Part 15

– Uram. Én tudom, hogy a sír szélén állok. Most megfogtam az ön kezét. Úgy fogtam meg, a hogy imádkozók szokták azt összetenni. Enged-e ön a sírba lemennem a nélkül, hogy az egy imádságra megtanított volna. Ezen az éjszakán gyilkos kés az én szívemet találta, hogy az önét megszabadítsa. Nem érdemli-e ez a szív, hogy utolsó kivánsága teljesüljön? Nem érdemli-e az az Isten, a ki az éjjel mind a kettőnket megszabadított, engem az élettől, önt a haláltól, hogy ezt neki megköszönjük?

Topándy elfogult kebellel szólt:

– Mondd utánam.

S elmondta előtte az Úr imáját.

A leány áhítattal rebegte azt utána.

Oh milyen szép az! Oh milyen nagy mondások azok mind!

Először elmondta utána; azután újra elmondotta szakaszonkint, megkérdezé: mit jelent e mondás? mit a másik? Miért mondjuk azt, hogy «atyánk!» mi az a «te országod»? Megbocsát-e ő nekünk, ha mi is megbocsátunk elleneinknek? minden gonosztól megszabadít-e minket? Micsoda erő az az «ámen»? Oh milyen szép ez mind! Harmadszor aztán ő maga mondta el az imát Topándy előtt: egy szót sem hibázott el benne.

– Most könnyebben érzem magamat; – szólt boldogságtól sugárzó arczczal.

Az atheista félre fordítá arczát és sírt.

Az ablaktáblák átereszték a napsugarakat a golyóktól áttört lyukakon.

– Naplemente ez? – suttogá a leány.

– Nem, leányom; napfelkölte.

– Én azt hittem, este van már.

Topándy kinyitott egy táblát az ablakon, hogy a besütő napfényt láthassa Czipra.

Azután visszatért a beteg leányhoz, kinek arcza lázpírtól égett.

– Mindjárt közel lesz Loránd! – biztatá őt gyöngéden.

– Mindjárt «messze» leszek én – sóhajtja a leány égő ajakkal.

Olyan hosszú is volt az az idő, a mig Loránd visszajő.

A lány nem kérdezősködött többet felőle; de minden ajtónyílásra, minden kocsizördülésre úgy figyelt és aztán oly csüggedt lett utána, hogy még sem az jő.

Milyen soká tud késni!

Pedig a milyen gyorsan négy paripa vágtatni tud, oly repülve járta meg az utat Loránd.

A sebláz még izgatottabbá tette a leány képzelődését.

«Hátha valami veszély éri az úton? hátha összetalálkozik az elriasztott rablókkal? hátha a rozzant hidak valamelyikéről lefordúl?»

Egyik rémkép a másikat váltotta fel hevült agyában. Úgy reszketett Loránd miatt.

Ekkor eszébe jutott, hogy hiszen ő már tudja magát védeni a rémek ellen. Hiszen már tud imádkozni.

Összetette kezeit keble fölött és szemeit lehunyta. A mint az áment kimondá magában, hallatszott a kocsizörgés az udvaron s rá az ismerős léptek közeledése a folyosón.

Oh milyen boldog érzés ez!

Azon érzés, hogy az imának sikere van. Oh, milyen boldogok, a kik ebben hisznek!

Az ajtó nyílik s az imádott ifjú lépett be rajta.

Odasiet Czipra ágyához és megfogta kezét.

– Lásd, szerencsém volt; épen útban kaptam az orvost. Ez is jót jelent.

Czipra mosolygott rá.

– Minden jót jelent már, csakhogy te itt vagy!

Szemei kérdeni látszának tőle: «hát téged nem ért semmi baj?»

Az orvos megvizsgálta a sebet, bekötözé és azt mondá a leánynak, hogy csak legyen nyugodtan; ne mozogjon és ne beszéljen sokat.

– Van-e remény? – kérdé tőle súgva Loránd.

– Az Isten és a természet segíthetnek.

Az orvosnak távozni kellett a sebesült rablók ápolására. Loránd és nagybátyja ott maradtak Czipra mellett.

Loránd odaült ágya szélére s kezében tartá kezét. Az orvos valami csillapító szert hozott számára, azt maga adta be a szenvedőnek.

Czipra hogy áldta azt a kést, mely neki azt a sebet adá!

Ő tudta csak, milyen mélyen hatott be az.

A férfiak azt hitték, hogy az a vékony kis szúrás nem elég egy éltet ketté metszeni.

Topándy levelet írt Loránd íróasztalán; s azon kérdésre, kinek ír? azt felelé: «a papnak».

Nem szokott pedig levelezésben állani vele.

Czipra azt gondolá, hogy ez is ő érte történik.

Hiszen még meg sincs keresztelve.

Csendes borzongást érze testén e gondolatnál.

Mi titokteljes ház ajtaja az, mely meg fog előtte nyílni?

Talán egy egész palotaosztály, melynek fényes termein elvakúl a szem, a míg végig tekint?

Nemsokára ismét léptek hangzának kívül. Talán már a lelkész jő.

Csalódott.

A belépőben egy rég látott alakot ismert fel: Buczkay esküdtet.

A tisztviselő arczán szokott gömbölyűsége daczára, meglátszott az izgalom, melybe a jelen szövevényes bűntény vizsgálata helyezte.

Félrehívá Topándyt s vele kezdett el suttogni.

Czipra nem hallhatá, mit beszélnek; de egy tekintet, a mit a két férfi feléje vetett, elárulá előtte a beszéd tárgyát.

A bírák itt vannak és törvényt tartanak a bűnösök felett. – Megvizsgálják, hogyan történt? elejétől végig; – mindent meg kell nekik tudni. – A többieket kivallatták már; most ő rá fog kerülni a sor: – idejönnek kétrét hajtott írásokkal s fogják kérdezni egymás után: «Hol jártál? Miért jöttél ki éjjel a szobádból? Miért nyitottad ki a ház ajtaját? Mit kerestél künn a kertben?»

Mit fog ő felelhetni ez iszonyú kérdésekre?

Hazudságokkal takarja-e be szégyenpiros arczát, az Isten színe előtt, a kit tanúbizonyságul hí le a mennyekből; a kinek irgalmához nyujtja esdő kezét, midőn az elmerülés órája jelen van?

Vagy pedig bevallja az egészet?

Hogyan szeretett? Milyen őrült volt? Milyen babona után indult? Mivel akarta meghódítani szíve kedvesét?

Ezt nem lehet kivallani! Inkább szívéből az utolsó csepp vért, mint ezt a titkot.

Vagy hallgasson-e megátalkodottan? Terhelje emlékét azzal a gyanúval, hogy ő, a rabló leánya, ajtót nyitott rabló apja előtt s egyetértett a gonosztevőkkel!

Oh milyen iszonyú kétségek ezek!

És azután ismét eszébe jutott, hogy hiszen ő már tudja magát védeni a rémek ellen: ő már tud imádkozni. Odamenekült hát azon hatalmas úrnak zsámolyához s átkarolva annak trónja oszlopát, imádkozott, imádkozott, imádkozott.

Alig mult negyedóra az esküdt eltávozása után, midőn ismét jött valaki.

Daruszegi Miklós volt az, a szolgabiró.

A leány megrettent e férfi láttára. Itt jön a vallató!

Topándy felugrott helyéről és eléje ment.

Czipra jól hallá, mit mondott neki halkan.

– Az orvos megtiltá neki a beszédet; ily állapotban nem lehet tőle kérdezősködni.

Czipra fellélekzett. Védelmezik!

– Különben én felelhetek helyette, mert szinte elejétől fogva jelen voltam; – szólt Loránd a főbiróhoz. Czipra meghallotta a zajt a kertben, s szokása szerint merész volt kimenni, hogy megnézze, mi az? Az ajtóban aztán már szemközt találkozott a rablóval; annak utját állta, s rögtön kiáltva utánam, addig küzdött vele, míg segítségére érkeztem.

Oh milyen jól esett Cziprának ez a magyarázat. Még jobban az, hogy Loránd arczán azt látta, hogy ő maga is így hiszi azt!

– Nincs mit kérdeznem tovább a kisasszonytól; – szólt Daruszegi. – Ez ügy különben is be van már végezve.

– Bevégezve? – kérdé Topándy bámulva.

– Igen. Bevégezve, felderítve, elitélve és végrehajtva.

– Hogyan?

– A rablóvezér, a vén Kandur kínhalála előtt, a mivel mellesleg mondva, százszoros mértékben vette ki azt, a mit a törvény szabott volna rá, oly nehéz és teljesen összefüggő vallomásokat tett, a mik más összetaláló körülményekkel egybevetve, a szomszéd közbirtokos urat legnagyobb mértékben comprommittálták.

– Sárvölgyit? – kérdé Topándy szikrázó szemekkel.

– Őt. – Annyira, hogy én kénytelen voltam a birói vizsgát az ő személyére is kiterjeszteni Tiszttársammal rögtön felkeresésére indulánk. A két asszonyságot a legnagyobb fölindulásban találtuk. Elénk jöttek és legnagyobb aggodalmukat fejezék ki a fölött, hogy Sárvölgyi urat az egész háznál nem találják; szobája nyitva van feledve és üres. Hálószobáját valóban üresen találtuk, fegyverei ott voltak elszórva az asztalon s pénzes ládájában benne volt a kulcs, és a szobaajtó nyitva volt hagyva. – Hová lehetett? – Ekkor be akartunk lépni a folyosón szemközt nyiló ebédlő ajtaján. Az zárva volt. Az asszonyságok azt állíták, hogy ez a terem rendesen zárva szokott lenni. A kulcs belülről volt a zárban. E teremnek még két ajtaja van, melyek közül az egyik a konyhára, másik a tornáczra nyilik. Ezeket is megnéztük. Mind a kettőnél belül volt a kulcs a zárba dugva. Itt tehát benn kell lenni a szobában valakinek! Én felszólítottam a bennlevőt a törvény nevében, hogy nyissa ki előttünk az ajtót. Nem jött semmi válasz. Hogy ismételt parancsomra sem nyittatott fel az ajtó, kénytelen voltam azt végtére erőszakkal feltöretni; s midőn az ajtón át a napvilág behatott a sötét szobába: minő látvány riasztott vissza! A ház ura ott függött a csillár helyén az asztal fölött; a felrugott szék lába alatt, tanusítá, hogy saját maga végezte ki magát.

Topándy felmagasztaltan emelte e szóknál kezeit feje fölé.

– Igazságosztó úr Isten az égben! Saját kezével ütötted őt vissza!

S azzal meghatottan kulcsolá össze két kezét s odaroskadt Czipra ágya fejéhez.

– Jőjj, leányom, most mondd el azt, hogy «Hiszek-egy-Istenben!» – Én mondom előtted.

Ezt nem tilthatta meg az orvos.

Czipra áhítattal lesé a csoda-mondatokat.

Mennyi nagy, mennyi világgyújtó, mennyi vigasztaló eszme van ott.

Egy Isten, a ki atya, egy anya, a ki szűz, egy Isten, a ki emberré lesz, emberekért, emberektől szenved, meghal, és feltámad: igazságos itéletet igér, bűnbocsánat, feltámadás! örökélet!

– Mi az az örökélet?

Ha erre tudott volna neki valaki felelni!

Még ott térdelt az atheista a leány ágya mellett, midőn megérkezett a lelkész.

Nem ugrott fel, nem restelte magát előtte.

– Nézze, tisztelendő atyám, itt egy neophit, ki a keresztvízre vár, most tanítottam meg neki a «Credo»-t.

A leány hálateljesen tekinte rá. Oh mennyi boldogság ragyogott e felmagasztalt erejű szemekből!

– Kik lesznek a keresztszülők? kérdezé a lelkész.

– Az egyik a főbirő úr, lesz oly kegyes? a másik én.

Czipra esdő tekintettel nézett először Topándyra, azután Lorándra.

Topándy elérté a néma kérdést.

– Loránd nem lehet az. Nehány percz mulva megtudod, miért?

A lelkész végzé a szertartást, azzal a rövidséggel, a mit egy sebesült kimélete tanácsolt.

Mikor ennek vége volt, Topándy kezet szorított a lelkészszel.

– Ha e kéz vétett e másik kéz ellen valaha, ez a másik bocsássa meg azt neki.

– A tartozás ebben a kézszorításban le van fizetve – monda a lelkész.

– E kéznek áldásra kell ma megnyilni.

– Mindig nyitva áll az, és mindenkinek.

– Nem számomra kértem; én büntetésemet várom; én birám elé megyek és nem zúgolódom ellene. Azoknak kell az áldás, a kiket szeretek. Ez ifjú itt, tegnap megkérte tőlem e hajadon kezét. Rég szeretik egymást, megérdemlik egymás szerelmét; – adja rájuk a hit áldását, atyám. Czipra, beleegyezel-e?

A szegény leány eltakarta mindkét kezével égő arczát s hogy Loránd odalépett hozzá és megfogta kezét, elkezde hevesen zokogni.

– Hát nem szeretsz-e engem? Nem akarsz-e nőm lenni?

Czipra félre fordítá fejét.

– Ah, maguk én velem tréfát űznek. Maguk csúffá akarnak tenni egy nyomorult teremtést, a ki semmi más, mint egy szegény czigány leány.

Loránd fájdalmasan szorítá kebléhez a leány kezét, midőn ez azzal vádolta őt, hogy tréfát űz vele. – Valami azt mondá neki belül, hogy e leánynak joga van azt hinni, hogy most is enyelegnek vele, s e gondolat úgy elszorítá szívét.

– Tehetnél föl rólam ilyen kegyetlenséget? Én űznék gúnyt belőled? és most?

Topándy malaszttal szólt közbe.

– Hogy űznék én tréfát az Istennel most, midőn jelenléte előtt megrendülök?

– Hogy űznék én tréfát a te szíveddel? – mondá Loránd.

– És egy haldoklóval – rebegé utána Czipra.

– Nem, nem fogsz te meghalni, meggyógyulsz és boldogok leszünk.

– Most mondja már, a mikor meghalok – szólt szomorú szemrehányással a leány. – Most mondja már, tied ez az egész szép világ, mikor nem kell már más az egész szép világból, mint egy kapa föld, a mit rám fog hajítani.

– Nem, leányom – szólt Topándy; Loránd öcsém még tegnap megkérte tőlem kezedet, s csupán anyjának jóváhagyását várta még, hogy neked is elmondja, a mit irántad érez.

A leány arczán egy futó villáma vonult át az örömnek, azután ismét elborult az.

– Hiszen, tudom, – szólt szétzilált fürteit arczából elsimítva, – hogy maguk jót akarnak. Úgy tesznek velem, mint beteg gyerekkel szokás. Gyógyulj meg csak! Majd veszünk szép ruhát, aranyos játékokat, elviszünk mulatni, – utazni, – jó kedvünk lesz, – soha se bántunk: csak gyógyulj meg! Örömet akarnak csinálni szegénynek; hogy meggyógyítsák vele. – Ezt is köszönöm.

– Te nem akarsz nekem hinni – szólt Loránd – hinni fogsz hát a lelkész úr szavának. Nézd: az éjjel levelet írtam anyámnak felőled: lepecsételve fekszik már iróasztalomon. Kérem tisztelendő atyám, törje fel és olvassa el előtte. Kegyed szavának el fogja hinni, hogy nem ámítjuk őt.

A lelkész feltörte a levelet, míg Czipra Loránd kezét tartva kezében, átszellemülten figyelt a felolvasott szavakra:

«Kedves anyám!»

«Annyi bú, annyi fájdalom után, a mit a leggyöngédebb anyai szívnek egész életem folytán okoztam; ma egy örömhírt küldhetek neked.»

«Én nősülök.»

«Nőt veszek, a ki szeretett engemet, mint szegény, névtelen, hontalan ifjút, egyedül magamért, s kit szeretek én hű sziveért, aranytiszta lelkeért, még jobban, mint ő engem.»

«Kedvesemnek rangja, vagyona nincs; szülői a czigányok voltak.»

«Nem diszítem fel őt költői mondatokkal előtted: ahhoz én nem értek. Én csak érezni tudok; de arról beszélni nem.»

«Ne legyen előtted más ajánló levele, mint az, hogy én szeretem.»

«Szerelmünk eddig csak fájdalmat termett mind kettőnkre nézve; most azt óhajtom, hogy legyen ez mindkettőnk boldogsága.»

«E boldogság teljes mértékét a te áldásod adja meg.»

«Te jó vagy, te szeretsz engem, te örülsz az én örömömnek.»

«Te ismersz, tudod, minő iskolákat járatott ki velem az élet?»

«Te tudod, hogy a sors végzései felőlem mindig bölcsek és gondviselésteljesek voltak.»

«Nem kell csodának történni a földön, hogy te anyám, az anyák legjobbika, ki engem úgy szeretsz, ki szelid és Istenben megnyugvó vagy: áldó kezedet, melyet kis gyermekkoromtól kezdve soha le nem vettél fejemről, e perczben össze ne szorítsd.»

«Foglald imádba az én nevem mellé, hű kedvesem nevét is, Cziprát.»

«Én úgy hiszek áldásodban, mint vallásom minden mondatában, mint a bűnbocsánatban, mint a túlvilágban.»

«De ha nem az volnál is, a kinek Isten alkotott, szelid, szerető, mindig áldásra kész anyám, homlokod körül az örök szeretet gloriájával; hanem volnál hideg, haragnak élő, boszúálló úrnő, családi czímerek koronáira büszke, ki maga akarja alkotni a sorsot és e kegyetlen úrhölgy átka terhelné is azt a leányt, a kit szeretek; én ez átok hozományával is nőül venném őt: – mert szeretem.»

«… Isten legyen szíveink között.»

«Szerető fiad Loránd.»

Czipra, minél tovább olvasott a lelkész, annál jobban szorítá szívéhez Loránd kezét. Nem tudott már szólni, nem sírni: ez több volt, mint a mennyit lelke elbirhatott. Minden sor, minden mondat egy mennyországot tárt fel előtte, tele túlvilági kéjjel: lelkének bálványa szereti őt: – szereti szerelemből: – szereti önmagáért: – szereti, mert boldog általa: – fölemeli őt magához: – nem szégyenli nyomorú eredetét: – tudja érteni szívének becsét: – anyja imái közé ajánlja nevét: s anyja átkai mellett is kész megtartani szerelmét.

Szív nem bírhat meg ily megdicsőülést!

Nem törődött már semmivel: sebével, az élettel, a halállal; nem érzett mást, mint azt a végtelen üdvöt, mely lelkének minden eszméjét, testének minden idegeit elállta.

– Én hiszek! – szólt felmagasztult arczczal, fölemelkedve helyéről, és e szóban benne volt minden: az Isten szerelmétől a férfi szerelméig minden, a miben hinni szoktak.

Nem törődött már semmivel. Emberek szemével, emberek szavával: hanem a mint e szót kimondá, hirtelen átkarolta Loránd nyakát s az őrülés erejével odavonta őt keblére és csókjaival halmozá el.

A seb felszakadt keblén, s a hogy a leány csókjai elboríták a szeretett ifjú arczát, úgy borítá el annak vére az ifjú keblét.

És a hány csókot adott hevült ajka, a seb ajkán annyi vért lüktetett ki az a hű szív, mely csak ő vele volt mindig tele, mely csak ő érte dobogott, mely ő helyette fogta fel a gyilkos vasát: – a szegény «zöldruhás» hű leány!

És midőn utolsó csókját nyomta kedvese ajkára;… már akkor megtudta, hogy mi az az örökkévalóság!…

XXXI. A menyasszony-vivés.

– Szegény Czipra! azt hittem, hogy te temetsz el mindannyiunkat, aztán most ime én adom meg neked az egész világból azt az egy kapa földet.

Topándy maga látott a szomorú intézkedések után.

Loránddal nem lehetett szólni, az magánkívül volt fájdalmában.

Annyit mondott, hogy óhajtaná kedvesét bebalzsamozva elvinni családi jószágára s ott eltemetni.

Teljesüljön ez a kivánsága.

Ez szomorú meglepetés lesz az anyának, kit Topándy egy nappal előbb arról tudósított, hogy fia új menyet hoz a házhoz.

A mint Loránd megkérte tőle Czipra kezét, Topándy rögtön írt Áronffynénak, attól tartva, hogy a mit Loránd maga fog írni anyjának, az majd nagyon büszke hangon lesz tartva. Megelőzte öcscse levelét; szeliden, okosan tudatott mindent az anyjával, hogy Loránd levele ne legyen ránézve meglepetés.

Most azt megírhatja neki újra, hogy a menyasszonyt viszik, tartsa készen számára a családi sírboltot.

S az volt a különös, hogy Topándy semmi fájdalmat nem érzett lelkében, mikor ezen végig gondolt.

«Oh milyen bölcs megoldása az életnek a meghalás!»

Egy könyet nem hullatott a levélre, a melyet megírt; lepecsételé azt, s cselédet keresett, a kitől elküldje.

Azután megint mást gondolt.

Fölkereste a szolgabirót.

– Uramöcsém, mikor akarnak engemet becsukni?

– A mikor urambátyám parancsolja.

– Hát nem vinne most be egyúttal engemet is a tömlöczbe? uramöcsém.

– Igen szívesen, urambátyám.

– Hány esztendőre itéltek?

– Csak kettőre.

– Többet vártam. Hát e szerint majd csak magam viszem el ezt a levelet a városba.

– Áronffy úr itt marad?

– Nem. Ő viszi halottját haza a jószágra. Az orvost felkértem már, hogy tegye őt halhatatlanná, s van egy ólomkoporsóm, a mit magam számára készíttettem, hogy valamikor abban folytatom az ellenállást az Isten rendeletei ellen; most már nincs szükségem rá. Odaadom Cziprának kölcsön. Ez az ő kiházasítási pompája.

Egy óra mulva felkereste Lorándot, ki még mindig halottját őrizte. Ott volt a szolgabiró is.

– Uramöcsém, – szólt a tisztviselőhöz – már nem megyek a börtönbe.

– «Még» nem? – kérdé Daruszegi. Az is jól van.

- Se most, sem később. Nagyobb úr parancsol velem s az máshová rendel.

Most kezdtek rá bámulva nézni.

Arcza sokkal sápadtabb volt, mint máskor; de azért most is jókedvű gúny volt rajta és könnyelmű mosoly.

– Loránd öcsém! két temetés lesz a háznál!

– Ki a másik halott? – kérdé Daruszegi.

– Én.

És akkor kivonta kebléből bal kezét, melyet eddig kabátjába dugva tartott.

– Egy órával ezelőtt levelet írtam anyádnak. Mikor lepecsételtem, az égő viasz körmömre cseppent s azóta nézd, hogy megfeketült a kezem.

Bal kézfeje kék volt és felduzzadt.

– Gyorsan, orvosért! – kiálta Daruszegi hajdújának.

– Hagyjátok. Szükségtelen már – szólt Topándy, fáradtan rogyva le a karszékbe. Két óra mulva vége van. Két óránál tovább nem élek. Húsz percz mulva e daganat a vállamat eléri s onnan azután a szívig rövid az út.

Az elősiető orvos igazolta Topándy véleményét.

«Itt nincsen segedelem.»

Loránd ijedten ugrott bátyja ápolására, az öreg átölelte a mellé térdelő ifjú nyakát.

– Te bölcs ember! látod, mégis neked volt igazad. Van, a ki gondol a kétlábú tollatlan állatokra is. Ha én azt tudom: hogy csak zörgetnem kell, és megnyittatik: rég koczogtattam volna az ajtón: «én uram, bocsáss be!»

Topándy nem engedé magát levetkőztetni, ágyba fektetni.

– Toljátok székemet Czipra mellé. Hadd tanuljam meg tőle, hogyan kell magát viselni egy halottnak? Az én halálom nem lesz olyan szép, mint az övé: én nem lehellem lelkemet szeretőm lelkébe; hanem azért víg útitárs leszek.

A kín félbeszakítá szavait.

Mikor engedett a fájdalom, elnevette rá magát.

– Hogy protestál az ostoba hústömeg! Nem engedi magát kapaczitáltatni. Pedig csak vendégek voltunk itt! «Animula, vagula, blandula! Hospes, comesque corporis. Quæ nunc adibis loca? Frigidula, palidula, nudula! Nec, ut soles, dabis jocos.» Bizony extra dominium fogsz lenni mindjárt. És gyomor uram, ő nagysága, és szív uram ő kegyelmessége, és fej uram, ő excellentiája, mind kiesnek hivatalaikból.

Az orvos azt állítá, hogy iszonyú kínokat kell neki kiállani azalatt, míg gúnyolódik és mosolyog; s mikor felkaczag, olyankor más ember fogcsikorgatva ordítana fel.

– Sokat vitáztunk, Loránd – szólt az öreg, mind inkább elhaló hanggal: azon német tudós felett, a ki azt állítá, hogy a más csillagzatok lakói sokkal nemesebb emberek, mint mi itt a földön. Ha kérdik, hová lettem? Mondjad, hogy avanzsiroztam. Olyan planétába mentem, a hol nincsen paraszt; bárók tisztítják a grófok csizmáját. Ne nevessetek rajtam, kérlek, ha bolondokat mondok. – De a halál, igazán furcsa verseket diktál.

A kézszorítás, mivel Lorándot üdvözlé, bizonyítá, hogy ez az utolsó.

Azontúl keze lankadt, szemei elborultak: arcza egyre viaszsárgább lett.

Még egyszer fölemelte szemeit.

Loránd tekintetével találkozott.

Mosolyogni akart: csak súgva, töredezett hangon mondhatá:

– Most mindjárt – megtudom: – hogy mi van – az északi vadászkutya ködfoltjaiban: – s a szemnélküli féreg – veséiben?…

Azzal hirtelen, egy erőszakos végső görcsös erőfeszítéssel megragadá széke támláját s felegyenesedve, jobbját felemelé s a szolgabiróhoz fordult.

– Uram! kiálta erős teljhangon. Én appelláltam!

És azzal visszarogyott a karszékbe.

Néhány percz mulva minden redő eltünt arczáról, sima lett az, mint a márvány; és nyugodt, mint a halottaké szokott lenni.

Loránd ott állt összekulcsolt kézzel két halottja között.

*

Másnap jó hajnalban útra kelt a szekrénybe zárt ólomkoporsóval, s vitte haza halott menyasszonyát.

A második levél, melyet Topándy írt anyjához, s melynek pecsétjével saját élete végét pecsételte be: nem lett feladva; nem előzheté meg jöttét.

Otthon csak az első levelet kapták.

Azt az örömhírt hozó levelet, mely mámort, diadalt gerjeszte az egész háznál.

Hiába, csak őt szerették legjobban most is. Anyjának, nagyanyjának ő volt a kedvencz fia. Dezsőről szólnunk sem kell, mert hisz annak a szíve az övéhez van nőve most is: s a jó Fanny kétszeresen boldog volt abban a gondolatban, hogy nem egyedül lesz azután boldog nő a háznál.

Oh milyen örömmel várták!

Kételkedhetett-e valaha abban, hogy a kit ő szeret, szeretve fog lenni mindenkitől? hogy nem kell annak erényeiről beszélni; mindenki ismeri azokat, mihelyt ő azt mondja: «én szeretem.»

Bizony nagyon jól történt, hogy azt a levelet nem küldte el anyjának, melyben Czipráról írt s áldását kéri; – hogy nem sértette meg azzal a végsorral a legdrágább anyai szívet: «ha pedig te megátkoznád azt, a kit én szeretek!»

Megátkozni azt, a kit ő szeret!

Oh, dehogy tették azt! Ünnepnap volt ez a levél a háznál. A falusi lakot újra rendezték; Dezső átköltözött a városba, átengedve a legifjabb jogát az apai ősi lakhoz, bátyjának.

Még a legöregebb Áronffyné is letette örök gyászát. Ne lásson Loránd menyasszonya semmit, a mi szomorú gondokra emlékeztet. El van minden temetve a föld alá.

Dezső annyi kedveset tudott regélni a szép czigányleányról; Loránd levelei az elmult tíz hallgató évről mindig megemlékeztek a szegény elvetett gyémántról, kinek hű ragaszkodása képezé Loránd életének napos oldalát. Most az elrakott leveleket újra, meg újra elolvassák: a két anyának ez tanulmánya lett. A mit néhol Loránd csak egy futó szóval vetett oda: abból ők nagy magyarázatot tudtak venni, és az mind Czipra javára ütött ki.

A gondviselés is így rendelte azt!

Az első találkozás óta, a pusztai csárdában, úgy volt az elrendelve, hogy Loránd megszabadítsa Cziprát, gyilkos kezéből, hogy azután egykor boldog legyen vele.

… Hiszen a czigány leány már boldog is volt.

Topándy levele azt tudatá, hogy Loránd a levél kelte után azonnal megesküszik Cziprával s együtt lemennek a szülői házhoz.

Tehát tudva volt már a nap is, ki lehetett számítani az órát is, a mikor meg fognak érkezni.

Dezső benmaradt a városban, Lorándot várni. Azt igérte, bármi későn jönnek is, még éjszakára kihozza őket.

A nők tehát fenmaradtak éjfélig. Künn vártak a folyosó alatt. Szép, meleg, holdvilágos éj volt.