Part 14

Loránd hirtelen felugrott a földről s fáradtan, lihegve támaszkodott egy fa derekának, ellenfelét keresve szemeivel és nem találva sehol.

Percz mulva a fehér mész-iszap közül egy rémalak emelkedett elő, a verem túlsó partján kikapaszkodva, s fagyasztó üvöltéssel rohanva tovább: neki az udvarnak, ki az utczára. Loránd zsibbadtan hallá azt a pokolbeli ordítást mind távolabb haladni az utczán.

XXIX. A pók a szögletben.

Ennek a napnak a déltáján a vén czigányasszony, ki Cziprának szerencsét mondott, besompolygott Sárvölgyi udvarába s ottkünn találva az urat a folyosón, annak köszönheté, hogy a kutyák meg nem szabdalták.

– Szerencsés jó napot kivánok a tekintetes úrnak; minden áldást, a mi csak a földön, meg a mennyországban van.

Borcsa asszony kitekintett a konyhából.

«Ejh no, ugyan jó, hogy azt is oda nem kivántad, a mi a pokolban vanl Hát a mi a vízben van? czigány! hal nélkül ne felejtsd el az áldást; mert az itt minden héten kétszer kell.»

Ki hallgatna Boris asszony élczeire?

– Jó napot, hugom! szólt nyájasan a háziúr.

«Még hugomnak szólítja a rücskös czigányasszonyt! pattogott a vén gazdasszony. De nagy az atyafiság; haj!»

– No, mi jót hoztál, Marcsa hugom.

– Csókolom kezét, lábát a nagyságos úrnak; Csicsa primás küldött, hogy estére eljön a tizenkét muzsikussal; kéri alázatosan előre a borravalót, mert a muzsikusoknak fuvarra kell, – aztán meg, – folytatá, hangját egészen tréfás hizelgésre lágyítva; – egy kis koczamalaczkát vacsorára, ha lehetne.

– Jól van, Marcsa hugom; szólt Sárvölgyi, úri nyájassággal; meglesz minden. Gyere el erre este felé. Kapsz borravalót is, malaczot is.

Ez a bőkezű nagylelkűség pedig sehogy sem illett a kegyeskedő ős szokásai közé. A szűkmarkú zsugoriság minden vonásában jogát követelte vissza s tiltakozott e természetellenes roham miatt.

A czigányasszony kezet csókolt, hálálkodott. Borcsa asszony azonban elvégre eljöttnek látta az időt, melyben kabinet-kérdést kell csinálni hasonló octroyrozások ellenében; s előjött a konyhából, egyik kezében egy serpenyővel, másikban egy főzőkanállal.

Kezdé pedig catilinariáját ezen a magyar «quousque tandem!»-en.

– Ugyan, az ördög bujdossék a ti telhetetlen gyomrotokba! mikor teltek már be egyszer? Mikor hallom már azt egyszer tőletek, hogy: jól laktam, nem kell több! A tekintetes úrhoz sem tudom, mi ütött a mióta felcsapott fiatal házasnak, hogy jobb kútba nem tudja hányni a jövedelmét, mint hogy a czigányokat tömi meg vele?

– Ne hallgass rá, Marcsa; szólt csendesen a kegyes úr. Már ő neki ez a szokása. Gyere le estére, megkapod a malaczot is.

– Malaczot! rivallt közbe Borcsa asszony, s reszketett a főkötőnek minden fodra fején, úgy rázta. Szeretném tudni, hol vesznek itten ma malaczot? Mintha nem mind felvendégeskedték volna már, a mit a két emse koczázott.

– Van még egy: szólt Sárvölgyi hideg nyugalommal, hátrafelé fordítva két szemét, a nélkül, hogy a fejét mozdítaná, úgy, hogy a két szem feketéje szinte eltünt szempillái alatt. Akad még egy valahol.

– De isz azt az egyet nem adom! protestált Borcsa asszony, s most már ökölre fogta a serpenyőt, tele forró rántással. Valamennyi sátoros czigánynak az apja lelkéért sem adom! Az én bejáró tarka koczámat; a minek a fülét én csipkéztem ki, hogy száz közül is megismerjem, az én kis kezes malaczomat; a kit én neveltem fel tejen, kenyérmorzsán, de isz abból nem esztek. De isz azt oda nem adom!

– Elég, ha én odaadom; szólt szúrósan Sárvölgyi.

– Mit, a tekintetes úr adja oda? Hát nem nekem ajándékozta egyszer kicsiny korában, mikor még akkora volt, mint egy keztyű? most vissza akarja tőlem perelni?

– No, csak ne lármázz; adok helyette másikat, két akkorát.

– Nem kell nekem se nagyobb, se másik; nem vagyok én se kupecz, se csiszár! nekem a magam koczája kell; az egész csordáért nem adom oda; a kit én tejen meg kenyérmorzsán neveltem fel; magam szájától vontam meg a tejecskét, magam szájával rágtam meg neki a kenyeret. Úgy hozzám van már szokva, hogy a hívásomra akárhonnan előjön, s rángatja a kötényemet; úgy játszik velem. Olyan okos, mint egy okos gyerek; mintha nem is malacz volna.

Borcsa asszonyt a rívás is elővette. Mindig voltak ilyen kezes állatjai, mint szoktak vén cselédeknek, a kik senkivel sincsenek már jól az egész világon, aztán egy-egy tyúkot, egy megevésre szánt házi-állatot magukhoz szoktatnak, s annak az életét olyan mesterségesen, olyan furfangosan védelmezik; nem engedik megölni, rejtegetik, eltüntetik; míg végre a kegyeletet nem ismerő szívtelen házigazda kimondja az itéletet, hogy nyársra kell kerülni a kedvencznek is. Hogy megsiratják akkor! Dehogy tudnának belőle egy falatot megenni, a szegény, bohó, vén házsártos asszonycselédek!

– Ne prézsmitálj! Borcsa! riadt fel, tekintélyét súlybavetve, Sárvölgyi úr; a mit én parancsolok, azt teszed. A malaczot meg kell fogni és odaadni a Marcsának.

A malacz ott őgyelgett az udvaron, nem sejtve veszedelmét.

– De isz én ugyan meg nem fogom! – pattogott Borcsa asszony.

– Majd megfogja a Marcsa.

A czigányasszony nem mondatta ezt magának kétszer; hanem hirtelen lekapva karjáról füles kosarát, leguggolt s elkezdte azt rázogatni, bizonyos igéző mondatot hallatva, mely ilyen formán hangzik: pocza, pocza, neh, neh!

De Borcsa asszony sem vala rest: a mint e merényletet észrevevé, ő is elővette az ellenvarázslat igéjét: «hücscs ki, te! hücscs innen te!» s serpenyővel, főzőkanállal iparkodott védenczét elriasztani a veszély közeléből; daczára Sárvölgyi toporzékolásának, ki az ellenkezésben világos parancsa meghiusítására intézett törekedést látott.

A két vén asszony aztán elkezdte a malaczot előre – hátra kergetni az udvarban; egyik csalogatva, másik hussogatva: a miből igen csinos lárma kerekedett.

De ime, ilyen az örökbe fogadott malaczok hálátlansága! Az ostoba kocza, a helyett, hogy jóltevője szavára hallgatott volna, el-kifutván a kerti paréjbozótok védő tömkelegébe; a csábító hívását fogadta meg, s feltartott orral ügetett a rázott kosár felé, megtudandó, vajon mi lehet abban?

A czigányasszony menten elkapta a hátulsó lábát.

Borcsa asszony visított, Marcsa asszony röhögött, a malacz pedig még jobban visított.

– Öld le mindjárt, hogy ne ordítson! kiálta rá Sárvölgyi úr. Micsoda csúnya lárma ez egy malacz miatt!

– Meg ne öld! ne ríkasd, a míg én hallom! kiáltott, dühtől rekedten Borcsa; s aztán visszafutott a konyhába, ott eldugta a füleit párnájába, hogy ne hallja, mikor kedvencz malaczát megölik.

Mikor aztán nem hallotta többé ártatlan pártfogoltja visítását, kijött ismét, végkép feldúlt fejékezettel s féktelen fúriával odaállt Sárvölgyi elé; a czigányasszony nevetve mutatott a megölt ártatlanra.

Borcsa asszony pedig azt mondá lihegő dühvel Sárvölgyinek:

– «Fukar adta; – fukar visszavette; – fukar ebadománya!»

– Ejnye semmirekellő! kiálta fel a kegyes úr, hogy mersz te, cseléd létedre nekem ilyet mondani?

– Mától fogva nem vagyok az úrnak cselédje, tudja? szólt, indulattól reszketve, a vén gazdasszony. Itt a főzőkanál, itt a serpenyő: főzze meg magának az ebédjét; mert a felesége még annyit sem ért hozzá, mint maga. Nekem a szomszédfaluban lakik az uram, a kit elhagytam fiatal korában, mert minden nap megvert kétszer, most visszamegyek ehhez a derék, becsületes emberhez, hadd verjen meg mindennap háromszor.

Borcsa asszony valóban nem tréfált, a mit azzal bizonyított be, hogy hirtelen összekötötte az ágyát, előhozta a tulipános ládáját, felrakta mindenét egy talyigára s tolta kifelé, azt sem mondva, hogy «befellegzett».

Sárvölgyi úr e tömeges mandatumletevést a tények hatalmával szándékozék meggátolni, megfogván Borcsa asszony karját, hogy visszatartóztassa.

– Itt maradsz; nem mehetsz. Egész évre vagy szegődve. Egy krajczárt sem kapsz, ha elmégy.

Hanem Borcsa asszony az első konflictusnál bebizonyítá, hogy az övé a majoritás, kirántván karját Sárvölgyi kezéből hatalmasan.

– Nem is kell, monda talyigáját tovább tolva. A mit béremből benn akar fogni; tessék! maradjon az úrnak – koporsószegre!

– Mit? te átkozott boszorkány! – rivallt rá Sárvölgyi. Mit mertél nekem mondani?

Borcsa asszony már kívül volt az utczaajtón. Visszadugta tehát a fejét s ekként tört ki:

– Nem jól mondtam! Nem azt kellett volna mondanom. Maradjon hát itt, a mit elhúz tőlem – egy kötélre.

Sárvölgyi dühösen szaladt be a szobájába botért; de mire kijött a bottal, már akkorra Borcsa asszony messze az utcza túlsó oldalán tolta egykerekű járművét s nem lett volna ildomos vállalat egy tisztes férfiúnak az egész falu láttára utána iramodni s az utcza közepén kétséges kimenetelű párharczot kezdeni a dühödt amazonnal.

A legközelebbi falu nem volt messzebb egy talyigatolásnyinál Lankadombhoz; hanem azért, a míg odáig eltolta a talyigáját Borcsa asszony, elég ideje volt a mérget főzni magában.

Mert hogy az ilyen kudarczot valakinek ingyen oda ajándékozzák, az minden emberi lélektanon kívül eső lehetőségnek tekintendő.

A mint szülötte falujába megérkezett, egyenesen behajtott hajdani ura udvarába.

A vén Kólya már a talyiganyikorgásról ráismert a feleségére s bámulva dugta ki a fejét a konyha rácsajtaján.

– Te vagy az Borcsa?

– Én hát; látja kee, ha szeme van.

– Hát visszakerültél?

Borcsa asszony minden válasz helyett ráordított az urára:

– Fogja meg kend ezt a láda fülét, aztán segítse beczipelnem. No, fogja meg kee, no! Azt gondolja kee, hogy a kee szép csurgóra álló bajuszát bámulni jöttem ide?

– Hát miért jöttél egyébért, Borcsa? – szólt nagy flegmával az öreg s még csak kezét se vette elő a háta mögül.

– No már most kend megint össze akar veszni velem; látom, hát csak essünk át rajta szaporán, vegye elő kend a csáti botját, verjen végig; aztán beszéljünk okosan.

Erre aztán csak megszánta Kólya uram a feleségét s segített neki a czókmókját beczipelni.

– Nem vagyok már olyan verekedő, Boris, biztatá aztán odabenn az asszonyt: a mióta belső emberré lettem, nem bántok senkit. Bakter vagyok.

– No annál jobb; ha hivatalbeli ember kend, hát legalább kendnek is elmondhatom a bajomat, a mi ide hozott.

– Hát csak baj kergetett ide?

– Az hát. Megloptak. Kiraboltak. Elvitték egy sárgavirágú cziczkendőmet, a tarka zsaliruhámat, egy piros gyerehaza-kendőt, a mit épen kendnek szántam, három vég négynyüstös vásznamat, egy honi-rokolyámat, egy ezüstkeresztes olvasómat, tizenkét lázsiás talléromat, tíz darab aranyomat, huszonkét pruszlikra való ezüst gombomat, négy pár ezüst csattomat, meg egy csipkézett fülű tarka nyolczhetes malaczomat…

– Hüh! – förmedt fel ennyi kárvallás hallatára Kólya uram. Ez nagy sor. Aztán ki lophatta el?

– Nem más, mint az az átkozott Marcsa czigányasszony, a ki itt lakik ebben a faluban.

– No majd kérdőre vonjuk, mihelyt előkerült.

– A bizony. Az járt ott, míg én kinn gyomláltam a kertben; ott ólálkodott, meglopott, kirabolt.

– No iszen majd lefülelem, csak idejőjjön.

Abból az egész tolvajlásból ugyan egy szó sem volt igaz; de Borcsa asszony így okoskodott:

«Kerülj elő csak te czigányasszony azzal a csipkézett fülű malaczczal; kapják meg csak nálad, majd beültetnek a hűvösre, majd kikérdezik, hova tetted a többit? Akár derül ki, akár nem az ártatlanságod, a malaczpecsenye az alatt ehetetlenné válik, még sem jut a ti gyomrotokba. Mondhatod te, hogy így kaptad, úgy kaptad ajándékba, senki sem fogja elhinni s olyan urat, mint Sárvölgyi, nem parancsol ide a szolgabiró, azért, hogy te melletted tanúskodjék.»

Kólya uram tehát bele hagyta magát lovaltatni a felesége haragjába s még ma ment el a szolgabiró hajdúját értesíteni, ki ott a faluban tartá székhelyét.

Alkonytájon Kólya uram a falu végén állván lesben, megsejté a czigányasszonyt, a mint Lankadomb felől jött ballagva s nagy füles kosarát féloldalra görbülve czipelte, mint a ki valami nagy terhet visz a karján.

Kólya uram nem szólt neki semmit, csak hagyta elmenni maga előtt, csak úgy kisérte a túlsó oldalán az utczának, a míg a piacz közepére nem ért, a hol épen akkor sok jövő-menő volt, a kiket a felesége tartott messzeföldről hozott friss pletykabeszéddel.

– Állj meg Marcsa! – kiálta itt Kólya uram, útját állva a czigányasszonynak.

– No hát mi kell? – kérdé az, vállat vonva.

– Mi van a kosaradban?

– No hát mi volna? Egy jámbor malacz van benne, a miből te nem fogsz enni.

– Ugyan úgy-e? Nem csipkés füle van annak a malacznak?

– Ha csipkés, csipkés; ha nem csipkés, akkor se neked nem csipkés.

– De könnyen beszélsz! Hadd lássam azt a malaczot!

– Lásd no: aztán vakulj meg! Soha sem láttál még ilyen állatot? Hát nézd meg.

A czigányasszony feltakarta a kosarat, melyben szépen hasra fektetve nyugvék a boldogtalan áldozat, csipkés füleit hegyesen meresztve föl most is.

Ez alatt többen kezdtek a feleselők körül csoportosulni.

Borcsa asszony közéjük rontott.

– Ott van! Az az! Ez volt az én malaczom!

– Tied volt ám a török császár lovának az árnyéka. Elmenj már; ne nézz rá olyan nagyon; mert még rácsudálsz s olyan lesz a fiad.

Erre hahotázni kezdett a csőcselék, mely a gorombaságra mindíg kész nevető.

A nevetés aztán igazán dühbe hozta Kólya uramat; megkapta a sokszor emlegetett malacz két hátulsó lábát s mielőtt a czigányasszony megakadályozhatta volna, ki is rántá azt a kosárból.

De nagyon megjárta vele, mert a malacz sokkal nehezebb volt, mint hasonló fajrokonai szoktak lenni ilyen idős korukban; úgy, hogy Kólya uram a földhöz koczintá a nemes állat orrát.

És ím e koczczanásra – egy lázsiás tallér gurult ki a malacz szájából.

– Ohó! – Itt vannak a tallérok is!

A czigányasszony e szóra elveté kosarát s futni kezdett a tömeg közül. Mikor elfogták, körmölt, harapott, úgy akart menekülni, míg aztán kezeit hátrakötötték.

Kólya uram magánkívül volt bámulatában.

Abban a malaczpecsenyében egész halmaz ezüstpénz volt bevarrva. Sok, sok ezüstpénz.

Ezt már Borcsa asszony maga sem érté.

Hogy ő vaktában ilyen «igazat hazudott!»

Ezt föl kell jelenteni a szolgabírónak!

Kólya uram nagy népkisérettel beszállítá Marcsát a szolgabírói lakba, a hol a hajdúk, a míg a szolgabíró haza érkezik a határjárásból, megkötötték a vétkest s becsukták egy sötét kamarába, melynek csak egy szűk, arasznyi ablaka volt a tyúkudvarra.

Mire aztán a szolgabiró éjfél tájon hazatért, akkorra a czigányasszonynak csak hült helye volt. Azon a szűk nyíláson ki tudott bujni és odább állt.

A szolgabíró, a corpus delicti láttára, maga is abban a véleményben volt, hogy ha ez a malacz csakugyan a Borcsa asszony jószága volt, akkor a pénznek, mely annak belsejébe volt rejtve, szintén Sárvölgyi házától kellett előkerülni. Itt valami nagyobb rablási eset foroghat fenn. Mindjárt rendeletet adott, hogy három pandur induljon el lóháton Lankadomb felé; ő maga előfogatot rendelt magának s nehány perczczel a pandurok elindulása után útban volt esküdtjével és hajdújával a nyomukban.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A pók ott ült a szögletben már.

A mint az éj leszállt, Sárvölgyi sietteté az asszonyokat, hogy menjenek aludni, hogy utazni fognak Pestre, korán kell ébredniök.

Mikor minden elcsendesült a háznál, maga körüljárta az udvart, bezárta az ajtókat; odabenn is minden szoba ajtaját külön bezárolta.

Azután sorba rakta asztalára fegyvereit; két puskát, két pisztolyt és egy vadászkést.

Kötve kell hinni a komának! Hátha Kandurnak étvágya támad evésközben, az áldozat után a feláldozót is felfalni?

Tizenkét rabló közelléte, még szövetségesnek sem biztató.

Az éji őr elkiáltotta már a tizenegyet: «Nincsen írva homlokodra, mire virradsz fel holnapra???»

Sárvölgyi ablakához ült.

Az ablakokat az utcza felől vastáblák védték, egy gömbölyű nyílással középen, a min át ki lehetett az utczára tekinteni; az is elzárható volt.

Sárvölgyi kinyitá az ablakszárnyakat, hogy jobban hallhasson s várta a szörnyeket, miket ez éjszaka szülni fog.

Csendes, meleg tavaszutói éjszaka volt.

Az egész természet aludni látszott, még a falevél sem mozdúlt a meleg éjjeli légben; csak néha hallatszott valami elsuhanó hang, mintha álmában végig borzadna erdő, mező s egy hosszú sóhaj végig zizegetné a nyárfák hegyeit, elenyészve a lankák náderdejében.

Egyszer aztán elkezdtek az ebek faluhosszant rútul üvölteni.

Az ebugatás különben oly altató hang; hanem mikor az éber házőrző állat valami rosszat érez s hosszú, síró üvöltésre változtatja hangját, az nyugtalanságot, aggályt költ az emberben is.

Csak a pók a szögletben örül a vészhangnak. Most közelítenek!

Az ebvonítás sokáig eltart; míg aztán egészen elcsendesül az is; s ismét oly méla éjszaka lesz, melyet még a szellő sem zavar.

Csak a fülemülék zengnek össze a távol és közel kertek bokraiban, ez édes, ábrándos dalnokai az éjszakának.

Sárvölgyi hosszú ideig hallgatózott; de nem a csalogánydalra; mi fog történni már?

Ekkor az éji csendet egy rémes sikoltás hasítja át.

Mint mikor éjjel egy leány szemközt találkozik a kisértővel.

Percz mulva újra az a sikoltás; még rémesebben, még fájdalmasabban.

Mint mikor egy leány keblébe kést döfnek.

Azután két lövés hangzik; s rá egy káromló ordítás.

Mind ez éji hang a Topándy-kastély felől jő.

Erre aztán sűrű lövöldözés támad; zajos káromkodással vegyítve.

A pók a szögletben összerezzen. A hálót megzavarták. Az orozva támadás nem sikerült.

Hanem hiszen sokan vannak; kettőt le fognak győzni.

A népség nem mer segítségére menni, a hol úgy fütyülnek a golyók.

Majd ismét gyérül a lövöldözés, más hangok hallatszanak.

A fejszeütések a nehéz ajtón; a csákány döngése a kőfalon, csak néha-néha szól közbe egy lövés, melynek villanása nem látszik az éjben. Bizonyosan az ajtón be- s az ablakon kilövöldöznek; azért nem látszik lobbanás.

De milyen hosszan tart ez!

A míg el tudnak bánni ezzel a két emberrel! Egy egész örökkévalóság!

Sárvölgyi gyér haja hegyéről a forró izzadság csepegett alá.

Még sem tudtak bejutni? Hogy nem birják betörni az ajtót?

Most egyszerre két fényes lobbanás világítja meg egy-egy pillanatra az éjt; s rá két hatalmas dördület, a minőket csak a drága damaszkcső ad. Egészen kiismerni a tompa taszító dörrenést a többi pattogó puskaropogásból, mely rögtön rá következik.

Mi ez? Künn a szabadban verekednének tán? Kijöttek volna az udvarra? Segítséget kaptak volna valahonnan?

A fegyverropogás néhány perczig tart még, közbe újra hallani kétszer azt a kiváló dördülést s azután egészen csendes lesz minden.

Végük volna már?

Sokáig semmi nesz távol és közel.

Sárvölgyi nyugtalan várakozással nézett és hallgatott. Szemeivel az éjszakán keresztül akart hatni, e zsibbadt csendből hangokat akart ellesni. Oda tartá fülét a vastábla nyílásához.

Valaki megkopogtatta a vastáblát onnan kívülről.

Felriadva tekinte oda.

A vén czigányasszony volt ott; a fal mellé lapúlva jött észrevétlenül idáig.

– Sárvölgyi! szólt a czigányasszony erőszakolt suttogással. Sárvölgyi! hallod-e? Megkapták a pénzt. A szolgabírónál van. Vigyázz!

Azzal oly észrevétlenül, mint idáig jött, ismét eltünt.

Sárvölgyi testén egy percz alatt fagygyá lett a veríték. A láz összevaczogtatá fogait.

A mit a czigányné mondott, az halálijedség volt rá nézve.

A legközvetlenebb bizonyíték a hatóság kezében; hamarább, mint a rémtett végre volt hajtva; az intéző kéz már el van árulva.

S talán a borzasztó mészárlás épen e pillanatban megy végbe? Most kínozzák őket! Most töltik rajtuk a sebzett fenevadak pokoli boszújokat! Most tépik őket ízenkint széjjel! Most keresgélnek vértől csepegő ujjakkal az iratok között, hogy az ötpecsétes levelet megtalálják!

És már e perczben minden el van árulva!

A lázhideg rázta minden tagját.

Miért ez a nagy csendesség odakünn?

Mi titka van e szörnyű éjszakának, a mit úgy elhallgat?

Most egyszerre egy vadállati üvöltés szakítja félbe a csendet.

Nem, nem állat az. Így csak ember tud üvölteni, kit a kín veszett fenevaddá változtatott át s ki fájdalomdühében elfelejtette az emberi hangot.

Az ordítás elébb a távolban hangzik, a kastély kertje felől, de egyre közelít s az üvöltő hanggal együtt egy rémalak is fut erre felé az utczán végig hanyatt-homlok rohanva.

Valóban rémalak.

Egy ember, a ki tetőtül talpig fehér.

Minden viselő ruhája, kezének minden ujja fehér; minden hajszála, szakálla, bajúsza, egész arcza fehér, fénylő, világító fehér s a mint fut, minden lábnyoma fehér maradt utána.

Lélek ez?

A rém ordítva rohan Sárvölgyi ajtajáig, ott a kilincset megragadja, ádáz, dühödt hangon kezd el ordítani, az ajtót rázva:

– Bocsáss be, bocsáss be! Megveszek! Meghalok!

Sárvölgyi arczát a rémület görcse az elkárhozottak képeihez tevé hasonlóvá.

Ez Kandur hangja! Ez Kandur alakja! De ily fehéren!

Mezítlen lelke ez talán egy pokolra menőnek?

A rémalak egyre zörgetett az ajtón s nyavalyogva kiabált:

– Bocsáss be! Bocsáss be! Adj innom! Megégek! Föröszsz meg olajban! Segíts levetkőznöm! Meghalok! A pokolban vagyok! Segíts! Húzz ki belőle!

Utczahosszant hallhatják, a mit kiáltoz.

Azután elkezdett a kárhozott lélek átkozódni, s öklével verte az ajtót, hogy nem nyitották ki belől.

– Verjen meg a mirigy; átkozott orgazda, te! Kizársz; nem eresztesz be! Beletaszítottál a pokolcsávába s benne hagysz! Leég rólam a bőröm! Megvakúlok! Verjen meg a fekélyes dögvész!

A kínlódó alak erőszakosan tépte le magáról öltönyét, mely mint egy Nessus-ing égette tagjait s e közben kezébe akadt a rejtett ezüstpénz, mit Sárvölgyitől kapott.

– Veszsz meg pénzeddel együtt, a mit adtál! – hörgé, a kapuhoz vágva marokkal a pengő tallérokat. – Nesze az átkozott pénzed: szedd fel!

Azután odább tántorodott a kerítésbe kapaszkodva s fájdalmasan üvöltött:

– Segítsetek! Segítsetek rajtam! Egy marék ezüstöt egy pohár vízért! Csak addig hadd éljek, míg ezt a czinkost is magammal ránthatom. Segíts! ember! segíts!

Sárvölgyi minden idegét a halálzsibbadás állta el.

Ha ez a rémalak nem «lélek», úgy sietni kell, hogy mentül elébb azzá legyen.

Ez mindent elárul. Ez a végveszedelem. Ennek nem szabad élni.

Az ablakból nem láthat reá. Talán, ha kinyitná a táblákat, lelőhetné fegyvereivel.

Zsivány volt: ki vehetné kérdőre, miért lőtte agyon? Önvédelemből tette.

Csak a kezei ne reszketnének olyan nagyon!

Lehetetlen, hogy pisztolylyal eltalálja őt, hacsak homlokára nem illeszti a csövet.

Kimenjen-e hozzá?

Ki merjen-e menni, hogy szemközt álljon e kísértettel? El merje-e hagyni a pók hálója szögletét?

A míg magában tétovázik, a míg tusakodva méri át ajtótól ablakig és ismét vissza a tért; az utczán új robaj hangzik: – három lovas jő vágtatva a faluvégről, kikben Sárvölgyi a megye pandurjait ismeri meg egyenruháikról.

S arra elkezdik a harangokat félreverni, a kapukból előjön a népség vasvillákkal, dorongokkal fegyverkezve; lármás csoportok támadnak, azok közepett egy-egy megkötözött alak, kit ütlegekkel taszigálnak előre: a rablókat összefogdossák.

A csata végkép el van veszve.

A főbűnös látja magára gördülni az egész nagy rohanó lavinát és nincs ideje már hova menekülni előle.

XXX. Credo…!

Virradni kezdett.

Topándy nem hagyta el Cziprát azóta, hogy megsebesítették. Egyedül ült ágya mellett.

Cselédnek, szolgának mind más tennivalója volt most: szolgabíró előtt álltak, elfogott rablókkal szembesítve, s a bírói vizsgálat igénybe vette őket mind.

Topándy volt egyedül a sebesült leány mellett.

– Hol van Loránd? – suttogá Czipra.

– Ő rögtön befogatott és áthajtott maga a szomszéd faluba orvosért – számodra.

– Nem történt baja?

– Hallhattad szavát az ablakon át, mikor mindennek vége volt. Be nem jöhetett, mert zárva volt az ajtó. Az volt első gondja, hogy neked orvost hozzon.

A leány felsóhajtott.

– Ha későn talál jönni…

– Ejh, ne epeszd magadat ezzel. Sebed nem halálos, csak légy nyugodt.

– Azt én jobban tudom – szólt a leány sebláztól hevülten. Én érzem azt.

– Ne búsulj, Czipra, meg fogsz gyógyulni – szólt Topándy megfogva a leány kezét.

És akkor a leány úgy kulcsolá öt ujját Topándy öt ujja közé, hogy az, mint két imádkozó kéz, kapcsolódott össze.