Part 13

Egyikük sem moccant. Az asszony némaságba dermedt, még mindig félájultan a rémülettől, de lassanként mégis csillapodva. A férfinak sem volt egy mozdulata vagy rebbenése sem; egyenesen ült, maga elé szegezett tekintettel halálos sápadtan. A grófnő olykor egy-egy hirtelen, gyorsan elkapott tekintetet vetett felé. Harminc év körüli, nagyon szép ember volt, igen előkelő külsejű.

A vonat tovább futott a homályban, vad sípjelekkel szaggatva meg az éjszakát, olykor lassítva, olykor teljes erővel gyorsítva haladását. Hirtelen azonban elgyöngült az iram s néhány füttyentés után egészen megállt a vonat.

Iván jelent meg az ajtóban, úrnője parancsait várva.

Mária grófnő még egyszer végignézett idegen utitársán, aztán reszkető hangon, hirtelen ezt mondta a szolgának:

– Iván, azonnal hazautazol a grófhoz, nincs rád tovább szükségem!

A vén cseléd zavarodottan, nagy szemeket kerekítve, dadogta:

– De… kegyelmes asszonykám…

A grófnő elhallgattatta:

– Egy szót se! Mást gondoltam és nem jössz velem. Azt akarom, hogy itthon maradj Oroszországban. Nesze, itt az utiköltséged visszafelé. A sapkádat és a köpönyegedet add ide!

A vén cseléd elképedve vette le a fövegét s nyujtotta át köpönyegét, hozzászokva az uraságok hirtelen és ellenállhatatlan szeszélyeihez. Aztán, könnyekkel a szemeiben, távozott.

A vonat újra elindult, most már egyenesen a határhoz.

Mária grófnő most a szomszédjához fordult:

– Ez a holmi az öné, uram, ön ezennel Iván, az inasom. De mindezt csak egy feltétel alatt teszem: sohasem fog többé hozzám szólni, egy árva szót sem, se köszönetül, sem semmi egyéb ok miatt!

Az ismeretlen szótlanul hajolt meg.

A vonat nemsokára ismét megállt s egyenruhás emberek vizsgálták át a kocsikat. A grófnő odanyujtotta nekik írásait s a fülke sarkában ülő férfira mutatott:

– Ez az inasom, Iván; tessék az útlevele!

A vonat újra elindult.

Egész éjszaka így maradtak, kettesben, teljes némaságban.

Reggelre, amint megérkeztek egy német állomásra, az ismeretlen leszállt; majd visszajött az ajtóba:

– Bocsássa meg, asszonyom, hogy megszegem ígéretemet; de én megfosztottam önt az inasától s így illő, hogy helyettesítsem. Nincs szüksége valamire?

A grófnő hidegen válaszolt:

– Menjen, küldje át a szobalányomat!

A férfi engedelmeskedett. Aztán eltűnt.

Mikor az asszony egy-egy vasuti étkezőben kiszállt, mindig meglátta az idegent, aki távolról nézte. Így érkeztek Mentonba.

II.

Az orvos egy pillanatra elhallgatott, aztán újra kezdte:

– Egyszer, mikor éppen betegeimet fogadtam a rendelőmben, egy magas fiatalember lépett be hozzám s így szólt:

– Doktor úr, Baranov Mária grófnő felől bátorkodom érdeklődni. Noha ő nem ismer engem, egyike vagyok férje barátainak.

Ezt feleltem:

– A grófnő állapota reménytelen. Nem fog visszatérni Oroszországba.

Az idegen egyszerre csak zokogni kezdett, aztán felkelt s tántorogva ment ki, mint valami részeg.

Még aznap este megmondtam a grófnőnek, miféle érdeklődő tudakozódott az egészsége felől. Úgy láttam, mélyen megindult s elbeszélte nekem ezt az egész imént elmondott históriát. És hozzátette:

– Ez az ember, akit nem is ismerek, valóságos árnyékommá szegődött s mindig látom, valahányszor kimozdulok. Különös módon néz rám, de sohasem szólított meg.

Elgondolkodott s még megjegyezte:

– Hopp, fogadjunk, hogy most is az ablakaim alatt van!

Elhagyta a pamlagot, szétvonta a függöny szárnyait s kimutatott: csakugyan ott volt az az ember, aki nálam járt s most a sétány egyik padján ült, a szálló felé emelt szemekkel. Észrevett bennünket, felkelt s elment, anélkül hogy a fejét visszafordította volna.

Így lettem tanuja ennek a megragadó és fájdalmas valaminek: két lény néma szerelmének, akik nem is ismerték egymást.

Az idegen egy megmentett állat odaadásával szerette a grófnőt, halálos hálával és alázattal. Mindennap eljött hozzám, megkérdezni: »Hogy van Ő?« – mert kitalálta, hogy felfedeztem a titkát. S gyötrelmesen sírt, látva, hogy az imádott nő napról-napra gyöngébbre és sápadtabbra válik.

A grófnő viszont ezt mondta:

– Csak egyszer beszéltem ezzel a furcsa emberrel s mégis mintha már húsz esztendeje ismerném!

Ha olykor szembetalálkoztak, az asszony komoly bájú mosollyal fogadta a férfi köszönését. Láttam rajta, hogy most boldog, hiszen őt, az elhagyatott és halálba omló lényt végre szerette valaki, és mily hódolattal és állhatatossággal, mily túlzott költőiséggel, mily mindenre kész önfeláldozással! S mégis, híven a maga egzaltált makacsságához, a grófnő kétségbeesetten utasította el a közeledés minden lehetőségét: nem akarta megtudni imádója nevét, nem akart szót váltani vele. Mondogatta:

– Nem, nem, ez elrontaná ezt a különös barátságot. Idegeneknek kell maradnunk az egymás számára!

Gyakran, beteg órái végtelenségében, fel-felkelt pamlagáról, hogy szétnyissa a függönyöket s megpillantsa az ablak alatt a férfit. S mikor látta, hogy ott ül mozdulatlanul a padon, ajkain mosollyal tért vissza párnái közé.

Egy reggel, tíz óra tájban, meghalt. Mikor kiléptem a szállóból, az idegen sietett hozzám, feldúlt arccal: már tudta a hírt.

– Szeretném látni, csak egy másodpercre, az ön jelenlétében! – mondta.

Karonfogtam s visszafordultam az épületbe.

Amint a halott ágya elé ért, megragadta a hideg kezet s végtelen hosszú csókkal tapadt rá. Aztán, mint egy őrült rohant el.

Az orvos ismét elhallgatott, majd újra megszólalt:

– Íme, ez a legkülönösebb vasuti kaland, amelyről tudok. És hozzá kell tennem, hogy az emberek a világ legbolondosabb teremtései.

Egy nő félhangon mormolta maga elé:

– Az a két teremtés nem volt olyan eszelős, mint ön véli,… azok ketten… azok…

De nem tudta folytatni, szavai könnybe fultak. Hogy lecsöndesítsük, egyébre tereltük a szót s így nem tudhattuk meg, mit akart voltaképpen mondani.

„Kegyetlen“ anyó.

I.

Nem voltam már Virelogne-ban vagy tizenöt esztendeje. Az ősszel aztán újra odakerültem, vadászatra, Serval barátomhoz, aki végre megint felépíttette a kastélyát, amit a poroszok leromboltak volt.

Mindig végtelenül szerettem ezt a vidéket. Vannak a világnak gyönyörűséges zugai, amelyek valóságos érzéki varázzsal hatnak a szemre. Az ember fizikai szerelemmel szereti őket. Mindenki, akit vonz a föld, őriz a szívében gyöngéd emlékeket egy-egy forrásról, erdőről, tóról vagy dombról, amelyet gyakran látott és amely úgy meg tudta hatni, mint a boldogság eseményei. Olykor a gondolat visszafordul egy-egy olyan erdei zughoz, partrészlethez vagy virágokkal bepúderezett gyümölcsöshöz is, amelyet csak egyetlenegyszer láttunk, valamely vidám napunkon, de amely mégis úgy megmarad a szívünkben, mint némely asszonyoknak a képe, akiket az utcán pillantottunk meg világos és áttetsző ruháikban és akik testünkben-lelkünkben otthagyták a ki nem elégített, feledhetetlen vágyat, a boldogság szenzációját, a boldogságét, amelyhez odaértünk egy pillanatra a könyökünkkel.

Virelogne-ban az egész tájat szerettem, ahogy meg volt hintve apró erdőkkel és átszelve patakokkal, amelyek úgy nyargaltak a talajban, mint a föld vérvivő erei. Rákászni lehetett bennük, meg pisztrángokat és angolnákat fogni! Micsoda isteni élvezet az! Helyenként fürödni is lehetett s az ember gyakran bukkant vízi-szalonkákra a magas fűben, amely ezeknek a vékony vízfolyásoknak a partján nőtt.

Könnyen suhantam előre, akár a kecskék és két kutyámat néztem, amelyek szimatolva törtettek elibém. Serval, jobbra tőlem vagy száz méterre, egy lucernatáblát vert föl. Megkerültem a bokrokat, amelyek a saudres-i erdőt határolják s egy kunyhó romjai tűntek a szemembe.

Hirtelen visszaemlékeztem rá, milyennek láttam ezt az épületet, mikor legutoljára itt jártam, 1869-ben. Akkor szőlővel volt befuttatva és tyúkok kapirgáltak az ajtaja előtt. Van-e szomorúbb, mint egy ilyen halott ház, felmeredő, roncsolt, baljós maradványaival, mint egy csontváz?

Arra is visszaemlékeztem, hogy itt egy derék nénike vendégelt meg egy pohár borral, mikor egyszer nagyon el voltam fáradva s akkor Serval a ház lakóinak a történetét is elmondta. A gazdát, aki régi vadorzó volt, a csendőrök lelőtték. A fiú, akit én is láttam, nagy, mogorva fickó volt, szintén elszánt vadpusztító hírében. Sauvage-nak hívták őket. »Kegyetlenék«-nek.

Az igazi nevük volt ez, vagy így csúfolták őket?

Odakurjantottam Servalnak. Jött, hosszú gémlépéseivel.

Megkérdeztem tőle:

– Mi lett ennek a háznak a lakóival?

A következő történetet beszélte el.

II.

Mikor a háborút megüzenték, a Sauvage-fiú, aki akkor harminchároméves volt, bevonult és az anyja magára maradt otthonukban. Nem igen sajnálták az öreget, mert tudták róla, hogy van pénze.

Egyedül maradt tehát ebben a házban, amely olyan elszigetelten áll, messzi a falutól, az erdő szélén. Az öregasszony különben nem félt, ugyanolyan fából volt faragva ő is, mint a családja férfitagjai, magas és sovány teremtés volt, aki ritkán nevetett és akivel nem tréfálóztak soha. A föld leányainak különben sem áll nevetésre a szájuk. A férfiak, azok tehetik! De ezeknek a nőknek szomorú és szűk körű a lelkük, komor és fénytelen az életük. A parasztember tanul egy kevés lármás vidámságot a kocsmában, életetársa azonban komoly marad, örökösen szigorúra merevedik az arca. A parasztasszonyok arcizmai egyáltalán nem tanulják meg a nevetés mozdulatait.

Sauvage anyó folytatta rendes életét a kunyhóban, amelyet nemsokára belepett a hó. Hetenként egyszer bejárt a faluba, kenyeret és egy kevés húst venni; aztán visszatért a kalyibájába. Mikor arról beszéltek, hogy farkasok járnak, az öregasszony puskát akasztott a vállára, a fia rozsdás puskáját, amelynek az agya kikopott a sok kézdörzsölődéstől. Különös látvány volt, ahogy a hosszú Sauvage anyó, kissé előrehajolva, lassú léptekkel dagasztotta a havat, miközben a fegyver csöve fölmeredt a fekete főkötő fölé, amely szorosan feszült az öregasszony fejére, eltakarva a fehér hajat, úgyhogy nem láthatta soha senki.

Egy nap aztán megérkeztek a poroszok. Szétosztották őket a lakosok közt, kinek-kinek a vagyoni és kereseti állapota szerint. Az öregről tudták, hogy gazdag, tehát négy poroszt kapott.

A négy katona mind nagydarab legény volt, akiknek a bőrük is szőke volt, mint a hajuk, – a szemük meg kék – és akik kövérek maradtak a sok átkínlódott viszontagság után is, – és jó fiúk is, noha meghódított országban jártak. Ahogy itt éltek négyen e körül az idős asszony körül, igyekeztek mindenképpen előzékenyek lenni iránta, megkímélték, – amennyire csak tehették, – minden fáradságtól és költségtől. Ott lehetett látni mind a négyőjüket reggelenként a kút körül, – amint ingujjra vetkőzve mosakodtak, bőven locsolva meg a vízzel fehér és rózsaszínű északi testüket a vad, havas napokon is, miközben Sauvage anyó ki-bejárt körülöttük, a reggelit készítve. Aztán azt is látni kellett, hogy súrolta fel a négy porosz a konyhát, hogy törülgette az ablakokat, aprította a fát, hámozta a krumplit, mosta ki a szennyest, szóval hogy hogyan végezték el a ház minden dolgát, akár csak négy jó fiú, aki az anyja körül sürög-forog.

Az öreg azonban szüntelenül csak a saját fiára gondolt, a nagy, sovány, horgasorrú, barnaszemű fiára, akinek a nagy bajusza olyan volt a szája körül, mint egy lószőr-pamacs. Mindennap megkérdezte, mindegyik katonától, akiket az ő tűzhelyéhez osztottak ki:

– Nem tudjátok, merre jár a huszonhármas francia mars? Az én fiam abba’ ment el.

És azok feleltek: »Mink nem tudni őtet hol vagy…« – és amikor megértették az asszony fájdalmát és nyugtalanságát, ezer apró kedveskedéssel halmozták el, hisz valahol messze nekik is volt édesanyjuk. Az öregasszony különben szerette is ezt a négy ellenséges katonát; mert a parasztokban nincs meg a hazafias gyűlölködés, – ez csak a felsőbb osztályok sajátsága. Az alázatos szívűek, akik a legtöbbet fizetik, mert szegények és mert minden új teher csak őket nyomja jobban, – azok, akiket tömegesen ölnek le, akik az igazi ágyútölteléket teszik, – hiszen ők vannak legtöbben, – akik végül is a legkeservesebben szenvedik meg a háború vad nyomorát, – hiszen ők a leggyengébbek és a legkevésbbé ellenállók, – ezek az egyszerű emberek nem értenek meg semmit abból a harci dühből, abból az izguló becsület-kultuszból és azokból a mondvacsinált politikai komplikációkból, amelyek félév alatt tönkre tudnak tenni két nemzetet, győztest és legyőzöttet egyformán.

A környéken, ha a Sauvage anyó németjei szóba kerültek, azt mondták az emberek:

– Na, azok ott négyen jó fészekre találtak.

Egy reggel aztán, mikor az öregasszony egyedül volt otthon, a messzeségben egy embert vett észre, aki a síkon át az ő háza felé igyekezett. Csakhamar megismerte, az a gyalogosember volt, aki a leveleket szokta szétosztani. A levélhordó összehajtogatott papírlapot adott át neki, az öregasszony pedig elővette a tokból a pápaszemét, amelyet varrásnál szokott használni. Aztán olvasta:

Sauvage-né asszony, jelen soraimmal szomorú hírt tudatok. A maga fia, a Victor, tegnap elesett, egy ágyúgolyó úgyszólván derékba szakította őtet. Én egészen a közelében voltam, tekintve, hogy egymás mellett szolgáltunk a századnál és ő mondta nekem, hogy azonnal értesítsem magát, ha nekije valami baja találna lenni.

A Victor zsebibül kivettem az óráját, azt majd visszaviszem magának, ha a háborúnak vége lesz.

Tisztelem és üdvözlöm

_Césaire Rivot_, közkatona a 23-ik mars második századjában.

A levél dátuma háromhetes volt.

Az öregasszony nem sírt. Mozdulatlan maradt, annyira meglepődve és elképesztve, hogy még szenvedni sem tudott. »Hát a Victort is megölték« – gondolta. Aztán lassanként mégis megjelentek szemében a könnyek és a fájdalom elborította a szívét. Gondolatai is megvilágosodtak, szörnyű, gyötrelmes egymásutánban. Többé nem csókolja meg már a nagyfiát, soha többé! A csendőrök megölték az apát, a poroszok megölték a fiút… Az ágyúgolyó szétzúzta a derekát. És úgy rémlett neki, mintha látná az iszonyúságot: a lehanyatló fejet a nyitvamaradt szemekkel, miközben a száj a nagy bajusz tövét rágja, ahogy Victor szokta volt, mikor nagyon haragudott…

Vajjon mit csináltak a holttesttel? Ha legalább visszaadták volna neki a gyermekét, mint ahogy a férjét is visszaadták, a golyóval a homloka közepén…

Egyszerre hangok zaját hallotta. A poroszok voltak, akik hazajöttek a faluból. Az öregasszony gyorsan elrejtette a levelet a zsebébe és nyugodtan, a rendes arckifejezésével fogadta a katonákat. A szemét volt ideje előbb jól megtörölgetni.

A négy porosz mind röhögött, oda voltak örömükben, mert egy szép nyulacskát hoztak magukkal – persze, biztosan lopták – és jelekkel mutogatták az öregnek, hogy most valami jó falat kerül az asztalra.

Sauvage anyó rögtön hozzálátott a villásreggeli elkészítéséhez, de mikor le kellett volna vágnia a nyulat, nem volt hozzá bátorsága. Pedig nem ez volt az első nyúl, amelyet megölt! Az egyik katona aztán végzett az áldozattal, nagyot ütve öklével a nyúl füle tövére.

Amint az állat kiszenvedett, az öregasszony lehúzta a bőrt a vörös testről; a vértől azonban, amelyet látnia kellett, mert ott jártak benne az ujjai és mert belepte a kezeit, a vértől, amelynek érezte elhűlő langyosságát és a megalvadását, egyszerre tetőtől-talpig reszketni kezdett: egyre a nagyfiát látta, derékba törve, éppen ilyen véresen, mint ezt a még vonagló állati testet.

Ő is asztalhoz ült a poroszaival, de enni nem tudott egy falatot sem. A katonák elpusztították a nyulat, őrá ügyet sem vetettek. Ő pedig a szeme sarkából nézte őket, szó nélkül, egy gondolatot érlelgetve, de olyan szenvtelen arccal, hogy semmit sem vettek észre.

Az öregasszony hirtelen megszólalt:

– Lám, még a neveteket se tudom, pedig már jó egyhónapja, hogy együtt vagyunk.

Azok megértették, persze nem minden kínlódás nélkül, hogy mit akar a gazdasszonyuk, aztán megmondták a nevüket. De neki ez nem volt elég; feliratta velük a nevüket egy papírra, a családjuk címével együtt, azzal föligazítva pápaszemét nagy orrára, jól megnézte az ismeretlen írást, majd összehajtogatta a lapot s betette a zsebébe, a levél fölé, amely a fia halálát közölte vele.

Mikor az étkezésnek vége volt, azt mondta az embereknek:

– Most pedig dolgozom egy kicsit értetek.

És szénát kezdett hordani fel a padlásra, ahol a katonák aludni szoktak.

Azok csodálkoztak ezen a műveleten, de ő elmagyarázta, hogy így majd kevésbbé fognak fázni a padláson. Erre segítettek neki a szénahordásban. Felhalmozták a kötegeket egészen a szalmatetőig és ilymódon valóságos nagy szobát raktak ki maguknak, amelynek a négy fala meleg és illatos takarmányból volt és amelyben csodálatosan jó alvás igérkezett.

Estebédnél az egyik poroszt nyugtalanította, hogy Sauvage anyó még mindig nem eszik semmit. Az öregasszony azt állította, hogy görcsei vannak. Azután jó nagy tüzet rakott, hogy fölmelegedjen, a négy német pedig felmászott a pihenőhelyére azon a létrán, amelyet minden este használtak.

Mihelyt a padlásajtó becsukódott mögöttük, az öregasszony elvette a létrát, majd zajtalanul kinyitotta a kifelé szóló ajtót, hogy aztán szalmakötegekkel térjen vissza, amelyekkel telerakta a konyhát. Mezítláb járt-kelt a hóban, oly csöndben, hogy nem hallhatta meg senki. Olykor-olykor fölfigyelt a négy alvó katona zengő és egyenetlen horkolására.

Mikor úgy vélte, hogy mindent eléggé előkészített, az egyik szalmaköteget bevetette a tűzhelyre s mikor a köteg tüzet fogott, szétszórta a többi szalma közé, azzal kiment és nézte, mi lesz.

A kunyhó belsejét pár másodperc alatt vad világosság ragyogta be, aztán rettentő parázshalommá vált az egész, gigászi, ízzó kemencévé, amelynek fénye kicsapott a szűk ablakon és éles sugarat vetett a hóra.

Erre nagy kiabálás hallatszott a háztető alól, aztán emberi ordítozás lármája, az ijedtség és rémület szívtépő kiáltásai. Aztán, mikor a padlásajtó lezuhant a kunyhó belsejébe, a padlásra tűzoszlop csapott fel, áttörte a szalmatetőt és fölnyilalt az ég felé, mint egy roppant fáklya lángja. Az egész kunyhó lobogott.

Belülről ekkor már nem hallatszott más, csak a tűzvész pattogása, a falak recsegése, a gerendák tompa zuhanása. A tető hirtelen bedőlt és a ház égő váza szikrák nagy, bokros csóváját röpítette a levegőbe, a füstfelleg közepén.

A fehér síkság a tűz fényében úgy csillogott, mint egy nagy ezüst lap, amelyet vörösre festettek.

A messzeségben egy harang kezdett kongatni.

Az öreg Sauvage-né pedig ott állt összeomló otthona előtt, puskával a vállán, a fia puskájával, mert attól félt, hogy valamelyik áldozat még megmenekülhet.

Mikor látta, hogy mindennek vége, fegyverét bedobta a parázs közé. Durranás hallatszott.

Emberek szaladtak össze, parasztok meg poroszok.

Az öregasszonyt ott találták egy fatönkön ülve, nyugodtan és elégedetten.

Egyik német tiszt, aki úgy beszélt franciául, mint egy született francia, megkérdezte:

– A legényei hol vannak?

Sauvage anyó kinyujtotta sovány karját a tűzvész vörös tömkelege felé, amely már kihúnyóban volt s erős hangon felelte:

– Odabenn vannak!

Az emberek köréje tolúltak. A porosz tovább kérdezte:

– A tűz hogyan támadt?

Az öregasszony megmondta:

– Én csináltam az egészet.

Nem hitték el neki, – azt hitték, hogy a szerencsétlenség egyszeriben megőrjítette. Ekkor azonban, mikor mindenki ott sereglett körülötte és őt hallgatta, elbeszélte az egész dolgot elejétől végig, a levél érkezésétől a házába égett emberek utolsó kiáltásáig. Egyetlen részletet sem felejtett ki, mindent elmondott, amit érzett és művelt.

Mikor befejezte, a zsebéből előhúzott két papírdarabot és hogy a tűz utolsó fényénél megkülönböztethesse őket, még egyszer feltette a pápaszemét, aztán így szólt, felmutatva az egyik lapot:

– Ez itt a Victor halála.

A másikat is felmutatta s a fejével odabökött a vörösen ízzó romok felé:

– Ez meg ezeknek a neve, hogy írhassatok az otthonvalósiaknak.

Nyugodtan átnyujtotta a fehér papírt a tisztnek, aki a vállainál fogva tartotta. És tovább beszélt:

– Irjátok meg nekik, hogy hogy’ esett a dolog és mondjátok meg apjuknak-anyjuknak, hogy ezt pedig én csináltam, Victoire Simon, a Sauvage! A »Kegyetlen«-familiábul! El ne felejtsétek!

A tiszt német parancs-szavakat kiáltott. Az öregasszonyt megragadták s odadobták a háza még meleg falai elé. Aztán tizenkét ember gyorsan sorba állt, szemközt vele, húsz méternyire. Az asszony meg se mozdult. Tudta, mi következik. Várt.

Vezényszó harsant, rá azonnal hosszan dördülő csattanás. Egy elkésett lövés egyedül szólalt meg, a többi után.

Az öregasszony nem esett el. Csak összébb roskadt, mintha alatta elkaszálták volna a lábát.

A porosz tiszt közelebb lépett. Az asszony teste majdnem derékba volt szakítva, keze még görcsösen szorította a vértől ázott levelet.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Serval barátom még hozzátette a történethez:

– A németek aztán megtorlásul a falu kastélyát rombolták le, az enyémet.

Én pedig a négy bennégett jámbor legény anyjára gondoltam, meg annak a másik anyának vad heroizmusára, akit főbelőttek itt e mellett a fal mellett.

És fölszedtem ott egy apró kődarabot, amely még fekete volt a koromtól.

FÜGGELÉK. A millió.

A szerény, hivatalnoki család életét élték. A férj korrekt, nagyon lelkiismeretes miniszteri tisztviselő volt, aki munkáját szigorú pontossággal végezte. Léopold Bonnin-nak hívták. Ez a jelentéktelen fiatalember minden téren úgy gondolkodott, ahogyan gondolkodni kell. Vallásos nevelésben részesült, de később már nem volt olyan hívő, mióta a Köztársaság az Egyház és az Állam különválasztására törekedett. Hangosan mondogatta a minisztérium folyosóin: »Vallásos ember vagyok, sőt nagyon is az, de ez csak azt jelenti, hogy hiszek Istenben és nem azt, hogy klerikális vagyok.« Bonnin főleg azt domborította ki mindig, hogy becsületes ember, – a mellét verte, mikor erről beszélt. És az is volt, becsületes ember, a szónak a leghétköznapibb értelmében. Pontosan járt be, pontosan ment el, nem »lógott«, és ha »pénzről volt szó«, nem igen értette a tréfát. Egyik szegény kollégája leányát vette feleségül, de a kollégának volt egy gazdag nővére, aki annak idején szerelemből ment férjhez s most egy milliót mondhatott magáénak. Ez a hölgy gyermektelen volt, ami miatt borzasztóan szomorkodott és ami miatt vagyonát csak unokahúgára testálhatta.

Ez az örökség járt állandóan a család eszében. Ez a gondolat ott lebegett a ház fölött, sőt az egész minisztérium fölött is; mindenki tudta, hogy »Bonnin-ék milliomosok lesznek.«

Gyermeke a fiatal házaspárnak sem volt, de ezt nem is bánták, nyugodtan élték korlátoltan és békésen tisztes életüket. Lakásuk tiszta, rendes, zajtalan hely volt, mert csöndesek és mérsékeltek voltak mindenben s azt gondolták, hogy egy gyerek megzavarná ezt az életet, ezt az otthont, ezt a nyugalmat.

Nem gátolták meg semmivel, hogy utódaik legyenek; de ha egyszer az isten nem adott egyet sem, annál jobbnak találták magukra nézve.

A milliomos nagynéni kétségbe volt esve meddőségük miatt s tanácsokat adott nekik, amikkel végét vethessék. Annak idején ő is megpróbált, – eredménytelenül – ezer gyakorlati útmutatást, amelyeket baráti körből vagy kuruzslóktól kapott; mióta pedig ő maga túl volt a fogékonyság korán, újabb ezer módszert tanult meg, amelyekről elhitte, hogy csalhatatlanok. Ha már kétségbeesve kellett belátnia, hogy sajátmagán nem próbálhatja ki ezeket, szívósan oktatgatta rájuk a két fiatalt, lépten-nyomon ismételgetve: »Na, kipróbáltátok-e, amit a minap ajánlottam, mi?«

A nagynéni meghalt. A fiatalok szívében az a titkos öröm ébredt fel, amelyet a gyásszal szokott eltakarni az ember önmaga és mások elől. A lelkiismeret feketébe öltözik, a lélek azonban remeg a jókedvtől.

Értesítést kaptak, hogy a közjegyzőnél végrendelet van letéve. A templomból egyenesen a közjegyzőhöz szaladtak.

A nagynéni, híven egész élete rögeszméjéhez, millióját a házaspár elsőszülött gyermekére hagyta, a jövedelem élvezetét a szülőknek biztosítva halálukig. Ha a fiataloknak három éven belül nem születnék örököse, a vagyon a szegényekre száll.

El voltak képedve, le voltak sujtva. A férj beteg lett s egy hétig nem ment be a hivatalba. Mikor fölgyógyult, energikusan elhatározta, hogy apává lesz.