a víz alatt.

Suttogva dadogtam és úgy reszkettem, hogy a lámpa őrült táncban rángatózott a cipő fölött:

– Egy nő… egy nő… van… van… odalent… Miss Harriet!

Az »utász«-nak egy izma se rándult meg. Látott ő már különb dolgokat is Afrikában!

Lecacheur anyó és Céleste éles kiáltozásba fogtak s futva menekültek.

A halottat ki kellett valahogyan emelnünk. Erősen körülkötöttem derekán a szolgát s aztán a kút csigájának segítségével lebocsátottam, nagyon lassan, szemmel kísérve, mint merül alá az árnyba. A kezében egy másik kötelet vitt, meg a lámpát. Hangja, mely mintha a föld középpontjából jött volna, nemsokára megszólalt: »Elég!« – és láttam, mint kotorász a vízben valami után: a másik lábszár volt, melyet hozzápréselt a már fönn úszóhoz, aztán újra kiáltott: »Húzni!«

Hát én húztam is. De a karomat olyan összetörtnek, izmaimat olyan ernyedteknek éreztem, hogy minden pillanatban attól féltem: el kell eresztenem a kötelet s az ember visszazuhan! Ahogy a feje kibukkant a káva fölött, megkérdeztem: »Nos?« – mintha arra vártam volna, hogy micsoda érdekeset tud mesélni a kút fenekén talált nőről?

Mind a ketten felkapaszkodtunk a káva kőperemére s szemközt állva és a meder fölé hajolva nekiláttunk a test kiemelésének.

Lecacheur anyó és Céleste messziről lestek ránk, megbújva a házfal mögött. Amint a megfúlt nő fekete cipőit és fehér harisnyáit megpillantották a kútperem fölött, eltűntek.

Az »utász« megragadta a holttest bokáit s a szegény, szűz teremtés a lehető legilletlenebb pozitúrában tűnt elő. Feje szörnyű volt, feketén és összevissza zúzódva, hosszú, szürke haja pedig fölbomlottan és tekercseiből mindörökre kirugódva, sártól csöpögve csüggött alá. Az »utász« fitymálva vetette oda:

– A mindenit; ez oszt’ sovány vót!

Bevittük a szobájába s mivel a két nő nem jelentkezett, magam végeztem, az istálló-szolga segítségével, a halotti toalett-csinálást.

Lemostam a szomorú, szétpetyhüdt arcot. Ujjaim alatt kissé kinyílt az egyik szem s azzal a hideg, rettenetes hullatekintettel meredt rám, amely mintha az élet mögül szögeződne az emberre. Haját, amennyire tudtam, rendbe illesztgettem s ügyetlen kezeimmel valami új és különös frizurát rögtönöztem a homlokára. Aztán lehuzogattam agyonázott ruháit s szégyenkezve, mintha profán merényletet művelnék, kissé szabadabbá tettem vállait és mellét, valamint hosszú karjait, melyek ág-vékonyságúak voltak.

Aztán virágokat szedtem, pipacsot, búzavirágot, margarétát, meg friss és illatos füvet, hogy beborítsam velük a gyásznyoszolyát.

Egyedül maradván mellette, a szokásos formaságokat mind nekem kellett elintézni. Zsebében levelet találtam, melyet az utolsó pillanatban írt s melyben azt kérte, hogy ebben a kis faluban földeljék el, ahol utolsó napjai lefolytak. Szörnyű gondolat szorította össze a szívem. Vajjon nem miattam akart-e ezen a helyen maradni?

Estefelé összeverődött a szomszédság komámasszony-népe, hogy megnézzék az elhúnytat, én azonban nem engedtem be senkit: magam akartam mellette maradni s egész éjszaka virrasztottam.

Elnéztem őt a gyertyák fényénél: szegény nő, akit senki sem ismer itt s aki oly messzi és nyomorult halált halt! Él-e valahol a föld hátán barátja vagy rokona? Milyen lehetett a gyermekkora, milyen az élete? Honnan vetődött idáig, egyedül, kószán, eltévelyedve, mint egy kivert eb? A szenvedésnek és kétségbeesésnek milyen titkait zárta magába ez a báj nélkül való test, melyet egész életében úgy cipelt, mint valami szégyenteljes takarót, a lélek nevetséges csomagolását, mely minden rokonszenvet és szeretetet messzire űzött tőle?

Milyen szerencsétlen teremtményei is vannak a világnak! Éreztem, mily súllyal nehézkedett erre az emberi lényre a kérlelhetetlen természet örök igazságtalansága! Most már vége volt, anélkül, hogy valaha is része lehetett volna tán abban, ami a legkitagadottabb lelket is gyámolítani tudja, a reményben, hogy egyszer majd szeretni fogja valaki! De miért is rejtőzött így el, miért menekült a többiektől? És miért szeretett oly szenvedélyes gyöngédséggel minden dolgot és minden élő lényt, amelynek nem ember volt a neve?

S megértettem, hogy ez a nő az Istenben hitt s hogy nyomorúsága kárpótlását a másik oldalon kereste. Most pedig elment, hogy részeire bomoljon s virággá változzék. Majd ki fog nyílni a napban, tehenek legelnek belőle, mag képében madarak viszik tova s így, az állatok húsán át, megint emberi hús lesz belőle. De az a valami, amit léleknek hívnak, ott maradt a fekete kút fenekén. Nem szenved többé. Életét cserébe adta a sok más életért, melyek belőle fognak születni.

Órák teltek el ebben a bús és hallgatag kettesben. Egy sápadt sugár adott hírt elsőnek a hajnalról; aztán egy másik, vörös sugár kúszott az ágyig, tüzes sávot fektetve végig a lepedőkön és a halott kezein. Ezt az órát szerette szegény a legjobban. A felébredt madarak a fák között dalba kezdtek.

Szélesre tártam az ablakot, félrehúzva a függönyöket, hogy az egész égbolt ránk láthasson s a jéghideg holttest fölé hajoltam. Kezeimbe vettem a torzult fejet s aztán lassan, minden iszony és undor nélkül, egy hosszú, hosszú csókot nyomtam a Miss Harriet ajkaira, melyeket sohasem ért még addig csók…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Léon Chenal elhallgatott. A nők sírtak. Hallottuk, hogy a bakon d’Étraille gróf egyre az orrát fújja. Csak a kocsis bóbiskolt. A lovak pedig, nem érezve az ostort, lépést lassítva, alig húzták a kocsit. Az úti-bricska alig haladt előre, valósággal hirtelen elnehezedett, mintha bánattal rakták volna meg.

_Jegyzet._

A _Miss Harriet_ eredetileg _Miss Hastings_ címmel jelent meg a _le Gaulois_-ban, 1883 július 9-én. Maupassant később azért alkalmazta az egyébként is átdolgozott és megbővített novellában a _Harriet_ nevet, mert, mint egy levelében írja, ez a szó »csinosabb szerkezetű s amellett éppen annyira angolos«. Később a Bouffes-Parisiens igazgatójával akadt afférje az írónak, mert egy operette számára akarták elsajátítani a Maupassant hősnőjének nevét. Az író tiltakozására végre is _Miss Hélyett_ lett az operette címe.

Az örökség.

I.

Bár még nem volt tíz óra, a hivatalnokok áradva özönlöttek a tengerészeti minisztérium nagy kapuíve alá, sietősen gyülekezve Párizs minden zugából, mert közeledett újév napja s ez a kettőzött buzgalom és az előléptetés időszaka volt. Szapora lépések kopogása töltötte meg a labirintmódra tekervényes, hatalmas épületet, melyet bonyodalmas folyosók kereszteztek, számtalan ajtótól szaggatva meg, amik a hivatalok bejáratai voltak.

Mindenki belépett a maga rekeszébe, kezet szorított a korábban érkezett kollégákkal, levetette a kabátját, fölhúzta az ócska munkazubbonyt s leült asztala mellé, melyen halomba rakva várták a mindenféle papírok. Aztán átszállingózás kezdődött a szomszéd szobákba, híreket hallgatni. Először kiki afelől érdeklődött, bent van-e már a főnök, jó hangulatban van-e és hogy a napiposta terjedelmes-e?

Az »általános anyag«-ot lajstromozó rendtiszt, César Cachelin úr, aki valaha alacsony sarzsi volt a haditengerészetnél s csak az idők hosszú során vitte föl a főtisztviselőségig, egy nagy könyvbe iktatta bele mindazokat az iratokat, amelyeket az osztálybeli szolga behozott neki. Vele szemben az »expedíciós« Savon apó, akinek elbutult öreg fejét minisztériumszerte hírhedt házaséleti baleseteiről ismerték, lassú kézzel másolta a főnök egy táviratát, miközben oldaltfordult testtel, rézsút nézéssel, az aprólékosan pepecselő másolók merev tartásába dermedt.

Cachelin úr nagy darab ember volt, fehér és rövidre nyírt haja kefemódra sörtéllett a fejebúbján s a napi munka végzése közben egyre beszélt:

– Harminckét sürgöny Toulonból. Ez az egy kikötő több munkát ad, mint a többi együttvéve.

Aztán feltette Savon apónak azt a kérdést, melyet egyetlen reggel sem felejtett el:

– No, Savon apó, hát a kedves neje hogy van?

Az öreg, félbe sem szakítva munkáját, felelte:

– Hagyja, Cachelin úr, hiszen tetszik tudni, nekem nagyon kínos ez a téma.

És a rendtiszt nagyot nevetett, mint minden reggel, valahányszor ugyanezt a feleletet hallotta.

Nyilt az ajtó s Maze úr lépett be. Szép barna fiú volt, túlzott elegánciával öltözködve, aki hivatalnoki helyzetét lealacsonyító valaminek érezte, külsejéhez és uras szokásaihoz méltatlannak. Vastag gyűrűket viselt, hatalmas óraláncot s – mivel a chic így kívánta – monoklit is, melyet munka közben mindig letett. Gyakran rántott egyet-egyet csuklóin, hogy ragyogó és nagy gombokkal díszes kézelői jól láthatókká váljanak.

Már az ajtóban megkérdezte:

– Sok munka van-e mára?

Cachelin válaszolt:

– Mindig Toulonnal vagyunk nyakig. Látszik, hogy közel van az újév: a fickók odalenn ugyancsak megerőltetik magukat.

Az ajtóban azonban máris újabb érkező jelent meg, Pitolet, a tréfacsináló és széplélek. Nevetve jegyezte meg:

– Mintha bizony mi is nem éppen úgy buzgólkodnánk mostanában!

És óráját előhúzva, kijelentette:

– Hét perc mulva tíz s már mindenki a helyén! Maze úrfi, mit szól ehhez? Fogadok, hogy őkiválósága, Lesable úr, már kilenckor itt volt, akár csak illusztris főnökünk!

A rendtiszt abbahagyta az írást, füle mögé dugta a tollat, – így mondta, rákönyökölve a pulpitusára:

– No, ha az előre nem rukkol, nem a stréberségén fog múlni!

Pitolet az asztal sarkán ülve lógatta a lábait:

– Dehogynem fog az rukkolni, Cachelin papa! Csak legyen egészen nyugodt! Húsz frankot teszek egy sou ellen, hogy tíz éven belül osztályfőnök lesz belőle!

Maze, aki combjait melengette a tűznél s cigarettát sodort, közbeszólt:

– Püff neki! Én bizony inkább megmaradnék egész életemben a kétezernégyszáz mellett, semhogy úgy tönkrenyúzzam magam, mint ő!

Pitolet fordult egyet a sarkán s ingerkedve mondta:

– Ami viszont mind nem akadályozza meg önt, kicsikém, abban, hogy ma, december 20-ikán, már tíz óra előtt itt tartsa az orrocskáját!

Hivatalnoktársa azonban közönyösen vont vállat:

– Nagyszerű, csak nem hagyhatom, hogy az egész banda átgázoljon rajtam! Miután önök mind idejönnek a hajnal üdvözlésére, én is így cselekszem, bár igen lenézem ezt a nagy tolakodást. Ettől még nagyon messze van az, hogy »kedves jó főnök úr«-nak szólítsam a főnököt, mint Lesable teszi, meg hogy félhétkor menjek haza és különmunkákat cipeljek a lakásomra. Különben is, én társaságbeli ember vagyok s egyéb kötelezettségek veszik el az időmet!

Cachelin abbahagyta a lajstromozást s elmerengett, maga elé ejtett tekintettel. Végre megkérdezte:

– Csakugyan azt hiszitek, hogy még az idén elő fogják léptetni?

Pitolet felkiáltott:

– De még mennyire, öregem! Tízszer bizonyosabb, mint az ellenkezője! Nem ingyenbe megy az a nagy dörgölődzés!

S megint az előléptetések és fizetések örök kérdését kezdték hánytorgatni, mely egy hónap óta fenekestül bolygatta és zsongatta fel ezt a nagy bürokrata-kaptárt.

Találgatták az esélyeket, kombinálgatták a számokat, mérlegelték a jogcímeket s eleve méltatlankodtak az előrelátható igazságtalanságok miatt. Vége-hossza nem volt a tegnapról-mára átnyúló vitáknak, melyek holnap ugyanily változatlansággal lesznek megújulandók, ugyanazokkal az érvekkel és okoskodásokkal, ugyanazokkal a szavakkal.

Még egy hivatalnok lépett be, kicsiny, sápadt, beteges külsejű ember, Boissel, aki mintha állandóan Dumas-père valamelyik regényében élt volna. Az ő számára minden azonnal rendkívüli kalanddá vált s minden reggel elmesélte asztalszomszédjának, Pitoletnek, micsoda különös esete volt az este, milyen drámákat észlelt abban a házban, ahol lakik, s micsoda titokzatos uccai kiabálásokra nyitott ablakot éjszaka 3 óra 20 perckor Mindennap akadtak verekedők, akiket szétválasztott, megbokrosodott lovak, amelyeket megfékezett, asszonyok, akiket nagy veszélyből mentett ki, s noha szánalmasan gyönge fizikuma volt, ki nem fogyott az izmai erejével végbevitt hőstettekből, melyeket vontatott hangján, teljes meggyőződéssel sorolt fel,

Mihelyt meghallotta, hogy Lesable-ról beszélnek, kivágta a nagy szót:

– Egyszer majd még jól megmondom a magamét ennek a taknyosnak s ha fölibém mer kapaszkodni, úgy lepotyogtatom, hogy örökre elmegy a kedve az újabb próbálkozástól!

Maze, még mindig cigarettázva, ugrató hangon mondta:

– Legjobb lesz még ma elkezdeni, mert biztos forrásból tudom, hogy magát az idén félretolják és Lesable kerül a helyére.

Boissel hadonászott:

– Esküszöm, hogy ha…

Újra nyílt az ajtó s egy kistermetű fiatalember sietett be, akiről lerítt a nagy elfoglaltság. Tengerésztisztes, vagy inkább ügyvédes pofaszakállt viselt, nagyon magas állógallérja volt s úgy hadarta el a szavait, mintha sohasem lenne elég ideje elmondani mindazt, amit akar. Úgy osztotta szét a kézfogásait, mint aki nem ér rá sokat ácsorogni s a rendtisztre rontott:

– Kedves Cachelinkém, kegyeskedjék ideadni a Chapelou-dossziét, zsinegelt csomó, Toulon, A. T. V. 1875.

A hivatalnok fölkelt, fölnyúlt az egyik, feje fölött lévő papírdobozért, kivett belőle egy kékfelzetű aktacsomót s átnyujtotta:

– Tessék, Lesable úr. Bizonyára tudja, hogy a főnök úr tegnap már három sürgönyt kivett ebből a dossziéből?

– Tudom. Megkaptam őket, köszönöm.

S a fiatalember sietős léptekkel távozott.

Alig tűnt el, Maze kijelentette:

– No a mindenét, milyen akkurátusan csinálta! Megesküdne az ember, hogy máris főnöknek érzi magát!

Pitolet ráduplázott:

– Türelem, csak türelem! Előbb is lesz osztályfőnök, mint akármelyikünk!

Cachelin sehogy sem tudta újra elkezdeni az írást. Mintha valami rögeszme nyűgözte volna le. Újra megkérdezte:

– Hát csakugyan olyan szép jövő várhat erre a fiúra?

És Maze megvető hangon dörmögte rá:

– Akik nagyra tartják a minisztériumi karriért, azoknak a szemében igen! De másokra nézve – semmi az egész!

Pitolet félbeszakította: