Part 4

– Bizony pedig, barátom Bálint (Loránd álneve ez volt), arra a kis leányra hiába pislogunk – mert annak már vőlegénye van.

– Igazán? – szólt Loránd, megsimogatva a leány gömbölyű állát, mintha egy kényes virágbimbóhoz nyúlna.

– Nono, minek az a nagy nyájasság egyszerre? Ha én, lelkem, annyit néznék egy leányra, azt is régen megláttam volna, hogy karikagyűrű van a kezén; az pedig jegygyűrű szokott lenni.

– Hát sokat nézek én erre a leányra? – kérdé Loránd tréfás hangulattal.

– Valahányszor én önre nézek.

Ez szemrehányás is volt és vallomás is.

Czipra iparkodott e gyöngéd mondás lehető hatását rögtön eltörölni azzal, hogy mértéktelenül felkaczagott.

– Barátom, Bálint! Annak a kisasszonynak a vőlegénye igen nagy úr! Külső országi fejedelemnek fiskálisa; hintóba jár, nagyságos úrnak hívják; mihelyt Melanienak egy nagy pörét megnyeri, a mi őket megint úrrá teszi, azonnal el fogja venni. És igen szép ember ám: nem olyan mint maga. Fáin, csinos gavallér.

– Gratulálok hozzá! – szólt nevetve Loránd.

– De igen. Nekem Melanie mondta: – a nevét is megmondta. Gyáli Józsefnek hivják.

– Haha!

Loránd nevetve s jókedvűen megcsipve Czipra csattanó orczáját, odább ment.

Nevetett, de a mérges nyíl szúrásával szívében!

Oh be rossz szolgálatot tett magának Czipra, mikor ezt a nevet kimondta Loránd előtt.

XV. Ha szereti hát szeresse!

Loránd egész lényét kifordítá alapjából, a mit Czipra mondott neki.

A halálos ellenség mátkája ez a leány! Azé az emberé, a ki miatt neki meg kell halni. És ez az ember kaczagni fog, midőn őt, a túlzott becsületérzés áldozatját, a kriptába lopva elszállítják s ugyanekkor tán nászéjén világos virradtig fog tánczolni s gyönyörködik azon arcz mosolyában, mely az elveszettet még csak meg sem sirathatja.

Oh ez kárhozatra vivő gondolat!

Nem, nem! Nem a kárhozatra: még annál is odább, még onnan is vissza: bele abba a mondhatatlan körbe, a hol a becsvágy hátramarad s az erkölcsi érzéketlenség az úr. Loránd szívéből az a gondolat képes volt kiszorítani azt a meggyőződést, hogy ha egy becsületes ember ellenségének kezébe adta az életét, vagy a becsületét, kettő közül csak a másodikat válthatja ki.

Ez órától fogva egészen más életrendet követett.

Most már a mezei munkák megtörténhettek az ő felügyelete nélkül is: nem volt jelenlétére olyan minden órai szükség. Sokkal több ideje jutott az otthon maradásra.

Nem is tartotta magát többé távol a házi leányoktól; utánuk járt, fölkereste őket: elmés volt a társalgásban, válogatós az öltözékben s hogy ügyességével remekeljen: mind a két leánynak egyszerre udvarolt; kinek színből, kinek szívből.

Topándy nevetve nézte őket. Nem bánta, akármi fordulatot vesz ez ügy. Cziprát ép úgy szerette, mint Melaniet s az ifjút mindkettőnél jobban. A három közül csak egy pár válhatik; a melyik összetalál, arra ő is ráadja az áldást. Lotteria ez! Idegen kéz ne húzzon benne más számára sorsot.

Hanem Czipra egészen tisztában volt már mindennel. Loránd nem ő érte maradoz otthon.

Ő maga is kénytelen volt elismerni azt a fölényt, a mit Melanie gyakorol a háznál; átgondolt, finom, szerény magaviseletével; ő mindenben oly okos, oly eszes. A legkényesebb helyzetben úgy fenn tudja tartani a nők méltóságát, a min még rajta van a hajadoni ártatlanság hamva. Ha víg czimborák ülnek az asztalnál, Topándy czinikus jó kedvében kétértelmű tréfákkal iparkodik zavarba hozni a lánykákat, kiknek az asztalnál úrnői szerepet kell játszani; Czipra olyankor lármás negéddel utasítja őt rendre, míg Melanie okosan, szellemdúsan kerüli ki a tréfa nyílhegyét, sem ostoba pruderiet, sem hideg érzéketlenséget nem vetve ellenében: s hogy uralkodik ezáltal minden szíven!

Oh bizonynyal, ő az uralkodónő a háznál; ő a legkedvesebb, legszebb, a legokosabb; övé minden diadal!

Ilyenkor aztán Czipra kétségbe volt esve, ha erre gondolt.

«Pedig hiába! Azért akármilyen okos és szép, és bűbájos az a másik, azért mégis én vagyok az igazi! ezt érzem, ezt tudom; de nem tudom bebizonyítani! Téphetnénk csak ki a szíveinket s hasonlíthatnánk össze; – de hát azt nem lehet.»

Cziprának azt kellett mindig látni, hogy ő vele mindenki csak enyeleg, amahhoz pedig komolyan közelít.

Ez egészen megmérgezte lelkét.

Minden szellemi műveltség nélkül, az erkölcsi tartalék kincséből egyedül annnyival felruházva, a mennyit a természet és az ösztön szívébe oltott, hit és erény magas fogalmait csak álomképpen sejtve; ez a leány képes volt arra, hogy azt, a kit jobban szeretnek, mint őt, megölje.

Megölje, de nem úgy, a hogy a rege királyasszonya megölte a tündér Hófehérkét, a miért a gnómok azt súgták untalan fülébe: «szép vagy, szép vagy, szép királyné; de Hófehérke még szebb!» Czipra meg akarta őt ölni, de úgy, hogy ne haljon meg, azután is éljen. Csak annak haljon meg, a minek most látszik.

Czigány leány volt, pogány leány volt, szerelmes leány volt.

Az örökölt hajlam, az elvadító nevelés és a szenvedély vitte odáig, a hol ezt ki tudta gondolni.

Pokoli gondolat volt! A megszelídítetlen ördög tanácsa, ki egy védetlenül hagyott nőszívbe belopta magát.

Egyszer csak eszébe jutott össze-vissza forgatni a kastélyban a lakási rendet; cselédeket űzött, hajtott rendes laktanyáikból, máshová költöztette őket, a férfiakat kikergette szobáikból, azon ürügy alatt, hogy a falszőnyegek nagyon rongyosak már, azokat letépette, a szobákat újra szőnyegezteté: olyan felfordult világot csinált, hogy Topándy megszökött előle a városba, míg a szobákkal ismét rendbe jön.

A kastélynak négy homlokzata volt s a szerint vonult át rajta két, egymást keresztbeszelő folyosó; az egyik folyosó főajtaja az udvarra nyílt, a másik a kertre vezetett. E folyosóról nyíltak jobbról balra a szobák.

A nagy házfelforgatás alatt Czipra átköltözteté Lorándot az átellenes szobák egyikébe. A másikat, mely a folyosóról amazzal szembe nyílt, Melanie ideiglenes szobájául rendezé be. Hiszen nem sokáig tart; holnapután ismét rendbe jönnek s akkor mehet kiki ismét rendes helyére vissza. És akkor az a pokolbeli gondolat támadt szívében: «ha szereti, hát szeresse!»

Estebédnél csak hárman ültek egyedül az asztal mellett. Loránd a szokottnál is szórakozottabb volt; alig beszélt velük valamit; ha Czipra szólt hozzá, válaszában oly valami elfogultság volt, a mit lehetetlen volt észre nem venni.

Czipra pedig különösen tréfás kedélyben volt ma.

– Bálint barátom, maga álmos! Pedig jó lesz, ha az éjjel vigyáz ránk, hogy el ne lopjanak bennünket.

– Zárkózzál be jól, kedves Czipra, ha félsz.

– Zárkózhatom, szólt Czipra könnyűvérű nevetéssel; mikor ezek az átkozott cselédek úgy elrontották ezen az oldalon minden ajtó zárait, hogy egy nyomásra mind kinyílik.

– Jól van, hát majd vigyázok rátok.

Azzal Loránd jó éjt kivánt nekik, vette a gyertyáját és eltávozott.

Czipra sürgeté Melaniet is.

– Mi is lenyugodjunk jókor, mert holnap korán talpon kell lennünk.

Ez este a szokott ablaktársalgás is elmaradt.

A két leány kezet szorított, jó éjt kivánt egymásnak s azzal Melanie eltávozott szobájába.

A mellette való szobában hált Czipra.

A mint Melanie becsukta maga mögött az ajtót, Czipra elfujta a gyertyát saját szobájában és sötétben maradt. Öltözetestül veté le magát ágyára s azután könyökére emelkedve, hallgatózott.

Egyszer aztán úgy tetszék neki, mintha a folyosó átellenes szobájának ajtaja halkan nyikorogna.

A szívlüktetés majd kiszakította keblét.

«Ha szereti, hát szeresse.»

Azután leszállt ágyáról s lélekzetét visszafojtva odacsúszott az ajtóhoz s a kulcslyukon átnézett Melanie szobájába.

Ott még gyertya égett.

Hanem Melaniet nem láthatá e helyről. Öltönysuhogásról gyanítá, hogy Melanie felöltönyét veti le. Most csendes léptekkel közelít az asztalhoz, melyen a gyertya ég. Fehér hálóköntösben van, haja félig lebontva; kezében az a kis fekete könyv, a miben azokat a glóriás képeket annyiszor megbámulta Czipra, a nélkül, hogy merte volna kérdezni: kik azok?

Melanie az asztalhoz érve, a kis imakönyvet tükre táblájához támasztá, térdre ereszkedék, két kezét összekulcsolva az asztal szélére nyugtatá és imádkozott.

És e perczben a megdicsőülés sugárzott egész alakjáról!

Szép volt, mint egy imádkozó szeráf, mint egyike azon fehér tüneményeknek, kik az örök dicsőség pálmaágával a megnyílt mennybe légalakjaikkal fölemelkednek.

Czipra megsemmisülten rogyott össze.

Most látta, hogy van egy emberfölötti tünemény, mely előtt minden szenvedély térdre roskad, minden indulat kristálylyá jegesül; egy imádkozó szűz alakja! A ki e látományt meglopta, az minden bűnös gerjedelmet elvesztett szívéből.

Ismét az áruló judáslyukhoz hajolt, ismét átnézett. A leány folyvást imádkozott. Mikor szemeit fölemelte, azok úgy ragyogtak; két könycsepp ragyogott bennük.

Czipra a mellét verte néma fájdalmában. Ez tud repülni, én pedig csak a földön csúszok!

Mikor aztán elvégezte a leány az imádkozást, rányitott a két dicsfényes képre s azokat boldog elragadtatással többször megcsókolá. Így csókolja a szenvedő jóltevője kezét, az árva atyjának, anyjának arczképét, a nyomorult védtelen ember az Isten arczát, ki védi ködoszlop alakjában azt, a ki árnyékába hajtja le fejét.

Czipra haját tépte kétségbeesésében s homlokával verte a földet, vonagolva, mint egy féreg.

E zajra Melanie felriadt s odasietett az ajtóhoz, megnézni, mi baja Cziprának?

Czipra, a mint észrevette Melanie közeledtét, felszökött helyéből s mielőtt Melanie benyitott volna hozzá, kirohant a másik ajtón a folyosóra.

Itt új megdöbbenés várt reá.

A folyosó szögletén, a hol a két tornácz átszeli egymást, ott találta Lorándot, egy asztal mellett ülve. Az asztalon lámpa égett, Loránd előtt könyv volt, mellette székéhez támasztva a rézfokos.

– Mit csinál ön itt? – kérdé Czipra, visszariadva.

– Titeket őrizlek, – felelt Loránd. Miután azt mondtad, hogy szobáitok ajtajai nem záródnak, itt virrasztok reggelig, hogy valaki rátok ne törjön.

Czipra visszaszökött szobájába. Szemben találkozott Melanieval, ki gyertyáját kezében tartva, sietett ki hozzá, kérdezve, hogy mi baj?

– Semmi, semmi. Zajt hallottam odakinn. Megijedtem tőle.

Nem kellett magát tettetnie, mert minden ízében reszketett.

– Te félsz? – szólt Melanie bámulva. Lásd, én nem félek. Jó lesz, ha kijövök hozzád s együtt maradunk az éjjel.

– Igen, jó lesz, felelt Czipra. Te feküdjél az én ágyamba.

– Hát te magad?

– Én? – kérdezé szilaj tekintettel Czipra. – Majd csak itt!

Azzal végigvágta magát a földön az ágy előtt.

Melanie ijedten hajolt le hozzá, megfogta karját, emelgette, engesztelé, kérdezgeté tőle: «Cziprim? Mi bajod? szólj, mi lelt?» – Czipra nem felelt, nem mozdult, nem nyitotta fel szemeit.

Mikor aztán Melanie, látva, hogy nem bir bele lelket verni, rémülten felállt s kezeit összekulcsolva rebegé:

– Jézus, Mária! mi történt? – Akkor hirtelen fölemelkedett Czipra fektéből s elkezdett nevetni.

– Hahaha! hahaha! Most ugyan megijesztettelek.

És azután dévajon henteregve a földön, kaczagott egyre, mint a kinek sikerült társnéját ugyan jól megtréfálni.

– Hogy megrémültem! – rebegé Melanie, két kezét hullámzó keblére nyomva.

– Feküdjél az ágyamba, biztatá őt Czipra; én itt hálok a földön. Tudod, hogy megszoktam a földön hálni, pokróczczal takarózni.

«Czigány asszony volt az anyám, Megtanított földön hálni, Télvízben mezítláb járni, Rongyos sátor volt a tanyám.»

E bizarr dalt, sajátságos bús dallamával kétszer is eléneklé Melanienak s azután hirtelen maga körül göngyölte az ágy elé terített pokróczot, egyik karját feje alá tette és úgy maradt mozdulatlanúl; Melanienak semmi szavára nem felelt többet.

Másnap, hogy Topándy haza érkezett a városból, alig rakta le az úti gunyát magáról, midőn Czipra rajta rontott.

Megfogta erőszakosan a kezét és vad tűzzel nézve szemébe, azt mondá:

– Uram! Én nem élhetek így tovább. Én elölöm magamat. Tanítson meg engemet imádkozni.

Topándy bámulva tekinte rá, s gúnyolódva húzta fejét vállai közé.

– Hát te hozzád mi ütközött most, hogy így rám rontasz? Azt gondolod, a bodajki búcsúról jövök, minden zsebem tele szentek hegedűjével, olvasóval, meg mézeskalács-szentekkel? Hát lévita vagyok én? barát vagyok én, hogy rajtam keresed az imádságot?

– Tanítson meg engemet imádkozni. Elég régen könyörögtem érte, nem várok tovább.

– Eredj. Ne veszekedjél. Magam se tudok. Hol vegyem a neked valót?

– Az nem igaz. Ön tud olvasni. Önt megtanították mindenre. Ön csak eltagadja, hogy ismeri az Istent, mert szégyenkedik előtte? de én vágyom eléje! Engem tanítson imádságra!

– Nem tudok én egyebet, rózsám, mint a bakkancsos imádságát.

– Jól van, megtanulom azt.

– Azt elmondhatom előtted.

– No hát mondja!

Czipra úgy tett, mint Melanietól látta; térdreereszkedék az asztal előtt, két kezét áhítattal összetette, s az asztal szélére nyugtatá.

Topándy furcsául rázta a fejét; ez komolyan veszi a dolgot.

Azután odaállt eléje, hátratette két kezét s elkezdte előtte mondani a bakkancsos imádságát:

«Adjon Isten három «B»-ét, Három «F»-et, három «P»-ét; Bort, búzát, békességet, Fát, füvet, feleséget, Pipát, puskát, patrontást, És egy butykos pálinkát! Ikétum, pikétum, holt! berdo! vivát!»

A szegény nyomorult teremtés az első mondatokat oly mohónkapó áhítattal rebegte az istentelen szája után; – hanem azután, mikor a mondat határozottan tréfás fordulatot kezdett venni, hirtelen dühösen felugrott térdeiről, s mielőtt Topándy ellenőrizhette volna, egy olyan egészséges pofont alkalmazott az orczájára, hogy a füle is megcsendült bele; azzal elfutott s becsapta maga után az ajtót.

Topándy sóbálványnyá lett bámulatában. Hogy Cziprának hirtelen-keze van, azt tudta; de hogy ezt a gyors kezecskéjét valaha az ő urának és jóltevőjének orczája ellen föl merje emelni egy rövidke tréfa miatt, azt csakugyan nem volt képes megérteni.

Ennek valami nagy bajának kell lenni.

Egyébiránt a kapott pofonról ő sem szólt senkinek, Czipra sem. A legfelső találkozáskor ismét azok voltak egymás irányában, a kik eddig: az egyik az ingerkedő, csipkelődő, tréfás, bohó, a másik a dévaj, durczás, elkényeztetett kópé.

Topándy asztal felett még czélozgatni is mert e tréfás jelenetre, Lorándnak mondva ebéd után:

– Bálint öcsém, kérdezd meg Cziprától, hogy nem mondaná-e el az asztaláldást, a mit tőlem tanult; hanem megfogd elébb a két kezét.

– No no! – fenyegetőztek Czipra lángvörösre gyuladt arczczal. Csak sokat tréfálózzanak velem. Kezemben az életük. Egyszer farkasalmát főzök az étel közé s mindnyájukat megmérgezem magammal együtt.

Topándy mosolyogva vonta őt keblére, megsimogatva kondor fejét; Czipra érzékenyen szorítá ajkaihoz az ő ura kezét, csókjaival nedvesítve azt; – azután eltaszítá őt magától mind a két kezével s kiment a konyhába tányérokat törni, cselédek haját tépni.

XVI. Az a gyűrű.

A tizedik év is eljött. Lefelé járt már. És Loránd kezdett már nem törődni a végzetes határidővel.

Szerelmes volt.

Ez az egy gondolat elűzte szívéből a többit; életunalom, atheismus, misanthropia, mind eltünt életköréből, mint bolygófény a napsugár elől.

Melanienak is tetszett az ifjú.

Szenvedélyei nem voltak erősek, okos leány volt; hanem annyit bevallott magának, hogy ez a fiatal ember neki tetszik. Arczvonásai nemesek, modora gyöngéd, állása is elég biztos arra, hogy egy asszonyt eltarthasson.

A szép platánfák árnya alatt sokszor sétált Loránddal egyedül, míg Czipra magányosan ült kesergő czimbalma mellett s verte rajta a régi pusztai emlékeket – maga-magának.

Lorándnak nem volt nehéz észrevenni, hogy Melanie is örömest jár ott, a hol ő fel szokta keresni, s szivesen hallgatja a rokonszenvű szív apró vallomásait. Hanem ő maga azért oly zárkózott. És az a karikagyűrű folyvást ott az utján. Ha ez a bűvzár lepattanhatna onnan?

Pedig már szinte két év elmult azóta, hogy az apa halálát meggyászolá, a fekete ruhát rég letette; s az árvaság kenyere ellen sem lehet panasza, Topándy mindennel elhalmozta, a mi nőnek kedves, mintha tulajdon leánya volna.

Egy délután Loránd bátorságot vett magának megfogni Melanie kezét. Egy domború hídon álltak, mely a parkon átkanyargó patak fölé volt építve, annak a karfájához dűlve nézték a vízfenék úszó virágait; – vagy talán egymás alakját a víz tükrén.

Tehát Loránd megfogá Melanie kezét s azt kérdezé tőle:

– Miért kegyed örökké oly szomorú? Hová repülnek ezek az örök sóhajok?

Melanie a kérdező arczába nézett nagy, okos szemeivel s megtudta annak minden vonásából, hogy szív intézte e kérdést a szívhez?

– Lássa ön: már ez elég nagy ok a szomorúságra nekem, hogy ezt soha sem kérdezte tőlem senki, és ha kérdezte volna, soha sem mondhattam volna meg senkinek.

– Tehát tiltva van e kérdés?

– A kinek megengedtem, hogy észrevehesse azt, hogy bánatom van, annak megengedtem azt is, hogy megkérdezze tőlem, mi az? Lássa ön, nekem van anyám, és még sincs anyám.

A lyánka itt félrefordítá arczát.

Loránd értette ezt jól; de épen ez a tárgy volt az, a miről még többet akart megtudni, hiszen saját sorsa volt vele kapcsolatban.

– Mit tesz ez, Melanie?

– Ha azt elmondom önnek, át fogja látni, hogy semmi titkom sem lehet ön előtt többé a világon.

Loránd szótlanul, kérőleg tette össze két kezét.

– Most körülbelül tíz éve, hogy anyám egy este elhagyta házunkat s azóta soha vissza nem tért. A mende-monda egy ifjú eltünésével hozta kapcsolatba az ő eltávozását, ki házunknál lakott, s kinek politikai vétség miatt ugyanazon este szökni kellett.

– Hogy hívták azt az ifjút? kérdezé Loránd.

– Áronffy Loránd volt a neve. Távoli rokonunk. Igen szép ifjúnak tartották.

– És azóta nem hallott kegyed anyjáról hírt?

– Soha sem. Azt hiszem, valahol álnév alatt Németországban, mint szinésznő, keresi a világot, hogy eltemesse magát a világ elől.

– Hát az az ifjú hová lett? Nincs vele többé?

– Úgy tudom, kiment Keletindiába, onnan írt öcscsének, Áronffy Dezsőnek s minden vagyonát ráhagyta, azóta ő sem tudott magáról semmit. Valószínű, hogy meghalt.

Loránd fellélekzett. Nem tudnak felőle semmit. Azt hiszik, Keletindiákra ment.

– Néhány hét mulva ismét itt lesz az évfordulója azon szerencsétlen napnak, melyen anyámat elvesztettem; anyámat, a ki még most is él, és ez a nap mindig fátyollal közelít felém; a bánat, a szégyen, az elhagyottság érzete akaratlanul elnyomja kedélyemet. Most már tudja ön legféltettebb titkomat; és nem fog megitélni érte?

Loránd gyöngéden odavoná ajkaihoz a finom kezecskét s annak rózsás ujjahegyét megcsókolá, mi alatt szemeit folyvást kérdőleg szegezé azon karika-gyűrűre, a mi ez ujjak egyikén volt.

Melanie elérté a kérdést, mely az ékesenszóló tekintetben oly forrón volt kifejezve.

– Ön azt kérdi tőlem, úgy-e bár: nincsen-e még ennél is féltettebb titkom?

Loránd némán igenlé e vonatkozást.

Melanie lehúzta ujjáról azt a gyűrűt, s azután két ujja hegyei közé fogta.

– Igaz. De ez nem élő titok rám nézve többé. Én annak, a kihez e titok fűzött, meg vagyok már halva. Mikor eljegyzett, még gazdag voltam; atyám volt, a ki hatalmas befolyással bírt. Most szegény vagyok, árva és elhagyott. Az ilyen gyűrűkről meg szoktak feledkezni.

Abban a perczben kipattant kezéből a gyűrű, s a hídról felszökve, a vízbe esett, a tulipános nymfeák levelei között eltünve.

– Felhozzam a vízből? kérdezé Loránd.

Melanie ránézett, szeliden, ábrándosan és azt mondta:

– Hagyja ott…

Loránd magánkívül a boldogságtól szorítá ajkaihoz a nála felejtett szép kezet s forró csókjaival halmozá el először a kezet, azután annak átadóját. A virágos fákról virágkelyhek hullottak le fejeikre; olyan koszorús fővel tértek vissza, mint vőlegény és menyasszony.

Loránd még aznap beszélt a felől Topándyval, hogy nagy ideje volna az ispánlakot fölépíteni, a mi oly régi tervben volt.

– Aha! – szólt Topándy nevetve. Értem. Úgy jöhet, hogy az ispán megházasodhatik, s akkor kell külön lakának lenni, a hova feleségét vigye. Meglesz három hét alatt.

Loránd egészen boldog volt.

Szerelmét viszonozva látta, s élete sötét rémétől megszabadult.

Melanie nemcsak a felől győzte meg, hogy benne Áronffy Lorándra ismerni nem lehet többé; sőt a felől is megnyugtatá, hogy azt a hajdani Áronffy Lorándot rég meghaltnak, elpusztultnak hiszi minden ember; senkinek gondja nincs rá többé: vagyonát is elfoglalta a testvér, bár jövedelmének illető részét titkon mindig megküldi testvérének. Ez egy emberen kívül senki sem tud semmit. Az pedig hallgatni fog örökké, ha megtudja, hogy testvérének élete függ további hallgatásától.

A szerelem ellopta Loránd lelkének aczélját!

Egészen megbarátkozott azzal a gondolattal, hogy egy olyan fogadást, a mely valakit Isten és ember, és természet törvényei megszegésére kötelez, megtartani bolondság. Ki vetheti szemére, ha meg nem tartotta? Ki ismerhetne rá ezentúl? e helyzetben, ez arczczal, e név alatt? Nem született-e ő újra? Nem egészen más ember-e az, a kinek életét folytatja most? Nem bevégezte-e már azt az életet, a mit eljátszott akkor?

Bolond volna, ki a rosszak irányában a végletekig vinné a becsületérzést, és végre, ha volna is ember, a ki e szószegésre azt mondaná: bűn! nincs-e Isten, ki ugyanarra azt mondja: «erény volt!»

Erős bástyát talált ez önvédelemre ama családi sírbolt falaiban is, melynek üregében öreg anyja oly rettentő átkot mondott az utolsó lakóra. Hisz neki is tett fogadást. És e fogadás is erős volt. Két ellenkező fogadás egymást eltörli. Inkább tartozik megtartani azt, mit szülőjének, mint azt, a mit gyilkosának adott.

Szép sophismák ezek mind! Loránd bennök kereste menedékét.

És aztán e szép szemekben. Lehet-e meghalni annak, a kire e két csillag mosolyog? Lehet-e a megsemmisülést kivánni a mennyország kapujában?

És aztán az is jól esik, hogy e mennyországot épen azon ellenségtől vegye el, ki szeretné őt a hideg földbe letemetni!

Loránd kezdte magát megadni sorsának. Óhajtott élni. Kezdte sejteni, hogy még van boldogság a világon. Csendes, félrevonult, eltitkolt boldogság, a miről csak az a két ember tud, a ki azt egymásnak cserébe adja.

Sokszor látjuk az életben e tüneményt. Egy-egy délczeg gavallér, a ki a divatvilág első arszlána volt, csak eltünik a salonok illatszeres gőzköréből s évek mulva alig ismerünk rá az elhanyagolt külsejű, durva kabátos falusi gazdában. Boldog családélet alakította így át. Nem lehetséges-e, hogy ugyanazon boldog érzés, mely ezt kivetkőzteté fényes gombos frakkjából, a büszke jellemet is leöltse az ifjúról, s adjon fel helyette jó kényelmes, tág és vízmentes hétköznapló zubbonyt: a világ iránti közönyt és érdektelenséget? Hadd kiabálja az ellenség gúnyhahotával az ország egyik szélétől a másikig, hogy Áronffy Loránd nem gavallér, nem lovag; a feleség mosolygása kárpótol az elvetett büszkeségért.

Most csupán még csak arra az egyre van szükség, hogy az egyetlen ember, kinek hollétéről tudnia szabad, a testvér, örökre elhallgasson azzal.

Vajjon felfedezzen-e neki mindent? a fogadott párbajt és a házasságot s egészen kezébe adja az élete fölötti uralmat, hogy fenntartsa a fenyegető rejtelmet, melylyel eddig távol tartotta őt és szülőit magától?

Ezt meg kell még gondolni jól. Ezt ki kell főzni jól.

Loránd nagyon mélázó lett néhány nap óta.

Egyszer ebéd után Czipra megfogta kezét s azt mondá neki enyelegve:

– Maga nagyon eltöprenkedik valamin. Maga igen halavány. Jőjjön, majd mondok magának szerencsét.

– Szerencsét?

– No igen: majd én magának kártyát vetek. Tudja:

«Czigány asszony volt az anyám, Megtanított kártyát vetni, Tolvajt rostán kipörgetni. Túlteszek vele sok banyán!»

– Jól van, Czipra hugom, hát mondj nekem szerencsét.

Czipra úgy örült neki, hogy Lorándot egyszer ismét egyedül láthatja czigányos pompájú szobájában. Leültette őt a bársony tábori székre.

Maga pedig letelepedett a tigrisbőrre, s elővette zsebéből kártyáit. Két év óta mindig magával hordta azokat. Ezek voltak egyedüli tanácsadói, barátjai, tudománya, hite, imádsága: a jövendőmondó kártyák.

Valamit csak kell az embernek hinni!

Először megkeverte a kártyákat, azután tenyerére téve, Loránd elé nyujtá.

– Itt van, emelje meg. Annak kell emelni, a kinek jövendőt mondanak. Ne bal kézzel; az nem jó. Jobb kézzel maga felé.

Loránd megtette kedvéért azt a tréfát.